ÖZVEGYASSZONY ÁLMA.
A ködből egy vitéz lépett elő – őszi estvén, az erdőszélen.
Árnyból, fellegből és falevelek láthatatlan szellőjéből látszék megalkotva lenni a vitéz, midőn az erdőből megindult. Csak midőn a szabad országutra ért, akkor lett valósággá: nagy csizmája, tollas kalapja és rövid, buggyos zekéje, amelynek bársonya apró virágokkal volt teleszórva. Rövidre nyirott fekete szakálla volt, felfelé borzolt bajusza, a szája bizonyosan élveteg és piros volt egykor, a szeme kerek, mozdulatlan és sötét, mintha valamely régi képről lopta volna. A hold akkor bujt ki az erdő felett, bánatos, halotti rongyokhoz hasonló fellegei közül és a holdvilágban a furcsa vitéz megnézte óráját, amely tányér nagyságu volt és lapjára az égitestek voltak festve.
– Itt van az időm – dörmögte a vitéz és hosszu lépésekkel megindult a falu felé. A kardját, amely vékony és finom volt, amilyent azelőtt az urak csak az esküvőjükön viseltek, no meg a saját temetésükön, könnyedén a hóna alá fogta és széles, tollbokrétás kalapját a szemébe huzta.
A faluhoz érve, a kutyák ugyancsak vonítottak mindenfelől az alacsony keritések mögül. A vitéz valamit mondott a kutyáknak és azok nyomban elhallgattak. A hold a látóhatárról sápadt tekintettel kisérte a vitéz lépteit, amelyek most elcsendesedtek, amint a falu közepén álló oszlopos uriház közelébe érkezett. Régi ház volt ez, már száz esztendők óta egyebet sem tettek vele, mint reparálták, toldozták-foltozták, jelenleg egy özvegyasszony lakott benne, bizonyos Tamásiné, az nyaranta még virágos kertet is ültetett a ház elébe. De most késő őszi éjszaka volt és az udvaron csak a lombjavesztett vén fák álldogáltak, hogy minden ok nélkül felnyögjenek, összesugjanak, megzörrenjenek, mintha ez éjt választották volna panaszaik elmondására.
Az özvegyasszony sem aludt ezen az éjszakán. Az ebédlőben ült és naplóját irogatta. A magányos életben, midőn már a hetyke szolgabiró minden bókját elmondta, az ifju és ábrándos káplán csaknem lefogyott, mint a gyertyaszál és már a sokgyerekes jegyző is kancsalított a szemével, miközben gyér bajuszát harapdálta az özvegyasszonytól jövet; midőn már a kántorné előre összetörte a tejes fazekat lőcslábu, penészvirágképü ura fején, hogy most rajta volna a sor a falusi gavallérok között – az özvegy naplót irt és igy társalgott önmagával, meg azzal a képzeletbeli férfiuval, aki a lábánál térdepel.
– Nem érnek a mai férfiak egy hajítófát! – irta éppen az özvegyasszony, amikor az ajtó felnyilott és a ködből, árnyból valósággá válott lovag a szobába belépett.
Tamásiné hatalmas, megtermett asszony volt, aki a bakon a legszilajabb kocsilónak is megfogta a szárát, mig a feleselő férficselédeket sajátkezüleg szokta megfenyíteni – korántsem ijedt meg az éjjeli látogatótól. Talpraállott és az asztalfiókból előhuzta a pisztolt. A jövevény azonban szeliden intett:
– Nem ismersz meg, Katalin? Én vagyok Krájczer Vincze, a Tamásiak ősapja.
– Az ördög vigye el kegyelmedett, bizony rámijesztett. Hisz mindjárt megismerhettem volna. Odaát függ a képmása a szomszéd szobában – felelt az özvegyasszony és szenvedélyes fekete szemével tetőtől-talpig végignézett az ősapán. (A családnak több kisértete volt, akik szivesen felkeresték az ócska házat, hogy a magányos asszonyt ijeszgessék. Tamásiné csaknem havonkint, rendesen holdtöltekor, találkozott a folyosón vagy a szobában egy-egy kósza kisértettel. Fejüket kezükben vivő daliák, panaszos elfátyolozott fejü asszonyok, vörösruhás barátok gyakran keresztezték az özvegy éjszakai lépteit. Eleinte meg is ijedt Tamásiné, még pedig annyira, hogy hol a káplánért, hol a szolgabiróért, de még néha a jegyzőért is elfuttatta öreg belső asszonyát. „Ugyan ne hagyjanak már magamra!“ – panaszolta későben. – Azután megszokta a régi ház kisértő lelkeit. Egy feketefátyolos dédanyának egyszer még kezet is akart csókolni. A kalendáriumban pedig megjelölte a napot, mikor fognak megint vörös barátok táncolni a padláson.)
– Foglaljon helyet, nagyuram – szólt szépen, ünnepélyesen a család ősapjához. – Mivel lehet gráciájára szegény szolgája?
– Nagy dologban jöttem hozzád leányom – kezdte a bársonyzekés lovag, miközben fövegét a szék alá helyezte. – Ismersz a családi históriából, komoly ember voltam egész életemben.
– Nekem úgy mesélték, hogy hamispénzverő volt kegyelmed a harmincéves háborukor.
– Bolondság – felelt a vendég. – Akkoriban maguk a királyok hamisították nyakra-főre a pénzt, hogy legyen miből fizetni a sok katonát. Hitemre mondom, hogy én sokkal jobb pénzt vertem ott a magdeburgi öreg torony pincéjében, mint Zsigmond király Budán. Éppen csak annyi igaz a dologból, hogy megfutamodtam Magdeburgból és Budáig meg sem álltam. Ötvösmestere lettem a királynak, mert értettem a módját, hogyan lehet kevés aranyból sok aranyat csinálni.
– Én mindig tiszteltem kegyelmedet, mert olyan szép bajusza volt – felelt hizelkedve az özvegy. – Manapság már nincsenek valamirevaló férfiak.
– Van benne valami, lányom. Az én időmben vasat és aranyat ettek a férfiak. Mindig csak vasat, meg aranyat. És vért ittak rá, ami még az aranynál is drágább. De hát mi a manónak törödsz te folyton a férfiakkal? Lehetne már egyéb gondod is.
– Nem vagyok ám én még olyan idős, Vincze atyus – felelt negédesen Tamásiné és a szemében két kis lámpás gyulladt fel, amint erősen a kisértet arcába nézett.
– Hiszen nem is azért mondom – dörmögte a másvilági ember – az igazi asszonyféle sohasem öregszik meg. Csakhogy az történt, hogy elhalt urad, meg más vénséges Tamásiak panaszszal fordultak hozzám azon a helyen, ahol most lakunk. Felpiszkáltak, nyugalmamban megzavartak és addig ültek a nyakamon, amig hát eljöttem hozzád, hogy megintselek, elég legyen már a férfiakból. Szégyenszemre még igaza lesz a világnak, hogy már a disznópásztornak sem kellesz.
Tamásinénak villámlott a szeme.
– Ne féltsenek engem azok a vén Tamásiak. Ismerem őket egytől-egyig, hisz odaát függnek olajban, aranyrámák között a szomszédban. Néznek eleget, amikor vetkőzöm, amikor öltözöm, ha a tükör elé ülök és az arcom finomítom, az uramtól kezdve, valamennyi elmult Tamási odaül a vállamra, ott kukucskál a hátam mögött. A multkor a félszemü pap, akit a császár lefejeztetett, majdhogy a fejemhez vágta a kezében tartott szentirást, mert egy deákfiuval beszélgettem, aki a pataki kollégiumnak gyüjtött errefelé.
A tulvilágról jött lovag a fejét csóválgatta.
– Nem jó az embernek megöregedni. Lám, engem agyonütöttek elég fiatalon, még pedig egy leánynál. Itt, hátul szakították be a fejem buzogánynyal, de a hajamtól nem látszik.
– Mindig tiszteltem kegyelmedet, habár az agyonütését azzal magyarázták, hogy az is a hamispénz miatt történt. De azért szép bajusza volt Kegyelmed sohasem üldözte el mellőlem a férfiakat, mint az uram, meg a többi atyafiak. Alighogy ideszokott egyik-másik, alighogy megmelegedett a szive aszegény, mindenkitől elhagyott özvegyasszony iránt, már jött éjnek-éjszakáján az uram, láncokat csörgetett, a butorokat taszigálta, a padlásról a pincébe szaladt, csapkodta az ajtókat és felborította a vizeskancsót. Akármilyen puha ágyat vetettem, abba mindig vasszöget dugott, akárhogyan igyekeztem a vőlegényem kedvében járni, jöttek éjnek-éjszakáján a többi atyafiak és a lábánál fogva huzták ki a meleg ágyból a vendéget, aki itt megszállt. Veszett hire kerekedett a háznak, a parasztok keresztet vetnek a kapum előtt, a fuvaros gyorsabb haladásra ösztökéli a lovát és ha megyei urak szállnak ki a faluba, szivesebben hálnak meg a birónál mint nálam. Itt, mondják, nem tudnak aludni.
Vincze ősatya fejcsóválva hallgatta az özvegy panaszait. Hümmögött, dörmögött, már éppen az özvegynek akart igazat adni, amikor bizonyosan valami jelt kapott a tulvilágról, mert a homlokát összeráncolta és haragosan pattogott:
– Hallgattam idáig haszontalan fecsegésedet, leányom, de most már elég legyen. Majd én megmondom neked, hogy mi baj van ennél a háznál. Igaz, hogy sokszor nézel a tükörbe, de azért mégsem látod meg magad. Az arcod festékes, a szemed a láztól csillog és nem az ifjuságtól. A nyakadon ráncok vannak, amelyeket a ruhával el kell takarni. A hajadban maholnap több lesz a fehér szál, mint a fekete. Csak a derekad karcsu, mert hiszen füzőben alszol. Mit akarsz még mindig a férfiaktól? Sohasem tanuljátok meg ti asszonyok, hogy jön idő, amikor minden kendőzés hiábavaló A férfiak megfutamodnak az elvirult nőtől, mint valami rossz szagtól. A bélpoklos az országuton hamarább kap alamizsnát, mint szeretőt az öregasszony, sohasem voltam a jónak elrontója, hogy széptevő udvarlóid nem a házi kisértetek lánccsörgetése elől menekültek el innen, hanem elmentek, amikor nyakadon megbontottad a ruhát és hervadt kebleid kibontakoztak. A szép szavak, kezeknek ügyeskedő simogatása és a lábaknak titkos játéka csak rövid ideig pótolja a vállak, keblek és egyebek hiányát. A kéz és a láb él legtovább. A legvénebb asszonynak is tud puha lenni a keze, de mitér már az? A női kéz ügyességére már csak a nagyon öreg emberek számítanak. Azokat kell dörzsölgetni, ápolgatni, mint a virágszálat, dédelgetni. Édes lányom, Katalin, hagyj te már békét a férfiaknak. A dédanyád ebben a korban már csak az unokájával táncolt, mert annak muszáj volt vele. Kár, hogy neked nincs unokád.
Az özvegy gunyosan nevetgélt, mig a másvilági vendég így beszélt, végül egészen közel hajolt az ősapához:
– Igaz, hogy a kegyelmed köntösének sirboltszaga van, de leküzdöttem undorodásomat. Kérem, ha már megszidott, most csókoljon meg amugy atyafiságosan, ne váljunk el egymástól haraggal.
A messziről jött férfiu a kérésen először megütközött, de nem sok ideje maradt a gondolkozásra, mert az özvegy gyorsan átkarolta a nyakát.
– Mondtam, hogy mindig tetszett nekem kegyelmed. Régen, egész életemben vártam erre a percre, hogy kegyelmedet a karjaimba zárhassam, mert még azt is szerettem kegyelmedben, hogy hamispénzverő volt.
– Mi tagadás benne – felelt nevetve az ősatya – biz én megcsináltam a tallért, mert tudtam.
– Aztán meg – folytatta az özvegy – a családban a férfiak mind nyolcvanesztendős korukban jöttek a világra. Százesztendővel házasodtak. Én meg fiatal, tüzes leány voltam. Egész életemben egyebet sem tettem, mint a tüzet oltogattam a véremben. Jeges dézsa állott az ágyam mellett, abba nyujtogattam a lábamat éjnek-éjszakáján. Ha lóháton jött egy szép dalia, csak akkor mertem ráemelni a szemem, amikor már tovanyargalt. Csak vén baráthoz jártam gyónni és a doktornak sohasem mutattam meg a térdemet. Jó voltam, derék voltam, pedig az uram kétszázesztendős volt mellettem. Már most mondja meg kegyelmed: özvegyasszony koromban se éljem világomat?
Erősen megszorította a másvilági férfi nyakát, és nagy, fekete szemével csábosan nézett a hideg kihült szemekbe.
– Kegyelmed a pénzhamisítás mellett is igazságos ember volt, nemde?
– Az voltam lányom, mindig igazságos ember voltam. De most már érzem, hogy közeleg az időm, amikor menni kell innen, mert nem kapok szállást odaát.
– Ellakhatik nálam, nagyuram, tágas az én házam, puha az én ágyam, meleg az én két karom.
– De a kötelesség, lányom…
– A kötelesség az, hogy itt maradjon vigasztálására egy szegény özvegyasszonynak, a nagy család utolsó sarjadékának. A férfiak mind elhullottak körülöttem, itt maradtam, mint késő őszszel a megszedett fa, amelynek azonban az ormán még akad néhány gyümölcs. Éppen a legédesebbek. Ezeket a gyümölcsöket szakítsa le kegyelmed, mert kegyelmedet illeti ez, mint a család ősapját. A vándornépeknél régi szokás, hogy a pártában maradt lányokat, özvegy asszonyokat a család férfitagjai vigasztalják, a sok mindenre ráérő öregek.
– Mennem kell – felelt a másvilági ember és megrázkódott.
Odakünn a kakasok kezdtek kukorékolni.
– De bizony nem eresztem el kegyelmedet, ha már egyszer eljött hozzám. Legalább nézze meg a házam, az ágyasházam, ahol magamban szenvedek, epekedek, bánkódom és sirdogálok.
– Mennem kell – ismételte az ősapa.
De az asszony karonfogta és a szomszéd szobába vezette.
A házban eközben nagy lárma, csörömpölés keletkezett. A butorok sorban megmozdultak, régi képek lehullottak a falakról és megvadult, dühös kisértetek száguldoztak a padlástól a pincéig. Egy kis gyermek sirt a falban, öregember ökröndözött, régen hallott asszony sikongott, mint az éji madár a háztetőn. A lámpa a felcsapódó ajtón besüvöltő szélben elaludt és a kutyák veszettül vonítottak szerte a faluban.
Özvegy Tamásiné, mikor reggel felébredt, egy marék homokot talált a párnája alatt.
– Ejnye de bolond álmom volt az éjszaka – mormogta és elgondolkozott.