A HÍDON.
NEGYEDIK ÚT.
Szindbád, a hajós, midőn közeledni érezte halálát, elhatározta, hogy még egy utolsó utazásra indul, mielőtt elhagyná a stambuli bazárt, ahol egy régi szőnyegen üldögélve, pipáját szívogatta. Eszébe jutott fiatal korából egy város – völgyben és piros háztetőkkel, ahol a barna híd ódon ívei alatt szines kavicsok felett vágtat egy tiszta kis folyó és Szindbád a híd kőpárkánya mellől álmodozva nézte a messziségben alvó kék erdőket… Ide kivánkozott még egyszer Szindbád, mielőtt utolsó pipáját kiszívta volna a régi szőnyegen: a kék erdőket látni a messziségben és a híd lusta ívei alatt serényen utazgató folyót. Egy kőszent áll valahol a hídon, látni lehet onnan a kis cukrászboltot dohányszinű függönyeivel, valamint kopott aranyos betüivel: A. Marchali, mondják a töredezett betük a boltocska felett, ahol Szindbád egykor sarkantyúját pengette és a háromlábu billiárdasztal felett dákójára támaszkodva, kecsesen, könnyedén és ábrándosan álldogált, mert a cukrásznénak barna szeme volt, barna haja volt. Sárgaborítékos regényt olvasott a kassza mellett és midőn a tekegolyók futkározásukban megcsörrentek a zöld posztón, álmodozva, szórakozottan felpillantott a cukrászné a regényből. Ezért állott Szindbád dákójára támaszkodva minden délután a billiárd felett és dús, puha haját titkon megigazította a kassza tükörében.
– Vajjon él-e még Amália? – kérdezte Szindbád a stambuli bazárban és nemsokára útra kel a piros tetők felé, ahol egy folyó szeli keresztül a várost és a hídról álmodó erdőket látni.
A városka (amelyben Szindbád egykor katonáskodott), mintha mit sem változott volna. Némely vidéki város, a hegyek között, völgyekben, mintha századokig aludna, ha egyszer elalszik. A régi királyok okozták ezt, akik egyszer valamiért megharagudtak e helyre és kegyes, termékeny pillantásukat levették a városkáról. Mit csináljon a városka, ha a király többé nem néz rá? Bánatában elalszik és álomba merülve várja, amíg valamely királynak ismét odatéved a tekintete, hogy a városka megrázkódjon és felébredjen. A királyok még mindig haragudtak arra a városra, ahová Szindbád elutazott, mert a toronyórák is megállottak itt. Valami olyan időt mutattak az órák, amilyen idő talán soha sincs. A kapuk, amelyek többnyire a falba vésettek, az ajtók, amelyek halkan és csöndesen nyilnak sötétes folyosókra: bezárva. A sárkányfejü esőcsatornák felmondták a szolgálatot, az esővíz másfelé csurog alá az ereszekről és a kis boltok előtt ugyanazon fakó ostornyeleket rázogatja a szél. Egy téren valahol egy boltajtó nyikorgott és egy kis csengő csilingelt és Szindbádnak úgy tünt fel, hogy huszonöt év előtt sötét estéken ugyanígy sírdogált az ajtó, csengett a kis csengő gyertyáért, kőolajért járó cselédleányok keze alatt. Majd ablakokra bukkant, amelyeken már akkor is – sarkantyus legény korában – lezárt szemü zsalugáterek foglaltak helyet. Már akkoriban eltünődött ezeken a halott ablakokon, amelyeket sohasem nyit fel senki és a por vastagon rakódik a zsalukra. Vajjon mi lehet az ilyen ablakok mögött? Talán egy halott fekszik ott ravatalán és sárga viaszgyertyák bágyadt, kékes párák közepette lobognak a koporsó körül. Vagy egy asszony alszik odabenn csöndesen és valakiről hosszasan és édesdeden álmodik. Vagy talán egy kép függ a falon, a bezárt ablak mögött, valakinek a képe, akinek kedveért örökös homályba borult a szoba… Szindbád így bandukolt végig a csöndes városon és egy utcasarkon hirtelen megállott, mert a közelben megszólalt egy öreg, pohos toronyka harangja és mély hangon beleszólt a délutáni csöndbe. És mindjárt ezután valahol, valamerre katonák trombítáltak és Szindbád sétapálcáját, mint egy kardot, hóna alá kapta és bokázó, friss lépésekkel indult most már az A Marchali-féle cukrászbolt felé, mint egykor hajdanán… Hátranézett, hogy miért nem csörögnek sarkantyuk a sarkán.
A. Marchali… A betük aranyozása persze lekopott régen, de a dohányszinü függönyök az ablakon még a régiek. A sáros út a régi híd felé kanyarodik és a hídon csöndesen gurul egy szamaras-kordé. Nagyfülü, kis szürke csacsi vékony lábszáraival serényen bandukol a kordé előtt és piros szalag van a nyakában. Szindbád tünődve áll a cukrászbolt előtt, hogy vajjon bemenjen-e dicsősége, boldog szerelme szinhelyére? Majd megnyomta a kilincset.
Szivarfüst és pörköltkávé szaga fogadja odabent. Billiárdgolyók koccanását hallja, mintha az ő tiszteletére csörrentek volna össze a golyócskák és egy fiatal tiszt nyurgán, hanyag előkelőséggel, nyakánál kigombolt zubonyban áll dákóra támaszkodva az asztal felett. Öreg, pápaszemes ember hajlik egy kávéfoltos ujságlepedő fölé és kis kalitkában valamely fekete madár gunnyaszt az ablak mellett. A kis kassza a régi helyén és a Makart-csokrok ott állanak szines tartóikban, mintha azóta emberi kéz sem nyult volna hozzájuk.
Szindbád csöndesen, szinte visszafojtott lélekzettel ült helyén és csodálkozott, hogy a piros és fehér golyócskák mily fürgén szaladoznak az új posztóval bevont billiárdasztalon. A görbe padlón megcsörren a fiatal tiszt sarkantyuja és a kályha mellett halkan ketyeg egy faházikóba rejtett óra.
– Most már csak Amália hiányzik, – gondolta magában Szindbád.
És a kassza mellett a piros függöny mintegy varázsszóra szétnyilott és Amália fekete kötényben, kezében kávéscsészével a cukrászboltba lépett. A félcipőcskéje némileg kopott volt, de a szalagja friss és széles, a köténye pirossal volt beszegve és frissen fésült barna hajában egy ezüstfésü villogott. Könnyed, alig hallható lépésekkel hozta a kávét Szindbád asztalához és barna szemében kellemes kiváncsiság csillant meg a furcsa idegen láttára. Halkan, kedveskedve, simulékony, mély hangon kérdezte Szindbádot:
– Nos és hogyan tetszik önnek városunk?
Szindbád csöndesen mosolygott és kávéját kevergette. Igen, csakugyan ő az: Amália, vagy legalább is lánya…
A kassza melletti asztalkán kis kézimunkakosár áll és amint a cukrászné elfoglalja helyét a kosár mellett, a függöny mögül óvatos, hosszúkás lépésekkel jön elő egy nagy szürke macska, amely miután körülsétálta a billiárdasztalt, elfoglalta helyét úrnője lábánál és bajuszát megpödörte.
– Igen, ő az! – ismételte Szindbád magában és furcsa melegség szalad végig a mellén és valami diadalmas örömet érez a szívében, mint talán akkor érzett, midőn sarkantyut pengetett a lábán és a barna kis cukrásznét először keblére szorította.
A barna nőcske kezében piros és kék rózsákkal himzett szövetdarab mozog és a frissen fésült hajból, mintha valami könnyü illat áradna szerte-széjjel. A kicsiny és rózsaszinü fül mellett göndörkés fürtöcskékben libeg a barna haj, míg a finom, fehér orr tájékán, a hosszúpilláju szemek mellett könnyü kékes árnyék borong. A domboru mell a selyemkötény alatt lágyan emelkedik és a finom nyakon vékony aránylánc látszik.
A nyurga tiszt széles mozdulattal öltötte magára bő köpenyegét, sarkantyus lépései elzörögnek. A kopasz, pápaszemes emberke már előbb eltünt észrevétlenül az ujságlepedő mögül. Szindbád egyedül marad a cukrásznéval…
– Asszonyom, nem mutatná meg nekem azt a medaillont közelebbről, amelyet a nyakában visel? – kérdezte Szindbád egy darab idő mulva.
– Anyámtól örököltem, uram. Megboldogult édesanyámtól…
– Éppen azért kérem, mert Marchaliné asszony egykor nagyon jó ismerősöm volt.
Némi vonakodás után a Szindbád kezébe kerül a medaillon. Igen, megösmeri. Ez volt az, amit a cukrásznénak egykor ajándékozott. Vajjon benne van-e a régi kép…
Az ujja reszket, midőn némi erőlködéssel felnyitja a medaillont. Odabent egy fakó arckép. Fiatal, mosolygó katona arcképe…
– Az apám képe. Katonakorából való képe, – mondja a barna kis cukrászné.
Szindbád hosszasan, elmerengve, álmodozva nézte a saját képét a medaillonban. Nini, milyen furcsa bajusza volt akkor és a haja milyen hullámos, mint egy fodrászé…
– Kérem, – mondja a cukrászné.
Szindbád egy másodpercig fogva tartja a kis barna nőcske puha, bársonyos kezét a kezében.
– Férjes már? – kérdezi.
– Igen és két gyönyörü gyermekem van.
Szindbád szeretné a gyermekeket látni, de nem merészeli. A barna nőcske idegenkedve, haragosan huzódik az öreg idegentől és borus homlokkal ül kézimunkája fölött.
Szindbád tehát ezután nemsokára elbucsuzott A. Marchali cukrászboltjából és a régi hídra ment, ahonnan sokáig elgondolkozva nézte az alkonyatban álmodozó messzi erdőségeket.