Szindbád ifjusága: próza

Abban az időben, amikor Szindbád sihederfiu volt, még sok minden másképpen volt elrendezve a földi téreken. Szindbádnak tekintélyes és gazdag apja volt, aki szeretett lóra ülni és tavaszi reggelen a nedves határban nyargalászni. Keveset és ritkán beszélt, mintha rendkivüli módon leereszkedne, ha száját szóra nyitja. A rókát vörös frakkban kergette, az agarait többre becsülte az asszonyoknál és házánál mindig meg volt terítve az asztal fehérrel, ezüsttel, a konyhán éjjel-nappal füst kanyargott a falusi ház tetője felé. A kapun címer volt kőből, a kapu körül százesztendős jegenyék hintáztak a szélben. A tanyaház egyszer leégett és Szindbád apja nagyon sajnálta a gólyafészket, amely a házzal égett. Százesztendő óta jártak a fészekre a gólyák és Szindbád apja szégyenkezve kérdezte: hová teszem őket tavaszszal? Máskor pénzt, nagyon sok pénzt elveszített az Arany Bikában, ahol környékbeli urakkal kártyázott. A kártyázás soká tartott, talán napokig és ezen idő alatt otthon megveszett egy Szerda nevű tarka kutyácska, amely egykor, a vásáron Szindbád apjának lábanyomához csatlakozott. A kutyát megkötötték, gyógyították, de már segíteni nem lehetett. Portobányi ur végre elhozta rozsdás flintáját, a flinta akkorát dörrent, mint egy ágyu és a kis tarka eb véresen elnyulott. Portobányi ur ezután nyomban elszökött a háztól, mert hiszen előreláthatóan Szindbád urapja hazaérkezésekor a flinta másik csövét beléküldené. Csak egy hét mulva merészelt a tanyáról visszatérni Portobányi ur, hogy folytassa az ifju Szindbád nevelését. Szindbád urapja akkor már csak egy megvető pillantásban részesítette és egy félesztendő mulva, karácsony estéjén megkérdezte a nevelőt:

– Nem lehetett megmenteni azt a kutyát, Portobányi?

Portobányi a megszólításra büszke örömmel magyarázta el a Szerda megveszésének történetét, de Szindbád urapja többé nem nyitotta ki a száját.

– Gyerünk aludni, ifju uram – mondta tehát Portobányi ur Szindbádnak és az asztaltól elmenőben, hatalmasan rálépett Ketvényi Nagy Sámuel lábára, – „Gyere te is, vén komédiás“ dörmögte lecsüngő bajusza alatt.

*

Az ifju Szindbádnak két nevelője volt. Portobányi öreg író körülbelül már akkor került a házhoz, amikor Szindbád véglegesen még meg sem érkezett. Portobányi ur akkoriban vándorlással foglalkozott, utazott tengelyen, vagy az apostolok lován és szenvedélye a versírás vala. Lakodalmak és keresztelők, torok vagy installációk nem nélkülözhették Portobányi urat. Elhagyta Pestet, ahol meglehetős sikerei voltak az irodalomban, – Balás Sándor néha kezet fogott vele a Komlóban és Lisznyai szürét viselte ünnepnapon, – a vidékre tért meg, ahol még az emberek romlatlanok és megbecsülik a költői tehetséget. „Pityi Palkó“ címen élclapot szerkesztett a vidéki városkában és szabót, csizmadiát, korcsmárost versekkel fizetett ki. Szerette a szőlőlugasos kis borméréseket és állandóan hajadonfővel járt, hogy ne kellessen senkinek előre köszönnie. Míg Szindbád mellett nevelősködött, haját sokszor le kellett nyiratnia és az öreg hajdu keményen megberetválta vasárnapi reggeleken. Akadtak néha ócska lovaglónadrágok a háznál, amelyeket Portobányi urnak kellett végleg elviselni, de a legkellemetesebb foglalkozás mégis csak a ház vendégeivel való mulatozás volt. Ivásnál, játéknál és egyéb szórakozásoknál gyakran helyettesítette Portobányi a házurát. Ünnepélyes és méltóságos volt és az ifju Szindbádot gyakran oktatta, hogy legelőször a papokat kell leitatni a fehér asztalnál, mert amíg a papok józanok, semmiféle mulatságos dologról nem lehet beszélgetni.

– Ne sajnáld az esperes urtól a vörösbort! – mondta komoly és megfontolt hangon Portobányi a tanulószoba csöndjében, midőn megunta a latin auktorokat.

A nyugalmas életmódban meghízott, megtermetesedett és a szeme kidülledt, mint a gazdag falusi biráké. Mély torokhangon beszélt és szerette csufolni a tanítót vagy a kántort az asztal végein. A tréfáit telihangon mondta el (a kántor tiszteletteljesen és meghatottan nevetett) és a szemét kérdőleg gurította körül az asztalon. Egészben véve tekintélyes és ünnepélyes férfi volt és mint öreg író, titkon lenézte még az esperes urat is. Legalább az ifju Szindbádnak gyakorta magyarázta, hogy az írók a legelső emberek a világon. Kár, valóban nagy kár, hogy a környéken mindenki tudta, hogy e tekintélyes és tiszteletreméltó férfiut csupán Portobányi urnak hívják.

*

Ketvényi Nagy Sámuel sokkal későbben került a vidéki házhoz. K. Nagy Sámuel megérkezésének legfőbbképpen a kántor volt az oka, aki valami betegségbe esett és a doktor eltiltotta az italtól. A kántor, a doktor receptjével a zsebében, egyszerre furcsa hangon kezdett beszélni Portobányi urral. Fenhéjázó lett és goromba, mint akár az uradalmi fiskus és helye az asztal végén üresen maradott. Portobányi ur eleinte dult-fult mérgében, hogy többé utolsóbb ember nem akad nála a hosszu asztalnál, sem az egész házban és fogcsikorgatva mondogatta:

– A gazember csak azért betegedett meg, hogy engem kijátszon.

A kántor gunyosan integetett a tulsó sorról, ha sétáinkban véle találkoztunk és kezében a doktor céduláját lobogtatta. A „Pityi Palkó“ hasábjairól így lassan leszorult kántorunk alakja, míg Portobányi ur elcsendesedett, elgondolkozott, szelid lett és olyanformán gubbasztott a végtelen asztal mellett, mint egy telelő sün.

– Nos, amice – kérdezte egyszer kegyes hangulatban az esperes ur, – hogy vagyunk az anekdotákkal?

Portobányi ur szolgálatkészen kezdte rá:

– Elment egyszer a cigány a zsidóhoz…

Ám a hangja és arckifejezése olyan keserves és szomoru volt, hogy az esperes ur jobbnak vélte elhallgattatni.

– Taceat, amice.

Azonkivül Portobányi ur erősen nekifeküdt az ifju Szindbáddal a tanulásnak. Valamely vizsga közeledett és a nevelő bajsejtelemmel mormogta:

– Még csak az hibáznék ebbe a nyomoruságos életbe, hogy megbukjunk Késmárkon.

Egy napon Szindbád urapja Portobányi urat a városba küldte. Szivart, kártyát, egymást kellett hozni a városból, valamint puskaport, amelyet a nevelő ur mindig azzal az elhatározással helyezett el az ülés alatt, hogy hazáig bizonyosan felrobban az egész szekér. Ilyenkor nem ivott, nem dohányzott. Talán Szindbád uratyja is azzal a célzattal hozatta állandóan a puskaport, hogy Portobányi ur józanul és rendesen végezze a rábizottakat.

– Vigyázz, paraszt – mondogatta a jó ur a szembe jövő szekereknek – lőpor van az ülésben.

És nagyot lélékzett, amikor a félkilós zacskót végre levette a szekérről.

Azon a napon azonban minden másképpen történt.

Portobányi ur ugyan már hajnalban elszekerezett hazulról, de késő délutánig nem jött meg a városból.

Az esperes ur – szép májusi nap volt – a vadszőlővel befutott lugasban iszogatta a parádi vizet és bort, más vendégek a tarokkot kergették. Szindbád urapja a szeméhez emelte a tenyerét és a távolba nézett.

– Még csakugyan felrobbant az a bolond, – mormogta csöndes egykedvüséggel.

Már estére hajlott az idő, amikor az öreg kocsis bekormányozta a pejkókat a nyitott kapun és a poros bricska megállott az ámbitus alatt.

A kocsin ült Portobányi ur, orra, arca piros az ivástól, a kalapja félrevágva és a karjával átölelve tartja a mellette ülő borotváltképü, ravasz, vékonyszáju öreges embert.

– Vendéget hoztam, tekintetes uram, – mondta akadozva, miután a lőport átadta. – Egy régi szinészpajtásomat fogtam meg a városon. Penzióban van az öreg. Se apja, se anyja, se semmi dolga már a világon. Vállalta, hogy megtanítja Szindbád ifjuurat a vizsgai versezet elszavalására.

– Helyes – mondta Szindbád uratyja. – A szinész ur a kerti házban fog lakni.

– Gyere már no, te vén gazember komédiás – kiáltotta Portobányi ur nyerítő hangon, amely hangot a kántor betegség óta eleven ember nem hallott – told ide azt a nyuzott képed.

Erősen hátba vágva, széles karmozdulattal penderítette most előre a zöld felleghajtóba bujtatott vén szinészt. Az kakadu-üstökét hátrasimította és jobbválláról balvállára dobta a kabátot.

– Ketvényi Nagy Samu, nyugalmazott magyar szinész, – mondta recsegő hangon és jobbra-balra meghajolt.

Portobányi ur diadalmasan állott mellette és a jobb kezét az öreg komédiás vállára helyezte, mintha csak azt mondta volna: lássátok, van még nálamnál is hátrábbvaló ember…

A kövér esperes, aki ilyenkor már félálomban csibukozott, kidörzsölte szeméből az álmot.

– Canis mater – kiáltott fel – mégis csak derék fickó ez ami… izé… amicénk.

Erre Portobányi ur is meghajlott.

Később így szólt a szinészhez:

– Most pedig egyél-igyál, pajtás, amennyi beléd fér.

– Ne félj, Portobányi, nem vallasz velem szégyent, – felelt Ketvényi Nagy, elfoglalta helyét az asztal végén és azután ott maradt.

*

A régi udvarház, ahol Szindbád felnevelkedett (Portobányi és Ketvényi Nagy Sámuel felügyelete alatt) azon házak fajtájából volt, ahol száz esztendőnkint egyszer ereszkedik meg az ablak vasalása. Mozdulatlanul, pompásan megmarad minden a maga helyén, a lakók éppen ugy, mint a székek. És a menyezetes diófaágyat, amelyben egyszer Rákóczi Ferenc aludt (majdnem minden régi ágyban Rákóczi vagy Mária Terézia hált meg), csak olyankor mozdítják meg helyéről, a függönyös bolthajtás alól, ha az ágy tulajdonosa történetesen haldoklik és levegőért, a bucsuzó napsugárért a szoba közepére, a ablakokhoz kivánkozik. A nagy ágy megmozdul, régi nehéz székek, kerek asztalok véle marsiroznak és a kutya vonítani kezd a kert alatt. Az eperfára a kuvik telepedik és mindaddig hallatja baljóslatu hangját, amig a cselédek kővel nem dobálják. Tehát Szindbád olyan házban töltötte ifjuságát, ahol kutyavonítás és kuvikmadár nélkül nem igen szokott változás előfordulni. És nem is nagyon változott. Szindbád uratyja még mindig többet gondolt arra, hogy a gólyafészek a tanyaház nádas födelén épségben maradjon, hogy a régi jegenyefák a ház körül helyükön legyenek és se kutya, se macska el ne vesszen az ő uriházától, mint avval törődött, hogy Szindbád végtére felnövekedett, talán tizenhat esztendős is elmulott már és mindazokat a tudományokat kimerítette, amelyek fölött Portobányi ur és Ketvényi Nagy Sámuel rendelkezett, amiről bizonyítványt is kapott a késmárki liceumtól.

Portobányi ur a régi ház levegőjében és a pompásan terített asztal mellett sehogyan sem tudott végképpen megöregedni. Azt szokta mondani:

– Ugy vagyok az esztendőimmel is, mint a borral. Iszom, iszom, akár három napig is, kapatos is leszek bizonyos mértékig, de aztán ne tovább. Meg maradok mindvégig egyforma állapotban.

Ketvényi Nagy Sámuel, a nyugalmazott szinész nem különben élvezte a gondtalan, nyugodalmas életet.

– Ugy érzem magam – mondta fogatlan szájával, (ha erre Portobányi urtól engedelmet kapott) – mintha már is borszeszben ülnék a Nemzeti Muzeumban. Lássátok, kései utódok, ilyen az igazi magyar szinész hajdanában! Az utolsó magyar komédiás. Mert én negyvenöt esztendeig pályáztam ám a vidéken…

– Elég, vén fecsegő! – dörrent közbe Portobányi ur. – Ne mételyezd meg hazugságaiddal Szindbád ifjuurunk elméjét és szivét.

Portobányi ur széles, kövér ember volt, megfeszült rajta minden ruha. Karja, lába mind megannyi hurka, lecsüngő, vastag bajusza alól különösen az ételek és italok nevét ejtette ki nagy csemcsegéssel. Ebéd idején a konyha körül szaglászódott, aztán kidülledő szemmel jelentette kisebbik gazdájának:

– Paszulyunk lesz malackörmével.

– Babunk – vágott közbe helyreigazítólag a szinész.

A Portobányi megvető pillantással felelt és csak hosszabb szünet mulva kérdezte:

– Te vén csepürágó! Hogy merészelsz te bele szólani az irodalomba? Neked azt kell énekelni meg szavalni, amit az írók elibed szabnak. Tehát paszulyunk lesz és a badacsonyi hordóból hozatok fel ebédre. A badacsonyiból!

Megforgatta a szót szájában és csettintett a nyelvével.

Ketvényi Nagy Sámuel megengedte magának tiz esztendei szolgálat után, hogy bizonyos gunyoros mosolyt reszkirozzon meg, mondván:

– Paszuly és badacsonyi. A te studiumodnak ez a határa nagyrabecsült barátom-uram, de én mint olyan férfi, aki a világban sokat megfordultam, negyvenöt esztendeig pályázván a Kárpáttól az Adriai tengerig, egyéb tudományokat is javallanék Szindbád ifjuurunknak. A nőkkel hogyan is vagyunk, tisztelt és nagyrabecsült barátom-uram? Ifjukoromban három feleségem volt.

(Szindbádnak felcsillant a szeme és helyeslően bólintott.)

– – A nőkkel, az isteni nőkkel? – harsogta szinpadias hangsulylyal Ketvényi Nagy Sámuel.

Portobányi ur megzavarodva észlelte Szindbád ifjuurunk csillámló tekintetét és szemrehányólag kérdezte:

– Vajjon nem tettem eleget kötelességemnek ebben az irányban is? Fiatal cselédleányaink a megmondhatói, hogy hány pofont osztottam ki közöttük, amidőn ifjuurunk ezt megparancsolta. A szép Kovács Esztit vajjon nem én tartottam lefogva, míg fiatalurunk megcsókolta a szénapadláson, vajjon nem én? Talán a szinész?

– Köszönet érte, kedves nevelő uram – felelte hálásan Szindbád.

– És nyáron, aratáskor, holdas éjjelen, amikor aludni nem tetszett ifjuurunknak, nem én voltam-e, aki a kukoricacsősz kunyhójába csaltam az aratóleányokat? Talán a szinész? Azért csak azt mondom, hogy adjuk meg a gyomornak is, ami a gyomoré… A mi badacsonyi borunknak az egri püspök pincéjében sincsen párja.

– Egy ital bor a hazáért sohasem árt – felelt köhécselve a nyugalmazott szinész, – de a honszerelem után nyomban a honleányok következnek. A második kupát a hölgykoszoruért ürítettük mindig ifjukoromban, amikor még a nagy Széchenyi volt az ifjuság vezére. Javasolom tehát, hogy ifjuurunkat a mezők és a rétek vadvirágai után a szalónok és bálitermek délszaki növényeivel is megismertessük. Szép a kis kökörcsin a tavaszi mezőségen, de milyen más illata van a szalonvirágnak, amelynek kelyhébe francia illatszert csepegtetett a gondos kéz.

– Mit akarsz, szinész? – kérdezte kivörösödve Portobányi ur. – A természet ellen dolgozol?

A nyugalmazott szinész állásba helyezkedett.

– Valóban – nem. Emlékszem egy ifjukori nászutamra, amelyet szekeren tettünk meg tél derekán Virágvölgyi Herminával és a fuvarost gyakran megállítottuk Érmihályfalva határában, hogy a kötésig érő hóban sétálgassunk… De emlékszem Metternich hercegné budoárjára is, ahol sárga selyemmel voltak behuzva a falak és India és Bokhara kincseit taposták lábaim, mialatt a hercegnő szerepemet dicsérte, amelyben megigéztem…

– Vén hazug! – csikorgott Portobányi ur.

A nyugalmazott szinészt már nem lehetett letorkolni. Elbódult a saját dicsőségétől.

– Nekem könnyü volt a dolgom, mert elegendő volt a szinpadról egy nőre kacsintani (kacsintott), vagy egy titkos gyöngéd csókot feléje dobni (kezével csókot dobott), hogy a nők az ölembe hulljanak. Sajnos, Szindbád ifjuurunk nem a szinpadi pályán müködik, így kénytelen vagyok hóna alá nyulni. A városban most kitünő társulat müködik. Pápai, a társulat sugója egykor titkárom, barátom, kutyám, régi rossz csizmám. Pápai, szolgálatunkra leend… Estére a városba megyünk a szinházi előadásra.

– Őrültség – mondta Portobányi ur, de az öreg hajdu az ebéd tálalását jelentette.

*

A legelső páholyban ültek.

Portobányi félelmetesen forgatta kidülledt szemét a páholy előrészében, majd Szindbád következett. A háttérben izgatottan, összefont vagy kiterjesztett karokkal állott Ketvenyi Nagy Sámuel. Szindbád uratyja fodros ingét vette fel ezen alkalomra és haját rezedaolajjal illatosította meg. Nyakkendőjét bodrosan a nyugalmazott szinész kötötte meg, míg Portobányi ur piros selyem zsebkendőt illesztett a kabátja zsebébe.

A szinpadon egy szőke, puderozott haju, selyemnadrágos, domboru idomu hercegnő énekelt, miközben kis aranyos koszperdjával a taktust ütötte. A fogai vakítóan csillogtak, a szeme körül mély feketeség és odabenn két mosolygó nefelejts. Magassarku selyemcipőjében fekete harisnyájában hintázva járt-kelt a szinpadon és a lábfejét mindig széjjelvetette. A nadrágocskán rózsaszinü gombok voltak és ugyancsak rózsaszinüek voltak a gombok a haloványkék kabáton, amely alól pompás melle hatalmasan domborodott. A csuklóját csipkekézelő fedte és az ujjai fehérek voltak és körme rózsaszinü. Kis tokája volt és a füle cimpája piros, az orra kissé hajlott és szája égő vörös és könnyü, kedves ráncban görbülő.

Ah, ez a nő volt maga az érzékiség, Szindbád forrón és hangosan felsóhajott.

A torkából bugó hangok törtek elő és valóban illett külsejéhez neve is.

– H.-né Galamb Irma – sugta hátulról K. Nagy Sámuel és Szindbád kezében megzörrent a piros szinlap.

Portobányi ur (tagadhatatlan, hogy kissé meg volt hatva), bizonyos gyorsasággal kereste elő kabátja zsebéből a szemüvege tokját és a pápaszemet fülére igazítva, megnézte a szinlapot.

– Valóban – mondta bizonyos elismeréssel és a nyugalmazott szinész diadalmasan mosolygott.

A hölgy a színpadon talán észrevett valamit, mert a dalocska következő strófája az első páholynak volt szánva. Ringó csipőjével, taktust verő kis kardocskájával a páholynak énekelte, hogy: ici-pici ki-i-is cicám…

Portobányi ur hümmögve tolta vissza a szemüvegét és míg fejét csóválgatta, titkon megcsipte a tenyerét: álmodik-e, hisz H.-né Galamb Irma mintha csak neki, egyedül neki énekelné, hogy: ici-pici kis cicám…

Szindbád vérpiros arccal helyén ült és félig álomban, félig ébren érezte az arcán végigsimulni a nefelejts-szemeket. Biztatás, gyönyör, szerelem volt abban a szempárban… Arra tért magához, hogy a függöny lecsuszik és erős taps hangzik fel a szálában. Hátulról erősen megrázza a vállát K. Nagy Sámuel.

– No most… most dobni csókot – hangzik a vén szinész reszelős hangja.

A müvésznő magassarku cipőjében a lámpák elé lép és gömbölyü mellét meghajtja és hálásan mosolyog a tapsokra. Szindbád – a müvésznő éppen odanézett – ajkához emelte kezét és félszegen, ügyetlenül csókot dobott a szinpadra.

A müvésznő pajkos mosolylyal felelt és csipőjét megringatva, jobblábát kissé felemelte és kéjes mozdulattal forditotta hátát a legelső páholy felé.