Szindbád ifjusága: próza

A virágcsokor, amelyet H. Galamb Irma, a vidéki szinésznő egy reggelen ablakában talált, Szindbádtól eredt. Szindbád tizenhat esztendős ifju volt akkor, de a bölcs öreg emberek nevelésében csaknem olyan bölcs és öreg volt, mint nevelői: Potrobányi, az öreg író és Ketvényi Nagy Sámuel, a nyugdijazott szinész. Igy többek között a nőkről sajátos fogalmai támadtak az ifju Szindbádnak. Potrobányi ur csupán erősizmu parasztlányokkal és gömbölyü falusi menyecskékkel népesítette be Szindbád képzeletét, mig Ketvényi Nagy a vidéki szinészet mastix-szagu világába vezette be neveltjét. Csakhamar ismerősei lettek a kisvárosi szinház összes hölgytagjai, akiknek nagyokat köszönt az utcán és a szinház környékén karonfogva sétálgatott a kövér komikussal. (Ketvényi Nagy a Hársfához cimzett vendéglő kertjében, ahol a fából épített szinház állott, régi emlékeit mesélgette az ifju kollegáknak, miközben sürün emelgette szeméhez és orrához rendkivüli nagyságu tarka zsebkendőjét. Potrobányi ur, aki a szinészettel való ismeretséget a természettől, a falutól és a falu leányaitól való eltávolodásnak bélyegezte, a Hársfa belső szobájában foglalt helyet és buzgón irogatta emlékiratait.)

Nyár volt és a szinház körül szinte illatosak voltak a hatalmas hársfák. A szinészek már délelőtt kugliztak és a fagolyók messzehangzóan ütődtek a kuglizó dobjához. A nők a zöld fák alatt üldögéltek és a napsugár pirosan tört át napernyőjükön. A női lakkcipők kivillantak a szoknyafodrok alól és a szalagcsokrokat megmozgatta a szellő. A fabódé hátulsó kapuja nyitva volt és a régi szinlapokkal beragasztott, esőverte, barna falak mellett krákogva üldögélt a pepitanadrágos direktor.

Szünidő volt és Szindbád nevelőivel a kisvárosban lakott, midőn is esténkint az első számu páholyból csókot dobott Galamb Irma felé, midőn az a szinen megjelent. A háttérben K. Nagy és Potrobányi urak üldögéltek és a nyugalmazott szinész halkan dudolgatta az ismerős melódiákat, különösen, midőn a kar a mélyebb regiszterekben müködött. Potrobányi ur állandóan helytelenitőleg csóválta a fejét, de az előadást az első taktustól az utolsóig a legnagyobb figyelemmel kisérte. És soha sem fukarkodott a nevetéssel, ha a kómikus részeges figurát játszott a szinen.

Egy napon aztán Ketvényi Nagy Sámuel előállott indítványával.

– Az ostromot most már komolyan megkezdjük. Holnap virágot küldünk Irmának, benne névjegyet és a névjegyen néhány kedveskedő sor, amelyeknek megfogalmazására ezennel felkérem Potrobányi igen tisztelt barátomat.

Szindbád (ebben az időben gyakran válott arca rózsaszinüre) nevetve helyeselt…

– Talán a gyürüt is, melyet édesanyámtól örököltem, mellékeljük a virághoz… mondta csöndesen.

– Az nem lehetséges – felelt elgondolkozva Ketvényi Nagy – az öreg tekintetes ur bezárat mindkettőnket a gyürü miatt. Ellenben a virágcsokor utnak indulhat.

A csokrot piros rózsákból rakták össze („a szerelem virágai“, mondta a szinész), és Potrobányi ur levetette réges-régen kihizott, zsiros fekete kabátját, amidőn a mellékelendő névjegy megírásához fogott. Homlokát összeráncolta, gömbölyű, kidülledt szemét többször végiggurította a szobában, mielőtt a tollat a tintába mártotta volna. Aztán írni kezdett, lassan, megfontoltan, gömbölyü betükkel.

– Ifju szivemet, kérem, fogadja kegyelmesen.

Kétszer-háromszor elolvasta fenhangon. Ketvényi Nagy dörgő hangon elszavalta és Szindbád magában elsuttogta és komolyan gondolta.

Másnap pedig elment a virágcsokor H. Galamb Irmához.

*

Azon az estén a nevelők a fülledt szinházi levegő elől felvonás közben a Hársfa pirosterítékes asztalához menekültek és gyorsan parádi vizet kevertek borral. A szinházi előadásnak már régen vége volt, ám a nevelők még mindig szokásos témájukon nyargalásztak: nyelvészeti kérdéseket fejtegettek. Mi a helyesebb: leány vagy lány, sőt lyány?… A zenekar régen elhallgatott és Szindbád a fabódé hátulsó kapujánál álldogált a forró nyári éjszakában. Az ablakok nyitva voltak az öltözőkön és odabenn féligöltözött nők sikongva nevetgéresztek, mély hangja hallatszott a rendezőnek és egy vékony lányhang sokszor ismételte:

– Istenem, a harisnyakötőm…

Szindbád félszemmel bekukucskált a deszkaréseken és lélekzetét visszafojtva, leste az öltözködő nőket. Fehér vállak, fehér térdek és meztelen nyakak jelentek meg előtte a keskeny résen, amelyben aranyosan, pirosan hintázott a lámpás sugárkévéje, de azt nem tudta, hogy kinek a nyakát, vagy vállát látja. Az ütőere erősen lüktetett a halántékában és hangyák szaladgáltak a hátában, térdében. A lámpásra valaki piros papirernyőt dobott és a piros fényben káprázva látta a feketeharisnyás lábakat, majd a fehér női ruhákat.

– Istenem, a harisnyakötőm, – siránkozott az előbbi lányhang.

Most egy fehér gömbölyűség, egy nadrágos női alak közeledett a deszkaréshez és a deszkához nyomódva, igazította cipője szalagját. Szindbád arcában érezte a női test szagát és erősen beleharapott a deszkába.

Aztán csendesedett az öltöző. Az ajtót sokszor és hangosan felnyitották, puder és parfüm repkedett a levegőben, felrugtak egy söröskancsót és az utoljára maradott két szinésznő halkan és megfontoltan beszélgetett valami nagyon érdekes dologról. A keztyügombja pattant és az egyik szinésznő a földre köpött.

– Pfuj – mondta, – igazán azt akarta?…

A másik halkan, bizonykodva felelt, aztán csendesen, macskadoromboláshoz hasonlóan nevetni kezdtek mind a ketten és eltávoztak, mielőtt a lámpát lecsavarták.

Szindbád levette a kalapját és néhány remegő, bizonytalan lépést tett a fabódé mellett… Most fehér, illatos kabátban, tollas nagy kalapban és kezében virággal elsuhant mellette a félhomályban egy nő… A hársfák között álló petróleumlámpás megvilágította gödrös arcát és hajlott orrocskáját, valamint merészen ivelt szemöldökét.

– Kezét csókolom – mondta Szindbád halkan, gyorsan és mereven állott, anélkül, hogy eszébe jutott volna kalapját levenni.

A nő féloldalra fordult, a szeme bizonytalankodva nézett a félhomályba és mert kissé rövidlátó volt, összehunyorította a szempilláit.

– Ah, maga az?… – kiáltott fel csengő hangon, amely úgy csillámlott Szindbád előtt, mint a folyóvíz a holdsütésben.

– Hogy is hívják? Furcsa neve van. Igen: Szindbád… Köszönöm a csokrot.

Most már turbékolt a hangja, amikor keztyüs kis kövér kezét előrenyujtotta és szabadon maradott fehér felöltője széjjelnyilott. Kövér, alacsony asszonyka volt, a bluza hanyagul volt a szoknyába kötve és néhány nyitva felejtett gomb révén látni lehetett fehér ingét.

Szindbád közeledett és gyorsan kezébe vette a kis kezet. Két-három csókot nyomott az izzadt cérnakeztyüre és a karperecek megcsörrentek a szinésznő csuklóján.

– Igen, igen, – folytatta Galamb Irma, – ismerem Nagyot. Tiszteltetem… És csókoltatom, – tette hozzá halk kacagással, amely úgy hangzott Szindbád fülébe, mint a gyors tavaszi eső csengése a nyugodt tó tükrén.

Aztán erősen megszorította a Szindbád kezét, kissé meg is rázta.

– Isten önnel, kis barátom.

Egy-két lépést tett, de hirtelen visszafordúlt.

– Talán rám várt itt? – kérdezte és barna szemét kiváncsian nagyra nyitotta.

– Nem, – felelt csendesen Szindbád.

(Később ezért a „nem“-ért kemény korholásban részesült K. Nagy Sámueltől, míg Potrobányi ur helyeslőleg kiáltozott: „Nagyon derék, így kell bánni az elkényeztetett nőkkel!)

Galamb Irma gyorsan összehuzta mellén fehér felöltőjét.

– Az este hűvös, – mondta finomkodó hangon, mint a francia szalondarabokban szokás, – Szindbád ur, megengedem, hogy elkisérjen…

Szindbád – bár már tizenhat esztendős elmulott – néha ostobaságokat mondott:

– Nevelő uraim a Hársfában ülnek és bizonyára várnak.

Galamb Irma kétszer is végignézett az ifju Szindbádon, a szempillája furcsán megreszketett és a homlokán is olyanformán mozgott egy kiszabadult hajfürtöcske, mintha a szél fujdogálta volna.

– Furcsa ember! – mormogta csendesen.

Közelebb lépett az ifjuhoz, hogy Szindbád erősen érezte ruhájának és nyakának szagát. A fehér felöltő valahol meg is érintette testét és érezte, hogy erősen ajkához nyomódik a szinésznő keztyűs kezefeje.

– Remélem, hogy holnap délután eljön hozzám uzsonnázni? – mondta csendesen és komolyan.

– Ketvényi urat is elhozzam? – kérdezte Szindbád.

Az alacsony nőcske csendesen meghintázta gömbölyü mellét, mint egy madár, aztán közömbösen mormogta:

– Ha ugyan eljön az öreg bácsi?…

Megperdült és gyors, könnyü léptekkel ment a nagy fák alatt.

A lámpafény még megcsillant kicsinyt megemelt szoknyája alatt a félcipőn és a magas francia sarok kissé ferdének, kifelé hajlottnak látszott.