A HÁROM MUSKATÉROS.
A Hársfában egy fiatal falusi földesur muzsikáltatott csendesen, régi magyar nótákat. Az asztala már megtelt üres boros- és savanyuvizes üvegekkel, talán éjfél is elmulott, de a cigányok fáradhatatlanok voltak a nótákban. A földes uraság ugyanis körülbelül már egy órája indulóban volt, felállt, aztán megint leült helyére, tehát nem volt tanácsos abbanhagyni a muzsikálást. A csendben, a néma hegedük mellett könnyen tovaillannak a rózsaszinü felhők, a holdas, szerelmes esték, a nyárfa sóhajtása és a messze lévő szép leány, vagy asszony hangja, csókja, ölelése, amely dolgokat a jó cigány hegedüje hangjaival a hallgatója elé szokott varázsolni. Maradjon tehát helyben a mámor, amely a muzsikus cigányok legrégibb barátja és segítője. A bugyellárís felnyitásánál szólanak a legszebben a hegedük az egész földkerekségen, művész lesz ekkor a ragyabunkó, törpe nagybőgős is és a félszemü kontrás megfeledkezvén magáról, szabályos prim-hangot játszik, midőn a bugyelláris a zsebből előkerül… Husz szempár, husz fénylő, csillogó szempár kiséri el utjában a pénzestárcát, – a Hársfán kivül, az ablak alatt lábujjhegyre emelkedik a meztelen lábu, pirosnadrágos bőgőhordozó, mert a hegedük hangja jelenti neki is, hogy itt van a pillanat, amikor érdemes kukucskálni az ablakfüggönyön.
A földesurat az ajtóig kisérte a banda, miközben Potrobányi ur (aki neveltjével, Szindbáddal és K. Nagy Sámuellel egy sarokban foglalt helyet a csendes mulatozás alatt), lelkesen a Szindbád vállára csapott:
– Tanulja meg, kis gazdám, hogy az előttünk lefolyt mulatozásban példás virtust mutatott be a derék földes uraság. Ha majdan önszárnyain repül tova a nagyvilágban, soha se felejtse el, hogy a mulatozásban a csendesség, az ivásban a józanság, a játékban és a szerelemben a féktelenség diszíti a férfiut. Ha király volnék, nyomban rendjelet nyujtanék át a derék földes uraságnak Sajnos, nem vagyok király…
– Ezt én is sajnálom, – dörmögte a pipaszár mögül Ketvényi Nagy Sámuel és a poharakat arányosan megtöltötte parádi vizzel és borral. Reszkető kezével felemelte a poharát:
– Tehát: Irma üdveért!
Potrobányi ur kigombolta az inggallérját és a nyakkendőjét a fogasra vetette, haragosan fujt, sértődötten koccintott, de a poharat fenékig ürítette.
– Ördög vigye! Hát éljen. Jövő héten ugy is falura költözünk.
Szindbád semmit sem szólott, csendesen, melegen sóhajtott és a szeme előtt holdfényben csillámló folyóvizet látott, mint akkor, estve, amidőn a szinésznőt megszólította.
A nyitott ablakon a hársfák illata lengett befelé, a levelek között könnyü szellőcske repült át, mint egy kis madár és ekkor láthatóvá lett a messziségben egy fénylő csillag.
Ketvényi Nagy köhécselve tömködte a pipáját és az arca, orra már lilaszinü volt. Mintha valami álarc lett volna az arcán. A vonásai fénylők és merevek, mintegy viaszból formálva. A bor álarcát az öreg szinész arcára helyezte.
Titokzatosan, csendesen és Szindbádról Potrobányi urra tekingetve beszélt. A szavakat olyanformán ejtette ki, mintha édes bort szürcsölgetne télen a kályha mellett…
– Először persze a direktor szeretője volt, mint Pápai, a sugó (barátom, egykor titkárom, kutyám, ócska csizmám) értesített, de a direktorné letépte a kontyát és megkarmolta az arcát. Majd a rendező következett, sokáig élt házasságban a tenorral, legutoljára a zenekarbeli dobossal szürte össze a levet. Volt valahol egy katona is, aki eladósodott, máskor egy borbély magára lőtt az ablaka alatt. Öreg édesanyja és tanuló öcscse van Pécsett, azoknak pénzt küld, azért nincs egy jóravaló szoknyája sem. Azelőtt szerette a pezsgőt és öreg urakkal reggelig ivott, de ez hangjának megártott. Valahol van egy fiacskája is… Talán éppen az öcscse a fiacskája…
A köhögés megakasztotta a nyugalmazott szinművészt a további előadásában, Szindbád ábrándozva nézett a sötét fák közé, mig Potrobányi ur hümmögve vakarta körmével a savanyuvizes dugaszt.
– Szerencse, hogy jövő héten ismét falura költözünk, mert végül mégis csak agyonütne bennünket az öreg tekintetes ur.
A vén szinész kipirosodva, kissé fuldokolva hajolt előre és kezét olyanformán illesztgette szája elébe, mint mikor a szinpadon „félre“ szólanak a régi szinészek.
– A kertek alatt lakik… Pápai, elnyűtt bocskorom délután mutatta a házat és az ablakot… Kis kert van az ablak előtt… És hajdanában, azaz, hogy nem is olyan régen, magam is sokat másztam be ablakokon, sokszor majdnem le is ütöttek.
– Nagy kár, hogy agyon nem ütöttek – vélekedett Potrobányi ur.
K. Nagy kinyujtotta öreg karját:
– Van, volt itt erő… Tehát beszéljen csak, kis gazdám, hogyan is mondta Irma? Nos? Azt mondta: a szeme és az orra tetszik nékem, puha haja is, de az álla már nem tetszik?… Ezt mondta Irma?
Szindbád rózsaszinü arccal bólintott.
K. Nagy Sámuel köröket irt le a pipaszárral a levegőbe és szurokszinü kis szeme élénken mozgott ráncos szempillái alatt. Megtöltötte a poharakat.
– Igyunk, no. Az ital bátorságot ád… Becsületemre, nagyon illatos, pompás mágnásasszonyka lehet ez az Irma. Neked talán nem tetszik, Potrobányi ur?
A zsiroskabát szinte ropogott a kövér vállakon, amikor Potrobányi ur lustán megmozdult:
– Hiszen jóravaló fehércselédnek látszik, de az öreg tekintetes ur se kutya…
– Jól van – felelt gyorsan a vén szinész és csendesítőleg terjesztette ki a tenyerét, – hiszen nem is arról van szó… Éppen csak azt gondolnám, hogy ha már idáig nevelgettük az ifju urat (és ravaszkodva kacsintott Szindbád felé), ezután se vegyük le róla a kezünket… Mondom, az ablak e forró éjszakán nyitva van, és nincs is nagyon magosan… Szindbád ur fürgén ugrik és mi majd loppal vigyázunk, hogy minden jól sikerüljön… Csak egy csipkefüggönyke van az ablakon, amelyet a szellő éppen olyan könnyen félrehajlít, mint egy kéz… Ő majd felébred és halkan, félig álmában tudomásul veszi, hogy az ifju Szindbád térdepel ágya előtt.
– Hová gondolsz, vén gazember? – kiáltott felháborodva Potrobányi ur. – Fölébred, lármát csap és holnap akár nyakunkba vehetjük a világot, az öreg tekintetes ur pisztolya elől…
K. Nagy csöndesen, fulladozva nevetett, mintha a tüdejében egy rossz verkli sipogna:
– Nem csap lármát… Becsületemre, csak egy kís csipkefüggöny az egész, amit félre kell huzni. És mi lesbe állunk az ablak alatt… A szemünk már rossz Potrobányi ur, a szivünk rothadó fűzfatuskó, de a fülünk az még ugy-e bár nagyszerü, meghallja a csókok csattanását és a suttogva elmondott szavakat? Adjuk meg a fülnek is, ami őt megilleti, hisz a szegény embernek egy jól sikerült nyujtózkodás is örömet okoz.
– És ha segítségért kiált? – aggodalmaskodott Potrobányi ur és ízzadó üstökét megtörülte.
A vén szinész legyintett a kezével és a szeme úgy villogott, mint a rókáé:
– Ha már idáig elnevelgettük Szindbád urat, hütlenség volna őt most cserben hagyni… Ketten majd csak felemeljük az ablak párkányig, az éj csendes és meleg, kedves álmokat hordozó… Talán éppen a szépszemü, széporru és puha, fekete haju Szindbádunkkal álmodott a kedves hölgy, midőn az ifju csókját ajakán megérzi… Az én időmben – nem is olyan régen – a nők mezítelen karjukat az ilyen pillanatokban kinyujtották és lassan, de erősen átkulcsolták az illető nyakát és a nyak felett imára kulcsolva kezüket, halkan sóhajtották: édes, jó kis istenkém…
Reszkető kezével megsimogatta a Szindbád kabátját:
– Van-e bátorsága, kis gazdám? – kérdezte hizelkedve.
Szindbád hideglelősen reszketett, de nyomban talpra állott:
– Bátorságra tanított mindig az atyám, – mormogta és félénken, védelmet keresőleg nézett Potrobányi urra.
A kövér, lompos ember ellenben elvörösödve sütötte le a szemét és vastag ujjaival szórakozottan dobolt az asztalterítőn. Verejtékezett a homloka és nyögve mondta:
– Igaz, az öreg tekintetes ur mindig azt parancsolta, hogy bátornak neveljük az ifju urat.
Lesütött szemmel felállott és követte a vén szinészt. Ketten közrefogták Szindbádot és lassan, csendesen megindultak a nyári éjben. A fákon egy kis madár csipogott álmában és messzire halaványulni kezdtek a csillagok.
– Ilyenkor van a nőknek a legédesebb álmuk, – szürcsölte a szót fogatlan szájával K. Nagy.
A hosszuszáru pipát olyanformán fogta kezében, mint egy kardot és az alvó kisvárosi utcára mutatott: