Régi kocsikon.
Egyszer valahol már említettem ns. Csák Pált, (anyai nagybátyámat), aki arról nevezetes a familiában, hogy nagyon szeretett utazni. Még Párisban is volt egyszer, igaz, csak «tengelyen», de hát ő még azokból a régi nagy utazókból való volt, akik a gőzvasutat módfelett lenézték és az utazást nem tudta másképpen elképzelni, mint kocsin, amelyet személyes felügyelete mellett félesztendeig épített Horseczki, a hires váradi kocsigyáros. Késő öregségében is el tudta mondani a kocsi szegelését, vasalását. Sőt arra is emlékezett, hogy mennyibe került a hajólámpás, amelynek világosságánál utazása közben a kocsiban olvasni szokott. Amint némely embert nem lehet elképzelni a kedves agara, kiszivott tajtékpipája vagy egyéni anekdotája nélkül, ilyenformán volt Csáki Pál az utazókocsijával. Mindenhová magával hordta, mindenkor megemlítette. Ha a tőszomszédját, Gábornoki Ferencet látogatta meg estéli időben, olyanformán beszélt a hires uti-hintóról, mintha azon tette volna meg az utat a kocsiuton át. Temetések, torok, esküvők vagy keresztelők nem mulhattak el a hires utazókocsi nélkül. Valamiképpen, szinte észrevétlenül belekeverte a diskurzusba vagy a pohárköszöntőbe, mint ahogyan az ember arról a nőről szeret beszélni, akinek képét szive közepében hordja. Pedig az utazóhintó már réges-régen a kocsiszinben állott azok között a régi kocsik között, amelyeket már senki sem használt, csak a tyukok.
Igaz ami igaz: nem utolsó dolog a bécsi császári muzeumnak az a része sem, ahol a régi császári kocsikat tartogatják. Mária Terézia koronázási hintaja előtt elmerengve megállunk, Leopoldus csukott, vaspáncélos gyalogkocsija régmult idők hangulatát juttatja eszünkbe. De én azt hiszem, hogy a Csáki Pál kocsijai, azok a régi, pókhálós és rozsdavert kocsik mégis csak érdekesebbek voltak a császárok hintainál. Volt ott olyan kocsi, amelyről azt mondta a legenda, hogy ezen szokott kocsikázni a megboldogult Csákiné, – a felejthetetlen édesanya; egy másik kocsi valamely főispáni installációhoz készült; a harmadik azért volt, hogy rajta jóbarátokat, komákat, atyafiakat szokott volt meglátogatni Csáki Pál. Mint kis fiú, természetesen sokat tanyáztam a régi, viharvert kocsik között és képzeletben elutaztam messzi, ismeretlen tartományok felé. Nagybátyám néha a fejemre tette a kezét és így szólott:
– Az én vérem van benned és nem a tunya és lusta Gaálok vére. Utazó-ember lesz belőled, aki majd nem elégszel meg kis falud határaival. Te talán eljutsz még abba a messzi, mesebeli országba is, ahová nékem már nincs elég időm elutazni…
– Miféle tartomány az? – kérdeztem.
Csáki Pál felemelte a mutatóujját.
– Hymen-országának nevezik, ahová nekem nem volt időm elutazni. De most még kis fiú vagy, nem érted ezt a dolgot.
(Aminthogy agglegény maradt a nagybátyám világéletében.)
– Azt a kocsit – dünnyögte elmerengve – mindig szerettem volna Horseczkivel megcsináltatni. Egyszer már meg is rendeltem nála, de aztán meggondoltam a dolgot… Ejh, most már ez nem fontos. Az a nagyszerü ebben az ügyben, hogy nagy utazó lesz belőled is, mert szereted a kocsikat.
A családbeli öregasszonyok ugyan váltig izgattak Csáki Pál ellen, hogy fuvarost akar nevelni belőlem, de az öreg ember makacsul ragaszkodott kedvenc gondolatához.
– Kár, hogy nem uton születtél, mint én, de ezen még lehet segíteni – mondta egyszer. – Szüret felé majd elmegyünk együtt utazni… Tanulj, láss, más faluk is vannak még Papkerekin kivül.
És addig is nagy lelki gyönyörüséggel nézegette, amikor a régi kocsik között bujkáltam az elhagyott kocsiszinben és titkon a kezét dörzsölgette. Csak akkor komorodott el, amikor gyerekpajtásaimat is magammal vittem az ócska kocsik közé. Félrehivott és ezt mondta:
– Nem szabad az embereket megtanítani az utazásra, mert akkor majd mindenik elkivánkozik hazulról. Nem szabad kiokosítani az embereket, mert kellenek otthon ülő, tunya és álmos emberek is a világon. Csak arra vigyázzunk mindig, hogy ne hatalmasodjanak el a szenvedélyek.
És ilyenformán történt, hogy egyszer késő ősszel, amikor már elcsendesedett kis falunk és az öreg emberek különös mosolygással kezdték nézegetni a bucsuzkodó őszi napot a házak előtt a padkán, nagybátyámmal utrakeltünk. Természetesen nem a régi kocsikon utaztunk, hanem Kecskés fuvaros fogatán, de nagybátyám azt mondta, hogy így célszerü a dolog. Az ő kocsijait már mindenki ismeri, holott húsz esztendeje nem utazott. Egyebekben is rendkivül titokteljes és zárkózott volt. Nem mondta meg az utazás célját, állomását, csak a bajusza alatt dörmögött valamit.
– Mit lehessen azt előre tudni, hogy hova megyünk? Ha egy ilyen régen pihent régi utazó ismét utrakel, sohasem lehet kiszámítani, hol végződik az utazás. Meglehet, hogy két-három esztendeig haza sem jövünk.
Az anyám szeliden mosolygott.
– A fiúra aztán jól vigyázz, Pál…
A nagybátyám vállat vont:
– Lehet is idegen emberek közt vigyázni ilyen pajkos fiúra. Ha például Párisban elszalad mellőlem az utcán, hát talán többé sohasem fogom megtalálni.
– Tehát ne menjetek Párisba – mondta csöndesen az anyám és ezután elhelyezkedtünk Kecskés fuvaros fogatán, amely rendes körülmények között ügyvédeket, végrehajtókat és más efféle embereket szokott hordozni kis falunk határában. Sokáig tartott, amig Csáki Pál rendben találta a bundákat, lábzsákokat és melegítőüvegeket, Kecskés fuvarossal megigazíttatta a nyergesló szerszámját és kövér testével háromszor-négyszer rávetette magát az ülésre, hogy kipróbálja az ülést tartó bőrszijak erősségét.
– No, most már mehetünk! – mondta és a kezét eldugta a rókabőrbe.
– Hopp, megálljunk csak! – kiáltotta nyomban és az utazósapkát visszatolta homlokára. – Nézzen a szemembe, Kecskés!
A fuvaros megfordult – sárga, töpörődött, félig-meddig pupos emberke volt, vizenyős, közömbös szemében egykedvü unalom tükröződött – és nagybátyám figyelmesen megvizsgálta.
– Józan vagy? – kérdezte csendesen és szigoruan.
Kecskés pilla nélküli szemével szaporán pislogott.
– Tekintetes úr is olyan, mint az egyszeri malac… A farkánál fogva húzta a cigány és azt kérdezte tőle, hogy miért visít?
– Csapj a lovak közé! – szólt most Csáki Pál és teljes komolysággal hátradőlt az ülésben.
A lovacskák megindultak, egyet-kettőt nyikorogtak a kerekek és egyszerre csak azon vettük magunkat észre, hogy odakünn gurúlunk az országuton. A távolban rozsdavörös hegyek, mély és csöndes erdő a baloldalon, amelyből az ősznek sóhajtó és csöndes hangjai hallatszanak. Levélzörgés és a bujkáló szél hangja, amely olyanformán hangzik, mintha éjszaka egy nyitva felejtett ablakon át éjjeli madarak röpülését hallanánk. A mezőkről a varjukárogás már élesen hangzik a megritkult levegőben és a rozsdás hegyoldalban kopott gunyájában, amelyet szürke pókfonalak borítanak, csöndesen ballag a szőlőpásztor. Messzire, a szürke égboltozat alján egy falu fehér tornya világít, mint egy fehér ablak. Nagybátyám csöndesen morog:
– Az egész világ megismeri a kocsidat a kerekek nyikorgásáról, Kecskés. Mért nem kened a tengelyt, Kecskés?
A sárga, töpörődött fuvaros hátrafordult, a szemével sietve pislogott, amig megszólalt:
– Tekintetes úr is úgy van vele, mint az egyszeri katona… A háborúban ellőtték a lábát és azt kérdezték tőle, hogy miért sántikál?
Nagybátyám haragosan legyintett:
– Nem szeretem, hogyha valahová megyek, ott előre tudják az érkezésemet…
Kecskésnek erre is volt felelete:
– Éppen mint az egyszeri mester… A háta mögé dugta a nádpálcáját, hogy meg ne ismerjék.
– Bolond vagy, bolond vagy! – kiáltotta Csáki Pál és az uton először: lassan, meggondoltan, dörcögtetve nevetett. És ez a nevetés, amely lassan mulott el, mint a vén lovon nyargaló öreg lovasnak hangja az erdő mélyén, mintha megváltotta volna az öreg embert az eddigi világfájdalmas hallgatásból. Többé nem nézte összehuzott homlokkal és elkeseredetten az őszi tájat, hanem összeszorított kezét kivonta a rókabőrből és sapkáját hátratolva, nagyot szippantott az őszi levegőből.
– Azt hittem, – mondotta szinte felvidámodva – hogy már nem ismerem erre az utat… Igaz, igaz, hogy régen jártam erre. Túlságosan is régen ahhoz, hogy minden öreg fára emlékezzem, de ime már látom, hogy jó nyomon járunk. A legjobb nyomon. Jegyezd meg magadnak azt a bedőlt hidat ott jobbra a dülőuton. Mikor ezt a hidat látod, akkor tudd meg, hogy Törökfái közelében jársz, ahol a templom patrónája Simkó Gabriella úrnő és Fegyvernekinek hívják a papot. Anno dazumal: sarkantyus csizmát és piros huszárnadrágot hordott a reverenda alatt… Gabriella?… Nos, éppen az ő kedvéért rendeltem meg akkoriban Horseczkinél a Hymen-országába vivő kocsit… De te még gyerek vagy ehhez és a megrendelést is idejében visszavontam Horseczkinél. Jobbra, Kecskés, jobbra hajts, ha mondom! Gabriellához megyünk látogatóba.
A fuvaros közömbös arccal hátranézett:
– Tekintetes úr úgy beszél velem, mint az egyszeri borbély… A fogfájós parasztot a másvilággal vigasztalja. Hiszen már harminc esztendő előtt az apám is mindig jobbra fordult ezen az uton, amikor a tekintetes urat vitte.
– Igaz a’! – kiáltott fel Csáki Pál. – Az apád volt az az akasztófáravaló, aki egyszer kifordított…
– Csak azt cselekedte, amit az egyszeri fuvaros, – felelt nyugodtan Kecskés – zab helyett ostorral traktálta a lovait.
– Megsántultam, pedig éppen vőlegény voltam. Sántán, bénán, betört orral nem mertem többé a menyasszonyom elé kerülni – folytatta nekitüzesedve Csáki Pál.
Kecskés vállat vont.
– Az egyszeri asszony is otthagyta a kelő kenyeret, amikor szeplőmosó tavaszi permeteg hullott az égből!…
– Bolond vagy! – dörmögött a nagybátyám. – Azért vontam vissza Horseczkitől a Hymen-kocsijának a megrendelését. Éppen az apád miatt, az apád részegsége miatt. Kár, valóban nagy kár, hogy előbb fel nem kötötték!
A fuvaros felelni akart valamit, hátra is fordult, de mert hirtelen nem jutott eszébe semmi, hát csak újra a lovait nézte, elgondolkodva azon a régi mondáson, amely sehogyan sem akart most nyelvére jönni. A nagybátyám is hallgatott és figyelmesen vizsgálta a mindinkább közelgő fehér tornyot. Mintha aggodalmat okozott volna neki, hogy a torony olyan gyorsan közeledik a messziségből. Olykor-olykor ijedt pillantást vetett az árokra, mely az út mentén huzódott és a homloka gondterhes lett.
– Attól félek, – mondta végre csöndesen – hogy te is az árokba fordítod a kocsit, mint az apád… Nem vagy te részeg, Kecskés?
A fuvaros hirtelen hátrafordult és örömteli hangon felkiáltott:
– Most jutott eszembe… Az apám is úgy volt vele, mint az egyszeri cigány. Mikor akasztani vitték, hát folyton azon sopánkodott, hogy fáj a lyukas foga.
– Vajjon nem fordítasz-e az árokba, Kecskés? – kérdezte a nagybátyám szigoruan.
A fuvaros a vállát rázogatta.
– Mint az egyszeri…
– Arra felelj! – kiáltotta Csáki Pál – hogy nem fordítasz-e fel? De hiába is mondasz akármit, látom előre, bizonyosan tudom, hogy ott annál a cserjésnél, ahol az út balra kanyarodik, az árokba vezeted a kocsit. Olyan bizonyosan, minő a kétszerkettő. A szemedből látom ezt. Azért tehát csak fordítsd meg nyomban a szekér rudját és menjünk vissza, haza. Ebédre még otthon is lehetünk.
Kecskés, miután nem jutott eszébe semmi argumentum, szótlanul engedelmeskedett. Kocogtunk vissza, hazafelé!…
Csáki Pál hátra-hátranézett az eltünedező fehér torony felé. És midőn azt elfödte az erdő, megkönnyebbülve felsóhajtott.
– Mert vajjon mit mondhatnék neki a Horseczki elmaradott kocsijáról? – kérdezte tőlem.
Amire én még akkor nem tudtam felelni.