A középkori város.
A városka kőfallal volt kerítve és két kapuja mellett zömök bástyák őrködtek. Észak felé az égbe nyúló Kárpát kékes-zöldes köntösén kúszott fel az országút, mint egy világos szalag, amig elveszett a hegység hófödte kebelén. Dél felé nyájas völgyek, kerek halmok mutatkoztak, ahol vadalmafák virágoztak és rózsaszinű bokrok között kolompoló nyájaikat terelgették a pásztorok. A városka közepén álló őrtoronyból a világ mind a négy tájéka felé vigyázott Herman, a toronyőr, mig a felesége, egy tagbaszakadt asszonyság, letette a főzőkanalat, ha arra kerűlt a sor, hogy a rezes tülköt megfújja a piros cserepes háztetők felett. A kémények békésen füstölögtek odalent és az ereszeken macskák nyujtózkodtak a napsugárban. A mély udvarokban vásznat fehérítettek a napon és a kapitányné éppen virághagymákat dugdosott cserepekbe. Béke és csend honolt a kis hegyi városkában, mintha a tavaszi napok a végtelen tél után elhozták volna a nyugodalmat onnan dél felől, a nyájas völgyekből, kerek halmokról. Csupán a Poprád zúgott még tavaszi árjával, de a zavaros habok már zöld, virágzó galyacskákat, friss leveleket sodortak a Kárpát hosszan elnyúló, kék köntöse felé. A zord tél süvöltő viharai, jeges zivatarai után a hegyi városka házikói szinte megifjodni látszottak. A fatáblákat leszedegették az ablakokról, az ablakközből eltávolították a fürészport és a vakolatot, amelyek a téli szelek, hidegek ellen védelmezték a ház lakóit. Itt-ott már az ablakot is kinyitogatták, habár az öreg emberek eleget morogtak ezen újmódi szokás ellen. Akkoriban kezdett divatba jönni a kinyitható ablak. Az ólomkarikás, szines üvegcserepek szinte megremegtek, amint a friss szél meghimbálta az ablaktáblát. A sárkányfejes esőcsatornák csöndesen csurgatták még a tetők vizét, de hó már csak az észak felé eső háztetőkön látszott. A nap mind közelebb jött a Kárpát ködbe, felhőbe borúlt fejéhez. A távoli szorosból már idáig látszott a fenyők élénk zöld szine. Herman, a toronyőr, husvét vasárnapján kihúzta fejét a medvebőrsüvegből, amelyet az első őszi szelek megérkeztével fülére húzott és hajadonfővel szólaltatta az áhítatos hangú husvéti harangot. Hermanné kinyitotta az eldugaszolt kürtőlyukat és alantról a városka polgárai gyönyörködve nézték, hogy ismét fehér füst kanyarog elő kedves öreg tornyuk tetején. Az öreg városkapitány udvarából jókedvűen integetett kezével Kéti felé a toronyba, amidőn az belefújt délben a kürtbe, mig Stoller János, a városka mechanikusa és műszerésze előszedte a zugolyból ócska táskáját és szerszámai tisztogatásához fogott. Nemsokára bekövetkezik ugyanis az idő, amidőn a toronyórát meg kell igazítania a téli havak, óramutatókat elsöprő viharok után. A kéményseprő, Klebák Pál, mindennap egy másik kéményből dugta elő kormos fejét, a kéményekben a hosszú tél után csupán korom maradt a sódarok helyén. A bástyák tájékán a városka vitézei rozsdás kardokat és dárdákat cipeltek elő a bástyapincékből, mig Horeczki, a sánta trombitás, teli tüdővel fújta trombitáját a sáncokon kivüli mezőn. A városka vitézei, akik megrokkantak, megöregedtek a háborukban, amelyekért egykor külső országokba is elmentek, kinyujtóztatták fáradt tagjaikat és arról beszélgettek, hogy harminc esztendő előtt ilyenkor kezdődött a háboru odaát, lengyelföldön. Akkor elmarsiroztak a városkából és csaknem harminc esztendeig mindig verekedtek. Szolgáltak olyan királyokat, akik azóta a másvilágra mentek a hadakozást folytatni. A pápák meghaltak és az akkori gyerekekből szakállas-bajuszos emberek lettek. Öregségükben még egy rendes csetepátéjuk sem akad itt a békés hegyi városka szolgálatában, hiába őrzik a rozsdás kapuzárakat és begyöpösödött sáncokat. Igazán nem érdemes elővenni se már a régi bivalybőr zekéket. Az asszonyok, leányok, akik hajdanában három országon keresztűl tapogatták az ujjaikkal a zsoldoskatona bőrkabátját, annyira megöregedtek, hogy már az imádságos könyvben is csak az öreg betűt látják. A polgárok erkölcsei megjavultak, nem kell többé beütögetni a fejüket a korcsmaasztalok mellett. Csupa unalom a városi katona élete.
És ezekben a szép tavaszi napokban történt, hogy egy délutánon egy cudar fekete felleg emelkedett fel a Kárpát csöndes völgyei közül. Szállt, szállt a felhő a hegyek felől és rövidesen megtelepedett a városka öreg tornya felett, hogy egyszerre sötétség lett tőle a városban.
Kéti asszony megszólaltatta a rézzel kivert tülköt, Herman ijedtében a fejébe húzta a medvebőr süveget a fekete felleg alatt és a polgárok rémülten futottak ki házaikból. Ott nyüzsögtek, futkostak az utcákon. A biblia-író szent barát régi kolostor pincéjében abbanhagyta az iniciálé festését és lengő fehér szakállával a nép közé elegyedett.
A felhő mind lejebb ereszkedett, már csaknem elérte a toronytetőt, amikor odalent a polgárok rémülten vették észre, hogy a felhő hátán egy fegyveres fekete vitéz ül. Tollbokréta van a süvege mellett és horgas orra alatt hegyes bajusz látszott. Ott gubbasztott a fekete fellegen és sarkantyús lábait lelógatta.
Az öreg városkapitány rémülten kiabált fel a toronyba, hogy a szent harangot, amelynek Péter volt a neve, húzná meg Herman, de a toronyőr a fülébe húzott süveg miatt mit sem hallott.
A sötét felleg pedig ott lógott a városka felett és mind sötétebb lett a városban. A horgas orrú vitéz már a háztetőkig nyujtotta le saruit és az asszonyok, leányok jajgatva, hajukat tépve futottak az utcán, amig összeroskadtak a templom bezárt kapuja előtt. Ott fetrengtek sikoltozva, félig megőrülve a rémülettől a kockaköveken, amelyek alatt békésen pihentek régi szepességi polgárok. A sötétségben fehér kendőjük, vászonruhájuk úgy röpködött, mint sirályok csapkodnak viharban a háborgó víz felett. Öreg reszkető polgárok futottak a kapuk felé és kincses ládájukat hónuk alatt szorongatták. Stoller János, a műszerész, egy középkori tudóshoz illő nyugodalommal ült boltjában és az órákat és másféle szerkezeteket igazította, mert egyszerre megállottak az órák a falakon és a következő másodpercben olyan dördülés hallatszott arról felől, ahol a sötét éjszakában a Kárpátnak kell állania, hogy az emberek a földre zuhantak, amely megvonaglott alattuk. Mintha ezer ágyu dördült volna el egy másodpercben, vagy mintha a Kárpát összeomlott volna hegyeivel, szikláival: fülsiketítő csend következett utána és egy kósza villámsugár tünt el észak felé az éjszakában.
Az asszonyok a templom előtt elhallgattak, most a férfiak kezdték tompa, mélyhangu üvöltésüket, amely úgy hangzott, mintha farkascsorda közeledne a város felé. A távolban ismét felhangzottak a mennydörgések és jeges szélvihar süvöltött el a városka felett.
– A világnak vége! – kiáltotta egy hang, amely már nem is volt emberi hangnak mondható.
Aztán a torony körül egy kósza szövétnek lángja csapott fel és a rémülettől alig élő polgárok látták Hermant, a toronyőrt, őrült tekintettel rohanni a torony pincéje felé, mögötte a város megrokkant öreg vitézei, akik a kapukat otthagyva, nyomban a város kirabolásához fogtak. A lengőhajú zsoldosok hosszúnyelű fejszékkel estek a pinceajtónak. A vasak zörögtek, zúzódtak, – az ajtó nagy roppanással beszakadt.
Néhány másodperc múlott el és a földön fekvők érezték, hogy szagos borhullámok ömlenek arcuk felé: a zsoldosok feltörték a város boroshordóit és a polgárokra, asszonyokra, leányokra zúdították a gondosan őrzött hegyaljai borokat. A hordók feneke egymásután szakadozott be és a sötétségben zuhogva közeledett a kiömlő bor a kockaköveken. A borok illata megtöltötte a levegőt és az ajkak megnedvesedtek mámorító itallal. Most egy óriási hordót gurítottak a pinceajtóhoz a megvadult vitézek és az egyik elordította magát:
– Igy volt ez Magdeburgban is. Igyanak az asszonyok.
A hordó beszakadt és a bor zuhogva futott ki fogságából az asszonyok csoportjára. Már mély tócsák voltak mindenfelé és részeg, vad üvöltözés hangzott fel tántorgó emberek szájából. A föld ujra megrendült és valamennyien a földre buktak a szünet nélkül csurgó borba.
– Hol vannak az asszonyok? – kiáltotta egy fuldokló hang. Talán éppen a Stoller János hangja.
A sötétségben vad férfiak csapatja rohant rá visító asszonyokra és letépték ruháikat. Sohasem látott fehér asszonyvállak villantak meg a sötétségben és a szövétnek lángja sisteregve hunyt egy félig telt boroshordóban.
Azután már csak tompa üvöltés, állatias bőgés, őrjöngő női visítás hangzott a nappal még szelid és napsugáros hegyi városka piacán, a borral és vérrel meglocsolt kockaköveken.
A hajnali szél, amely ismét világosságot hozott a földrengés borzalmai után, egy mámorban alvó, túlvilági sáppadtságú arculatú emberek feje felől kergette el a sötét fellegeket.