Fru-fru.
A kóborlási vágy néha elűz Pestről. Azelőtt meg sem állottam a gránicig, manapság elegendő, ha Budáig megyek. A villamos kocsin lehunyom a szemem és szeretném elhitetni magammal, hogy lóvasuton utazom a Krisztinába, a lovacskák vigan poroszkálnak és mindjárt megszólal a kocsis tülökje, – mint hajdanán, mikor Budán szebb volt még minden, mint Pesten.
Ismerek egy régi cukrászdát Budán. Soha se járok cukrászdába, csak ebbe a budai cukrászdába. Mikor ide belépek, visszatér hozzám az első ifjuság. Diák vagyok ismét a fölvidéki városkában, boglyas hajam van és a billiárdgolyók zörgése a nagyvilági, tündöklő és pompázatos életet jelképezi. A falon egy bécsi képes ujságon merész tekintetü nők láthatók szines ruhában vagy trikóban, cigaretta füstölög a szájukban és a legutolsó divat szerint öltözvék. – Igen, ez az élet, a nagyvilág, ami után a fölvidéki városka kisdiákja vágyakozik. Néha, midőn veszedelem nincs a látóhatáron, titkon egy papirszivarkát füstöl el az ember a fru-frus cukrászkisasszony elbűvölése céljából. A kékes füstkarikák álmodozva szálldosnának a magasba, de mégis tanácsosabb ezen bünjeleket az ujságlap legyezésével idejekorán eloszlatni. A sétatéren Vasvári tanár úr szürke kalapja bukkan föl és az égő cigaretta villámgyorsan tünik el a zsebben. A hátulsó ajtón szabad az út a Flórián-utca felé.
Tehát, Budán azon régi kis cukrászdában még nagyon divatos dolog a krémes-béles és a fru-fru. Talán már nincsenek is másfelé fru-frus hölgyek, csak itt, ebben a kis budai boltocskában. Mintha valamely titkos jelvény volna a fru-fru az itten megforduló nők között, fiatalja, öregje homlokába hulló hajdíszt visel. Egy régi arckép-albumban lapozgatok vidéki ház szalonasztalán, amikor a kis cukrászdában körülnézek. Nini, ezeket a nőket én már mind láttam valamikor a nagynéném szalonjában, alattuk a helybeli fotográfus neve. A fotográfus régen meghalt, de képei megelevenedtek itt a kis budai cukrászboltban. Fru-fru! Csak jól körül kell néznem, bizonyára megtalálom itt első ideálomat, a szomszéd nevelőkisasszonyt is.
Lássuk csak.
Most lép be az ajtón és az öreg cukrász bácsi barátságosan köszönti bársonysapkájával. (Az öreg cukrász bácsival is találkoztam már valahol. Regényben vagy az életben? Mosolygott és olaszul köszönt, habár olaszul már rég elfelejtett.) De már itt van az első ideálom és illendőség, lovagiasság és minden férfierény azt diktálja, hogy neki szenteljem csapongó gondolataimat.
Pepita gallérka van rajta, amelynek piros a hajtókája és bár gyakori vendég az ódon cukrászdában, olyan félénken lép be, mint egy őz. A tekintete, borongós, ijedt és nedves tekintete, (mint azoké a fiatal hölgyeké, akik még nem igen ismerik az életet és tőle félnek), gyorsan fut végig a kis bolt vendégein. Mintha csak azt mondaná a szemével, hogy ő valóban nem oka annak, hogy a nyugalmazott ezredesnek az ablak mellett ma ismét rosszabb kedve van, mint bármikor. És nem tehet az őszi délután bánatos ködéről sem, amely köd ide a máskor vidám boltocskába is beférkőzött. Azt mondja a tekintete, hogy csak egy ici-pici kis helyet kér a tejszínes kávéjához, mert most egy üres órája van. Ötkor már úgy is a Krisztinában kell lennie és francia leckét adnia. Uraim, hölgyeim, kérem ne haragudjanak.
Ez a bejövetel. Sokáig nem igen meri fölvetni a tekintetét, amig az asztalkánál elhelyezkedik, a könyveit rakosgatja, meg a táskáját, csipkezsebkendővel megtörli az arcát, aztán megint csak a táskát babrálja a mellette levő széken, végre az öreg olasz közelg a kávéval és a kuglóffal. Jó alkalom ez arra, hogy egy lopott és gyors pillantást vessen maga körül, vajjon igazán nem bántott-e meg valakit magaviseletével.
Nem. Az ezredes csak az utca fölött lógó ködfelhőket nézi véres elkeseredéssel, az anya és leánya divatlapot mustrálnak, a pápaszemes ember mohón olvassa az esti lapot, mig én úgy üldögélek, mintha csupán azért járnék e helyre, hogy az öreg olasz bevételét ellenőrizzem és máshoz semmi közöm. A kuglóf lágyan omlik a csésze felett és a kanál nesztelenül merít a kávéból. A keskeny szájacska picinykét fölnyílik… Csönd van. Öreg szivem körül, mint halk szellőcske lágyan borong el a gondolat, hogy ő is, az első, akit szerettem, így evett kávét a szomszéd bérlőnél és az ujjai éppen ilyen tiszták, de mégis vörösesek voltak, mert éjjel szerette maga kimosni némely fehérnemüjét. Vajjon mikor kerül a sor a barna fru-frura?
Nemsokára, hiszen midőn az ember egy csöndes kis budai cukrászboltba jár már mulatni, akkor a kivánságai nem sokáig váratnak magukra. A fekete rigó is akkor fütyöl a kalitkában, amikor véletlenül arra gondolok, hogy miért nem fütyöl ez a hallgatag madár?
Amint a kávézásnak vége és a kuglóf morzsái szinte észrevétlenül tünnek el a tálcáról és az asztalról, csakhamar kezdetét veszi a munkálkodás. A kis nő most már megszokottabb e helyen és bátrabban néz körül a kis boltban. A tekintetét nem kapja le rögvest a gyilkos ezredes köcsögkalapjáról, amely szokás szerint előtte fekszik az asztalon. Megfigyeli az anyát és lányát, amint sóhajtozva és boldogtalanul lapozzák előlről hátra és hátulról előre a divatvilágot. (A bécsi élclap, a merész tekintetü trikós hölgyekkel most mozdulatlanul függ helyén, ahhoz csak az ezredes mer hozzányúlni, de most neki sincs kedve a rossz idő miatt.) A pápaszemes ember életre-halálra olvassa az esti lapot és a tetszetős részeknél helyeslően bólint fejével, ami szintén nem kerüli el a kis nő figyelmét. Most tehát elő a táskával, amely ártatlanul hevert eddig a széken.
A sárga bőrtáska olyan nesztelenül kerül az asztalra, mintha egy madár röpült volna oda. Alig hallhatóan csattan a zárja és a táska oldala leválik. Ott bizonyosan tükör van, mert a kis ismeretlen nő még egyszer körül néz, aztán hosszadalmas, meleg tekintetet vet a táska oldalára. A jobb kezét alig észrevehetőleg fölemeli és fürge, gyors ujjacskái már ott tapogatnak a fru-fru szálai között. Szép, nagy, de csak gyöngén fodorított fru-fruja van a kis nőnek. Kissé hátrahajlik, majd előre dől és a fru-fru igazodik, simul az ujjai között… Az ujjára csavarint egy hajtincset, meg elbocsájtja.
És e műveletben annyira elmerül, hogy észre sem veszi, hogy a gyilkos fölállott helyéről és a bécsi élclapot nagy zörgéssel veszi le a szögről. De most köhint egyet az ezredes.
És a sárga bőrtáska villámgyorsan összecsukódik.
A kis nő ijedt, őz-szemével meglepetten körülnéz. Az órára pillant és összerendül. Mindjárt öt óra. Kis pepita gallérját sietve összekapcsolja nyakán, már fölállott, odakünn fizet és vékonyka, szomoru alakja a következő percben az utca tulsó oldalán látható, amint fürge, gyors léptekkel siet a kötelesség után. A habos kávé, a tükör és a fru-fru: az élet gyönyörűséges örömei mind ott maradtak a mályvaszinű kis cukrászdában.