Régi kép.
Valamikor régen – mintha csak álmodtam volna, mint valami gyermekkori csókot – a szomszédunkban lakott Vezéri Pál. A háza előtt kis kert volt és a kerten olyan kapu, amely várkapunak is beillett volna. A kapun vasból kovácsolt zászlótartó, az egyetlen az egész városban. Ide dugták a zászló nyelét követválasztáskor és március tizenötödikén. Vezéri mindig kitette a zászlót, ha erre alkalom kinálkozott.
Vezéri Pál maga is olyan volt, mintha örökösen választásra ment volna. Vannak emberek, akik ünnepélyességre születtek. Mintha arra teremtődtek volna, hogy mindig a menet élén haladjanak, zászlóval, forgóval sapkájukon és az Éljen kiáltás ott látszik lebegni a kifent bajusz alatt. Régi királyok, gazdag grófok idejében, amikor a kalendárium minden napját megünnepelték, Vezéri megfizethetetlen ember lett volna. Manapság már ugyancsak résen kell lennie, hogy egy kis ünnepélyt találjon. És akkor a menet élére állott… Szép nagy szakálla volt, nagy fekete bajusza, Bubenik, a sánta borbély csigákba fodorította haját. Bár nyakas kálvinista volt, úrnapján résztvett a pápisták körmenetében és nyomban a főur után haladt, miközben kalapját olyanformán tartotta kezében, mintha csak a meleg miatt vette volna le fejéről. Mert, mondom, kálvinista volt. Szerette a szarvasaggancsot a sétapálcán, szerette a piros nyakkendőt, szerette azokat az embereket, akik szépen, tiszteletteljesen köszöntötték az utcán. Egy szép köszönésért elment a város másik végére. Egy kis görbe foltozó-varga kalapált az alvégen egy szenes tuskón, követválasztásoknál nagy harcos, aki hőssé lett a választás izgalmaiban, különben néma, szótalan emberke, aki sűrűn kikapott feleségétől. Vezéri elsétált az alvégre és a kis varga felállott a szenestuskó mellől. Már messziről meghajolt és a sapkájával félköröket írt le a levegőben. Mindez addig tartott, amig Vezéri a közelbe érkezett. Ekkor tekintetet váltottak. A varga néma panasszal, mély sóhajjal és fejbólingatással jelezte mostoha sorsát. Vezéri homlokára vonta a szemöldökét és arca igéretet, biztatást fejezett ki. Mintha csak azt mondta volna, hogy közelg az idő, amidőn megtörik a gonosz varázslat és egyenranguak lesznek ismét a követválasztás rendezésében. A varga megnyugodva, földerűlve hajlongott, amig Vezéri pompázatos léptekkel tovaballagott.
Máskor a Morgó temetőbeli sírásót kereste fel Vezéri Pál. A vén sírásó valamely oknál fogva szerfölött tisztelte Vezérit és sapkáját mélyen levette a temető kapujában, mintha maga a főúr jött volna teljes ornátusban, kántorral, ministránsgyerekekkel.
Lehet, könnyen lehet, hogy a vén sírásó a város elhunyt előkelőségeinek elmult temetéseire gondolt, mikor borravalót kapott és Vezéri Pál a menet élén haladt.
Jogosan lehet tehát elmondani, hogy Vezéri Pál, egykori szomszédunk számon tartotta a szép köszönéseket. Elment értük és behajtotta őket. (Csak Udvarhelyi, az adás-vételi iroda tulajdonosa nem köszönt már többé, miután egy ócska vizipuskát szerencsésen eladott Vezéri uramnak, bár neki arra semmi szüksége nem volt.)
Igy élt, éldegélt Vezéri Pál szomszédunk, családjában éppen úgy élvezte a tekintélyt, mint a külvilágban. A sors egy hallgatag és sáppadt képű asszonykát jelölt ki számára, bizonyos Kárász Zsuzsannát. Ziza, miután csak egy kovácsnak volt a lánya, módfelett tisztelte férjét. A többi Kárászok elmentek, elszármaztak és Vezéri Pál gyakran mondta a feleségének, hogy most már szerfölött kell vigyázni, mert az elszármazott Kárászok helyett is az ő családjának kell fenntartani a tekintélyt a városban.
Két gyermeke volt, akiket kis földbirtokából nevelgetett. A fiának azt mondogatta, hogy egykor földes úr lesz belőle, mig leánya, Katalin már a bölcsőben jegyet váltott egy bizonyos gőzmalomtulajdonos fiával. A malom régen leégett, a molnár más vidékre költözött és voltaképpen tudni sem lehetett teljes bizonyossággal, hogy élnek-e még valahol, valamerre a molnárék. Katalinnak azonban sűrűn emlegette atyja Simonyi Róbertet, aki egykor eljövend. Természetesen azon a hintón, amelyen egykor itt járt az öreg Simonyi.
Jól emlékszem a napra, amikor egy lompos, csapzott, fekete emberke jelentkezett szomszédunknál, Vezéri Pálnál. Alkonyattal jött és miután sokáig ácsorgott a várkapu előtt, amelyen nemzetiszinű lobogó lengett (tanító-gyülés volt a városban), hosszas habozás után beosont a házba. Beosont és ott maradt, bár Vezéri Pál kiáltozása sokáig hallatszott.
Nagyapám, aki vénséges-vén ember létére éppen úgy szerette az eseményeket, mint a fiatal lány a bálokat, estefelé magához intett görbe botjával.
– Gyerünk egy kicsit nevetni a félbolond Vezérkéhez, – dörmögte. – Vajjon miféle futóbolondot szedett fel megint?
Máskor is jártunk a szomszédhoz «nevetni» amikor Vezéri Pál katonai rendben tartotta családját és megmutatta tíz pár csizmáját és ugyanannyi sétapálcáját. A csizmáknak nevük volt. Az egyiket Fabinyi Teofilnak hívta Vezéri. Mert éppen ő volt a követ városunkban. Volt ott gyászcsizma, lakodalmas csizma. A Kakonyai nevű csizma a végrehajtóról volt elnevezve. Állítólag ennek a csizmának dupla-talpa volt, benne a nagy bankók és drága papirok.
Nagyapám, bár vénséges-vén ember volt, szerfölött mulatott ezeken a dolgokon.
– Kár, – mondta hazafelé menet, – hogy én már csak papucsban járok.
Hát átmentünk a szomszédba.
A szomszédék az udvaron ültek, a csillagok alatt és a vén diófa szokás szerint nyögött, sóhajtozott az udvar sarkában. («Odazárom az ellenségeimet, a faoduba» – mondta egyszer Vezéri.) Az asztalnál ketten ültek. A lompos ember – de már csizmában, (nagyapám egész este a csizmát fürkészte, vajjon melyiket húzta rá Vezéri) – és a házigazda. Asszony és gyermekek tiszteletteljes távolban.
A házigazda felállott és a legnagyobb ünnepélyességgel bemutatta nagyapámnak a rongyos embert:
– Vezéri.
– Hm, – mondta a nagyapám. – Valóban. Hisz kitalálhattam volna a csizmájáról.
– Nos, igen, – folytatja elkomolyodva a házigazda. – Öcsém nagy utazásból jött, jogosan kopott el saruja.
Egérszemű, törpebajuszú, kékzubbonyos emberke volt Vezéri öccse, aki láthatólag nehezen fékezte mozgékonyságát. De a szemén és a bajuszán sem tudott uralkodni. A szeme a nagyapámon tetőtől-talpig végig ugrált, majd engem vizsgált meg. Aztán megint a nagyapámra ugrott a tekintete. A bajusza mintha valami láthatatlan cérnával volna a szeméhez kötve. Izgett-mozgott a törpe bajusz. Csoda, hogy megmaradott a helyén.
Nagyapám, valamikor királyi ügyész volt, ezért szerette az ismeretlen embereket fogas kérdéseknek alávetni.
– Merről jött, tisztelt öcsémuram? Délről vagy északról?
A kis ember sunyin nevetett.
– Északról, ha megengedi.
– Hm, – mormogta nagyapám és gyanakodva szimatolt.
– Hm, – ismételte rövid idő mulva. – Ügyészkoromban arrafelé az országuton kirabolták a postakocsit. (Felemelte a hangját és bozontos fehér szemöldöke alatt vészjóslóan villant meg szelid szeme.) Pisztollyal lőtték le a kocsist. És a tettesek eddig nem kerültek kézre.
– Huh! – kiáltott fel tréfás komolysággal a kis ember. – Pisztollyal lőtték le a kocsist – utánozta szakasztott hiven a nagyapámat.
Majd, mintha egy nem régen abbahagyott mondókát folytatna, előrehajolt az asztalnál és a borospoharakat megtöltötte.
– Tehát, kedves Pál bátyám, látom, tapasztalom, kezemmel tapintom és torkomban érzem, hogy a jóisten megáldotta szorgalmadat. Látom, hogy eszed, tehetséged és szived megérdemelt gyümölcsökhöz juttatott. És igérem neked, hogy ezután másképpen lesz. Vezéri Ignác mondja neked, akinek hamis szó még nem hagyta el az ajkát, hogy Vezéri Pál többé nem lesz választó, hanem ő lesz a választott. Te leszel a követ ebben a városban, ha van még erő ebben a két karban. (Pedig van!) A te dicső neved leng a magasan lengő zászlón… Éljen Vezéri Pál!
A poharát nagy zajjal a többihez kocintotta és fenékig kihajtotta.
Ezután nemsokára Vezéri Pál emelkedett szólásra. Felállott és a két kezét az asztal lapjára helyezte, miután befelé fordította a pecsétgyűrűjét, amely a szavak megindításánál már sokszor jó babonának bizonyult.
Némely gyermekkori emlékeken megkezdve, hosszadalmasan magyarázta meg öccsének, hogy milyen kiváló férfiú lett belőle. «Csak azt sajnálom, hogy nem voltál osztályostársa küzdelmeimnek», – mondta többek között.
(Az ifjabb Vezéri esküre emelte kezét. Ezután az lesz.)
A poharak megint csörögtek.
Éjfélre járt, amikor nagyapám megunta a nevetést és hazafelé kocogott. Az utcán az akácok alatt megállott és görbe botjával számtalan vonalat húzott a porba.
– Ha tíz-tizenöt esztendővel öregebb volna ez a bizonyos Vezéri – mondta mély meggyőződéssel – bizonyosra venném, hogy ő a postarabló. Nyomban vasraveretném a csendbiztossal.
A kapunál még megállott és toppantott:
– Vasra veretném.
Még sokáig hallottuk szobáinkban a csendes csillagsugaras éjből a két Vezéri pohárköszöntőit. Behúnytam a szemem, de mindig az egérszemű embert láttam, szemben vele a kipirult és felhevült nagyszakállú bátyját, a háttérben, a diófa alatt szótlanul lapul meg a család, a szép Katinka anyja ölébe hajtja fáradt fejét.
Korán reggel felköltött nagyapám.
– Azt hiszem, még se ő volt a postarabló – mondta. – Ahoz több bátorság kell, mint amennyit ebben az emberben észleltem.
Az uton csakhamar találkoztunk Vezéri öccsével. Egy fűzfagalyat faragott a bicskájával és a csizma nagyon fényes volt a lábán. Sunyin köszönt a nagyapámnak. A kész fűzfasíppal pedig engem ajándékozott meg. Amikor tovább mentünk, egy utcasarokról láttuk, hogy a Vezéri öccse az utca közepén áll és csizmájában gyönyörködik.