Téli út.
Az esti és éjjeli órákban, midőn Szindbád a fejét az ágy párnáján elhelyezte és a gondolatok mint búcsuzó vándormadarak mind ritkábban, mind messzebbre szállongtak körülötte; vagy a reggeli heverészéseknél, midőn az éj kedves, meleg, csókos álma még félig ott volt az ágy takarója alatt, a puha párnán, a szőnyeg bolyhos lágyságában és mintha még a küszöbön állana a feketeselyemruhás, pirosálcás uridáma, az álmok dámája, kis lakk-topánkájában és finom selyemharisnyájában, amilyent az udvarhölgyek hordanak hercegnőik tudta nélkül, – ebben az időben Szindbádot, a hajóst magányos szobájában gyakorta felkereste egy kis fekete szinésznő, fekete ruhában, fekete selyemharisnyában, sastollas kis kalapban és a haja a füle mögött lágy volt, omlatag volt, de frissen fésült, mint ahogyan Szindbád a kis szinésznőt egyszer, utoljára látta.
Addig járogatott Szindbádhoz az ábrándok és félig sejtett, félig átélt kéjek óráiban a szinésznő, amig Szindbád, a csodahajós egy napon elhatározta, hogy utánanéz a kis hölgynek, aki álmodozásaiban jelentkezik.
Elmult éveiből, búbánatos, kalandos ifjuságából ugyanis emlékezett arra, hogy vannak rejtélyes álmok, álmodások, amelyek egyszerre két szivet keltenek fel, mint egy fészekből való fecske-testvérek, amelyek egymástól messzire röpdösnek.
Egy napon lehetségesnek látszott előtte, hogy valahol, valamerre a kis szinésznő – akit pedig már egyszer elfelejtett – éppen olyan furcsán, titkon, csak az ágytakaró alatt bujkáló gerjedelmekkel gondol rája, mint Szindbád, amidőn a kedves szívalakú arcocskát csaknem egy hüvelyknyire látja a párnán maga mellett.
Lehetséges, hogy a kis szinésznő valamerre óhajtja őt, mert a szive üres, szabad és az elmult dolgokkal édeskedik; messzitünt férfiú feje körül borong, mert a jelenben egyetlen bajusz, sem szakál nem látszik a kis szív tükörén.
Miután ezen dolgokat egynéhányszor elgondolta Szindbád, felkerekedett, útnak indúlt, – bár a haja már szürke volt, mint a zajló Duna felett csapongó jégsirály szárnya.
A nyomok a nagy téli időben Eperjesig vezették.
A városkát öles hó sáncolta körül és a hófuvásban a régi házak olyanformán zárkóztak be, mintha ellenség közeledne a város felé. Az emberek a mellényük zsebébe dugták az orrukat, hosszúszőrű lovacskáik mellett bandukoltak a fa-szállító tótok, mintha Andersen meséiből megindúlnának egyszerre a hóemberek. Szindbád csak nehezen talált egy értelmes szemű, rablóképű korcsmárosra, aki pontosan tudta, hogy vándorszinészek csapata (amellyel Paula pályázott) Eperjesről hová és merre vette útját. Túlmentek a nagy hegyeken, amelyekre egy kis vonat kapaszkodik. De most hófúvás van a hegyek között és a kis vonat talán már nem is kapaszkodik.
Valahol, valamerre a Verhovinán, vagy talán még messzebb is menének a szinészek, akik egy királyi palástot és két pár lovagcsizmát hagytak zálogban a fogadósnál.
Szindbádnak szinte jólesett, hogy nem találta meg nyomban Paulát, amint utána indúlt. Igy szinte becsesebbnek látszott előtte a kis szinésznőcske, mint a szinestollas madár, amely az erdő mélye felé menekűl a közelgő lépésekre.
– Utánamegyek! – mondogatta magában, amint a hófúvásos városkában bolyongott és benézegetett az ablakokon, ismeretlen nők után szaglászódva.
A hóval vastagon fedett pohos torony környékén, ahol láthatatlanúl károgtak az elrejtőzött varjak és csókák, a havak közé ásott gyaloguton végre egy orosz-sapkás, rövidbundás urihölgyet látott közelegni. A dámának formás cipője volt, divatos, szűk szoknyája, de amint Szindbád őt megközelítette, kiderűlt, hogy arca hervatag és fáradt. A hajdan finom orrocskát pirosra marta most a hideg és régente a festék; a száj körül keskeny, kedvetlen ránc vonúlt el. Csak a nefelejts-kék szempár tekintett üdén és fiatalosan Szindbádra, aki kalapját megemelte. (Idegen városokban Szindbád mindig köszönt a papoknak és az urihölgyeknek, mert szerette, ha ismeretlenűl is udvarias és vallásos embernek vélik.)
A dáma továbblépkedett, Szindbád utánanézett. Ruháját, cipőjét, hosszú lovag-keztyűjét még egyszer megvizsgálta és magában azt gondolta:
– Valami öreg bárókisasszony… Ha Paula nem volna, most utánamennék és Eperjesen maradnék!
Később nagy ostobaságnak minősítette Szindbád véleményét, mert ebédutáni feketekávéját azon trónus mellett fogyasztotta el, amely trónusból a bárókisasszony uralkodott a kávéház felett.
A kávés felesége volt ő; egykor kaszirosdáma Pesten, de most figyelmesen olvasgatta a képeslapokat, karpereceit csörgette kövér csuklóján és az idegen úrra rideg előkelőséggel nézett, mint férjezett hölgy, aki már nem kiváncsi az idegen urak mondanivalóira.
Később a cigányok jöttek, furcsa, világosszinű keménykalapjaikban és gavalléroktól levetett kabátjaikban. A festett bajuszú primás kezet csókolt az asszonynak és a sarokba rakott hangszereket kérte valamely délutáni lakodalomhoz.
– Jól van. De ne igyák le magukat, Zsiga, – mondta komoly, anyáskodó hangon a kávésné.
Szindbád később francia konyakot rendelt és emígy magára híva a kávésné figyelmét, sikerült nemsokára bizonyos egyetértő, meleg és jelképes pillantást váltania a szigorú dámával. Egymásra néztek, majd az asszony titkon, csendesen megrázta a fejét: «Nem, nem lehet… legalább is itt nem lehet…» «Pedig maga tetszik nekem és máris szerelmes vagyok» – felelt Szindbád a szemével. «Igazán?» – kérdezte az asszony. «Igazán, – mondta Szindbád dióbarna szeme, – de kérem ne haragudjon ezért reám.»
A kávésné egy darabig a cukortartóban babrált. Majd felvetette csendesen a tekintetét. «Nem haragszom!» – mondta neki nefelejts-kék szeme sugáraival. Később titkon megigazította a fésüt hajában, a hátamögötti tükörbe pillantva.
A nagy hegyekre kapaszkodó kis vonat indulásának órája elkövetkezett, Szindbád tehát, anélkül, hogy az asszonyra többet ránézett volna, elment, mint aki dolgát jól végezte.
A hófuvásos éjben, a jéghideg vasuti kocsiban, miközben a beláthatatlan, sűrű éjszakában alatta csikorogtak, nyögtek, visongtak, mint megannyi kölyökkisértetek, a kis vasut felfelé kapaszkodó kerekei, a láncok csörgése és a mozdony fulladt pöfögése elandalították a bundában Szindbádot. Megnézte az óráját. Tízre járt. A kávés már feltette fekete sapkáját az eperjesi kávéházban és a kávésné most fekszik le magányos ágyába. Most húzza a harisnyáját és a vaskályhából a parázs úgy villog, mint valamely állatnak a szeme. Most a dunna alá dobja kövérkés testét, a gyertyát elfújja és mig kinyujtózik, egy másodpercig – vagy talán tovább is – keresztüllibben a gondolatain a délutáni idegen úr, amint szerelmes odaadással nézett reá a kávéházban.
Vajjon elutazott már az az úr?
A kis vaskályha felől nesztelen lépéssel jön közelebb a köpönyeges, strucctollas kalapú vitéz, akinek gondja a női szobák álma. A fehér asszonykar csendesen, dédelegve átöleli a párnát, mintha a Szindbád nyaka volna.
A vonat jéghideg, szeles fensíkon gurúlt olyan lassúdan, mintha szerte a hó alatt halottak feküdnének, akiket nem jó felébreszteni. Gurúltak a kerekek talán már órák hosszáig, amidőn Szindbád végre halkan elnevette magát és elbúcsuzott az első álmát aluvó kávésnétól.
Az állomáson egy darabig megállottak.
A hó úgy röpködött az ablakok mögött, hogy bizonyosan lehetett tudni, hogy valahol nem messzire, az országuton farkasok kullognak lehajtott fejjel és egymás háta mögött a falu felé.
Egy lámpást vittek végig a sötétségben, a vasutasok messziről olyan tompán beszélgettek, mintha összeesküvést szőnének.
A láncok végre megzörrentek, a fagyos kerekek nagyot visítottak, a kis vonat döcögve megindúlt.
Szindbád a soványkás kis fekete Paulára gondolt, miután a vonat elhaladt az út közepét jelentő állomás előtt.
Vajjon hol és merre találja? Milyen állapotban van egykor nagyon kedves kis félcipője, benne a friss szalagbokrétával?
A haja üde és jószagú a füle mellett?
*
A téli délután, mintha tudomásul vette volna, hogy pirosbetűs napot jelentenek a kalendáriumok, aranypiros sugarakkal fényesítette be a kis határszéli várost, amelynek havas háztetői alatt, a fagytól kopogó fahidakon és kuckóikból kipillantgató kőszentek között Szindbád egy Paula nevű kis szinésznőt keresett. Igen, itt tanyáz a vándorszinész-trupp és esténkint a Nagy Bercsényihez cimezett fogadóban vidítják vagy búsítják a kedélyeket. Paula a társulat szendéje, hősnője, drámai anyája és szerepét most egy napfényes kertben sétálgatva tanulja, a város végén, ahol valamikor a vártemplom állott és a kastélyból nyergeslábú dámák, elszánt arcú főurak sétáltak alá a városkába. Ez Paula kedves tartózkodási helye délben, mert ő nem szokott a korcsmában ebédelni – jelentette Pápai, a sugó, akit Szindbád körülbelül háromszáz esztendő óta ismert, midőn ifjú gavallér korában a vidéki szintársulatok után gyakran utazgatott és az első páholyt megvásárolta az előadáshoz. Pápai köhögött, selypített, nagy baboskendőbe fujta az orrát, felire vágott szivart nyomott az agyarára és egy régen használt gyufaskatulya oldalán idegen gyufát próbált meggyujtani, de többet nem mondott Pauláról.
Csak a beszélgetés végén jegyzett meg ennyit:
– Igazán benőhetett volna már a fejelágya az úrnak. Mit akar mindig azokkal a szinésznőkkel?
Aztán megmutatta az utat a kert felé:
– Három korcsmát számoljon odáig. A negyediknél forduljon be a gyalogútra.
Egy domboldalon valóban ott volt a régi kert, most fehér a hótól, mintha hajdani szüzességével kacérkodna hervadt dáma. A fák fösvénykedve rejtik a hó alá megritkult galyaikat, a bokrok kopaszok, koravének, áhítatosan tiszták és a behavazott utakon sűrűn látni a rókák, nyulak és más ártatlan látogatók lábnyomait. Mintha itt sohasem lett volna nyár és pázsit, rejtőzködő bokrok és eltakaró lombos fák! Mintha mindig csak a nyulak vándoroltak volna a kanyargós sétautakon, az ódon kastélyból sohasem jártak volna ide a szarvasbokáju delnők rózsaszinű arcu lovagjaik karján, sem az alant fekvő városkából a varróleánykák izgatott lépésű diákokkal és a tilosban járó menyecskék rejtve, félve, de boldogan, mig a vártemplom árkádja alatt bajuszát pödörgeti a várakozó férfiu.
Minden csendes, tiszta, szüzies volt, egy öreg varju lomha, fekete szárnyaival barna árnyként repült el a hó felett.
Szindbád csendesen nézdelődött jobbra és balra, a kert néptelen volt, a rombadőlt kastély a hó alatt úgy terűlt el, mint az örök enyészet.
Majd egy fekete árnyék bukkant fel a kastély mögött. Hosszúkabátos hölgy volt, fején kis sastollas kalap és valamit evett, eszegetett egy barna papiroszsákból. Amint Szindbádot megpillantotta, a papiroszsákot nyomban a táskájába rejtette.
– Ez Paula – gondolta Szindbád és gyorsan megindult a hölgy felé, aki fázósan, ijedten, mozdulatlanul állott meg az út közepén. A szívalakú arcocskán komoly aggodalom tükröződött, a barna szempár kegyelemkérő tekintettel szegeződött Szindbádra, hogy szinte könnyesnek látszott a szem. Aztán egyszerre gyáva, reménykedő mosoly csillant végig az arcocskán, a szemben szentjánosbogarak emelgették meg szárnyacskájukat és egy lépést előretett a hosszúkabátos dáma.
– Uristen, hogy kerűlt ide? – kiáltott fel és tetőtől-talpig végignézett a férfin.
Szindbád elkapta a kezét, megszorongatta, a keztyű megett megcsókolgatta, majd az álla alá nyult félkézzel és hosszasan nézett a szenvedő, gyöngéden hervadó arcocskába, amelynek szine olyan volt, mint az emlékkönyvbe préselt virágnak a szine.
– Hát nem várt? – kérdezte Szindbád. – Nem álmodott velem?
– Egyszer álmodtam, a mult héten vagy tegnap. De én sok bolondot összeálmodok. Most már emlékszem: együtt játszottunk valamit a szinpadon, kegyed frakkban volt, a frakk baloldalán egy nagy csillag. Hogy kerűlt ide?
– Azt álmodtam, hogy maga álmodik velem, hát útrakeltem.
– Mindig udvarias ember volt – felelt halk, gördicsélő nevetéssel a szinésznő.
– Kiváncsi lettem, hogy mit csinál, hogyan él, mióta nem láttam. Egy éve már. Emlékszik? Hajón utaztunk a Dunán, a csillagok ragyogtak és a partokon a mélységes baranyai erdők. A rác hajóskapitány szerelmes volt magába.
– A Gyokó.
– Remélem, nem hiába?…
– Kérem… Sohasem láttam többé. Hisz akkor a magáé voltam.
– Nagyon szerettem.
Paula kissé meghajtotta a fejét és a hóra nézett.
– Boldog ember, milyen könnyen mondja. Ha mi, szegény nők így tudnánk gondolkozni!
– Hát nem elég, hogy itt vagyok? Eljöttem magához, mert a kezét akartam megcsókolni!… Lássam. Forduljon meg. Hadd nézzem meg tetőtől-talpig. Hm. Semmit sem változott.
– Pedig beteges vagyok néha.
– Alakja a régi, kedves és finom… Hadd szagoljam meg a haját! Mutassa a cipőjét, a harisnyáját. Keztyűt jobbat kell hordani. Ez a kis szalag nagyon bájos a nyakán.
– Nincs senki, aki törődne velem.
– A szivecskéje üres volna?
A szinésznő félig lehunyta a szemét, aztán anyáskodva megcirógatta a Szindbád karját.
– Bolondos fiu. Hát lehet magát olyan könnyen felejteni?
«Kígyó, kígyó! – kiáltott magában Szindbád. – Hazug kígyó! Ó hányszor felejtettél el azóta!» – De azért mégis jól esett neki a Paula érintése, valamint igen kellemes megelégedést érzett a szivében, midőn félcipőben, friss szalagcsokorral és könnyü harisnyában látta a nőt, akinek kedvéért egykor a Dunán Pancsováig utazott. Hajának üde illata olyan volt, mint a fehérnemü között őrzött sarjué és finoman hervadó, apró madárkörmöcskék kusza, alig látható nyomaival megjelzett arca elbúsította, egyben felmelegítette a szivét. Mintha álmatlan, ábrándozással töltött éjszakák csöndes emlékei gyanánt maradtak volna a szem körül a halovány gyürődések és az ajk körül hervadó bársonyon Szindbád csókjainak nyoma látszik, mint szerelmes aratóleány testének körvonala a rét virágai között, a pázsit gyüremlésein. A fehér nyak, amely olyan kiváncsian nyúlott ki a fekete ruhácskából, mint egy kis madár nyaka, a fekete bársonyszalag alatt tündökölni látszott, a kabát zsebe macskabőrrel volt bélelve és meleg volt, mint egy fészek, midőn Szindbád a kezecske után oda benyulott.
– Nagyszerü tervem van délutánra, – mondta a szinésznő, mialatt vállával könnyen megérintette Szindbád mellét – jőjjön el velünk a pincébe. Kápolnai – egy itteni öreg tanár – a társulat tagjait pincéjébe invitálta délutánra. Ott jó borok vannak és itt nagyon divatos dolog a pincézés. Majd gondoskodom, hogy az öreg tanár meghívja.
– Délután a cukrásznál leszek.
– Helyes, majd ott felkeressük, – most pedig kisérjen haza, nem messzire lakom.
*
A cukrászbolt mályvaszinű függönyei mögött még javában elgondolkozva üldögélt Szindbád, midőn az őszhajú, pirosképű és recsegőhangú tanár nagy lármával jelentkezett, megölelte Szindbádot, legjobb barátjának nevezte és biztosította, hogy külön pipája van a pincében.
– Nacsak, bicsak! – mondta víg életörömmel. – Induljunk, mert nagy hó van a pincéig.
A szintársulat a cukrászbolt előtt táborozott, jókedvű, kopottas fiatal szinészek, két szinésznő: Paula és az énekesnő, egy kövérkés szőke, aki nyomban hosszadalmas, vizsgálódó pillantást vetett Szindbádra, mint aki már úgyis tudja, hogy az idegen férfiu miért tartózkodik a városkában.
Hátul Pápai sugó pipázott és a szinészujságot olvasgatta, mint akinek semmi köze sincs az egész dologhoz.
– Menjünk gyermekeim, – kiáltotta a jókedvű tanár és a kabátja belső zsebére ütött, ahol a pincekulcsok csörögtek.
Paula titkon, melegen szorította meg a Szindbád kezét.
– De örülök, hogy ismét együtt vagyunk.
Amint a városból kiértek és egy kis kanyargós uton a hegyoldalba fordultak, hirtelen öles hóval találták magukat szemközt.
De a hegyoldalból idáig látszott a pince fekete, kormos bejárója és a fiatal szinészfiuk hangos kiáltozással vágtak neki a hómezőnek.
– Nacsak, bicsak! – biztatta őket az öreg tanár.
Paula a Szindbád karjába kapaszkodott és boldogan, büszkén simult a vállához.
– Segítsen, Szindbád – mondta csendesen.
Hátul jött Pápai és recsegős hangon a szinésznőre kiáltott:
– Ugyan nem várhatsz addig, amig besötétedik! Nincsen puhább pamlag a hónál!
– A szemtelen – mondta halk, duruzsoló nevetéssel Paula.
Szindbád a magas, puha, szüzies hómezőre nézett és magában igazat adott a vén sugónak.