Pesti farsang.
Júlia anya a Belvárosban lakott, a Váci-utcában, Zoltán tehát Debrecenből megjőve, barátaival Völgyivel és Patakival estefelé a Váci-utcának vette útját, hogy az édesanyját megkeresse.
Zoltán akkoriban Debrecenben szinészkedett. De farsang lett, nagyszerű bálakról lehetett olvasni az ujságokban és Zoltán, bár nem volt táncosember, vágyat érzett, hogy a debreceni disznótorok, szemérmetes civislányok és az anyáskodó, kerek polgárasszonyok után körűlnézzen a pesti szállákban, ahol selyemben, bársonyban táncol az úrinép és a lányoknak bűvös, észvesztő fényesség látszik a szemükben. Az asszonyok szerelemrevágyók és szenvedélyesek, mint Stuárt Mária.
Bige Sámuelné, a debreceni asszony, aki vendégszerető házában gyakorta megtraktálta Zoltánt és szinészpajtásait töltött káposztával és hurkával, (bár Zoltán a kerekded asszonyka nyakát, amely rózsaszinű volt, mint a kismalac bőre, többre becsülte a töltött káposztánál) szivesen marasztalta Zoltánt Debrecenben:
– Nézze fiam, mit keres maga Pesten? Csak alkalmatlanságára lészen a mamájának. Ha itt marad, nem bánom, ha megfogja a lábomat. De csak akkor, ha itt marad.
Nemrégiben még Zoltán mindenét odaadta volna, ha a derék Bigéné lábát megfoghatja, de az asszony csak a nagybajuszú és szélesvállú férjét szerette. Talán maradt is volna a gömbölyű lábakért, – karját és mellét már előbb megtapogathatta – de Völgyi és Pataki szinészek, akiket botrányos részegség miatt szélnek bocsátott az igazgató, Pestre készűltek szerződés után s nem hagyták Zoltánt a lábak varázsának.
– Pesten vannak csak igazán szép kövér asszonyok. És milyen szivesek, nyájasak! Nem darabonként adják oda magukat, hanem egyszerre. A te neveddel, a te fiatal arcoddal és költői hírességeddel megbolondítod a pesti bálakon az asszonyokat, – mondta Völgyi és Pataki.
Bigéné gömbölyű lábát tehát soha többé nem fogta meg Zoltán. Kolozsvár felől délben megjött Biasini úr gyorskocsija és ők hárman Pestre pályáztak.
Zoltán csak a Józsefvárosban volt ismerős, ahol nagyapja házában gyerekeskedett, a Váci-utca, a girbe-gurba Belváros mindig olyanformán tünt fel előtte, mint szűk, ravasz kis utcácskáknak a labirintusa. Egyszer a nagyapjával kalapot mentek venni – régen. Az öregember dacosan fogta kis unokája kezét és konokul ragaszkodott hozzá, hogy megtalálja Kuhina kalaposmester üzletét, mert tíz év előtt már vett egyszer kalapot Kuhinánál.
– Hacsak el nem költözött, – mondta habozva két órai keresgélés után.
Haragosan és bizonytalankodva tértek vissza a Belvárosból és Zoltán csak egy hét mulva jutott kalaphoz.
– A teremtésit, – mondta a nagyapa, – ott ácsorogtunk a minap is a műhely előtt. Csakhogy a műhely az első emeleten van. Ki hallott már kalaposról, aki az emeletre vigye a kalapjait!
És mérgesen a Zoltán fejébe nyomta a kerek, pántlikás kis kalapot, amilyent akkoriban a pesti gyerekek hordtak.
… De ott volt a mindentudó és élelmes Völgyi, aki Zoltán restelkedése dacára sűrűn szólongatta meg az embereket, akikkel a havas, sötétedő utcákon találkoztak:
– Nem tudná megmondani, kérem, merre van a Váci-utca?
A pesti emberek korántsem voltak olyan barátságosak, mint a debreceniek. A lerongyolódott külsejű, komédiásforma fiatalembernek immel-ámmal felelgettek; egy frakkos polgár kaffogva kiáltotta: «nix ungris»; egy vikleres öreg asszonyság megrettenve lapult a falhoz a Völgyi megszólítására és siránkozva kérdezte, hogy vajjon hol van ilyenkor a policáj?
– Ha tudnák, hogy ki vagy, – dörmögte Pataki szinész a Zoltán fülébe, – bezzeg majd leesne az álluk.
– Hagyjad, Völgyi! – kiáltotta Zoltán, midőn a szinész utánairamodott a menekülő öreg asszonyságnak és magából kikelve ordította:
– A Váci-utcát keresem, boszorkány, nem a policájt!
Az est már leszállott Pest városára, csendesen havazni kezdett a girbe-gurba utcák felett és a kis boltokból haloványan szűrődött kifelé a lámpások fénye a hóesésbe. És a hóban, sötétben tovabandukoló három debreceni szinész most már valóban nem látszott barátságos figurának. Meghökkenve, nyakukat gallérukba húzva siettek el mellettük korcsmáikba igyekvő polgárok, egy pápaszemes, ferdevállú keztyűs gyorsan megfordította a kulcsot az üvegajtó zárában, midőn a három fiatalembert boltja előtt látta ácsorogni; egy aranygombos sétapálcát viselő úriember hevesen intett botjával a közelgő Völgyi felé.
– Még este is koldul! – mordult rá, mielőtt a szinész kinyithatta volna a száját.
Pataki és Völgyi hangosan felkacagtak és csúfondáros szavakat kiáltottak a menekülő lépésű kövér úr után, de Zoltánnak forró vérhullám borította el a homlokát.
– Bár inkább Debrecenben maradtam volna, – sóhajtotta.
– Eh, mit, – kiáltott föl Völgyi, – Pest már az édesapád idejében is komisz német fészek volt. Sohase voltak hálásak, hogy megcsinálta nekik a márciust. Hé, bácsi, ne szaladjon!
És elkapta egy csizmadiaformájú ember százgalléros köpenyegét a Csigához címzett korcsma előtt.
– Horvát tanárékat keressük. Valahol a Váci-utcában laknak. Nem vezetne el a házhoz?
A polgár egy percig ingadozott.
– A fia van itt a tanárnénak, a Zoltán, Debrecenből, – folytatta a szinész.
– No, jőjjenek, – mondta végre a polgár nagy elhatározással. – A fia kedvéért megteszem.
Megindúlt sebesen a vastag hóban és a százgallérost meg-megrázta útközben, hogy a szakadó hó lehulljon róla. Völgyi, mintha szökéstől tartana, a polgár nyomában bandukolt, mig Pataki és Zoltán kissé hátrább maradtak.
Egy kétemeletes régi ház előtt végre megállott a polgár:
– Itt lakik, az első stokkon. Ott a sárga függönyök mögött. Hát már most melyik a fia a tanárné tekintetes asszonynak?
Völgyi Zoltánra mutatott.
A polgár kerek kalapja alól tetőtől-talpig végigmérte Zoltánt.
– Hasonlít valamicskét az anyjához, – dörmögte és gyorsan elsietett, mintha valami veszedelemtől tartana.
Zoltán a sárga függönyökre függesztette a tekintetét, amelyek mögött barátságos lámpafény látszott. Egy-két cserép virág minden ablakban és kívül az ablakokon a lámpafénytől megvilágított hóprém. Völgyi a Zoltán vállára tette a kezét.
– No, menj fel tisztelt barátunk és üres kézzel ne jőjj vissza. Majd elmegyünk estére az Aranysasba, ahová a szinészek és írók járnak, Berkes vonja a muzsikát, de pénz nélkül nem mozoghatunk Pesten, mint például Debrecenben. Mi majd megvárunk itt az utcán. Csak bátran Zoltán.
A két szinész meghúzódott a kapu alatt, Zoltán pedig bizonytalankodva bandukolt felfelé a girbe-gurba kőlépcsőkön. Egy ajtón találomra meghúzta a csengő karikáját. Éles csengetés, amely után hevesen felnyilott az ajtó és egy vén cseléd arca jelent meg.
– Hol az ördögbe maradt eddig avval a cipővel? – kiáltott rá a fiatalemberre.
Zoltán hátralépett:
– A tekintetes asszonyt keresem.
– No lám, – méltatlankodott a vén cseléd, – én szamár, még azt hittem, hogy a suszter hozta el a cipőket. Egy óra mulva kezdődik a bál és a cipő még nincs itthon. Magának pedig nem lehet a tekintetes asszonnyal most beszélni, öltözik a bálra.
– Én a fia vagyok, Zoltán, Debrecenből jöttem, – felelt nem minden indulatosság nélkül a fiatalember.
Az ajtó becsapódott és pár perc mulott el, amig újra felnyillott.
– Tessék bejönni, – mondta száraz, kedvetlen hangon a vén cseléd.
Zoltán belépett az előszobába, aztán egy másik szobába, amely rózsaszinű gyertyáktól volt fényes. Egy nagy tükör állott a szoba közepén, a sárga függönyök az ablakon itt rózsaszínben játszottak, hajkenőcs és rozmaring szaga szálldosott a szoba levegőjében, oldalvást mályvaszinű krinolinban, aranypaszományos, zöld derékban és lecsüngő hajfonatokkal állott Julia. Fehér harisnya volt a lábán és a kezén sárga keztyű. Az arca nagyon fehér, mozdulatlan és ellenséges volt. A két fekete szeme, amely e percben már úgy révedezett, mintha ivott volna, holott csak a beléje csöppentett izgatószer tette mámorossá, bizonytalanul szegeződött Zoltánra.
– Hát te mit keresel Pesten? – kérdezte kemény, kopogó hangon.
Zoltán az anyja felé lépett, de nyomban megállott, amint a hangját meghallotta.
– No, köszönöm szépen, hát így fogadják az embert Pesten? Köszönöm, hogy beeresztettél a lakásodba, de más mondanivalóm most már nincs is. Isten áldjon.
Megfordult az ajtó felé, de az anyja utána kiáltott.
– Hóbortos gyerek. Azt akarod, hogy bepanaszoljalak a nagyapádnál? Tudod, hogy az öregúr kemény legény, vele nem lehet tréfálni.
Zoltán legyintett.
– Eh, mik vagytok ti nekem? Idegenek vagytok már mind, mióta az apám meghalt. Nem becsültök meg sem engem, sem az apám nevét. Pedig költő vagyok én is. Nevem majd együtt emlegetik az apám nevével.
– Ostoba! – felelt haragosan Julia anya. – Mégis csak szólani kell a nagyapádnak, hogy verje ki belőled ezeket a hóbortokat. Mondd, miért jöttél?
– Kiváncsi voltam a báli ruhádra, – felelt Zoltán. – Látom, hogy a sütővas és a szabónő még mindig szivesen látott vendég házadnál. Ráncok sincsenek arcodon, ügyesebben kendőzöd magad a szinésznőknél.
Julia anyának szenvedélyesen villant meg a szeme, de hirtelen leküzdte felindulását. A fiához lépett és keztyűs kezével megsimogatta annak beteg, szomorú arcát.
– Megint rossz társaságba kerültél? – mondta gyöngéd hangon. – Nem is tudom, miért hanyagol el annyira a nagyapád. Hisz még gyermek vagy. Nem volna szabad magadra hagynia. Az öregúrnak is folyton a vagyonszerzésen jár az esze. Reggeltől-estig koptatja a lábát, nem kiméli az egészségét, hogy öt forinttal gyarapíthassa a vagyonát. Mialatt az én egyetlen fiam, az én drága Zoltánom elhagyatva kóborol és rossz dolgokat tanul vidéki komédiásoktól akik a világ legutolsó emberei.
– Az apám is szinész volt, – szólt közbe a fiú.
– Az apád! – sóhajtott Julia. – Talán neki is jobb lett volna, ha nem szinész. Többet dolgozhatott volna és nem bántja meg vala özvegyi emlékeimet a különböző szinésznékhez írott versekkel. Nem mondom senkinek, de gyakran fáj, midőn összegyűjtött költeményeit forgatom, hogy együtt szerepelek mindenféle Kornéliákkal és másokkal. Nem, Zoltán fiam, a szinészet nem az a pálya, amely a csillagok felé visz. De itt van a cipőm, amelyet este óta hiába várok.
A vén cseléd e percben két pici topánkával lépett a szobába. Az asszony gyönyörködve vette a kezébe a csinos holmikat, jobbról-balról megforgatta és örömében szinte megfeledkezni látszott fia jelenlétéről: az abroncs-szoknyát térdenfelül felhajtotta, miközben nekifogott a cipő felhúzásának. Finom idomú lábszára volt, amelyet egymásra vetett. A hosszú fehér harisnya a pompás formákat korántsem rejtegette. És ilyenformán történhetett, hogy egyszerre megérezte a fia tekintetét.
– Fordulj el, Zoltán, – mondta hirtelen. – Nem illik anyádat nézni, mikor öltözik.
– De mikor olyan szép anyám van, – felelt a fiú és anyjához lépve csókot nyomott annak kezére, szagos hajára és meztelen nyakára.
– Elrontod a frizurámat, – kiáltotta nevetve Julia. – Te bolond gyermek, te. Nagyon megsértettél az imént.
– Bocsáss meg, te vagy a világon a legszebb édesanya. Ilyen szép nő tán egész Pesten nincsen.
A cipő fel volt húzva és Julia most már a tükör elé állott, hogy haját megsimogassa.
– Azt gondolod, hogy még mindig szép vagyok? – kérdezte negédesen.
– Gyönyörű vagy.
Egy rózsafa-dobozból még egyszer előkerültek a szépítő szerszámok. Kefék, fésük, amelyeknek jó szaguk volt. Egy kis velencei tükör, amely rózsaszinűnek mutatta az arcot, sokáig szerepelt Julia anya kezében.
– Itt van a fiáker, – szólt be a vén cseléd.
– Itt elalhatsz ma éjjel Zoltán, amig holnap helyet csinálok neked a nagyatyád házánál. Férjemmel, a bálból úgyis csak reggel felé jövünk haza. Itt van a kamara kulcsa. Egyél-igyál, aztán pihenj le a kanapéra.
Hattyúprémes bundát kerített a vállára és a tükörbe belenézett:
– Nos, rendben van minden?
– Gyönyörű vagy. Te leszel a legszebb a bálban, – felelte Zoltán.
– Csókolj meg. Ha engedelmes, jó fiú leszel, jövő héten eljöhetsz velem egy nagyon szép bálba.
Anya és a fiú hosszú, forró csókot váltottak.
– Milyen jó szagú a szád, – mondta a fiú.
– A tied is, – felelte Julia. – És most jól viseld magad nálunk, mert egyedűl maradsz a házban. A cselédem elkisér és megvár a redout előcsarnokában, mert az úridámáknál most ez divat Pesten. Fel ne gyújtsd a házat.
Julia anya aztán kisietett az ajtón. A hintó kerekei tompán dübörögtek a Váci-utca mély havában. Zoltán a görbe grádicson a kapuhoz sietett.
Odalent az utcán, mint két behavazott kőszent álldogált a két komédiás.
– Nos! – kérdezte Völgyi. – Mennyit adott?
– Semmit. De gyertek fel. Van vacsora.
– Semmit? – ismételte elkeseredve Pataki. – És hintón megy a bálba. Mások gyalog mennek.
– De van vacsora, – felelt Zoltán.
Völgyi élcelődve bökte meg Pataki hátát:
– Te is avval álmodol, mivel a cigány gyereke. Most már volna vacsora, de neked pénz kéne. Az Isten se tudna kielégíteni.
Pataki, tragikus szinész lévén, búskomoran mormogta.
– Az éj hosszú, a vacsora pedig nem örök.
Zoltán bevezette az üresen maradott lakásba két szinészpajtását. Völgyi, mint élelmes ember nyomban megbecsülte a lakásberendezés értékét, mig Pataki karos-gyertyatartókkal ödöngött egyik szobából a másikba.
– Az apád képét nem látom sehol, Zoltán, pedig volna itt elegendő kép.
– Milyen puha ágyak! – vette át a szót Völgyi. – Mi sohasem aludtunk ilyenben.
– De még a könyvek között sem találom az ő költeményeit, – folytatta Pataki.
– Hiába, jó dolog gazdag embernek lenni. Nézzétek ezt a pompás karosszéket. Nem bánom akármi történik, én ebben a székben költöm el a vacsorámat.
Igy szólt Völgyi és nyomban az asztalhoz tolta a karosszéket.
Az asztalt ezalatt Zoltán megrakta a kamarában talált holmikkal. Borospalackok, sonkák, füstölt husok, befőttek és hideg szárnyasok kerültek az asztalra.
– Bezzeg a mostohaapád nem éhezik, – mormogta sötéten Pataki.
– Láttam az előszobában két pár csizmát, – csemcsegett Völgyi. – Hát az olyan csizma… olyan csizma, amilyenben Debrecenben Hajdu Nagy Péter, a milliomos jár.
Hatalmasan ettek és hatalmasan ittak.
Völgyi észrevette a rózsaszinű dobozt, benne a szépítő szerszámokat. Nyomban kiszedegette a jószagú fésüket.
– Ne bántsd, az anyámé, – mondta Zoltán.
Völgyi csodálkozó arccal fordult Patakihoz, mintha valami rendkivüli dolgot hallana:
– Az anyjáé? Hallottad? Talán azt akarod mondani, Zoltán, hogy Horvát tanárné asszonyé ez a finom csecsebecse… Hm, az asszonyság nem sajnálja magától a festéket. Van belőle elegendő.
– Kérlek, tedd a helyére, – ismételte Zoltán és elpirúlt.
Völgyi a jóllakott ember kedélyességével nevetett:
– Jól van. Hiszen szeretem én is Juliát, bizonyisten szeretem, csak olyankor haragszom reá, amikor köhögni hallak egész éjszaka a debreceni Péterfián, a kis szobánkban, Zoltán. Olyankor azt gondolom, hogy küldhetne neked egy meleg kabátot. Különben mindig nagyon szeretem a tekintetes asszonyt.
Zoltán lehangoltan, búskomoran hallgatta a szinészt. Felállott és a rózsaszinű dobozt haragosan a szekrény mélyére vetette.
– Inkább egyen, aki még éhes, igyon aki még szomjas, – kiáltotta borus hangon. – Elég baj az nekem, hogy olyan árva vagyok. Se apám, se anyám, senkim. No igyatok fiúk.
– Itt vagyunk mi, a barátaid, – felelt Völgyi. – A jóbarát mindent pótol, igaz, Pataki?
Pataki, aki már többet ivott a kelleténél, bozontos fejét lehorgasztotta és szeméből vad tekinteteket lövelt szerte-széjjel.
– Ezernyolcszázötvenben, – horkant fel és az asztalra csapott, – a Zoltán anyja Kolozsvárott a Biasini-fogadóban lakott. Állítólag a férje nyomait kereste, de az öreg Mályvai súgó mást mond. Egészen mást. A jurátusokkal, valamint az osztrák katonatisztekkel udvaroltatott magának. Egész éjjel jártak-keltek az ablak alatt, meg a folyosón az udvarlók, a gavallérok. Hát ez nem volt szép dolog tőle. Mert még csak alig egy esztendeje veszítette el férjét.
Völgyi a homlokába sodorta fürteit.
– Asszonyhűség – röpke álom. Hiszen már a forradalomban is, miközben Zoltán apja a harcmezőn járt, azt mondják, Pesten mulatozott… Nagy költők sorsa, csupa tragédia. A csillag az égen jár, de a nőből sohse lehet csillag, hogy párja nyomában járhasson. Az csak a gyarló földön marad.
– Igyunk, fiúk, hagyjuk a multat, – kiáltott fel Pataki. – Zoltán barátunk kedve úgyis zord már, mint a süvöltő éjszaki szél. Daloljunk inkább egyet.
De senki sem dalolt, hanem némán, komoran ittak tovább. Még néhány butélia akadt a kamrában, azt gyorsan elfogyasztották. Már indulóban voltak, midőn Völgyi egy kulacs pálinkát fedezett fel egy polcon.
– Ezt bizony nem hagyjuk itt a tanárnak, elég neki a szép asszony, – dadogta alig forgó nyelvvel.
Visszamentek a szobába és értelmetlenül, zagyván kiabálva megitták a pálinkát.
– Hol a tanár ágya? Hadd köpjek bele, – kiáltott fel Pataki.
Az ötlet tetszett, Pataki ráköpött a felvetett ágyra, aztán lefeküdt sáros csizmájával a selyem paplanra.
– Juliskám, – kiáltotta. – Hol vagy Juliskám?
Völgyi mámorosan röhögött és nyomban másik ágyba ugrott… Sipogó hangon felelt:
– Itt vagyok, drága uracskám. Gyere, csókolj meg!
Hancuroztak, ugrándoztak az ágyakban. Pataki egyszerre lehajtotta a fejét a párnára:
– Jaj, állj meg szoba, állj meg világ…
Lehunyta a szemét és mélyen elaludt.
Völgyi szintén elnyujtózott:
– Egy negyedórácskát én is pihenek, – dörmögte mintegy önmagának és belebújt a puha ágyba.
Zoltán ott támolygott körülöttük, a lábuknál fogva ráncigálta őket.
– Keljetek fel, mert kikaptok a tanártól.
De azok úgy feküdtek, mint a halottak.
– Istenem, mi lesz most? – kérdezte Zoltán a falaktól. Aztán töprengve, mámorosan járt fel s alá. A butorokba belebotlott, a székeket megrugdosta.
Az ágy mellett a földön észrevette az anyjának levetett ingét. Felvette és az arcához szorította.
– Édesanyám, édes, szép asszony-anyám, – rebegte.
Elfújta az utolsó gyertyát és a kanapéra lefeküdt, miután az anyja ingét a feje alá tette.