SZINDBÁD UTAZÁSAI
Ifju évek.
A podolini kolostorban, – gondolta magában egyszer egy őszes férfiu, éjszaka, őszfelé, odakint a háztetőkön ködből való kéményseprők jártak a nedves holdfényben, – volt, vagy van egy régi kép, a képen torzonborz ember, a bajusza boglyasan felfelé kunkorodó, mint a hősöké, a szakálla tömör és rozsdaszinü, mintha egy göndörhaju nő vöröslő hajából való volna, a szeme két karika, benne hosszukás, világoskék szemgolyó, az arca pedig piros, mint a bor fénye napos téli délen a fehér asztalon: ez volt herceg Lubomirski.
Ki volt, mi volt a herceg, mielőtt kopottas, aranyozott rámák között elfoglalta volna helyét a régi kolostorban? – ez szorosan nem tartozik e történethez. Elég az hozzá, hogy ott volt, a bolthajtás alatt a falon, amelynek lehullott vakolatán még itt-ott látszottak nyomai a falra föstött képeknek, amelyeken a régen megholt szentek játszadoznak egymás között. Szent Anna egy kis zsámolyon üldögélt, az arcát megérintette a régiség, csak két fakó szeme tekintgetett kérdőleg a diákokra, akik a folyosó kockakövein csizmában kopogtak. Mintha állandóan a leckék megtanulásáról tudakozódott volna a szent asszony. György sárkányát öldökölte, – a középen helyet foglalt Lubomirski ur.
A kolostorban sok ingyenes növendék volt és a derék papok állandóan a karikaszemü herceggel riasztgatták a növendékeket.
A herceg hajdanában szép kerekre faragott kockakövekkel járult az áhitat terjesztéséhez, midőn a kolostort épitették és ezen a réven a túlvilágról is beleszólása volt a hanyag diákok megintésébe. A szegény tót fiuk, akik az egyenesre nőtt fenyőerdők közül a kolostor vastag falai közé kerültek, tisztelettudóan emelték meg a sapkájukat a pirosbor-arcszinü Lubomirski előtt.
A podolini kisasszonyok, akik gyónni jártak a papokhoz, mezei virágot tűztek a herceg rámájába és az asszonyok, akik egy pár száz év előtt csupa vörösszakállu és torzonborz külsejü gyermekeket hoztak a világra, éppen ugy imádkoztak a herceg képe előtt, mint a többi szentek képeinél. (Bizonyára elfelejtették már, hogy jó pár száz esztendővel ezelőtt a herceg szivesen lehuzta kezéről a bivalybőr keztyűt, ha fehérnép térdepelt lábához. De most már soha többé nem huzza le a keztyűt.)
Ilyenformán még halottaiban is Lubomirski volt az első úr a városkában, a fiukat gyakorta Györgynek keresztelték és Urnapján a városháza előtti térségen nemcsak az öreg Isten, de Lubomirski György tiszteletére is elpukkantotta a hajdu mozsarát. (Igaz, hogy csak felényi puskaporral.)
Az őszes úr (aki egy estén visszaemlékezett iróasztala előtt a bolthajtásos folyosóra, ahol a növendékek csizmasarka kopogott, visszhangzott, hogy aztán végleg elhangozzék a messzi távolban), abban az időben diákfiu volt a kolostorban és a kolostor környékén és a neve Szindbád volt. (Kedves olvasmányából, az Ezeregyéjszaka tündérmeséiből választotta magának ezt a nevet, mert abban az időben még közel volt az a kor, midőn a lovagok, költők, szinészek és rajongó diákok nevet választottak maguknak. Egy pupos fiucska a Gergely pápa névre hallgatott, ki tudná, miért?)
Szindbád tisztelte Lubomirski urat, de a kalapját csak olyanformán emelte meg előtte, mint Müller papirkereskedő előtt, akinek egy sötét kapualjban volt a boltocskája és a boltocskában mindig sötét volt. És a sötétségben a természet eltévesztette a rendet, mert Müller bácsinak nem volt bajusza, de nagy, fekete, hamis leányának, Fánninak igenis volt bajusza. Fánni ezért sokáig szégyenkezett, de egyszer jött egy fiatal tanár a városba, aki Fánni bajuszát szépnek és hódítónak nevezte. És Fánni boldog lett és boldogságában a Poprádba ugrott a malomgátnál. (Szindbádért ugyanis szülei pontosan megfizették a tandijat a kolostornak, sőt egyszer-másszor hordó bort is küldöttek a szentmiséhez, amelynél Szindbád piros szoknyában ministrált, a Confiteort szélsebesen mondta és ünnepélyesen, tekintélyesen rázta meg a csöngettyüt, mintha tőle függött volna, hogy a hátulsó padsorokban üldögélő diákok most térdre ereszkedjenek. Ugyancsak a ministráló ruha piros palástjában hóditotta meg egyszer csak Kacskó Annát, midőn Anna vasárnap a szentmisére a barátokhoz jött.) Hogyan is volt ez a dolog teljes bizonyossággal?
*
A hercegnek már csak azért se köszönt valami nagyon alázatosan Szindbád, mert Kacskóéknál volt kosztosdiák. Kacskó bácsi szolgabiró volt, – azon régi szolgabirók fajtájából, akik hajdanában az eldugott kis hegyi városokban feltalálhatók voltak. Fiatal korában tán csak szolgabirósági hajdu volt, későbben irnok, midőn tekintélyes szakállt növesztett és gyakorlatból megtanulta a közigazgatást. A hasa is megnövekedett és igy szolgabiró lett. A felvidéki szolgabiróban semmi sincs alföldi kartásának hetykeségéből: derék és szolid emberek, nagy családot alapítanak, segítenek otthon a favágásnál és gyertyaöntésnél, és csak akkor haragusznak meg, ha kozmás lett a leves. Kacskó bácsi gömbölyü öklével az asztalra csapott.
– Én vagyok a szolgabiró! – kiáltotta.
Minka, szelidkés, szomorkás és lesimított haju felesége ilyenkor csendesen felelt:
– Igen, de nem itthon.
– A lányaim előtt mondod ezt nekem? – kérdezte Kacskó bácsi és a tenyeréből tölcsért formált a füléhez, mintha valami bepanaszolt tótot hallgatna ki az irodában.
– Azok az én leányaim, – felelte sóhajtva Minka néni. – A pán szolgabiró édeskeveset törődik azzal, hogy valamikor férjhez is menjenek.
Ezután már nem volt más tennivalója Kacskó Gyula szolgabirónak, mint gyorsan az irodába szökni. A kedves pipájáért a hajdut küldte haza.
A Kacskó-kisasszonyok férjhezmenésével valóban nem látszott törődni senki; hárman voltak, szépre, nagyra, egészségesre termett hajadonok és Szindbáddal együtt a ház emeleti részében laktak. Hetenkint felváltva egymást, főztek. Magda az ürühust, Anna a káposztát, mig Róza az édes tésztát gyakorolta művészettel és délutánonként, valamint esténként, midőn Szindbádnak valamely titokzatos okból el kellett hagyni a földszinten levő nagy családi szobát (hogy Kacskó bácsi és Minka néni kedvükre veszekedhessenek, midőn is a pán szolgabiró nem szökhetett el az irodába), a kisasszonyok felváltották egymást abban is, hogy az egyedüllétben félős, tanulni nem nagyon szerető Szindbádot az elhagyatott emeleti szobába felkisérjék, vele a tanulóasztalnál helyet foglaljanak és kézimunkájuk mellett a végnélküli regényeket elolvassák. Magda és Anna annyira elmerült a regényolvasásba, hogy Szindbád kényelmesen elaludhatott tanulókönyve felett. De Róza, aki éppen tizenhat esztendős volt és még nem nézte le túlságosan a kamaszkodó Szindbádot, gyakran kapott fehér kezével a diák sürü, fekete hajába és hol komolyan, hol tréfásan megrázogatta azt. A diák jajgatott. Rózának kipirosodott az arca és mind erősebben huzta a Szindbád haját.
– Tanulj, – kiáltotta csillogó tekintettel, – mert isten bizony megbuktat a Lubomirski.
Szindbád sürgősen hajolt könyvei fölé, mig egyszerre az elhagyott emeleten, ahol az üres szobákban a zabos-zsákok olyanformán hevertek, mint odadobott halottak, egyszerre zúgni-búgni kezdett a szél… Róza ijedten, lehunyt szemmel hallgatta egy darabig a szelet, aztán a félelem mindinkább erőt vett rajta és remegve, sápadtan simult a diákhoz, a fejét a vállára hajtotta, a karjával átkarolta a nyakát…
Szindbád ugyancsak annyira megijedt a visszhangzó széltől, hogy a lapot sem merte megfordítani a könyvben, pedig már egészen jól tudta azon az oldalon levő leckéjét.
*
Tehát akkoriban, amidőn Lubomirski György herceg vigyázott a podolini diákokra és bivalybőrkeztyűs kezében kardmarkolatot tartott, amely markolaton pontosan láthatók voltak az akkori szentek képmásai, – akkoriban, midőn Kacskó Róza jókedvvel, ambicióval és kis szerelemmel huzogatta Szindbád haját, valamint a vállára hajtotta a fejét, midőn e büntetést kiosztotta, volt egy fiu, aki a hittanban, ministrálásban és szentképek tiszteletében legelső volt, akit ezért, vagy másért Gergely pápának hivtak a régi kolostor növendékei. Gergely pápa pupos fiucska volt és olyan finom arca, feje volt, mint a szent ostyának, amelyet hetenkint magához vett. – Szindbád bár gyakran megverte Gergely pápát, mégis barátságot szőtt vele, sőt egyszer délután, midő éppen Róza ült a tanulóasztal mellett a Kacskó-házban, hogy Szindbád tanulmányaira felügyeljen, – a pupos fiut meghivta magához. Bizonyosan azért, hogy dicsekedjen előtte Róza barátságával, Róza szép szemével és fehér kezével.
Gergely pápa látogatása igy történt: Róza szótalan és komoly volt egész idő alatt, lenézőleg bánt a két fiuval és sehogysem akart Szindbád hajába kapni, amit azelőtt soha el nem mulasztott.
Majd ahelyett, hogy Szindbád vállára hajtotta volna a fejét, ahelyett, hogy átkarolta volna nyakát, szinte durván ráförmedt:
– Csodálom, hogy a Lubomirski megtür ilyen rossz diákot a kolostorban.
A pupos Gergely pápa tágra nyitotta fényes lázas szemét és szinte megbűvölve nézte Rózát fehér háziruhájában, hol meztelen karjain megfeszült az ujjas és domboru keblén a gyöngyházgombok csendesen emelkedtek.
De Róza csufolódva a hátára ütött:
– Nini, ennek a fiunak pupja van, mint a tevének.
Gergely pápa lesütötte a szemét, csendesen felpirult az arca, majd könnyes szemmel távozott az emeletről.
Azon az estén Szindbád valamely keserüséget érzett, amidőn Róza kedveskedve turkált a hajában, hamvas arcát vállára fektette és erősen a vállába kapaszkodva, hintázta magát a széken. Folyton a pupos fiu könybeborult tekintete látszott előtte és ugyanezért erősen a tanulásra adta magát, hogy Rózát ezzel is boszantsa.
– Ugyan, mit szeret azon a békán? – kérdezte Róza ingerülten, midőn Szindbád le sem vette szemét a könyvről.
Kinyujtózkodott, felállott és lustán az ablakhoz lépett. Az este – lágy, juniusi este, – egy kis hegynek kanyarodó utcának meghatározhatatlan, zümmögő hangjait lopta lentről a szobába, a távoli hegyek felől eltünedező csillagocskák bukkannak fel, mint bujósdit játszó gyermekek.
– Tanuljon ezentul a pupos békával, – mondta későbben egészen elkomolyodva, Róza. – Tanítsa latinra ő magát, ha annyira szereti.
Ez a fellegecske okozta, hogy Gergely pápával másnap délután fürödni ment a Poprádba Szindbád, mint akár a legjobb barátjával.
A Poprád ott kanyargott a régi kolostor alatt és a gerendákból összerótt gátak között mélyen, csendesen és feketén vonult meg, mint egy tó vize. Künn, a folyó közepén vigan, játékosan, szinte kacagva szaladtak a habok, mintha a hegyek között utazó fuvarosoktól tanulták volna a jókedvü kocsikázást, fütyörészve, dalolgatva, iszogatva megtenni az utat egyik országból a másikba.
A fiuk természetesen a mély, csendes vizben fürödtek, kezükkel megkapaszkodva a gerendák vaskapocsaiban, lóbálták magukat a fenéktelen vizben.
A kis pupos teljes biztonságban érezte magát a nagyszerü és bátor Szindbád társaságában, sőt egyszerre diadalmasan és vigan igy kiáltott fel:
– Hiszen a folyónak itt feneke van, – szólt és vékony lábait lefelé nyujtogatta. Tintás ujjaival elbocsátotta a vaskutyát és hangtalanul elmerült a vizben. Szindbád csak furcsa pupját látta egy másodpercig a folyó felszine alatt, aztán hosszadalmas csend lett a vizen, a tájon, a nagy hársfák alatt, mintha a kolostort bűvösvessző érintette volna és az is meghalt volna nyomban, mint az ezeregyéjszakában.
Szindbád a partra ugrott, mintha rák csipte volna meg a lábát, a mozdulatlan vizre bámult, egy letört faággal megkavarta a vizet, – aztán sebesen magára kapta ruháit. Szótlanul, összeszoritott szájjal futni kezdett a fahid irányába, amely mint egy nagy pók terpeszkedett hosszu lábaival a Poprád felett. Emberekkel találkozott utközben, akik fejcsóválva néztek a sápadtan futó kisfiu után és Szindbád szinte hallani vélte, amint a titokzatos Lubomirskit emlegetik.
A hidnál kötélen csónak ringott. A diák zsebkése éles volt, hisz szabad óráiban egyebet sem tett, mint a kését köszörülte. A kötél el volt metszve egy pillanat alatt és a csónakot már vitték lefelé a gyors habok, lefelé a folyón és Szindbád kimeresztett szemmel bámult előre a nagy hársfák felé… Hátha ott himbálódzik ismét a vaskutyán a pupos Gergely pápa és az egész dolog nem volt egyéb rossz tréfánál…
De a hely, ahol a folyó mintegy álmát alussza, most is olyan csendes volt, mint néhány perc előtt. A csónakot Szindbád óvatosan arra a helyre kormányozta, ahol Gergely pápa elmerült és az evezőt mélyen a vizbe nyujtotta. Majd a kezével nyult a vizbe, mintha ott volna a közelben Gergely pápa… Aztán csendesen evezni kezdett lefelé a folyón. Meg-megállott, az evező már régen a sekély Poprád kavicsos medrét kavarta, nagy kövek bukkantak fel a távolban a viz mélyén, egy pillanatig mind megannyi Gergely pápák, egy piros pisztráng ijedten suhant tova és a folyó ugy csillogott, habzott, mintha olvasztott ezüstöt szürne valaki egy nagy szitán.
A kolostor mellvédei lassan elmaradtak, sárga és piros szinben csillámló gyümölcsfák huzódtak tova, a zöldséges kertben Privánka tanár gyomlált csizmában és felgyürt reverendában, Szindbád ijedten hasalt a csónak fenekére.
Aztán tovább evezett és a kolostor messzire elmaradt. Bokrok hajoltak a viz fölé, de a bokrok alatt csupán egy korhadt fenyőgerendát talált.
Már késő délután volt, a nap elbujt a nagy hegyek mögött és a sovány földek árván, emberek nélkül nyujtózkodtak éjjeli pihenőre a folyó két partján. Majd a Poprád ezüstje sem csillogott többé fényesen, mintha egy nagy lilaszinü árnyék huzódnék lassan a folyó tükrére.
És ekkor messzire a folyó közepén megpillantotta a pupos Gergely pápát, amint felfelé fordított arccal uszott a habokon. A két karja kitárva, a szája nyitva, mint egy fekete lyuk. Két lába elmerült a vizbe.
Szindbád megtörölte verejtékező homlokát, mert ebben a percben érezte meg, hogy mi történt valójában. A pupos fiu a vizbe fuladt, érte majd őt okolják, Lubomirski végre csakugyan kiszáll a folyosóbeli képrámából és már közeleg is tömött, vörös szakállával. Nagy messzeségben valahol a tulsó part sötét bokrai alatt áll Róza hátrafont kézzel és komoran, haragosan néz, mint tegnap este a csillagokat nézte… A folyót mélynek, rejtelmesnek és ijesztőnek kezdte látni, amint a hulla után evezett. Végre elkapta a pupos Gergely lábát és erőlködve, nyöszörögve, sirva a csónakba emelte.
Háttal fordult feléje és lassan, fáradtan evezett vissza a folyón.
*
Egyszer felébredt Szindbád, otthon volt, az ágyban feküdt.
A Róza hamvas arcát világította meg a lámpa sárga fénye.
A leány rámeresztette csillogó, nagyranyilt, szürke szemét és az ajkával az arcába sugta:
– Te egy hős fiu vagy. És ezért most már örökké szeretni foglak.