Szindbád álma.
Szindbád egyszer azt álmodta, hogy király lett, fiatal király Ó-Anglia fénykorában, talán tizennyolc esztendős volt és könnyü, hegyesorru cipőben, selyem zubbonykában járt-kelt. A haja hosszu volt és fürtös. A szeme csillogott, nevetett, sárga, gyönyörü aranypénzeket eregetett ki az ujjai között és vig, csilingelő hangon beszélt. Könnyü, fiatal, boldog és pompás volt álmában, mint egy napkeleti lélek. Az urak VII. Henrik korabeli jelmezben jártak körülötte egy nagy terraszon, a nők uszályos selyemruhában, fehér, magas, füzős cipőik felett szoknyájukat felemelve hajlongtak előtte bodros fejükkel, amerre ment. Fehér harisnyáikat sokáig látta, még akkor is, midőn királyi álmából felébredve, fáradt tagjait sorban megmozgatta. Egy sor fehérharisnyás női láb maradott meg legtovább az álmából. És miközben fakó, búskomoly, halottszerü arcát reggel a tükörben megpillantotta, egy kissé elgondolkozott azon, hogy az éjjel fiatal király volt. Végül pedig az jutott eszébe, hogy miután már mindent megpróbált e világon, tehát nemsokára meg fog halni.
Azon a napon, szép koraőszi nap volt akkor, Szindbád háromszáz egynéhány éves ember létére gondosan öltözködött. Világos nyakkendőt kötött és fényes cipőt húzott lábára. A borbély a fejét a hóna alá vette, amikor borotválta, mint keleten szokás; aztán illatos olajjal dörzsölte be ősz fejét. Igy felkészűlve az öreg Szindbád elindult, hogy felkeresse azt a nőt, akinek valamikor fehér harisnya volt a lábán és mindig meghajtotta a fejét, amikor Szindbádot látta és azt mondta neki: «én csillagom, én királyom.» Szindbád pedig legyintett kezével: «ugyan ne bolondozzon már, kérem.» – Persze ez még abban az időben volt, amikor lépten-nyomon, a budai alaguton innen és túl, a Krisztinavárosban, a várban, de még a fővárost környező községekben is gyakran mondogatták Szindbádnak: én csillagom. Két-három nőnek volt a csillaga egyszerre a hosszú életen át. Addig sohasem hagyta békében a nőket, amig meg nem szerették. És így történt, hogy élete egytizedrészét ablakok alatt töltötte, amely ablakokra mohón vagy alázatosan, boldogtalanúl vagy fenyegetőzve nézegetett. A nőket meglesni, útjaikon titkon elkisérni és kitudni titkaikat, reményeiket, vágyaikat: ebben mindig mester vala. Órákig mozdulatlanúl figyelni egy kis budai házat, amely a hegyoldalban volt és benne varrógép zakatolt, – vagy kocsin követni egy vágtató kocsit, amelyben dáma ül nagy kalapban és illatok között, – éjjel, lopva, lessel világos ablakot figyelni, amelyet csipkefüggöny borít, – vagy a templom sötét oszlopai alatt megfigyelni az imádkozó asszonyt és kieszelve, hogy kiért és miért imádkozik: ezzel annyi időt töltött el Szindbád, hogy néha a gyümölcs leszakítására sem maradt érkezése. Belefáradt a dologba és már új kaland izgatta vérét, álmát, étvágyát, midőn a régi ügyet még le sem bonyolította. S ezért történt meg az, hogy az élet folyamán körülbelül tiz-tizenkét nő hiába várta Szindbádot a találkán, a lefüggönyözött kocsiban, az erdei uton a sétányon, vagy egy távoleső vasuti állomáson, ahol két vonat szokott találkozni. A vonat Szindbád nélkűl robogott tova, pedig a nő, az a bizonyos ott állott az ablakban és reménykedve, félve és ajkát nyelvével nedvesítve nézett a függöny mellől. S így ment el sok vonat… Közben az is, amely a fehérharisnyás nő vonatja volt, aki szóban és levélben mindig «én csillagom»-nak nevezte Szindbádot, amin akkoriban nem is nagyon lehetett csodálkozni.
Ez a nő özvegyasszony volt, akit Majmunkának hívtak azok, akik valaha szerették. Komoly, katonás és határozott nő volt, mert hiszen a nők többnyire felcserélik becézőnevüket udvarlóikkal együtt. De ő mindvégig megmaradott Majmunkának. Igen ritkán nevetett, sohasem kacsintott és elszánt megvetéssel nézett még akkoriban is a Szindbád szemébe, amikor miatta éppen a beretvával nyakát akarta elmetszeni. Meggyőződéssel és teljes hittel szerette Szindbádot, mint a fátumot. Nem tudta nem szeretni még akkor se, mikor Szindbád évekre magára hagyta. Tízéves koráig gyermekségében süket volt és vak volt. Azt hitte, hogy ez a régi betegsége okozta, hogy másképpen gondolkozik, mint a többi nők. «Szeretni fogom, amig élek, az én királyomat. Akár látom, akár nem látom», – mondta Szindbádnak, midőn néha-néha találkoztak. «Ugyan mit akarsz mindig azzal a bolond szerelemmel?» – felelt vállat vonva Szindbád. «Az életben egyéb dolga is van az embernek, mint a szerelem.»
Mégis, azon a napon, amikor Szindbádot közelgő halálának sejtelmei meglepték, nyomban Majmunka jutott eszébe azok közül a nők közül, akit még érdemesnek tart a megtekintésre, mielőtt búcsút mondana. A többi nők, a fehérek, barnák, fiatalok és érettek, a kövérek és soványak, akik halálos szerelmeket fakasztottak a szivében, akik után szaladt lihegve, búsan, töprenkedve és az életét sem sajnálta volna a fületlen pitykék ellen százszor és százszor feltenni – mind elmaradtak ezen a napon. Nem utálta őket, de már többé nem kergették meg a vérét a velük való gondolatok, a szájak emléke, amelyek szájához tapadtak, a kezek, a lábak, a szemek és a hangok emléke, amelyek még nem régen külön-külön arra buzdították, hogy élete második felében végigcsinálja fiatalkorát, újra megcsókolja az ajkakat és megtapogassa a kezeket, keresztűl-kasúl utazván a földkerekséget hetvenhétszer a régi kedvesek, régi ölelések után.
(Hisz a régi utcácskába is huszonnégy óráig utazott vasuton, ahol egyszer régen, az ablakban egy fiatal asszony könyökölt tavaszi reggelen és fehér pongyolában, a haja még kicsit kócos, a szemén az álom és a félarca piros a gyűrött párnától, midőn is Szindbád kedveskedve megszólította és az idegen városkában elszántan beosont az ismeretlen nőhöz. A rablókaland szerencsésen végződött és húsz év mulva, (midőn újra arra járt) az ablakban egy barna fiatalember tanulta leckéjét. «Mintha én volnék fiatal éveimben», – gondolta magában Szindbád.)
És most ők mind-mind eltüntek Szindbád elől e koraőszi napon, csupán a katonás, komoly Majmunka maradt meg, aki semmit sem akart sohasem, csak Szindbádot messziről és kitartóan szeretni.
Régente egy magányos házban lakott Majmunka, messzire, Budán, a vám felé, ahol úgy fut a villamos, mint a gyorsvonat és éjjel zúgva-dübörögve nyargal, hogy azzal is eltelik az idő, ha az álmatlan ember ezt hallgatja.
A házmester letette a csizmát, amelyet foltozott és a lakók könyvéből, sűrűn nyálazva a lapokat, a tévelygő okulárén át kinyomozta, hogy Majmunka más vidékre költözött.
– Itt tudta hagyni ezeket a vén ecetfákat? – kérdezte Szindbád.
– Itt, – felelt röviden a házmester és becsapta a könyvet.
*
Az ecetfák összesúgtak az őszi szélben: «nini, Szindbád úr», mondták, mert éjjelente néha sóhajtottak neki.
A házmester felvette a csizmát és a homlokára tolta az okulárét. «Nini, Szindbád úr!» – kiáltotta, mert éjjelente hozott neki bort vagy sört a kávéházból, amikor még Majmunka a házban lakott.
– Hát hogy történt ez? – kérdezte Szindbád.
– Igy. Egyszer csak nekem adta a macskáját. Azt mondta, unja. Aztán a régi befőttesüvegeit mind kihányta a szemétre. A régi bársonykalapját a földhöz vágta. Unta. Megunt itt, kérem mindent. Erre elköltözött.
A házmester beledöfte az árat a csizmába, hogy az nyekkent bele.
– Nem is nyitok éjjel senkinek se kaput, mióta Szindbád úr nem jár hozzánk.
Szindbád elgondolkozva ballagott el az egyemeletes városvégi házból, ahol a kút az udvar közepén állott és körülötte a jószagú ecetfák. A botjával megpiszkálta a lehullott őszi galyakat.
– Ejnye, hát Majmunka megváltozott volna? – kérdezte magában.
Elindult a Majmunka alacsonysarkú, fekete félcipőjének nyomát keresni.
*
Majmunka – akit Szindbád Budától Pestig mindenütt keresett – piros pongyolában könyökölt az ablakban és Paul de Cock regényét olvasta, mint akár húsz esztendő előtt. Miután Szindbádot a Macska-utcán bandukolni látta, tölcsért formált a tenyeréből és mint valami jókedvű fiakkeros, lekiáltott a negyedik emeletről:
– Hé – hopp!
Szindbád nyomban megismerte a Majmunka hangját, mert Magyarországon csak neki volt olyan hangja, amely félig a vadászkürt, félig meg a kereplő hangjához hasonlított.
Felfelé fordította a fejét és megvárta, amig Majmunka kegyesen intett neki. Szabad az út. Három lépcsőt ugrott egyszerre, amig lihegve és kimerűlten a negyedik emeletre ért.
Majmunka az előszoba ajtajában állott és szájából nem hiányzott a szivarka:
– Jó volna kicsit takarékosabban bánni azzal a két rossz lóval – mondta, Szindbád lábára célozva. – Mi az ördögöt keres maga a Macska-utcában?
– Kegyedet! – felelt Szindbád és az előszobában egy székre telepedett.
Majmunka szokás szerint nem hitte el, amit Szindbád mondott.
– Bizonyosan lakik erre felé valami hölgyecske. Majd megtudom, aztán a sarkára lépek. Nem szeretem, ha a szemem láttára csal meg, Szindbád.
Szindbád esküre emelte a kezét.
– Magát kerestem, Majmunka, mert már nagyon régen nem láttam. Tegnap vagy tegnapelőtt magával álmodtam, azóta keresem. Ugyan nem felejtett még el engemet?
Majmunka kivette a szájából a cigarettát.
– Nem, fiam, – mondta kissé borusan. – Én nem szoktam olyan könnyen felejteni. Habár most három éve nem volt már szerencsém és a Paul de Cock regényeket megint előlről olvasom. Én már csak olvasás közben vétkezek. De lépjen be, hadd nézzem meg közelebbről.
A sötétes előszobából az utcai szobába vezette Szindbádot. (Körűl a régi butorok, a falon Majmunka öregapjának a képe, aki már évek óta csupán a falról figyelte a történteket, másfelé egy halott gyermek képe, akinek valaha nagynénje volt Majmunka, majd egy kis kézimunka üveglap alatt: ugyanannak a halott kis leánynak az emléke. Egy ősz és hallgatag kanári az ablakban. A karosszéken éppen úgy feküdt odadobva a kék harászkendő, mint legutoljára midőn Szindbád Majmunkánál látogatóban volt.) Az ablaknál az asszony Szindbád álla alá tette a kezét és figyelmesen megnézte az arcát, szemét, könnyedén megsimította a haját.
– Tudja, Szindbád, – mondta rövid hallgatás után, – néha már úgy szeretem magát, mintha nem is a kedvese – eldobott, elhagyott, elfelejtett kedvese volnék – hanem az édesanyja. De ismerem is magát. Mintha én hoztam volna a világra.
Szindbád leült a karosszékbe, amig Majmunka gondosan begyűrte a lapot a regényben és a regényt a szekrénybe zárta.
– Ezeket a Paul de Cock-féle regényeket még maga vette nekem, emlékszik? Midőn azt akarta, hogy otthon, egyedűl olvasgassak. Nem is olvasok más regényt.
Szindbád hümmögve nézte az asszonyt, aki ma is olyan volt, mint tíz esztendő előtt. Egészséges, erős, világosbarna hajú harminc-negyven esztendős nő volt, aki korán lefeküdt, korán kelt és arcfestékkel már nagyon régen nem kendőzte az arcát. Szeretett papucsban járni és szeretett jóizű ebédeket főzni. Tizenhat-húsz éves korában kocsizni is szeretett, víg férfiakkal, cigánymuzsika mellett pezsgőt inni és a selyemszoknyát meglobogtatni tánc közben. De ez utóbbi dolgokat megunta, mert mint mondá, annyi a rossz és könnyelmü nő Pesten, hogy már szégyel közibéjük tartozni. A legjobb papucsban járni.
– Azt hittem, hogy sohasem hagyja el az ecetfákat ott a budai házban, – mondta csendesen Szindbád. – Nem tudom elgondolni, hogy miért tért vissza a Macska-utcába, ahonnan fiatal éveiben megundorodva elköltözött a csendes Budára. Tudomásom szerint még mindig ebben az utcában laknak a mulatóhelyek táncosnői, az éjjeli Budapest művésznői és énekesnői. Visszatért volna a művészi pályára, Majmunka?
– Nem, fiam, – felelt komolyan az asszony. – Vannak ugyan szép ruháim, drága kalapjaim, de azt majd csak akkor veszem fel, ha majd magával mehetek valahová. Tíz éve igéri, hogy egyszer elvisz a cirkuszba. És én nem voltam tíz éve a cirkuszban, pedig olyan szegény soha sem voltam, hogy ne lett volna a legjobb ruhám és legszebb kalapom…
Szindbád a mult időkből ismerte már az ilyen formában elindított beszélgetést, azért gyorsan közbevágott.
– Csak semmi szemrehányás, Majmunka. Volt maga lánykorában eleget a cirkuszban. A cirkusz alig különbözik valamiben az orfeumtól. Bohócok vannak ott is. Kifestett arcú nők.
– De a lovak…
– Lovak, lovak! Elég lovat látott már az életben. Igazán nem értem, hogy egy megkomolyodott, visszavonúlt és rendes életet élő nő hogyan törheti a fejét éjjel-nappal mulatságon?
– De Szindbád! – szólt közbe borusan Majmunka. – Hisz tíz év előtt igérte egyszer a cirkuszt, akkor, midőn a háta fájt, aludni csak akkor tudott, ha én kezemmel simogattam. Akkor igérte, hogy majd ha meggyógyúl, elvisz a cirkuszba és azóta nem vitt el. Egyedűl pedig én már nem megyek sehová, fiam. Se mással. Csak magával.
Szindbád előrehajolt és megsimogatta a Majmunka kezét.
– Mi már eleget láttunk komédiát az életben, Majmunka. Hisz maga is táncolt a karban… Én mást mondok magának. Mire kitavaszodik, egy szép, napfényes délután elemózsiát pakkolunk kosárba és a budai hegyek közé megyünk. Lóvasuttal megyünk át a Dunán és a híd majd zörög, dübörög. A kocsis tülköl és egy vidéki házaspár ül velünk szemben, akik mindig azt kérdezik, hogy messzire van még a Császárfürdő? A lovacskák futnak és a kerekek jókedvűen gurúlnak a sineken. A Széna-téren gyerekek lapdáznak és egy földbe épített kis korcsmában a harmonika szól. De mi nem itt szállunk le, hanem tovább megyünk, a kocsis megint tülköl és a vidéki házaspár a Császárfürdőről kérdezősködik. A budai hegyek felől már szagos levegő áramlik a kocsi belsejébe és úgy ülünk egymás mellett, mint egy boldog, nagyon boldog házaspár. Én nyugalmazott számtiszt vagyok és maga húsz esztendő óta a feleségem. Van ezer forintunk, megtakarított pénzünk a budai rác bankban és már régen házat akarunk venni Szentlőrincen, ahol kis kert van és ahol maga csirkét és kacsát nevel…
– Ó, te gazember! – kiáltott fel Majmunka és sírva, nevetve, boldogan ölelte át Szindbád nyakát.
– Nos, ez úgy-e sokkal jobb, mint a cirkuszba menni? – kérdezte megelégedetten Szindbád.
– Százszorta jobb, – felelt Majmunka és a szeme olyan fényes volt, mint karácsonykor a gyereké. – Tehát tavasszal a Jánoshegyre megyünk és a füben heverünk.
– Igen, Majmunka. És most mondja meg, hogy mit csinált azóta, amióta nem láttam.
Az asszony vállat vont:
– Semmit. Én nem szoktam semmit sem csinálni… Emlékszik az öcsémre, arra a szép, barna emberre, aki olyan gyönyörűen énekelte a szomorú nótákat éjjel az orfeumban és a vasutnál volt hivatalban? Emlékszik? Szegény fiu valami bajba keveredett, Amerikába ment, de ezt nem tudja senki, mert én pótoltam a hiányt. Igaz, hogy ráment az egész szegénységem.
– A papirosok is?
– Úgyis a szekrényben tartottam őket, nem volt bennük semmi hasznom.
– Az ékszerei?
– Ugyan, kérlek, hát mikor szerettem én az ékszert? Régen, bolond fiatal fejjel.
Szindbád megcsóválta a fejét és elgondolkodott.
– Kár volt annyit énekelni az öccsének! – dörmögte.
– Most már mindegy. Visszaköltöztem ide a Macska-utcába, abba a házba, ahol valamikor az egész első emeleten laktam és Mitrovics, a fiakkeres egész nap a kapu előtt állott. Jöttek a grófok és én repűltem velük, mert hiszen fiatal voltam. Tehát visszaköltöztem ide, mert ezen a környéken mégis csak maradtak ismerőseim. A mulatókból a táncosnők nálam esznek ebédet. És ebből szépen, csöndesen megélek. És ha egy gróf jönne hozzám, hát bizony kirugnám.
Szindbád csöndesen fújta a füstöt:
– Igen, – mormogta, – mindig szeretett ebédet főzni.
*
Hogy is volt tovább?
Egyszer Majmunkánál ebédelt Szindbád és a kerek asztalt hatan ülték körűl. Szindbádon kivül még csak egy férfi volt a társaságban, azon már említett öreg úr, aki házisapkában és gondosan megkötött nyakkendővel figyelte a falról a történendőket és már évek óta nem szólt bele a társalgásba. Hiszen aranyrámák közé volt szorítva.
A hölgyek, akik valamennyien a macska-utcai házban laktak, többnyire hosszú köpenyegben foglaltak helyet az asztalnál. A köpenyeg alatt ugyanis csak alsóruhácska volt, estig ők nem szoktak felöltözködni, midőn megszólal a nagydob a zenekarban és kezdetét veszi a művészélet. A hajak, amelyek estére az ügyes fodrásznő keze alatt gyönyörű alakzatot öltenek, most rendetlenűl, boglyasan hullottak a homlokba. Eleinte bizonyos érdeklődéssel tekintgettek Szindbádra, sőt egyik-másik kidugta a köpenyeg alól formás, táncos lábát, amelyen finom cipő volt, de miután már a levesnél – tyúkleves volt sok zöldséggel, ahogy Szindbád szerette – kiderűlt, hogy Szindbád nem szabad ember többé, sőt ellenkezőleg: Majmunka villogó tekintete alatt kanalazza a levest, a táncosnők többé nem törődtek vele és ugyanezért az ebéd többi fogását már evőeszköz nélkül fogyasztották el. Csemcsegve, ujjukat nyaldosva és jóizűen ettek itt a négy fal között a művésznők a tápláló eledelekből, mintha az evőeszköz csak szomorú életükre, búsan vidám foglalkozásukra emlékeztette volna őket, mint a fűző, vagy az arcfesték. Most nappal volt, dél volt, az este messze, maguknak, kedvükre óhajtottak élni. Az egyik – egy finom arcú, vöröskés hajú – parasztnótára gyujtott, amelyet a falujában hallott valamikor. A nóta a bevonuló ujoncok nótája: «Édesanyám, ha bejön Egerbe»… A hölgyek figyelmesen hallgatták az érzéssel előadott dalt és egyik-másik könnyezett is. Ki tudja, mi jutott eszükbe?
Csupán csak az egyik, egy kistermetű és hamis szemű és furcsa mosolygású leány nem hagyta el végképpen Szindbádot. Többször megérintette lábával lábát az asztal alatt és egyszer a fülébe súgta:
– Jőjjön el este az orfeumba.
Majmunka persze nyomban észrevette a dolgot és felszisszent:
– Te kígyó. Te komisz. Nem félsz, hogy megmérgezlek?
A leány elszaladt és csakhamar a többiek is összeszedelőzködtek, miután a kenyérmorzsát összegyúrták munkátlan ujjaikkal. Ásítozva, álmosan, zsebredugott kézzel oszlottak szét a macska-utcai ház különböző részeibe, hogy estére, – midőn a nagydob pufog a zenekar mélyében – tollas, nagy kalapjaikban, finom ruháikban és ékszerekkel diszítve megjelenjenek. Kézzel többé nem nyúlhattak az ételhez és kedvükre sem énekelhettek. A hivatal kezdődött. A Majmunka ebédjénél éltek csupán maguknak.
– Úgy látom, hogy még mindig hatnak magára a könnyelmű leányok! – kezdte Majmunka, midőn Szindbáddal egyedül maradt. – Ez a mai ebéd próba-ebéd volt. Kiváncsi voltam, hogy négy-öt leány között megőrzi-e a hidegvérét, a nyugalmát, a komolyságát, a megvetését, az undorodását, ahogyan az már elvárható volna egy ilyen sokat próbált vénséges vén embertől. Hát majdnem a bőréből bújt ki örömében, amikor ez a cudar teremtés rugdosni kezdte a lábát. Fiam, én mondtam neki, hogy próbáljon magával kezdeni. Mert, mondom, ez próba-ebéd volt. Szegény, szerencsétlen nő vagyok. Sohasem fogsz megváltozni.
Szindbád vállat vont.
– Nem értem kegyedet, – dörmögte. – A nyakamra hozza a táncosnékat, aztán haragszik, mert nem vagyok udvariatlan.
Majmunkának piros volt az arca a haragtól.
– Pedig ezekkel a nőkkel udvariatlannak kell lenni! – Uram, Istenem, ha úgy ismernék a férfiak a nőket, ahogyan én ismerem őket. Soha többé nem volna az a bolond szerelem a világon. Tudd meg fiam, hogy a nő a legutolsó teremtménye a természetnek. Pláne, amig fiatal. De még ha megvénűl, se tedd tűzbe érte a kezed. Mások megrontásán jár az esze és szerelmeket sző szegény, ártatlan férfiak pusztulására. Ékszerekkel kereskedik vagy erénnyel. Ez a vén nő manapság. Fiam, én nem tűröm meg, hogy a lakásomba férfi tegye a lábát. Itt tisztességesen kell magukat viselni a hölgyeknek. Pedig már igértek nagy pénzt avégből, hogy ebéden fogadjam a hölgyek vagyonos udvarlóit. Én már utálom a pénzt. Csak egyet szeretek, a tisztességet, a rendet, a tisztaságot. A becsület! Ez ér valamit az életben. – És lehetséges, hogy éppen ezért ragaszkodnak hozzám a táncosnők. Nem is olyan könnyű hozzám bejutni. Mert nem akárkit veszek fel kosztba. Aki valaha nálam volt, megemlegeti. Itt egészséges lett a betegből, kövér a soványból, még a pénzüket sem hagyom elherdálni. Rongyosan, szegényen kerülnek hozzám és meggazdagodva, kiöltözködve távoznak. Mert én becsületes vagyok. Nem kereskedek se erénnyel, se ékszerrel.
Szindbád nagyokat bólintva hallgatta Majmunkát. Igen, sok tekintetben ő maga is tiszteletreméltónak találta Majmunka életmódját. És ezt nyomban közölte is vele.
Majmunka a dicséretet elfogadta, de a haragos pír nem tünt el arcáról. Az ősz és hallgatag kanárinak magot szórt kalitkájába, aztán lesimítva ruháját, ismét helyet foglalt Szindbáddal szemben.
– A multkor, midőn először volt hozzád szerencsém évek után, nem akartam elrontani a kedved. Most azonban megmondhatom neked, – ha már benne vagyunk, – hogy ismerem mindazokat a nőket, akikbe az utolsó tíz év alatt szerelmes voltál…
– Mindig csak téged szerettelek, – felelt Szindbád.
Majmunka legyintett a kezével.
– Lehet, hogy ebben a pillanatban is másra gondolsz. Hisz ismerlek, mintha én szültelek volna. Tudom, hogy mikor szerettél, mikor nem szerettél. Ez azonban az én szerelmemen sohasem változtatott. Én furcsa, magamnak is érthetetlen asszony vagyok. Beléd szerettem ezelőtt tíz évvel és nyomban tisztában voltam vele, hogy ez most már így marad végig egész életemen. Még ha meghaltál volna, Szindbád, akkor sem felejtettelek volna el soha. Miután ilyen szerencsétlenül szerelmes voltam beléd, – hisz gyakran évekig nem láttalak – szükségem volt tehát arra, hogy veled foglalkozzam. Igy tudtam meg minden léptedet, járásodat, valamennyi kalandodat és szerelmedet. Te nem láttál engem, de én mindig láttalak. Még mikor aludtál is, hosszasan elnéztem alvó arcodat, hogy kifürkésszem az álmaidat. Ismerni akartalak, mert hiszen tudtam, hogy nélküled már nem élhetek.
– Hm, megvesztegette a cselédeket, – jegyezte meg élesen Szindbád.
– Ahhoz már most neked semmi közöd sincs, hogyan tudtam meg e dolgokat. Figyelj ide! Mindjárt meglátod, hogy mindent tudok.
Majmunka a szekrényhez lépett és egy kis imakönyvhöz hasonló könyvecskét vett elő.
– Ide szoktam felírni azokat a dolgokat, amelyeket nem akarok elfelejteni. Itt van mindjárt 19** junius 21. K. ügyvéd neje, urától különválva él, a Lánchídnál vár. Délután öt óra. A 37-es számu zárt kocsin megérkezik Szindbád, a nő a kocsiba száll. Két óra hosszáig kocsiznak a lefüggönyözött ablakok mellett a hidegkuti uton. Ez a kocsizás minden héten megismétlődik juniustól októberig. Ugyanezen idő alatt hetenkint K. ügyvéd neje, urától különválva minden szerdán délután egy szőke katonatiszttel sétál karonfogva a budai halászbástyán… A hét két délelőttjén madame X. ismert divatárusnő szalonjában tartózkodik, ahol előkelő urak is meg szoktak jelenni.
Szindbád talpraugrott.
– Hazugság. Az tisztességes nő volt.
Majmunka legyintett a kezével, mintha egy legyet hessegetne el.
– Fiam, én nem szoktam hazudni. Amit tudok, biztosan tudom. Te halálosan szerelmes voltál ebbe a nőbe. Bizony, eleget sajnáltalak annakidején, de nem akartalak erőszakosan kiábrándítani. Az időre biztam a dolgot. És ime, most itt ülsz ismét mellettem és állítólag szeretsz. De menjünk tovább. 19** május. M. Flóra hivatalnoknő X. nagykereskedő-házban. Kicsiny, molett, barna, kissé kancsalit. Szindbád esténkint hazakiséri és hetek, hónapok multával tudja meghódítani, hogy nyomban el is hagyja. A meghódítás azért tart hónapokig, mert M. Flóra ezen idő alatt halálosan szerelmes a cég egyik utazójába, aki végül mással jegyzi el magát…
– Ördög vagy, Majmunka. Erről a nőről mindig úgy gondolkoztam, mint egy szép, szomoru álomról, amelyben néha felzokog az ember éjszaka, a párnába rejtve arcát.
Majmunka rideg, hivatalos hangon folytatta:
– Az utazót egy másik utazó váltotta fel. Ennyiből áll Flóra élettörténete.
*
Egy éjszaka – ősz volt, sőt már télre hajlott, odakünn csendesen havazott – Szindbád felébredt ágyában, mert erős nyomást érzett a szivében. Egy darabig még az álomképek szaladoztak előtte, – amilyent az utóbbi időben rendesen álmodott – női fejek, kalapos, borzas, festett és festetlen fejek; asszonyszemek, lányszemek, amelyek olyanformán voltak reáfüggesztve, mintha Szindbád volna az egyetlen férfi a világon; ruhátlan vállak és lábak harisnyában, magassarku cipőben; majd a nők hosszú sora ingben, akiket Szindbád egykor ismert vagy ismerni vélt; kövér és sovány karok, amelyek mind-mind a nyaka köré kulcsolódtak és a meleg takaró alatt egy nemzedékre való lüktető testű asszonyféle bukfencezett el a szive tájékán… Felébredt és az álomképbeli nők úgy tünedeztek el a félhomályban, mint a lámpás fénye, amelyet téli estén visz keresztűl a havas udvaron a gazdasszony. Még itt-ott, egy falon vagy szalmakazal oldalán megjelenik a lámpás bolygó fénye: egy-egy barna nőcske alakja hintázik a sötétség habjain, aztán a legutolsó, egy fényesszemű és tollaskalapú is eltünik a messziségben, – Szindbád egyedül marad a szívfájásával. És nemsokára ezután bizonyosan kezdi érezni, hogy most mindjárt, talán egy óra mulva meg fog halni.
Hamarosan felöltözködött és a kanapéra ült. Eleinte nagyon meg volt ijedve, mert titokban azt hitte, hogy valahogyan elodázhatja ezt a dolgot, bár az utóbbi időben már sulyos beteg volt és a hangja olyan fátyolozott, idegen lett, mintha a szomszéd szobában beszélt volna valamely régi, gyermekkori pajtása. Talán a Bignio-fiu… Szindbád, amint szórakozottan, elgondolkozva beszélgetett az ismerőseivel, titokban mindig a Bignio-fiut hallgatta, aki a szomszédban beszél valahol.
– Meg fogok mindjárt halni, – mondta szótagolva a szavakat. – Igen, igen. A Bignio-fiu szólal meg mostan is a szomszédban.
Persze csak az első ijedtségében beszélt hangosan Szindbád magányos szobájában, mert lassan mégis csak magához tért, megmerevedett szempilláit ismét meg tudta mozdítani és a szívgörcs is engedett odabent.
Felállott és az erkélyre lépett, ahol vékony hóréteg fedte a nyár ittfelejtett virágosdézsáit. Hajnalodott, a város már elaludt és a feje körül mint hideg fuvalmak lebegtek a láthatatlan hópihék. Egy darabig gondolkozás nélkül bámult a susogó sötétségbe, – aztán egyszerre rövidszárú csizmácskában látta magát, kis bundácskában, amint egy régi templom mellett bandukol a mély hóba taposott gyalogösvényen. Varjak ülnek a torony keresztjén és a fagyos kutról vizeskannával jön egy tarkaruhás, pirosképű asszony. Körülötte az álomképbeli kis város és ő megy, megy a hóban taposott gyalogösvényen… Mire a régi templomot megkerüli, még lát egyet-mást, fehérfüggönyös ablakból egy érett, nagyszemű, kövér asszonyt feléje tekinteni, az asszonynak hajlott az orra és élveteg, torz mosoly az ajkán, mint talán egyszer, egyetlen egyszer látott egy pillanatig valakin, – aztán eltünik a kép és ismét az erkélyen áll, ahol a hólepkék szakadatlanul szállonganak körülötte.
És midőn az erkélyről a szobába lépett, még mindig az a gyermekkori, hajlottorru, érett asszony jár az eszében, akit nagyon régen látott, mert szinte már el is felejtette. De most ismét látja, érzi meztelen kövér két karját, duzzadt vállát és barna hátát, amelyen kis árkot vont a kövérség és egy lencse is volt valahol… Fényes, apró körmök voltak a kezén és ezek a fehér körmöcskék egy egykori Szindbádot asszonyi bűbájjal tapogatták. Most a lábánál, majd a homlokán, később a mellén látja a vakító asszonykörmöket. A széles ajk torz mosolyba fordul és sziszegő sóhaj hangzik valahol a feje fölött, mintha egy madár szállott volna keresztül a szobán.
A szívgörcsök ismét kopogtattak Szindbád úrnál és ugyanezért elhatározta, hogy megteszi végső előkészületeit a bekövetkezendő halálhoz.
Néhány sorban értesítette Majmunkát állapotáról. «Mire reggel lesz, elmegyek.» A fogadói bérszolga busás borravaló reményében vígan, fütyörészve ballagott lefelé a lépcsőkön a levélkével. Talán azt gondolta magában, hogy ismét szerelem következik a numeró 5-ben, mint hajdanában, amikor pezsgőt, teát, cigarettát és patikaszereket hordozott éjszakánkint és az ezüstpénzeket bőven dugdosta a mellénye zsebébe.
Szindbád ezalatt elterült a földön, a kopott szőnyegen, mert oda kivánkozott. A két karját széjjelvetette és a szemeit mereven, kétségbeesetten függesztette a lámpásra. Amig azt a két villanykörtét látja, addig nincs baj. Tehát csak nézi, nézi azt a két lámpást, amely annyi női vállon tükröződött hajdanán.
A lámpás fényében aztán mindaddig nagyon nyugodtan érezte magát, amig az egyik lámpás hirtelen nagyot sóhajtott. Ugyanakkor felnyögött a társa is, mintha egy nagy beteg forgolódna ágyán valahol… Valaha az apja, szép szomoru apja feküdt az ágyon decembervégi éjjelen és az ifju Szindbád két kézzel fogta a kezét.
– Az új esztendőt már csak megéli, apám. Új esztendő, új szerencse…
A beteg ember bánatos, kétségbeesett szemét felnyitotta.
– Azt gondolod? – kérdezte és megcsóválta a fejét.
Ugyanakkor Szindbád magában azt gondolta, hogy bár jönne már a gyors halál, hogy az apja megszabadulna kínjaitól. Elmulnának a fájdalmas nyögések, jajok…
– A vagyonomat, doktor úr, csak egy hétig élhessek még…
Igen, ezt mondta a korán meghalt férfiu és Szindbád most úgy véli, hogy az egyik lámpás ugyanezt mondja a másiknak.
Még egy gömbölyű, fehér női testrész villan meg a tekintete előtt, mint egy alabástrom gömb. És a kékes-fekete árnyék a gömbön is láthatóvá válik, ugyanakkor kedves, sokszor érzett illatok borongják körül Szindbád fejét.
Nemsokára megérkezett Majmunka és kezével gondosan lenyomkodta Szindbád szempilláit.
*
Szindbád fagyöngy lett. Egy gyöngy a rózsafüzérben, amelyet egy idős apáca viselt derekán és így sokáig meglehetősen unalmas élete volt. Most már sajnálta, hogy nem választott másféle foglalkozást abban az osztályozó hivatalban, ahol halála után minden embernek kiadják a másvilági teendőket. Szindbád a foglalkozásokon végigtekintve, három hivatalon akadt meg a szeme, ahol véleménye szerint dologtalanul, csendben élheti napjait. Az ólomkatonaság volt az egyik hivatal. Igen, pláne elveszett ólomkatonának lenni egy félhomályos padláson! Ennél különbet igazán nem kivánhat magának egy nyugállomány után kivánkozó férfiu. Szindbád már csaknem felcsapott ólomkatonának, amikor a hivatal ajtaján egy szürkeszakállu, fájdalmas arcu aranymíves lépkedett be, a halántékán lőtt sebtől eredő lyuk. Öngyilkos lett az asszonyok miatt, miután a boltját az asszonyok miatt kifosztotta. Szindbádnak megesett a szive a búbánatos szemű férfiucskán; magában azt gondolta, hogy odafönt valóban ilyenek azok az emberek, akiket a nők megcsalnak, meglopnak, megrugnak és akire kiváncsiak, hogy mikor lövi magát fejbe az ablak alatt, – lemondott tehát a katonai pályáról az aranymíves javára.
A foglalkozások közül nem nagyon idegenkedett a kontyfésű pályától sem. De az ember sohasem tudhatja előre, hogy hová kerűl fésű alakjában. Talán éppen egy rossz és céda nő hajába. Akkor szinte mindegy volt, hogy életben marad Szindbád továbbra is. Ezért lett fagyöngy a rózsafüzérben. Itt sok dologra nem volt kilátás, aztán nagyon rossz helyre nem is kerűlhet, asszonykéz tapogatja és ez némely embernek még a halála után is jól esik. Sajnos, a nővér, aki a rózsafüzért derekán viselte, már idősebb volt ahhoz, hogy valamely érdekesebb imádságot mormoljon, miközben a fagyönggyé válott Szindbádot morzsolja ujjai között. Hétköznapi imák és kérések peregtek át Szindbádon. Egyszer jobb emésztésért, máskor az álmatlanság ellen, majd a főnöknő szigorusága ellen, csak egyetlen egyszer volt valamely rejtett célzás bizonyos Ferenc atyáról. Szindbád felfigyelt: ejnye, tán csak nem? – gondolta a fagyöngy. Nem, nem, Ferenc atya a szent, öreg ember volt, aki erősen meghült az éjféli misén és betegen feküdt a plébánián. Ennyi jóság és áhitat közepette Szindbád elunta magát és fájdalmasan konstatálta, hogy nem született kegyes célokra és ha így megy tovább, sohasem kerűl abba a kellemes helyzetbe, hogy levezekelje büneit. Most már gyakran sajnálta, hogy nem lett ólomkatona. Ki tudja, ki tudhatná, miféle kalandjai lehetnek egy ólomkatonának? De már lett volna fésű is az utca lányának hajában, csak ezt a kegyes foglalkozást unta.
Egy napon utazni mentek a fagyöngy és a nővér. Kövér lovaktól vont széles, bőrfedelű hintón gurúltak ki a zárda kapuján, majd vonatra ültek, természetesen a női szakaszba, ahol Szindbádnak és a nővérnek alkalma volt megismerkedni két öreg asszonysággal, akik tömérdek vasuti szerencsétlenségről tudtak. Csak akkor kezdett érdekessé válni a beszélgetés, amidőn az egyik öreg dáma kikottyantotta, hogy ő nem tudna szentéletű nővér lenni, mert férfi nélkül nem élhet… «Az én öregem nagyon derék ember!» – mondta elpirulva és büszkén. Az apáca lesütötte a szemét és később a dáma öregének évei, külseje és szokása után tudakozódott. Szindbád csupán ennyit jegyzett meg a válaszokból, amelyek a dáma öregének a szokásaira vonatkoztak: az öreg, ha megivott egy-két pohár bort, még a padlásra is utánamegy az embernek, ahol a mult héten ruhát akasztott szárítás végett az elbeszélő.
Midőn a másik öreg dáma is közbeszólott volna, hogy az ő boldogult ura mily hőstetteket követett el, a vonat az állomásra ért, leszállottak és Szindbád egyszerre úgy érezte, hogy megszabadul a kegyes nővér oldaláról, ahol már csaknem kopottá dörzsölte azt a szoknyát, mert csak fagyöngy volt. Egy jótékony baleset elválasztotta őket egymástól. Szindbád a sinek közé gurúlt, vonatok mentek el felette, tüzes hamut lapátolt a fűtő és egy zsíros papiros is kerűlt a szomszédságába, amelyben lerágott kacsacsont volt. A kellemetlen szomszéd sokáig próbálkozott a bemutatkozással, de Szindbád alvást szinlelt, mig az éj leszállt és sikerült észrevétlenül elszökni a vasuti sinek mentéről, be a városba, amely egyszerre ismerős lett előtte.
Hopp, ez az a város, amelyben nem sokkal halála előtt megfordult, – ejnye, hogy az alagutat nem vette észre, amely az állomást megelőzi. Kis hegyi város ez, ahol jókedvű aranybányászok laknak. Napközben aranyat keres a város apraja-nagyja a hegyek között, midőn a kis törpék szellőztetik a hegyet és az ablakokat nyitva felejtik az aranyat őrző szobákon. Itt jár a polgármester, a pap, a tanító. De mire leszáll az este, kivilágítják a várost és vigadni kezdenek az emberek. Azt mondják: sose halunk meg, van elég arany a hegyekben. – Az ének cseng, a zene zeng, a poharak zörögnek és a nők úgy nevetnek, mintha csiklandoznák őket. Egy ismerőse volt itt Szindbádnak, aki férjhez ment az aranybányászhoz. Az ismerőssel, bizonyos Paulával csak akkor kezdődött volna az egész regény, amikor az aranybányász Pestre jött és azt kérdezte a Paula szüleitől: hogy ez a lány, megveszem. Paula titkon megcsókolta Szindbádot és fülébe súgta: ha majd egyszer már öreg asszony leszek, ha majd meguntam az uram, ha még mindig tetszeni fog nekem, – akkor eljöhet utánam, hozzám. Igy kerűlt Szindbád az aranyvárosba, a bányászné megmutatta az ékszereit, az ezerforintos bundáját, a póni-fogatát. Pardon, mondta Szindbád, még korán jöttem. Eltávozott és krétával keresztet huzott a kapura, hogy el ne tévessze a házat, ha majd egyszer ujra erre jár. De meghalt közben… Fagyöngy lett. De a kaput mégis megtalálta és ott ült csakhamar a bányászné szobájában.
A bányászné a tükör előtt ült és a haját fésűlte. Hosszú aranyszőke haja volt és a fésű olyan lágyan járt a hajban, mint a csónak úszik a tó vizén. Járt-kelt a fésű és természetesen ezen idő alatt ő volt a legbüszkébb az egész házban, pedig csak táncmester volt azelőtt egy pesti külvárosban. «Én is lehettem volna fésű» – gondolta Szindbád, de aztán igyekezett észrevétlenül maradni.
A fésű mindjobban ragyogott a büszkeségtől, a tükrös szekrény és a selyemhuzatu ágy nagy boszuságára. Mert selyemből volt az ágy, amilyenben csak királynék és aranybányásznék hálnak. A hálószoba levegőjében jó illatok lengedeztek. Szindbád kinyujtózkodott – már amennyire egy gyöngy ezt megteheti – és magában azt gondolta, hogy milyen szamár is volt, hogy már régen el nem szökött a régi gazdájától.
Az asszony a fésülködés után levetkőzött. Olyan lett, mint egy hófehér álom. Tett-vett a szobában, egy selyemszoknyát gondosan megsimogatott, amely a szék támlájára volt dobva, aztán sóhajtott és eltünt a selyemágyban. Lecsavarta a lámpát.