Duna mentén.
Szindbád egyszer magányosan, barát nélkül élt egy kis faluban a Duna mentén és megbomlott agyvelejét, zúgva kalapálgató szivét gyógyította. Idegen embereknél lakott és egy árnyékos veranda volt az a hely, ahol lábát kinyújthatta. (A parasztház szobájába szinte négykézláb kellett bemennie.) Itt élt elhagyatva, a verandáról a nagy Dunát nézte, amely olyan széles volt e helyen, mint egy tó. A túlsó parton esténkint egy lámpa égett a víz felett és fehér sugarakat küldött a fekete vízre. Nappal kormos vontatóhajók vonultak a nagy vizen, meg-megálltak, horgonyt vetettek és a kis piros-fehér zászlócska olyanformán lengett Szindbád felé, mintha éppen az ő tiszteletére állottak volna meg a hajók a kis falu alatt. (Szindbád ilyenkor egy harcsabajuszu és hallgatag kormányosra gondolt, aki ott pipázik valahol az állati hangon bőgő vontatóhajó farán, míg a felesége az ingét mossa a csónakban.) Délután a bécsi hajó szelte át a vizet és a potrohos hajó olyan méltóságteljesen evickélt tova, mint egy kövér pap. A kémények gőgösen füstölögtek, a kerekek hűségesen és komolyan lapátolták a vizet, míg a fedélzeten fehérabroszos asztalok látszottak, ahol kövér idegenek sonkát esznek és hozzá jégbehűtött sört isznak; a korlát mellett szines ruháju asszonyok és leányok állnak, nagy szalmakalappal a fejükön és kis zsebkendőiket Szindbád felé lobogtatják. (Ilyenkor Szindbád fehérnadrágos és aranyos sapkáju hajóstiszt szeretett volna lenni. Hófehér cipőben ábrándos lépésekkel megy végig a fedélzeten és hódító pillantásokat vet a nyersselyemruhás, nagyszemű román asszonyokra.) Aztán a bécsi hajó eltűnt a folyó kanyarulatánál és Szindbáddal csak a romok maradtak, amelyek a túlsó part hegyeiről integettek. A hegyen hajdan királyok laktak és a fák még nem nőtték be teljesen az utat, amerre a királyok (biborpalástban és nagy sarkantyus csizmában) a lovagokkal és az udvarhölgyekkel a várba felmentek. A nők hosszuderekú ruhát és arannyal himzett bársonyszoknyát viseltek. Csizmát hordtak, mert gyakran lóra ültek és göndörhajú ifjakkal nyargalásztak a lapos partokon. Bár a Duna a hegy lábát nyaldossa, a nők nem igen fürödtek, mert az még nem volt divat abban az időben. (Szindbád gyóntatóbarát óhajtott lenni a vártemplomban és fehér kendőt nyomva szemére, kihallgatni a nők gyónásait, amelyek bizonyára őszintébbek voltak akkoriban, mint manapság. Hisz a pokol sokkal közelebb esett a földhöz. A gyóntatóbarát csak egyet mordult és már megjelent az ajtóban az ördög. Szindbád Nagy Lajos király nejét szerette volna gyóntatni nagyhétben a vár kápolnájában…)
Azután este lett.
A hegyek, erdők, régi királyi lakok és pirostetejü parasztházak eltünedeztek a leereszkedő sötétségben, egy csónak sokáig látszott a régi ezüsthöz hasonlatos Duna hátán, a csónakban fehérruhás nők ültek és egy kibontott hosszu fehér fátyolt lebegtettek a viz felett, majd megjelent a rév lámpása a túlsó parti sötétségben és erre csend lett a nagy Dunán. A habok láthatatlanul, álmodozva suhantak tova és elvitték hirét Szindbádnak a messzi tengerekre, amint búbánatosan üldögél egy kis faluban, egy rozzant verandán. (Mire a habok messzire érnek, – gondolta Szindbád – elérkeznek egy messzi tartományba, idegen országba, ahol egy kis falu alatt feketeszemü, domboru keleti asszony füröszti fehér, gömbölyü térdeit a Duna hullámaiban. A hűs habokból egyszerre meleg áramlat támad és a meleg hullámok körülfolydogálják a fehér lábakat. Ezek azok a hullámok, amelyekre a hegyek között Szindbád vágyakozó szeme tapadt.) – Aztán éjszaka lett és ekkor megérkeztek végre Szindbád barátai, – a magas töltésen tovarohanó vonatok…
A magányosan, elhagyottan élő Szindbád verandájáról arra a magas vasuti töltésre látott, amely ott huzódott keresztül a falucska közepén és a töltésen naponta százötven vonat elrohant. Napközben a mozdonyok mulattatták Szindbádot. A nagy fekete gépek, amelyek gyors kerekeiken sietve gurúltak tova, idővel élő lények alakjában jelentkeztek a Szindbád képzeletében. Voltak közöttük hatalmas, haragos és gőgös fajták, amelyek csupán kötelességtudásból vetődtek erre a tájra. A gyorsvonatok amerikai tipusu szörnyei egy-két füstfelhőt pöffentettek a kis falucskára, aztán eltüntek. A kis cilinderkalapok sebesen szaladnak el a fák teteje felett, a nagy kerekek olyan gyorsan forogtak, mintha ma volna az utolsó napjuk és a vashíd tiszteletteljesen, röviden zörrent meg, mintha egy nagyon tisztelt, ismert, nagyrabecsült látogató lépne a tájra, akit már nem szükséges hosszasan bejelenteni. «I. e.» mondta a vashíd és a Buffalo-mozdony átrepült a kis falun, hogy a következő percben már csak a hegyek közül hangozzék vissza lihegő futása. Nyurga távirópóznák ijedten, szinte csodálkozva bámultak a kocsisor után, ahol finom nők és urak álltak az ablakokban, az étkezőkocsi csillogó üvegtáblái mögött fehér abroszok és borospalackok villannak meg, a szakács fehér sapkában néz ki a tájra és a mozdony hídján komolyon és megfontoltan áll a kormos fütő. A hosszu kocsik sietve futnak céljaik felé és egy úr a kezét fogja egy úrnőnek az utolsó kocsi folyosóján. (Szindbád természetesen nászutas szeretett volna lenni, aki a zöld pamlagon most néz először komolyan egy fiatal leány szemében, de az ajtón diszkréten kopog a fehérkabátos pincér: az ebéd tálalva van…)
Majd köhögve és már messziről zörögve bukkan fel a kanyarulatnál a személyvonat vastag kéménye és sűrün ontja fekete füstjét a tájra. Hö-hö-hö… mondja a mozdony, amint átgurúl a vashídon és a mozdonyvezető kék zubbonyában, kormos sapkájában a mozdony ablakába könyökölve, elgondolkozva néz előre a sineken. A gőz fehéren, sisteregve repked a kerekeknél és a mozdonynak olyan kürtője van, mint egy adóhivatalnoknak ujév napján, midőn főnökéhez tisztelegni megy. A kopottas, poros személyszállító kocsik fáradt egykedvüséggel sorakoznak egymásután, de odabent az ablakok mögött víg élet van, kerekszemü gyerekek bámészkodnak a falura, a bőrkanapékon füző nélkül ülnek kövérkés mamák és kiterített szalvétán sonkacsontot esznek. A férfiak ingujjban és hangosan nevetgélve, vidám dolgokat mondogatnak az asszonyoknak, egy kopasz ember éppen a függönyt ereszti le gondosan, mig a vonat végéről víg énekszó hangzik. Fiatal parasztlányok énekelnek karban és a legények félrecsapják virágos kalapjukat, a harmadik osztályu kocsik közepén álldogálva. A kalauzok kipedrett bajuszu, jókedvü szemü fiatalemberek, akik vidáman kiáltják az állomás nevét, miközben katonásan tisztelegnek egy feketeruhás, fehérharisnyás és kövérkés özvegyasszonyka felé, aki megelégedett mosolygással, lassan ereszkedik le a magas lépcsőkön. A széltől megborzolt haju leányok – talán utazgató nevelőnők vagy tanítónők, akik végre kineveztetvén, messzi állomásukra igyekeznek – világos bluzban, könyökig meztelen karral kihajolnak az elmenő vonat ablakából és kacéran forgatják vidor tekintetüket az állomáson ődöngő Szindbád felé. Egy kukoricanadrágos, izzadt férfi keresztülhajol a lányok gömbölykés vállán, mire egy sovány, magas leány a karjába csíp. A vonat tovább halad, egy pajkos parasztmenyecske felcsípi a szoknyáját és úgy mutatkozik Szindbádnak a harmadik osztályról és a vállas kalauzok hetykén állnak meg a lépcsőkön… (Szindbádunk vasuti kalauz szeretett volna ekkor lenni; midőn is fehér keztyüben lépne be a női osztályba, ahol a meleg miatt kibontott ruhában üldögél egy lesütött szemü menyecske, aki körülményesen tudakozódna a vonatok érkezéséről, indulásáról és a kalauz csendesen bezárná az ajtót maga mögött…)
És éjjel, midőn halkan, szinte zajtalanul suhan át az expresszvonat a magas töltésen, a mozdony röpülni látszik jól megkent kerekein, mig a lámpások hosszu fénysávot vetnek előre a sinekre, a kocsik tompán görögnek és a nyitott ablakok mögött sajátságos arcu és tekintetü külföldi nők vetkeződnek a hálófülkékben és becsületrendjelvényes urak ujságlepedőt olvasnak az étkezőkocsiban, a kőszénfüst szagán keresztül, megérezni a havanna és parfüm illatát: ekkor Szindbád fekete bajuszu és Henry-szakállas hálókocsi-ellenőr volt, aki aranyos sapkájában előkelő nyugalommal nyit be a hálófülkébe és a szundikáló szép román asszonytól hüvösen, de finomkodva megkérdezi: «Asszonyom, nem parancsol még valamit?» És az expressz-vonat tompán gördül tova a sineken, mig az elmaradozó kis parasztházakban eloltják a mécsest és nyugalomra tér a házigazda feleségével…
Valahol messze, az éjben lámpácskáival haloványan pislogva huzódik tova egy bús tehervonat, a mozdonyon szemébe huzott sapkával ül a gépész és hosszu füstöket szí pipájából…
Nem, a tehervonatra már nem igen gondolt Szindbád, midőn így élt egy nyáron a Duna mentén.