Szindbád és a szinésznő.
Történt egyszer, hogy Szindbád tengelyen utazott… Késő éjszakára járt és a teli hold köpenyegalakú esőfelhők mögött bujdosott. Szindbád hallgatagon ült a kocsiderékban és a fuvarosa vállát bámulta. Néha a szél is végigsüvöltött a tájon, őszre hajlott és Szindbád szerfelett csodálkozott magában, hogy ebbe a kalandba keveredett. Vajjon miért kell neki éjszaka, mocsaras tájon, nedves szélben az országúton utazgatni, amikor nyugodtan aludhatna ágyában? – Ez az eset így esett:
Szindbád – akkor még csak száz esztendős fiatalember volt – falura költözött egy barátja meghivására.
Szindbád mindig szerette a régi falusi házakat, ahol a falakról apja és nagyapja kortársai nézegetnek alá. A vén kályhák mellett üldögélve nagyanyja meséi jutottak eszébe, mig a hegyeslábu varóasztalka mellett szomorúszemű, szép édesanyja ül és fehér vásznat varrogat a pirosló alkonyatban. – A cselédek mintha ugyanazok volnának, akik gyermekkorában körülötte forgolódtak. A vén hajdú szakasztott János bácsi. Kár, hogy Miskának hívják. Ám azért bizonyos, hogy rokona, vagy valami leszármazottja a hajdani János bácsinak, hisz a magyar urasági hajdúk mind egy nemzetségből valók.
A házigazda mulatós, víg cimbora, bizonyos Kápolnai. Reggel lóra ül, megjárja a határt és délben jóízűen ebédel. Itt van a kántor is – a gyermekkori kántor… Az asztalvégen ül és beborozva virágos dikciókat mond a háznépre, ha engedelem adódik. A kéményen gólyafészek és a házőrző komondort Tiszának hívják… Szindbád sokszor elgondolkozott magában, hogy egy egész, elmultnak hitt világ feltámadt előtte. Mintha századokról századokra semmi sem változnék a magyar vidéki életben. Az emberek kicserélődnek, de ugyanolyanok ülnek helyükbe. Mintha csak egy furcsa tréfa volna a születés, a halál, a menyegző. Az ősök ülnek most is az asztalnál. Asszonyban, gyermekben ismétlődnek. A szélkakas forog a háztetőn, az eső, a vihar éppen úgy beköszönt, mint százesztendő előtt és sem a nyugatról közeledő felhő, sem a messze elterülő mező nem látszik tudomást venni, hogy nem a százesztendő előtti ember ül az ablaknál. A hó leesik, a kályhákban ropog az erdei fa. A mostani házigazda éppen úgy dörzsölgeti össze a kezét a kandalló előtt, mint az ősapja. Egészen bizonyos tehát, hogy a falon függő, festett nagyapák és ősapák nem mentek el innen. Tavasszal az eleven házigazda háta mögé állanak és a fülébe súgják: repcét vess a Kállás mezőbe… És aztán úgy is történik.
Asszony is volt a háznál.
Fiatal, halovány, csendes asszony. De Szindbád nagyon jól tudta, hogy a fehér, vérszegény menyecskékből egykor pirosképű, domború kebelű asszonyságok lesznek, mert hisz a nagyanyjuk is ilyen volt. És bizony képen teremtik a bérest, ha arra okot szolgáltatott. Majd ősz fejjel táncolnak az unokájuk lakodalmán és aztán a falra költöznek, arany rámába, olajba föstve, hogy onnan figyeljék az utánuk következő asszonyok sorát, örömét és bánatát.
A vendég Szindbád tehát nem sokat törődött a háziasszony szomorúságával, haloványságával. Még nem volt gyermeke és ugyanazért mindig gyermekfőkötőket hímzett.
Etelkának hívták és észrevétlenül szokott eltünni az ivóasztaltól, amikor arra került a sor, hogy a kántor csiklandós adomáit elbeszélje. A kántor, aki hűségesen ivott, a mulatság végén mégis csak a cselédek gondjára maradt, akik aztán hazavezették. Egy ilyen alkalommal így szólott a házigazda vendégéhez:
– Etelkát holnap próbának vetem alá. Estére a városba megyünk, a szinházba…
Szindbád elgondolkozva szivta szivarját és csendesen kérdezte:
– Talán szinésznő volt a feleséged?
Kápolnai megcsóválta a fejét.
– Nem egészen, csak úgy félig-meddig. A szülei nagyratörő, bolondos emberek, elvégeztették vele a szinésziskolát. Gondolták, a szinpadon hamarább férjhez megy. Aztán én mégis egy majálison ismerkedtem meg vele. Sohasem láttam szinpadon.
– Hát aztán hogy volt tovább?
– Sokáig nem akart a feleségem lenni, mert borzasztóan vágyakozott a szinpad után. Persze, erről hallani sem akartam. Félrevezették. Azt mondták, hogy tehetsége van. Világhírű primadonna lesz belőle.
– Aztán mégis a feleséged lett?
– Igen, mert megigértem neki, hogy amelyik napon nem akar tovább a feleségem lenni, elmehet szinésznőnek. Én nem tartom vissza.
Szindbád nagyot szivott a szivarján. Körülnézett az enyhe, nyári éjbe borult falusi házon. A szél csendesen bujdosott a vadszőlő levelei között.
– Azt tanácsolom, hogy ne vesd alá a próbának. Maradjatok holnap itthon.
Kápolnai vállat vont.
– Már nem lehet. Megigértem neki.
Másnap este Szindbád a kántorba annyi bort öntött, hogy az magánkivül menekült el a házból, éjfél lett és a háziak még mindig nem érkeztek meg. Szindbád elgondolkozva ült a verandán. Tudta, hogy a városban a szinészek a Rip van Winklét játszták ma este. Unalmában végiggondolt az operetten, a szinésznőkön, akiket valaha Lisbeth tarlatánszoknyácskájában a lámpák előtt látott. Látta ujra a kecses bokákat és mosolygó szemeket. A messziségből, mint egy éji lepke röpködése, a fülébe szűrődött a kardal: Sziklautakon – vezet el a nyom…
Gyorsan hajtó kocsi kerekeinek a pergése hallatszott az útról, megjött Kápolnai a feleségével a szinházból.
A házigazdának feltünően rossz kedve volt, de az Etelka arca piros volt és a szeme úgy ráragyogott Szindbádra, hogy az szinte meglepetten lépett hátra. A férjét kétszer-háromszor megcsókolta, mielőtt szobájába vonult volna.
– Köszönöm, – ismételgette hálásan.
Kápolnai elkeseredve hajtott fel egy pohár bort.
– Igazad volt, – mondta torkát köszörülve – kissé korai volt a próba. Még csak két éve a feleségem.
– Nos, hogy viselkedett?
– A lehető legfurcsábban. A szinházban nyomban felfedezett ismerősöket. A nézőtéren ülő szinésznőket és szinészeket. Előbb a páholyba csődítette őket, majd elment velük a szinpadra, vizitelni a primadonnához. Egy kopott, koravén komédiás arra emlékeztette, hogy milyen nagyszerű idők voltak azok, midőn az iskolában együtt játszottak. A pohos, sandaszemű igazgató felbőszítő arcátlansággal hazudta, hogy Etelka egykori szerződése még most is a fiókjában hever. Ráparancsoltam, hogy nyomban adja vissza a szerződést. A gazember nevetve jelentette ki, hogy nem adja, hátha szükség lesz rá még valamikor. Szinész! Tudod mi van ebben a szóban? Minden ami aljasság, rosszaság, léhaság. És a szinészek között jól érezte magát az én feleségem.
Szindbád hümmögött, nemsokára jóéjszakát kivánt. És másnap nem is csodálkozott, hogy Kápolnai és a felesége feldúlt arccal ülnek az ebédnél. Délután hangos pörlekedést hallott.
Egy pár nap mulva alkonyattal a mezőkön sétált, csak estére érkezett haza. A verandán Kápolnai kezébe rejtett arccal ült.
– Etelka elment szinésznőnek, – mondta csendesen, fojtott hangon.
*
Igy történt, hogy Szindbád éjszaka utazott, fuvaros-szekéren (a hintó Etelkát vitte el) felkeresni az asszonyt és visszatérésre birni.
A hűvös éjszakai szél ellen mindenféle bolondos gondolatokkal védekezett. Többek között arra gondolt, hogy a szerelmes Kápolnai egyszer szintén felcsap szinésznek, hogy együtt pályázzon a feleségével, ha az asszony vonakodna visszatérni. Igen jól állana rajta a lakkcsizma és a tollas-föveg. Előbb tán a karban énekelne és onnan lesné égő szemmel, hogy a felesége a nézőtérrel kacérkodik.
Reggel volt, amikor egy nagyon kis vidéki városba érkezett. A házak még félig aludtak és a kapuk előtt fésületlen asszonyok mondták el egymásnak álmaikat. Egy hosszú-hosszú utcán döcögött végig a kocsi; az uton mély sár volt de a sárban alattomos kövek leskelődtek a kerekekre. Mintha a vidékiek tiszteletére helyezték volna a köveket az útra a városka lakosai. Egy tanítóforma ember összefont karral ballagott az iskola felé, majd egy péklegény fütyült hegyesen, hogy hangzott belé az utca. A torony szinte álmából felébredve, ködös fejjel hunyorgatta szemét a hosszú utca végén. A kertekben frissen, zölden mutatkoztak a vetemények. Csak a jegenyefák álldogáltak elkeseredett mozdulatlansággal az utcasoron, mint akiknek már minden mindegy. Egy-egy lehullajtott levelük Szindbád kocsijába esett.
A fogadó az «Arany Elefánthoz» volt címezve és olyan sötét, szomorú volt, mintha valami régi angol regényből vágták volna ki. A fogadós, egy gyanakvó, szakállas zsidó tetőtől talpig végignézett Szindbádon. Szindbád az asszonyról tudakozódott.
– Utazó az úr? – kérdezte a fogadós.
– Nem.
– Azért, – felelt fenyegetőleg az «Arany Elefánt» tulajdonosa. – Mert nekem hiába is mondta volna. Nincsenek kofferjei. Tehát nincs engedmény sem a szoba áránál.
Szindbád ismét az asszony iránt érdeklődött.
– Nálam semmiféle asszonyság nem szokott lenni, – felelt a fogadós és egy veszedelmes, girbe-görbe lépcsőn az emeletre vezette Szindbádot. A szoba dohos volt, alacsony volt és Szindbád ijedten nézte az ágyat. A falon végre felfedezett egy képet. A felséges királyi ház tagjai függtek ott. Szindbád a főhercegekkel társalogva, lassan lehunyta fáradt szemét.
Délután, mikor az utcára lépett, az «Arany Elefánt» tömlöc-szinű falán egy rikítóan piros cédulát fedezett fel. A szintársulat a városba érkezett és estére a Elefánt nagytermében játszik. A nagyérdemű közönség pártfogását kéri Dunai Döme szinigazgató.
– Ez az! – kiáltott fel Szindbád. – Itt van Etelka.
Egy darabig a kávéházban leskelődött, de csakhamar megunta a köpködő és pipázó vendégeket. Bolyongott a városban, a kirakatokat nézegette, amelyek olyan régiek voltak, mintha már Szindbád gyermekkora óta csalogatnák a vevőket. A fotografus bódéja előtt gyönyörködött a helybeli tűzoltó-főparancsnok arcképében. A cukrászda mályvaszinű függönyei mögött egy barna, nagyszemű és apró bajuszkájú asszonykát fedezett fel, amint fehér kötényben a krémes béleseket rendezgette. Besietett nyomban a citrom- és vaniliaszagú boltocskába és hevesen ismerkedni kezdett a barna nőcskével, aki eleinte ijedten nézegette a sohasem látott idegent. Később megvallotta, hogy Irmának hívják… De Szindbádnak akkorára az üldözött Kápolnainé jutott az eszébe, gyorsan fizetett és már el is ment, pedig szivesebben a cukrászdában maradt volna. Céltalanúl őgyelgett tovább a városkában, sétálgató vidéki asszonyok és lányok szokás szerint kuncogva nevetgéltek a zsebkendőjükbe és meggyorsították a lépteiket, midőn Szindbád mellett elhaladtak. Egy öreg, hivatalnok külsejű ember ellenséges szemmel vizsgálta Szindbád lakk-cipőjét. Majd egy borbély-bolt előtt a vörhenyeges bajuszu gazda hangosan mondta a legényeinek, hogy az idegen úrnak a haja hátul szépen van nyírva… S így este lett. Szindbád elfoglalta helyét az első sorban és kissé izgatottan várta, hogy a függönyt fölhuzzák.
Lassan megtelt a terem…
És a harmadik jelenetnél, miközben egy zongora rekedt hangon megszólalt, a dobogóra kilépett Etelka. Igen, igen: rózsaszínű trikó volt rajta és félcipője még az otthoni. Piros az arca a festéktől és kis kard van az oldalán. Gyönge hangon énekelve jött elő a szinfalak közül és halkan, szivére szorított kézzel énekelt valamely dalt. Szindbád látta fátyolos, ijedt tekintetét. A nézőtérről megszólalt egy vastag hang:
– Hangosabban kisasszony.
Morajlás, zúgás, pisszegés, «csendet!» kiáltások hangzanak fel nyomban. Az ének elakad és Etelka ijedten, könybeborult szemmel áll a dobogón. Reszket mind a két keze.
Szindbád hatalmasan összeüti a két tenyerét az első sorban. Mások is tapsolnak és hangosan kiabál valaki hátul.
Az asszony tekintete most Szindbádra téved. Elsápad a homloka és a tekintete olyan lesz, mint a meglőtt őzé.
Egy parókás szinész siet elő a szinfalak közül. Karját nyújtja Etelkának és miközben elvezeti, a nézőtér felé kiált:
– A kisasszony rosszul lett.
A zongorát két kézzel veri a karmester, lassan csillapodik a nézőtéri susogás, hogy helyet adjon a kacagásnak, mert a kövér komikus most négykézlábra ereszkedve jön be a szinre…
*
– Hogy kerűlt ide? – kérdezte síró hangon az asszony későbben, midőn felöltözködött és az udvaron friss levegőt szívott.
– Magáért jöttem. Az ura küldött.
– Haza megyek, ha megigéri, sohase mondja meg senkinek, hogy engem trikóban látott.