A katona.
Balkáj György, vagy más néven Bőrcsuha, középkori zsoldoskatona volt és egyszer késő ősszel a Kárpát pirosló vízmosásai között utazgatott.
A háboruk akkoriban szüneteltek és Bőrcsuhának igen rossz kilátásai voltak a közelgő télre. Húszesztendős kora óta (most már ötven felé hajlott) megszokta, hogy a háboruból éljen. A koponyáját beszakították, a fülét megcsonkították, a kezéről is elhagyogatott néhány ujjat, de mindig megvolt az enni- és innivalója. Végigverekedett Európán és csak homályosan emlékezett már arra, hogy hány embert küldött a másvilágra. Jó álma, pompás étvágya volt és hatalmas fogai közül alig néhányat birtak kiverni a tusakodásokban. Még teljes erejében volt és ime a királyoknak egyszerre eszükbe jut békét kötni. Bőrcsuha valahol egy düsszeldorfi korcsmában üldögélt akkoriban (egy régi barátnál) és a szász háboru kitörését várta. A háboruból nem lett semmi és a düsszeldorfi barát szépen kiadta az utját az ingyenélő zsoldoskatonának. Bőrcsuha csupán azért nem ütötte agyon a hűtlen barátot, mert korábbról ismerte a német börtönöket. Annyit azonban megengedett magának, hogy tüzes taplót dugjon az eresz alá és hátra sem fordulva, megindult régi hazája, Magyarország felé.
Utközben verekedett, ahol lehetett, majd eladogatta a fegyvereit, – késő ősszel, amikor átkapaszkodott a Kárpát hegyszorosain, eszébe jutott Lőcse és Lőcsén Gadiva János, akivel együtt verekedett Spanyolországban. Gadiva valamely kolostor elfoglalásánál szerencsésen ráakadt a kincseskamarára, teleszedte a tarisznyáját az egyházi aranynemüvel és kijelentette, hogy otthon, Lőcsén várja őt a leányzó.
S egyszer csak megszökött a táborból.
– No, majd megnézem, hogy szerencsét hoztak-e neki a spanyol kelyhek? – dörmögte magában Bőrcsuha és serényen folytatta utját a pirosló hegyek között. (Arra gondolt, hogy Lőcsén fűtenek-e télen?)
Alkonyattájban érkezett a vámhoz, a kassai kaput még nyitva találta és jókedvüen nézegette a csinos háztetőket, tornyokat, magas erkélyeket.
– Itt, úgy látszik, rendes emberek laknak, – dünnyögte magában, amikor egy kurtafarkú malacot minden felügyelet nélkül látott szaladni az utcán. Egy darabig önkéntelenül figyelte a malac futását és kiszámította magában, hogy hány napra való eleség tellene a malacból?
Majd a házak földszintes ablakain pillantgatott be és alázatosan levette a süvegét egy szembejövő pap előtt. Barátságosan nézegetett az utcán futkározó gyerekekre, még a kutyáknak is pattintott ujjával. Tudniillik már akkor elhatározta magában, hogy a telet a kellemes tiszta városkában tölti és a kovácsműhely előtt, ahol egy lovat patkoltak, segített nézni a polgároknak. Azt ugyan észrevette, hogy a városban senki sem örül valami nagyon az ő megérkezésének, egy kövér polgár haragosan kiáltotta, hogy a szolgáló reteszelje be a kaput; majd egy bőrkötényes ember méltatlankodó fejcsóválások közepette szemlélte a Bőrcsuha csizmáit. Bizony azok a csizmák régen voltak csizmák. Később beszélgetésbe próbált ereszkedni a kovácsműhely előtt, de senkitől sem kapott feleletet. Már éppen odalegyinteni akart egy polgár fejére, amikor a toronyban megkondúlt az öreg harang és a városháza felől előnyargalt egy fehérlovas vitéz. Körülnyargalászott a piacon, aztán gyorsan visszaszáguldott a várba.
– Hát még holnap sem lesz meg a kivégzés! – dünnyögte egyik polgár a másiknak.
Bőrcsuha riadtan kapta el a fejét, mintha golyót hallott volna süvölteni.
– Miféle kivégzés? – kérdezte.
De választ már nem kapott.
Erősen esteledett, Bőrcsuha céltalanul csatangolt a városban, mert senki sem állott szóba a lerongyolódott zsoldoskatonával. A kapuk becsapódtak orra előtt, egy asszony sivító hangon csitította sirdogáló csemetéjét:
– Elvisz a vén zsivány bácsi!
És Bőrcsuhára mutatott.
– Hm, – dörmögte magában a zsoldos, – ha soká tart ez az állapot, nem mondom, hogy bele nem nézek a templom sekrestyéjébe! Hol lehet az a huncut Gadiva János?
Egy régi korcsma terpeszkedett az útmentén, hatalmas boltívei alatt egy mécsest hintáztatott az esteli szél és a nyitott ajtón át kellemetes illatok sodródtak a zsoldoskatona orra alá.
– Legfeljebb itt hagyom a süvegemet! – gondolta magában Bőrcsuha és elszántan belépett a fogadó ajtaján.
A sötétes ivóban egy össze-visszafarigcsált hosszú asztal mellett foglalt helyet és bátran zörgetett az öklével.
– Hej, korcsmáros!
Egy széles, potrohos, bőrkötényes férfi jött elő. Az arca vörös volt, mert éppen bort húzott le a pincében és az nem könnyü foglalkozás. A zsoldos nem mert a fogadós szemébe nézni, hátha kiolvassa az arcából az üres zsebeket. Lehorgasztott fővel dünnyögte:
A fogadós tetőtől-talpig végignézett Bőrcsuhán, aztán a fejéhez nyult és levette a bőrből készűlt, megvasalt süveget a fejéről és belenézett.
– Nem sokat ér már ez a süveg, cimbora, – szólalt meg kedélyesen.
Bőrcsuha, mikor a potrohos ember hangját meghallotta, nyomban felkapta a fejét.
– Gadiva János! Hát nem ismersz már? Én vagyok a Bőrcsuha! – kiáltotta teli tüdőből.
A fogadós tagadólag rázta a fejét és figyelmesen nézett a zsoldoskatona arcába. Aztán lassan-lassan elkomorodott, mig végűl tökéletesen megmérgesedett:
– Mi a manónak jöttél ide? – dörmögte. – Itt nincs háboru, aztán az idegen frátereket a tömlöcbe szokták csukni. Jobb lesz, ha tovább mégy. A kassai kapu még nyitva van, mert hazatérő kereskedőket várnak a kapuőrök.
– János, János! – örvendezett Bőrcsuha, mintha nem is hallotta volna a mogorva beszédet. – Csakhogy megtaláltalak, öreg cimbora. Emlékszel a spanyol háborura?… Mikor Madridban gyujtogattunk?
A potrohos polgár ijedten fordult hátra, hogy nem hallja-e valaki a zsoldos szavait? Az pedig nyugodtan folytatta:
– Hát csak azért jöttem… Pénzem nincs, fegyverzetem nincs. Te talán azóta polgár lettél Lőcsén?
– Az vagyok! – felelt a fogadós. – És azért jó lesz, ha csendesebben beszélsz. Mit akarsz?
– Elsősorban jóllakni.
– Aztán?
– Majd meglátjuk. Hej, öreg cimbora, de régen is találkoztunk egymással!
A fogadós betuszkolta a hirtelen nekividámodó Bőrcsuhát egy mellékszobába és ott rázárta az ajtót. Enni-innivalót hordott neki, miközben fenyegetőleg forogtak a szemei és dühös pír borította be a homlokát. A zsoldos teli tüdővel kacagott, közben hatalmasan dolgoztak nagy erős fogai. A torkán tüneményes gyorsasággal folyt le egyik kupa a másik után.
– Hát feleséged nincs? – kérdezte elnyujtózkodva a faragott székben.
– Van, de öreg, – felelt visszafojtott dühvel a fogadós.
– Hát pénz dolgában hogy állunk?
– Pénzem nincs, tavaly leégtem. Koldus lettem.
Bőrcsuha hatalmasat kacagott:
– Mind ezt mondjátok ti, polgárok. Pedig tán emberemlékezet óta sem volt tűz Lőcsén.
– Bőrcsuha, esküszöm, hogy igazat mondok, – felelt a fogadós. – Tavaly csaknem az egész város a tűz martaléka lett.
A zsoldoskatona vállat vont:
– Ha ez igaz, akkor te voltál a gyujtogató, öreg bajtárs. Te értesz ebben a városban egyedül a szép tűz csinálásához. Remélem, megszedted magad a rémületben, zavarban?
– Keresztény ember vagyok, Bőrcsuha. Ami volt, az elmult. Minden héten gyónni járok. Megtisztúltam. Nem akarok a pokolra jutni.
A zsoldoskatona úgy nevetett, hogy a könnyei potyogtak.
– Hát én tán pogány vagyok? – kérdezte fuldokolva a kacagástól. – Mi már csak egyformák vagyunk, Jánoskám.
A fogadós komoran, nyugtalankodva nézegetett az ajtó felé. Aztán aggodalmasan mérte végig a zsoldoskatona testi izomzatát. Nem, ezzel az emberrel egyedül nem bir meg.
Bőrcsuha tréfálkozva vont elő a zekéje alól egy rövid, zömök tőrt, amely arról nevezetes, hogy az acélinget is keresztüldöfi.
– Csupán ez maradt meg a fegyvereim közül. De ez éppen elegendő! – dünnyögte és ásított.
A fogadós ismerte azt a tőrt. Azzal csak egyszer szoktak döfni.
Hirtelen felvillant a szeme és a zsoldos vállára csapott a tenyerével:
– Bőrcsuha, én téged sok pénzhez juttatlak, ha rám hallgatsz.
A zsoldos ásított.
– Az ördögnek kell a pénz. Nekem már csak barátság kell!
– Kétszáz tallért kereshetsz egyszerre, csak akarnod kell!
– Nono, – dünnyögte a zsoldos. – Azelőtt volt akaratom. Nem tudom, van-e még most is? Kivel kell verekedni?
– Senkivel.
– Gyujtogatni kell? Ezt nem szeretném.
– Gyujtogatni sem kell, csak valakinek a fejét kell venni, akit már két hónap óta őriznek a lőcsei városházán, mert a mi hóhérunk most másfelé dolgozik.
– Brr! – szisszent fel Bőrcsuha. – Mindig utáltam a hóhérokat!
– Ez másféle munka. Egy szép asszonyról van szó, a Schmidt mézeskalácsosnéról. Megölte az urát, ez a büne. Aztán az utolsó éjszakát vele töltheted. A törvény megengedi.
Bőrcsuha összeráncolta a homlokát.
– Bolond törvényeitek vannak. De hát van valami igazság benne.
– A legszebb asszony Lőcsén, még nincs húsz esztendős, – folytatta a kövér fogadós és a nyelvével csettintett. – Olyan fehér a nyaka, mint a galambé. A járása, mint a páváé. A szeme pedig zöld meg kék. A balvállán van egy lencse. Egy pici anyajegy.
– Hát ezt már honnan tudod? – érdeklődött Bőrcsuha.
– Tudom, mert kihirdették. Még sem akadt kisegítő hóhér Lőcsén.
A zsoldoskatona felhajtott egy kupa bort és révedezve nézett maga elé.
– Talán egy esztendeje sem láttam asszonyt, – dünnyögte. – Mióta lerongyosodtam, a tallérjaimat elkockáztam, a szakállamat nem nyirattam. Az ördög bujjék belé. Pedig azelőtt hogy szerettek!
A potrohos fogadós megveregette a zsoldoskatona vállát.
– Most is derék szál ember vagy, Bőrcsuha. Látod, én milyen vénség lettem. Én már nem kellek az asszonyoknak! Meg aztán ennél az asszonynál, a mézeskalácsosnénál, másképpen van a dolog. Éppen egy esztendeje üli a tömlöcöt. Az megörülne még a mi öreg hóhérunknak, Mayercsiknak is, pedig hetven esztendős.
Bőrcsuha felhajtott egy kupa bort és csöndesen hümmögni kezdett:
– Aztán bizonyos, hogy levágja a fejét a hóhér?
– Amint haza kerűl Kassáról, nyomban!
A zsoldos elgondolkozva meresztette a szemét a barátjára:
– Okos ember vagy te, János. Pénzhez is juttatsz, meg egyszerre meg is szabadulsz tőlem. Mert hisz Lőcsén aztán már nem maradhatok. Hát majd megnézem holnap azt a menyecskét!
Lassan álomra kezdte ereszteni nagy bozontos fejét. A fogadós azonban még szólott hozzá:
– Aztán csak azt mondjad, ha kérdik, hogy már máskor is hóhérkodtál… Németországban vagy ahol éppen akarod.
– Jó, jó, – dörmögte Bőrcsuha. – Voltam én már minden. Lehet, hogy hóhér is.
És ezután bóbiskolni kezdett az asztalnál és durva, rőt szakállával lesodorta az elébe akadó cinpoharakat.
*
A zsoldoskatona arra ébredt, hogy világos reggel van és a városi drabantok a lőcsei biró elé cipelik.
– Hej, megkeserüli ezt János, de még a város is, – mormogta fogcsikorgatva.
Super Mátyás volt akkor a biró Lőcsén. Erőszakos, kegyetlen ember volt, aki tudta, hogy mire való a város pallosa.
– Te hóhérlegény voltál Düsszeldorfban?
A zsoldoskatona vállat vont. Megszokta, hogy a nyelvére vigyázni kell a birók előtt.
– Tehát megparancsolom neked birói hatalmamnál fogva, hogy a fogva levő férjgyilkos Schmidt Friderikát holnap, a város piacán, annak rendje és módja szerint kivégezzed! – mondta szigoruan a biró.
– Elégessem? – kérdezte a katona.
– Lefejezzed!
A tanácsterem hátulsó részében egy külön szekrényben őrizték a pallost, amelyet most ünnepélyesen átnyujtott a biró Bőrcsuhának. Széles pengéjű egyenes kard volt az, a zsoldos végigtapogatta az élét és elolvasta a rajta levő felirást: Wenn ich dieses Schwert thue aufheben… So wünsche ich dem armen Sünder das ewige Leben! Bőrcsuha bólintott a fejével.
A városháza pincéjét az itélet óta hármas pecsét őrizte. Azokat a pecséteket csak a hóhérnak van joga letépni onnan. Az eledelt a fogolynak egy felhuzó géppel küldik az emeletről. Sűrű vasrácsos ablakon a borongós őszi nap világossága szürődik a börtönbe. Bőrcsuha a pallossal a kezében belép és megáll az ajtónál.
A fogolyasszony fekete ruhában ül az asztalnál és riadtan takarja el a szemét. Bőrcsuha megnézi jobbról-balról. A fogadós nem hazudott. Valóban nagyon szép asszony volt a halálraitélt. Még a börtön levegője sem hervasztotta el arcának üdeségét, ajkának harmatosságát. A zsoldos az asszony füléhez hajolt: piciny, pirosas fülkagylót öveznek az aranysárga fürtök.
– Ne félj, nem foglak megölni! – dörmögi Bőrcsuha.
Az asszony az egyik kezével a pallosra mutat, a másikat a szeme előtt tartja.
– Ez a kard nem fog hozzád nyulni, – mondja a zsoldoskatona. – Én véletlenül kerűltem ebbe a városba, ahol hóhért keresnek. Én azért jöttem csupán ide, hogy láthassalak, mert hallottam, hogy nagyon szép vagy.
Az asszony most már levette a tenyerét a szeméről és tetőtől-talpig végigmustrálta Bőrcsuhát.
– Valóban, – mondta csöndesen és megnyugodva – nem látszol hóhérnak, inkább katonának.
– Az voltam. Sok asszonyt láttam, megcsókoltam, de te vagy a legszebb…
– Hát tetszem neked? – kérdezte Schmidtné és a katona szemébe nézett a tengerzöld szemével.
– Már akkor tetszettél, mikor még nem láttalak, mert én zsoldoskatona voltam és harminc év alatt csókoltam már mindenféle asszonyt, lányt, markotányosnét meg haldokló zárdaszüzet, öreget, fiatalt, ahogy jött, csak olyan asszonynak nem éreztem még a csókját, akinek a feje fölött a hóhér pallosa függ. Aki utoljára csókol. Hát azért vagyok itt. És te nagyon is tetszel nekem. Estére majd visszajövök s akkor tovább beszélgetünk.
Este, mikor a zsoldoskatona visszajött, az asszony merően a szemébe nézett és a két karját a nyakára fonta.
– Te, katona, én nem hiszek neked. Te azt gondolod magadban, hogy mégis csak levágod reggel a fejem…
– Lehet, hogy gondoltam.
– No, majd meglátod, hogy nem fogod levágni! Mert én megboszorkányozlak. Nem fogod birni a kezed felemelni, nem látod meg az utat a vérpadig és a lábad elbotlik a lépcsőkön. Ha meg akarsz ölni, akkor ne nyulj hozzám, mert nem tudsz majd megölni. Te már a harmadik hóhér vagy, akit fogtak, kettőt megbűvöltem, te leszel a harmadik.
Bőrcsuha a székre vetette magát és kigombolta a zekéjét.
– Én a boszorkányt szeretem, – nevetett, – mert nagy ördög vagyok magam is.
Aztán kezébe vette az asszony sűrű, hosszú haját.
– Már megalkudtam a hajadra a borbéllyal.
– Nem fogod levágni.
– A fejedet kéri a megölt férjed rokonsága.
– Nem adod nekik oda.
– Kétszáz tallért kapok a munka után.
– Azt a kétszáz tallért te sohasem látod.
Bőrcsuha nevetett, mintha csiklandoznák.
– Tehát te vagy a boszorkány…
– Igen. A férjemet is azért öltem meg, mert már annyira szeretett, annyira vágyakozott, epekedett a gyönyörűségek után, amelyekre én megtanítottam, hogy a végén már a halál is édes volt neki, amely az én kezemtől származik. A ruhámat csókolta, letérdepelt előttem, megragadta a kezem és őrjöngve kiáltozott szerelmében. Napokig, hetekig nem léptünk ki a házból. Ő mindig csak az után vágyakozott, hogy ölném meg. Szemben ültünk és a szerelemből már csak az ismeretlen, sohasem próbált kéj izgatta a testünket, amely a gyilkolással, a vérrel, a halálhörgéssel van összekötve… Tehát még egyszer utoljára megöleltük egymást és az ölelkezés közben én egy hegyes tőrrel lassan keresztűlszúrtam a szivét és mámorosan, boldogan halt meg a két fehér karomban. Az volt a legboldogabb ölelésünk…
Bőrcsuha, a kalandos zsoldoskatona kimeredő szemmel hallgatta az asszony szavait, aztán kiszáradt ajakkal mondta:
– Hallottam valaha erről… A spanyol kolostorokban ölik meg a nőket ilyenformán.
Az asszony a rőt szakállára villantotta két mélységes szemét:
– A halál édes, mint a szerelem. Tetszem még neked?
A zsoldos ledobta a bőrzekéjét és a meztelen karját az asszony elé tartotta:
– Hadd lássam, tudsz-e harapni?
Az asszony szájában tündökölve villantak meg a fogak és vadállat módjára harapott a zsoldos karjába. A vér szétfreccsent. Bőrcsuha egész testében megreszketett és szinte meggörnyedt a háta a harapás gyönyörűségétől.
*
… Reggel a városi drabantok nyugodtan aludva lelték Schmidtnét, a krónikabeli mézeskalácsosnét. A rőtszakállú zsoldoskatona a sarokban hevert félig öltözetlenül és egy rövid, páncélütő tőr volt a szivébe verve. Az őrök megesküdtek, hogy éjjel ébren voltak és egyetlen jajkiáltást sem hallottak.
Ez volt Bőrcsuha, alias Balkáj György vége.