Szinház

SZATIRA EGY FELVONÁSBAN

SZEMÉLYEK:

*

Munkások, tűzoltók, hangok a sötétből.

*

Történik Lear király előadása előtt a színpadon.

Udvari terem Lear király palotájában.

Középen emelvényen trón.

Mikor a függöny felgördül, a színpad gyéren van világítva. Több munkás épp az utolsó díszletfal-darabot hozza, amit beállít a következők alatt s munkája végeztével kimegy. Három munkás foglalatoskodik a trón körül. A színpad közepén, háttal a nézőnek, áll a díszmester, aki nézi munkájukat. Oldalt áll az öreg tűzoltó. Egy ideig senki sem szól, csupán a munkások kopácsolása hallatszik.

Díszmester. Háttér! A háttér leereszkedik. Jöhet az eleje! Az első ív leereszkedik. Jól van. Világosság! A színpad kivilágosodik. Ramaszéder! Semmi válasz. Ramaszéder!! Csönd. Ramaszéder!!!

Egy hang. Itt vagyok.

Díszmester az egyik munkáshoz. Üljön be.

A munkás beül a trónba.

Díszmester. Ramaszéder.

A hang. Igen!

Díszmester. A reflektort kipróbálni! Világítás a trónra!

Felülről reflektor keresi a trónt, amíg meg nem találja.

Díszmester. Följebb! Lejjebb! A fény eltávolodik a tróntól. Hova megy? A fény egészen eltávolodik. Ramaszéder!! A fény visszamegy a trónra és a fejére süt a munkásnak. Most jó. Rendben van.

A fény kialszik, a munkás leszáll a trónról és a többivel együtt kimegy. Egy öreg munkásasszony jön be seprővel és söpör a trón körül. Díszmester kimegy. Most jobbról katonás rendben négy tűzoltó jön be, megy át a színpadon. Megállnak a baloldalt álló öreg tűzoltó előtt.

Az egyik tűzoltó tiszteleg. Jelentem alássan, semmi ujság, minden rendben.

Az öreg tűzoltó némán szalutál, elsétál tőlük. A négy tűzoltó kimasirozik. Az öreg elkezd egyedül lassan, fel-alájárni. A söprögető asszony kimegy.

Bánáti balról rohan be a színpadra, izgatottan, mint akit üldöznek. Felhajtott gallérú felöltő, kalap van rajta. A színpad közepén megáll, visszafigyel, aztán rohan tovább, majd jobbra eltünik. Közben a tűzoltó köszönt neki: «Jó estét kívánok.» – Ő válaszolt: «Jó estét.»

Kis szünet. A tűzoltó járkál.

Bánáti hangja. A kulissza mögött. Somogyi!

Kis szünet.

Bánáti. A kulissza mögött ordítva. Somogyi!! Némaság. Somogyi!!!

Kis szünet.

Bánáti jobbról berohan a színpadra ingujjban, kabát, kalap, mellény nélkül. Somogyi!!!

Tűzoltó. Azonnal megkeresem. Elsiet balra, künn ordít. Somogyi!

Somogyi, az öltöztető szabó megjelenik balról.

Bánáti. Hol mászik? Mért nincs itt? Hol van? Mért nem jön?

Somogyi. Itt vagyok kérem, jövök kérem.

Bánáti. Almády úr már itt van?

Somogyi. Itt.

Bánáti. Felöltözött már?

Somogyi. Azt hiszem igen.

Bánáti. Akkor rohanjon mint egy őrült, mondja meg neki, hogy kéretem, jőjjön azonnal.

Somogyi. Bocsánat Bánáti úr, de azért nem voltam itt, mert ilyen korán még soh’se tetszett bejönni. Még csak hat óra, és az előadás…

Bánáti. Mit locsog? Mit fecseg? Rohanjon és hívja Almády urat, illetve maradjon itt. Ne hagyjon egyedül. Maradjon mellettem. Ma egész este ne mozduljon el tőlem.

Somogyi. De Bánáti úr…

Bánáti. Várjon… Küldjön valakit Almády úrért, de rögtön. Mit áll? Mit néz? Somogyi mozdul. Ne maga menjen. Valakit küldjön. Ordít. Ramaszéder!

Somogyi. Ramaszéder!!

Egy hang künn. Üvöltve. Ramaszéder!!

Néma csönd.

Somogyi. Ramaszéder!!!!!!

Ramaszéder hangja a magasból, jobbról. Itt vagyok!

Somogyi a hang irányába. Menjen gyorsan…

Bánáti a hang irányába. Rohanjon, mint egy őrült, mondja meg Almády úrnak, hogy azonnal kéretem, jőjjön rögtön, sürgős.

Somogyi. Mondja, hogy baj van.

A hang. Igenis.

Bánáti. Honnan tudod, hogy baj van?

Somogyi. Látom, Bánáti úr. Nagy baj van?

Bánáti. De még mekkora. Lódulj, eriggy az öltözőmbe, nézd meg, nincs-e ott valami idegen.

Somogyi. És ha van?

Bánáti. Eriggy, lódulj, menj, gyere, ugorj, mit állsz itt?

Somogyi kirohan jobbra.

Bánáti aggódva les utána. Kiszól. Nincs?

Somogyi künn. Nincs senki.

Bánáti. A folyosón se?

Somogyi künn. Ott se. Belép.

Bánáti. Be lehet zárni a kis ajtót, ami a lépcsőről a folyosóra nyílik?

Somogyi. Be.

Bánáti. Zárasd be azonnal. Somogyi kirohan. És mondd meg az asszonynak, aki ott ül, hogy akárki keres, nem lehet hozzám bejönni.

Somogyi rövidke szünet után visszajön. De hát mi történt Bánáti úr?

Bánáti. Nem merek az öltözőmben maradni… Izgatottan néz körül. Valahol máshol kellene felöltöznöm… Egy ember üldöz, Somogyi. Revolverrel üldöznek. Nem is egy. Ketten vannak.

Somogyi. Autogramm?

Bánáti. Hogyne. Egy férj, Somogyi. Egy férj, aki a feleségét félti tőlem.

Somogyi. Tyhü.

Bánáti. Rajtakaptak fiam, rajtakaptak… A burgundi fejedelem belép kosztümben. Bánáti feléje fordulva folytatja… rajtakaptak, Almády… rajtakaptak és üldöznek… A konyhaablakon ugrottam ki a folyosóra, de észrevettek és utánam jöttek… Versenyt le a lépcsőn. Én elől, ők mögöttem… Ki az utcára… Két utcát szaladtam, ők utánam… Ki a körútra. Ott fiakkerbe ugrottam, usgyi, hajts ahogy tudsz. És most itt vagyok. És mindez Lear király előadása előtt, legszebb szerepem, Lear előtt… Még a kocsi után is futottak. Mindjárt itt lesznek.

A burgundi fejedelem. Kik?

Bánáti. Mi az, hogy «kik?»

Burgundi. Kik futottak?

Bánáti. A férje és a férjének egy barátja.

Burgundi. Kinek a férje?

Bánáti. A nőnek a férje. Egy perc még és itt lesz.

Burgundi. De ki az a nő?

Bánáti. Őrült vagy? Hogy én megmondjam egy nő nevét?

Burgundi. De ha egy perc mulva itt lesz a férje…

Csöngetés.

Bánáti rémülten. Csöngetnek.

Somogyi. Az ügyelő csönget, Bánáti úr.

Balról belép a fodrász. Ősz szakállt és hosszúhajú parókát hoz.

Fodrász. Csókolom a lábát, Bánáti úr. Lassan ballag jobbfelé. Itt vannak a szőrök, Bánáti úr.

Burgundi. Hallja Sommer, jó, hogy látom. Ha még egyszer olyan szaga lesz a szakállnak, mint tegnap, kilököm a szakállával együtt.

Bánáti. Ezt már én is mondtam neki. És ma Leart játszani, ebben az állapotban… és még hozzá enyvszagú szakállal… Mutassa. Megszagolja a szakállat. Hát evvel mit csinált megint?

Fodrász. Egy kis kölnivíz van rajta, Bánáti úr.

Bánáti. Megőrült? Hisz ez rémes.

Fodrász. Királyok illatos szakállt viselnek. Ezt minden gyerek tudja. Gyerünk Bánáti úr, nem érek rá. Mozdul jobbra.

Burgundi. Na és mit akarsz tőlem?

Bánáti. Kérlek, légy velem, maradj velem… ezek okvetlenül betörnek ide.

Somogyi. Az ajtót már bezárattam.

Burgundi. Szólni kell a portásnak.

Bánáti. Nem lehet tudni… ez betör ide a portáson keresztül… ez berohan ide a színpadra, mikor játszom…

Burgundi. De hát ki ez a vadállat?

Bánáti. Én nem ismerem… soh’se láttam életemben… A nővel az állatkertben ismerkedtem meg… futó dolog… Az urát most láttam először, egy pillanatra, mialatt a konyhaablakon ugrottam kifelé. De ahogy ordított, ahogy utánam rohant, ahogy futott még a fiakkerem után is… Ha ez ide betör… És ketten vannak. Valami barátja is van vele.

Fodrász hidegen. Gyerünk a szőrökkel, Bánáti úr.

Bánáti. Jó, jó. Kérlek, ne hagyj el, maradj mellettem. Somogyi menjen, nézzen be az öltözőmbe, nincsenek-e már ott? Somogyi kiszalad jobbra. Borzalmas! Mit csinálok, ha itt valami skandalumot rendeznek?

Burgundi. Kidobjuk őket.

Bánáti. Azzal rajtam nincs segítve. Itt súlyos dologról van szó. Nem is szólva arról, ha mi kirúgjuk őt és mialatt mi őt rúgjuk, azalatt ő már lő. Vagy ők már lőnek.

Burgundi. Hát hányan vannak?

Bánáti. Mikor elindultak, még csak ketten voltak. De mit lehet tudni, hányan csatlakoztak azóta a menethez?

Burgundi. Erős ember?

Bánáti. Ahogy futólag láttam, vékony kis ember. De nagyon dühös. Cvikkere van.

Burgundi. Első dolog a cvikkert leütni, hogy ne lásson célozni.

Bánáti rémülten. Hát olyan biztosra veszed, hogy lőni fog?

Burgundi. Ha olyan dühös.

Fodrász. Gyerünk a szőrzettel, Bánáti úr, nincs időm.

Bánáti kiordít. Somogyi!

Somogyi belép jobbról. Tessék bátran jönni, tiszta a levegő! A portásnak is szóltam. Ide nem jöhet be senki.

Kimennek jobbra: elől Somogyi, utána Bánáti, a burgundi fejedelem, a fodrász. Szünet.

A tűzoltó sétál a színpadon.

Tűzoltó rövid séta után előrelép.

Hátrahúzódik.

Balról berohan a színpadra Doktor Ernő és Doktor Kiss. Mögöttük a portás, aki sietve elébük kerül és feltartóztatja őket.

Portás. Kérem, ha nem távoznak, rendőrért megyek.

Ernő. Menjen rendőrért. Menjen a főkapitányért.

Kiss. De kérlek, az istenért, elveszted a józanságodat.

Ernő. Azt már rég elvesztettem. Nekimegy a portásnak. Menjen innen, menjen az utamból, vagy hívják elő azt a gazembert.

Portás. Ön itt nem fogja gazemberezni a művészeket, ön itt egy állami színház színpadán van. Takarodjék innen.

Ernő. Nem megyek, amíg nem végeztem azzal a gazemberrel. A műintézet tradicióit felfüggesztem. Ez itt most semmi más, mint a tett színhelye.

Kiss. Géza kérlek gyere. Majd megtanácskozzuk a dolgot az utcán.

Ernő. Hagyj békén. Portáshoz. Menjen az utamból, mert leütöm.

Portás átöleli Ernőt. Kérem segítsen, csővezető úr.

Tűzoltó. Nem vagyok csővezető.

Portás dulakodva. Hát bánom is én… főparancsnok úr… jőjjön már… ez egy őrült.

Tűzoltó. Nem vagyok főparancsnok. Tanulják meg tisztességgel titulálni az embert.

Kiss közbelép. Géza, de hát most már vége legyen. Ő is dulakodik.

Portás. Tűzoltó úr!

Tűzoltó. Őrmester vagyok!

Portás. Őrmester úr!

Tűzoltó. Na végre! Ez már beszéd.

Portás. Őrmester úr… segítsen innen kivinni ezt az őrültet.

Tűzoltó. Azt én nem teszem, mert az nem tartozik rám. Nyugodtan sétál tovább. Az én célom csak az volt, hogy a nekem járó tiszteletet megadják.

Ernő kiszabadította magát. Nem megyek.

Kiss. Kérlek… csak egy szót engedj mondani…

Ernő a portásra mutatva. Amíg ez itt van, addig nem.

Kiss a portáshoz. Kérem hagyja egy kicsit. Megnyugszik mindjárt. Bízza rám, én ismerem. Garantálom, hogy semmi baj nem lesz. Csak kifujja magát és megyünk.

Portás. Megyek, rendőrt hozok.

Ernő. Azt jól teszi, mert mindazok a garanciák, amelyeket a barátom nyujtani akar, értéktelenek. Én azt a hitvány frátert, azt a céda színészt itt ma megpofozom, megverem, inzultálom. Ezen nem segít semmi. Addig ütöm, amíg szusz lesz benne. Ezt én itt ma félholtra verem.

Ügyelő jön sietve balról.

Ügyelő. Mi az? Kik ezek itt?

Portás. Egy őrült, kérem.

Ügyelő. Hogy merte beereszteni a színpadra?

Portás. Kétszer vágott oda a lépcsőhöz. Nem bírok vele. Maradjon itt, én megyek rendőrért.

Ügyelő. Arra nincs szükség. Kilökjük mi rendőr nélkül is. Tessék távozni a színpadról.

Ernő. Nem.

Ügyelő. Tessék elhagyni a színpadot.

Ernő. Nem. Én Bánáti színészt félholtra akarom verni, mert feldulta családi boldogságomat.

Ügyelő. Itt akarja félholtra verni?

Ernő. Ahol találom.

Ügyelő. Akkor takarodjék innen, mert leszakítom a fülét.

Kiss. Géza, én itt hagylak.

Ernő. Arra én el vagyok készülve, hiszen barátom vagy. Ez csak természetes.

Ügyelő ordítva. Mars ki innen!

Burgundi fejedelem belép. A klasszikus színészek affektált királyi hangján beszél, pózzal.

Ügyelő. Almády úr kérem, ez az idegen itt botrányt csinál. Bánáti urat keresi és azt mondja, félholtra akarja verni.

Burgundi. Ott leszünk, jó idegen.

Ernő. Ön színész?

Burgundi. Valóban.

Ernő. Én dr. Ernő Géza tanár vagyok.

Burgundi. Almády.

Ernő. Kérem, feltételezem, hogy ön úriember. Felszólítom, hogy vezessen engem Bánáti Kálmán színészhez, aki az én családi boldogságomat feldulta. Én őt ezért most meg akarom büntetni.

Burgundi. Uram, ez itt állami legfőbb műintézetünk színpadja. Itt mindjárt kezdődik az előadás és Bánáti mester játssza a főszerepet. Ha önnek vele valami dolga van, intézze el előadás után. Társadalmunk szokásai számos formát ismernek az ilyen szomorú események rendezésére. De ezt a formát, amelyet ön választott, nem ismerik. Ajánlom magamat. Ügyelőhöz. Vigyék! Jobbra elsiet.

Ernő. Már pedig én elintézem, ha addig élek is. Kirohan jobbra.

Kiss. Géza, az istenért! Jobbra elrohan, utána.

Ügyelő a portáshoz. Szaladjon rendőrért, én megyek, hogy valami baj ne történjék!

Ügyelő jobbra, portás balra rohan el.

Szünet. A tűzoltó egykedvűen sétál.

Tűzoltó előrelép.

Kéjes mosollyal húzódik hátra.

Lárma a háttér mögött.

Burgundi balról hátul lopódzva jön. Erre gyere, ne kiabálj.

Bánáti ugyanonnan jön, Lear király jelmezében, kifestve, de fején se paróka, se szakáll. Mögötte jön a fodrász, kezében a parókával és a szakállal, a fodrász mögött Somogyi a királyi koronával. Nahát ez rettenetes! Beeresztik ide ezt az őrültet… és én kénytelen vagyok… De hát hol a rendőrség?

Burgundi. Már mentek rendőrért.

Somogyi. Ne tessék félni. Mi itt vagyunk.

Fodrász. Gyerünk a szőrzettel, Bánáti úr, nincs időm. A következők alatt ráteszi a parókát és a szakállat.

Bánáti. Ha az egész egy félórával később történik, hogy már folynék az előadás, akkor talán menedék volna a színpad… És nem jut eszembe semmi, azt a keservit neki… Hogy mikbe keveredem! Csak te maradj itt Almády… hogy valami skandalum ne legyen.

Burgundi. Az már megvan, fiam.

Bánáti. Gondolod, hogy benn lesz a lapokban?

Burgundi. Az attól függ, mivé fejlődik.

Bánáti a fodrászhoz. Gyerünk, gyerünk. Burgundihoz. Most hol vannak?

Burgundi. Az ügyelő rájuk zárta az öltöző ajtaját.

Somogyi. Tessék leülni. A koronázás következik.

Bánáti leül, a fodrász és Somogyi ráteszi fejére a koronát.

Bánáti a trón lépcsőjére ül. Mit csinálunk, ha ide is utánunk jönnek?

Burgundi. Addig itt lesznek a rendőrök. És akkor, látod, benn lesz a lapokban.

Bánáti. Gondolod, hogy elég rendőr fog jönni? Hány rendőrt hívtak? Somogyi, szaladj, hogy sok rendőr jőjjön. Illetve maradj. Akármit mondok, akárhova küldelek, te csak maradj.

Fodrász. Majd én megmondom, én ugyis megyek. El. A tűzoltó utána ballag.

Bánáti fölkel, kiegyenesedik. Micsoda rémes eset.

Lárma künn.

Ügyelő jobbról szaladva jön. Tessék felszaladni az igazgató úrhoz. Kitörték az ajtót. Én megyek a rendező úrért. Elrohan balra.

Bánáti harsányan. Ne menj! Velem maradj! Mindenki maradjon velem! Somogyi! A kardomat! A kardomat!

Somogyi balra elrohan.

Jobbról belép Ernő és Kiss.

Ernő hirtelen megáll, Bánátira néz. Bánáti Kálmán?

Lear. Az vagyok.

Ernő megigazítja a cvikkerét. Szünet. Egymásra néznek.

Lear lassan megindul, méltóságteljesen fellép a trón első lépcsőjére, ott megáll, felségesen.

Burgundi Ernőhöz lép. Kérem tanár úr, örömmel látom, hogy kissé lecsillapodott. Szíveskedjék velem a társalgóba jönni és beszéljünk egymással mint kultúremberekhez illik.

Ernő. Nekem önnel nincs beszélni valóm. Nagyon köszönöm, de nincs. Nekem Bánáti úrral van beszélni valóm, de őszintén megvallva, e pillanatban nem tudom, ő áll-e ott. Rámutat.

Burgundi. Ne okoskodjék, jőjjön a társalgóba.

Kiss. Gyere, menjünk a társalgóba.

Ernő zavartan. Ismétlem, nem tudom, Bánáti színész-e az, aki ebben a tiszteletet parancsoló külsőben áll ott a trón lépcsőjén. Ha nem csalódom, valami klasszikus színmű jelmezében, koronával a fején. Lehet, hogy első uralkodónk, István.

Burgundi. Nem uram, Lear király.

Ernő cvikkeréhez nyúl. Lear király?

Burgundi. Lear, a boldogtalan király. Ezt játsszuk ma este. A dráma Shakespeare főszerkesztő úrtól van.

Ernő. Köszönöm uram, ezt tudom. Ön tehát a francia király?

Burgundi. Nem, uram. Burgund fejedelme vagyok.

Ernő. Tudom. Az a bizonyos, aki szintén egy Lear-lányt akart elvenni.

Burgundi. De meggondolta, uram.

Ernő. Tudom, tudom. Van szerencsém két év óta Shakespeare-szemináriumot vezetni az egyetemen.

Burgundi. Ön az egyetemen tanít?

Ernő. Bátorkodom. Learhoz. Doktor Ernő Géza vagyok, egyetemi magántanár, a Kisfaludy-Társaság Shakespeare-bizottságának kültagja.

Lear affektált királyi modorban. Üdvözlöm!

Somogyi belép a nagy pallóssal.

Somogyi átadja a kardot Burgundinak, aki legközelebb áll hozzá.

Burgundi Somogyihoz, affektált hangon. Távozzék!

Somogyi kimegy.

Burgundi hódolva adja át Learnak a kardot. Ime kardod, Sir.

Lear. Köszönöm.

Kiss. Géza gyere, ez most nem hely és nem idő.

Ernő. Nem megyek.

Lear. Mit óhajt tőlem?

Ernő. Az nagyon egyszerű. Itt jelenlévő barátom és kollégám, dr. Kiss Ervin…

Kiss. Dr. Kiss vagyok.

Lear. Üdvözlöm!

Burgundi meghajol.

Ernő. Dr. Kiss Ervin ugyanabban a házban lakik, amelyben én. Sőt ugyanazon az emeleten. Miután évek óta sikertelen kísérleteket tesz abból a célból, hogy feleségemet elcsábítsa…

Kiss meglepődve. Mi ez? Kikérem magamnak! Én egyszer és mindenkorra…

Lear. Csönd, jó idegen.

Burgundi. Csönd.

Ernő. Ha nem voltam otthon, bejárt Helénhez és Burns költeményeit olvasta neki, majd bemutatta neki Byron Don Juanjából készült fordítását, amely meg sem közelíti az Ábrányi-féle fordítást, de ez most mellékes.

Kiss. De milyen mellékes.

Lear. Békével, jó idegen. Ne jőjj a sárkány és haragja közé.

Ernő. Lear, első felvonás. «Békével Kent, ne jőjj a sárkány és haragja közzé!» De ez is mellékes. Ilyen felolvasásokkal és mások szerelmének költői kifejezését felhasználva akarta Helént arra bírni, hogy meglátogassa őt Szigony-utca 4. b) alatt, ahol már biztosra véve a sikert, házasságtörési legénylakást bérelt.

Kiss. Hát így vagyunk?

Ernő. Így, Ervin. Ma a leszámolások napja van. Ma ezt is elintézem egy füst alatt.

Burgundi. Az előbb nem beszélt ilyen választékosan.

Ernő. Annak egyszerű oka van. Az előbb rendkívül izgatott voltam. Most hideg és elszánt vagyok, mint a toledói acél.

Ügyelő belép.

Ügyelő. Sehol nem találok rendőrt.

Ernő. Nem kell. Mint látja, higgadtan tárgyalunk.

Lear. Mindenesetre tartózkodjék a közelben.

Ügyelő meghajol és távozik.

Ernő. Az asszony ellentállt ezeknek a gyermekes és egyben oly tanáros kísérleteknek, sőt nap-nap után értesített engem a jó barát újabb rohamairól. Visszautasíttatván, a bosszú órájára várt.

Kiss fölkacag.

Ernő. Nem irritál. A mult héten behívott magához és közölte velem, hogy Helén valami színész-forma emberrel sétál az állatkertben, mindig egy s ugyanazon állat ketrece előtt. Azt hittem, rágalom. Tudomásul vettem, nem szóltam semmit. Újból magához hívott s közölte velem, hogy az állat a puma s a színész Bánáti, a nevezetes Bánáti.

Lear kegyes mosollyal int köszönetet.

Ernő. Még mindig nem vontam kérdőre Helént. Végül tegnap este közölte velem, hogy ami eddig csak gyanú volt lelkében, az most már bizonyosság. Bánáti színész délután, mialatt én az egyetemen vagyok, meglátogatja Helént. Nem hittem. Felszólított, hogy ma délután álljak lesbe az ő konyhájában. Megtettem. Nagy megdöbbenésemre valónak bizonyult a denunciáns jelentése. Egy színészforma férfi ment be lakásomba. Rövid tanakodás után, miközben elég gyáva voltam elfogadni az ő segítségét, becsöngettem lakásom ajtaján. A szobalány dadogott, én félrelöktem őt. Akkor ajtók csapkodása hallatszott s halk sikoly. A szobába siettem, ott már nem volt más, csak nőm, Helén. Kirohantam s egy borotvált arcú férfit láttam, amint a konyhaablakon kiugrott. Üldözőbe vettem s most itt vagyok.

Kiss. Ez a különbség köztünk. Én nem vagyok itt. Elsiet.

Ernő. Ezt az urat tehát elintéztem. Most feleljen ön, akiről még most sem tudom, hogy kicsoda. Ön volt-e az, aki a konyhám ablakán kiugrott.

Lear. Semmiesetre sem voltam az, aki az ön hitveséhez egy nemtelen gondolatnak még csak árnyékával is közeledett.

Ernő. Ön ugrott ki az ablakon?

Lear. Négy felnőtt gyermekem van, uram.

Burgundi. Ő… és ablakon? Nézzen rá! E tisztes agg.

Ernő. Az állatkertben nem ön sétált vele? Figyelmeztetem, hogy ő megmondta nekem az ön nevét. Szíveskedjék felvilágosítani engem… hogy rossz magyarsággal mondjam: hogy néz ön ki? Öreg? Fiatal? Szép? Rút? Borzasztó az, hogy szemben állok nőm csábítójával és nem tudom, hogy néz ki. Öreg ön?

Lear. Ez nem fontos.

Ernő. De fontos. Egy világ választ el most öntől. Nem tudom, kivel beszélek, ez fojtja belém a mondanivalót. Mintha telefonon beszélnék önnel. Milyen az arca? Bátor? Sastekintet? Akkor szembe szegezném vele haragomat. Gyáva, szerény? Akkor lenézéssel szólnék. Szelíd és becsületes arca van? Akkor talán hinnék abban, amit mond. Kihívó, gúnyos? Akkor ingerelne és talán megütném.

Burgundi. Módjával, jó úr.

Ernő. Csak hipotetikusan. Elemezem a különös helyzetet, amelybe mint civilizált ember jutottam. Nőm csábítója elbujt előlem e maszkba, és most itt áll a felséges alak köntösében, boldogtalan mithikus király és apa, akinek sorsán annyiszor megrendültem. És mögötte és fölötte s az én kis porszem-bánatom fölött a shakespearei egetverő fájdalom, mely az őrületbe hág s mindkettőnk fölött a brit költőóriás idegenszerű és hatalmas alakja, – mint Taine mondja róla – sötét és teremtő, mértéktelen, erőszakos, erkölcstelen és rendkívüli, a legnagyobb, aki valaha a formák egész világát tárta fel és élő alakokat állított szemünk elé. Learre mutat.

Burgundi. Én Shakespearet egyszerű, iszákos színésznek és színigazgatónak tartom. Darabjait Bacon írta.

Ernő leinti. Felületes beszéd. Én olvastam Holmest, Appleton Morgant, Pottot, Donnellyt, Wigstont, a német Bormannt, Schippert, Wülkert, ezek mind a Bacon-kérdéssel foglalkoznak, de engem nem tántorít meg semmi. De nem is ez a fontos: Shakespeare-e vagy Bacon, a fontos az az agyvelő, amelyet a hagyomány Shakespearenek nevez: a fontos a költői mű. Learre mutat. Lear a fontos, íme ez a fontos, az alak, amely háromszáz év óta él, szenved és megindít bennünket. Így hát rám nézve a kérdés két részre oszlik: külső és belső akadályok forognak fenn. Fizikaiak és pszichikaiak. Kezdjük a külső vagyis fizikai gátlásokkal. Én a testi fenyíték gondolatával jöttem ide. Lear mozdulatot tesz. A testi fenyíték minden szokásos nemét akartam alkalmazni. Lear mozdulatot tesz. De itt bukkanok a fizikai akadályokra. Teszem, én őt szíves-örömest megpofoznám…

Burgundi. De uram! Lear eltakarja arcát hajával.

Lear. Ah!… Egy lépcsővel följebb lép.

Ernő. Sőt meg akarom pofozni, várjunk kérem, mert ez volt szándékom és ettől reméltem kielégülést, azt, amit a német Entspannungnak nevez. Nem tudom, meg fogom-e őt pofozni. E pillanatban nem tudom, bár a jelek arra vallanak, hogy nem fogom megpofozni. Miért? Először is nincs hova pofozni, annyi szőr van az arcán. Most, ugye, eltekintünk minden egyébtől, pusztán a fizikai akadályokat vesszük sorra. A pofonhoz csattanási terület kell, «az ütést nem lehet megmérni», mondja Benvenuto Cellini, a híres műötvös és verekedő. És igaza van. Célozni, hogy pont a szőrmentes kis arcterületet találja el az ember, azt nem lehet. A kedv elernyed. A pofonhoz kényelem kell, szabad tér, mint a német mondja: Spielraum, ami itt a szőrök miatt hiányzik. Helyes, hogy hiányzik, Lear nem történelmi alak, Lear mondai király, regebeli uralkodó. Kitünőnek tartom, hogy az ábrázoló művész a szakáll és haj terebélyének túlzásával jelzi, hogy a mesék világának aggastyán-királya áll előttünk. Így a szertelen tragikum, a fájdalom vad ereje mithikusabbá, általánosabbá, tehát mélyebbé válik. A fejére nem üthetek, mert azon korona van. Részben megsérteném az öklömet a korona kiálló hegyein, részben nincs nálam súlyosabb eszköz, mellyel, mint Arany mondja Toldijában: «agyába ronthatnám hitvány koronáját.» Maradna a rúgás. Burgundihoz. Mondja meg ön… Burgundi tiltakozó mozdulatot tesz… ez a kérdés csak forma… mondja, hova rúgjak neki? Ilyen hosszú ruhába nem lehet belerúgni. A láb tétova, mert a lábnak cél kell. Modern ruha mindent jelez. Zsakettnél, ha a hátsó két gomb alá rúgok, az esetek majdnem mindenikében teli találatra számíthatok. Zakónál oda, ahol végződik. De ilyen hosszú köntösnél ki vagyok téve annak, hogy a rúgás elhal a ruha üres redőiben, vagy túl alacsonyra veszem, épp oda, ahol holt-tér van, mint a német mondja: «Toter Raum». Reménytelen. Végső eszköz volna meghúzni a szakállát, de az meg nem az övé. Íme így védik őt a külsőségek, kardjáról nem is szólva.

Harsonák. Ernő megrezzen.

Lear. Semmi. A zenészek próbálgatják a harsonákat.

Ernő. Ez volt a kérdés első része: a fizikai gátlások összesítése. Következik önvizsgálatom második része: a lelki, a pszichikai akadályok.

Balról belép az ügyelő Helénnel.

Ügyelő. Bocsánat, Bánáti úr, ez a hölgy…

Ernő. Helén!

Lear lelép az emelvényről. Asszonyom… ön itt?

Helén az urához. Utánad jöttem, te meg vagy őrülve, te botrányt csinálsz, mi belekerülünk a lapokba, te szerencsétlenné teszel engem. Sír.

Ernő. Légy nyugodt, nem csinálok botrányt. De neked itt semmi keresnivalód.

Helén. Hol vagyok én most? Mi ez itt?

Burgundi. Ez a színpad, nagyságos asszonyom. A Nemzeti Színház színpada.

Helén. És te mit csinálsz itt? Föllépsz?

Ernő. Nem tartozom neked igazolással. A nevemen ejtett foltot igyekszem kitisztítani. Távozzál innen. Itt semmi keresnivalód.

Helén. De mit csinálsz itt?

Ernő. Leszámolok a csábítóddal. Learre mutat.

Helén. Ki az?

Ernő. Még kérdezed?

Lear. Bánáti vagyok, asszonyom.

Helén elneveti magát.

Lear bosszusan, de méltóságteljesen lép fel az emelvényre. Valóban nem érdemlem meg ezt a gúnyos kacagást.

Helén nevetve. Maga az?

Burgundi. Lear, a boldogtalan király. Ezt a drámát adjuk ma este, nagyságos asszonyom. Nincs ezen kacagni való semmi.

Helén. Maga az?

Ernő. Nem kacagni való perc ez. E felséges külső alól egy céda színész most számol el a becsületében megsértett hitvesnek.

Burgundi. Ne sértegesd.

Ernő. Hagyjon békében. Learhez. A megtévedt asszony néhány rövid szóban védekezett, mialatt Lear király a konyhába bujt. Most itt van az alkalom a szembesítésre. Azt mondta, mindössze kétszer látogatta meg. Így van?

Helén. Így.

Ernő. Nem téged kérdeztelek. Ő feleljen.

Lear. Így van. Kétszer voltam ott.

Helén. Nem tudom elhinni, hogy maga az. Nevet.

Ernő. Ne nevess, bűnös feleség.

Helén. Nem vagyok bűnös. Ne beszélj velem úgy, mint egy bíró. Sírva fakad.

Ernő. Amíg vádlott vagy, addig én bíró vagyok.

Lear. Ne idegesítsen asszonyom. Végezzünk uram, nemsokára kezdődik az előadás.

Ernő. Ne sírj, végezzünk hamar. Azt mondtad, semmi egyéb nem történt köztetek, mint csupán az, hogy ő vicceket súgott a füledbe. E háromszáz éves agg mesekirály. Úgynevezett pikáns vicceket.

Lear. Rágalom.

Ernő. Ő beismeri. Beismered?

Helén sírva. Igen.

Lear. Ha ő úgy akarja, legyen.

Ernő. Mik voltak azok a viccek? Hány volt?

Helén. Kettő

Ernő. Melyik volt az első?

Helén. Ne kínozz!

Ernő. Melyik volt az első? Helén felé lép.

Burgundi. Ne bántsd a nőt.

Lear. Velem számoljon. Állok elébe.

Ernő. Melyik volt az első?

Lear. A «citadella».

Ernő. Ismerem. Aljas humor. Alkalmas arra, hogy becsületemet sértse. De most, e látvány hatása alatt képtelen vagyok háborogni. E szent öreg és a «citadella!» Ne szóljon. Ne mozduljon. Hagyjon meg a szuggesztióban. És mi volt a másik?

Lear gőgösen. Adolf és a bárány.

Ernő. Nem ismerem, de ez a cím eleget mond, mylord. Most már sokat tudok, de még nem mindent. Helénhez. Látom, hogy megtörtél az önvád súlya alatt. A pillanat komoly, ne hazudj. Felelj. Hozzád nyult ez az ember?

Lear. Soha!

Ernő. Nyult hozzád ez az ember?

Helén. Egyszer… a két elbeszélés közt… bevallom… a fülemhez ért.

Ernő. A kezével?

Helén. Nem. Az ajkával.

Ernő. Megcsókolt?

Helén. Nem. Csak érintett és én hideget éreztem a hátamban. Sírva. Mindent bevallok.

Ernő. Megállapítom, hogy ön belehelt nőm fülébe, úgy hogy nőm a hátában hideget érzett.

Lear. Én?

Ernő. E pillanatban oly távol áll e képtől mindez a szennyes pajzánság, hogy fel van függesztve idegrendszeremben a folyamat a gondolattól a tenyércsattanásig.

Lear. Négy felnőtt gyermekem van!

Ernő. Az nem hat rám annyira, mint a korona, köntös és szakáll, bár attól félek, a varázs enged, sőt már érzem, hogy valamit engedett. E bűnös nő jelenléte is feszélyez. Ha ránézek… Ökölbe szorított kézzel lép feléje.

Burgundi védőleg lép közbe. Vigyázz!

Ernő izgatottan Learhez. Üljön kérem hamar a trónra, mert mondom, enged a varázs, enged a varázs. Lear hamar a trónra ül.

Burgundi kiáltva. Ramaszéder! Reflektor!

A fény Lear fejére süt.

Burgundi melléje ugrik és int a kulisszák mögé. Harsonák, mennydörgés. Lear felségesen áll a ragyogásban és dörgésben.

Ernő. Megkönnyebbülök. Így, azt hiszem, képes leszek még néhány percig uralkodni magamon. Gyorsan, összegezzünk, hidegvérrel. Az eset három részre osztható. Első rész: séták az állatkertben. Így van?

Helén. Igen.

Ernő. Második rész: látogatás a lakásban.

Helén. Igen.

Ernő. Harmadik rész: A váratlan támadás, mely ismét három alrészre oszlik: «A citadella», «Adolf és a bárány» s a kettő közt a pillanat, mikor e hölgy fülének egy részét a szájába vette.

Lear. Túlzás! Túlzás! Milyen brutális kifejezés!

Ernő. Szóval ez volt az egész.

Helén. Ez volt minden.

Lear. Valóban ez.

Ernő. Csodálatos. Ha kamgarn zakóban, fején saját hajával mondaná ezt, nem hinném, hogy csak ennyi volt az egész. Hallotta ön valaha hírét Piero Torrigianinak?

Lear. Nem én, uram, soha.

Ernő. Olasz festő volt, de nem a képeiről volt híres, hanem arról, hogy felpofozta Michel Angelot. Kiáltva. Michel Angelót.

Lear. Pfuj.

Ernő. Azt mondom én is. De mégis, mégis… Támadólag indul feléje, de Lear felséges mozdulata visszatartja. Borzasztó, hogy ilyen kulturám van. Rettenetes! Egy pillanatig küzködik magával. Ismeri ön Sir Thomas Lucy nevét?

Lear. Nem volt szerencsém.

Ernő. Sir Thomas Lucy volt az az angol nemes, aki Shakespearet megverte. Uram! Magát Shakespearet!

Helén. Megőrültél?

Ernő. Ez itt csak Lear király: szőr, festék, bádog, maszk és színész… és az maga Shakespeare volt. Mint kulturtörténész, megvetem és megbélyegzem Sir Thomas Lucyt, de mint ember, e pillanatban irigylem az objektivitását. Hirtelen elhatározással. Egyszerűen és magyarul: nem tudok önnek a torkára ugrani és a szemébe kiáltani: Hazudsz nyomorult színész, gaz csábító.

Burgundi. Csöndesebben, jó idegen. No nézd, hogy tűzbe jött. Dögvész reád!

Ernő. Ne zengjen ezen az utálatos szavalati hangon, kérem. Ön is hozzájárul ahhoz, hogy ne tudjak mihez kezdeni. Olyan vagyok, mint egy rossz öngyujtó. Folyton nyomom magamat és nem tudok fellobbanni.

Lear. Hagyjad, Burgundi, megfelelek én magamért.

Ernő. Nőmmel majd elintézem a dolgot otthon.

Helén. Állok elébe!

Ernő. De ön mondja meg, hol és mikor találkozhatom Bánáti színésszel, a lelkiismeretlen nővadásszal. Akkor majd beszélünk. Mert ön most nincs itt. Ha férfi, találkozzék velem civilben.

Lear. Arra semmi szükség. A dolog olyan egyszerű, hogy el lehet intézni itt is, most, mindjárt.

Harsonák.

Ernő megrezzen, Helén ijedten néz arrafelé.

Lear. Ne idegeskedjenek. A zenészek próbálják a harsonákat. Mondd meg nekik Burgund, hogy zavarnak. Ha még egyszer harsonáikba fujnak, arra kényszerítenek, hogy intézkedjem. Szólj hozzájuk röviden és szigorral.

Harsonák.

Burgundi kiszól a színfalak mögé. Bitte meine Herren, Ruhe!

Csönd.

Lear. Tehát figyeljen. S ön, asszonyom, szóljon közbe, ha nem mondanék igazat. Gúnyos mosolya pedig nem sért, mert nem nekem szól, hanem a helyzetnek, amelybe kerültem.

Helén. Nem is mosolygok.

Lear. Érzem én azt. A szívében hangosan nevet. Tehát figyeljünk. Mikor az emberektől különösebben undorodom, az állatkertbe megyek. Csak aki színészek között él, az tudja, mennyi megnyugtató van egy hiéna arckifejezésében, s milyen szeliden néz egy tigris. Az állatkert vigasztalásom és legkedvesebb sétahelyem lesz addig, amíg nem lesz ott egy ketrecben egy kolléga. De hagyjuk ezt. Nem erről van szó.

Ernő. Valóban nem.

Lear. Üljön le asszonyom.

Burgundi széket ad Helénnek, Helén leül.

Lear. Két uzsorásomnak udvaroltam épen a puma ketrece előtt. Gyermekeiknek adtam cukrot. Árpádkának és Mórickának. Azért adtam nekik cukrot, hogy apáik prolongálják egy hatszázkoronás váltómat, óvatolás nélkül. Ön gúnyosan mosolyog.

Ernő. Úgy van. Prolongálás és óvatolás borzasztóan hangzik egy királyi korona alól. És hatszáz koronás váltó! Ez nevetséges.

Lear. Tudom. De ön azt kérdezte tőlem az imént: hol és mikor találkozhatik Bánátival magával. Ime válaszom: itt és mindjárt. Annyi időm már nincs, hogy levetkőzzem és átöltözzem. De ki fogom önnek bontani e jelmez mögül Bánátit, az embert, ugyanazon művészet erejével, amellyel az imént elrejtettem őt. Hadd lássa ön és e nemes hölgy is, hogy nem félek, nem bujok el e maszk s a brit költő tekintélye mögé. Váltó, igenis váltó, prolongáció, óvatolás, hatszáz korona, ha olyan nevetséges. Ezzel átadtam önnek a királyi koronámat.

Ernő. Jól indul. Folytassa, hátha sikerül.

Lear. Folytatom. Mikor a kis gyerekeknek cukrot adtam, hogy aljas apáik kedvében járjak, egy csinos nő állt meg a puma előtt, de nem a pumát nézte, hanem engem nézett, kedvesen mosolyogva, mint aki azt mondja: «Nézd, a nagy művész, hogy el tud szórakozni a gyerekekkel». Híven beszélem, úgy-e?

Helén. Így volt.

Lear. Tekintetünk találkozott, ő könnyedén elpirult. Árpád atyja elment Mór atyjával s én bemutatkoztam.

Ernő. Szemtelenség.

Lear. Lehet. Fejedelmi pózzal. De nyügözött a báj, a kellem, a szemérem, s a lehelletszerű pír, mely elömlött az ismeretlen hölgy szelid arcán.

Ernő. Megint királyi műnyelven beszél. Ez nem járja. Már kezdtem magamhoz térni.

Burgundi. Sőt gorombáskodni.

Lear. Ezért a királyi műnyelv. Egy pillanatra önvédelemből visszavettem a koronát. De gyerünk tovább. Sétálgattunk a szép hölggyel, színházról, társaságról beszélgettünk s én megkértem őt, engedje meg, hogy családi körében meglátogathassam.

Ernő. Mi volt önnek ezzel a célja?

Lear. Az, hogy önnel is megismerkedjem.

Ernő. Lehet ennek a felséges jelenségnek azt mondani, hogy szemtelenül hazudik?

Burgundi. Nem tanácslom, jó idegen.

Lear. Így kerültem az ön családi szentélyébe. Nem tagadom, pechem volt akkoriban. Bakkarán is sokat vesztettem.

Helén. Borzasztó!

Ernő. Bakkara? Milyen rút szó! Nem illik a regebeli ősz fürtökhöz.

Lear. Azért mondom. Pechem volt a bakkarán, vesztettem a bakkarán, igenis: pech, bakkara, bakkara, sőt börze, börze, börze, mert azon is vesztettem.

Helén. Rémes. Ez rémes.

Ernő befogja a fülét. Elég, elég! Rémes ez az ordináréság. Gyilkosság ez uram. Nevet.

Lear. Nem uram, csak vetkőzés. Ön nevet és íme, most ezzel leesett rólam a legenda ősz parókája is. Ezt akartam.

Burgundi. Na látod, pimasz.

Ernő. Pardon, ezt Vörösmarty rosszul fordította pimasznak. Az eredetiben ez van: «Where ’s that mongrel!» A «mongrel» nem «pimasz». Leopold Petz így fordította: «Wo ist der Dümmling?» Ez is rossz. A «mongrel» magyarul «korcs». A Christoph Grieb-szótárban, amely nézetem szerint a legjobb német Shakespeare-szótár, a «mongrel» Mengelingnek, Mischlingnek van fordítva, tehát ugyanaz, mint a francia «bastard». Magyarul: «korcs» vagy «keverékfajta». De semmiesetre sem pimasz. Ép ezért nagyon sajnálom, de nem sértődhetem meg. Folytassa mylord!

Lear. Folytatom. Az volt a pechem, hogy önt nem sikerült otthon találnom. Mindig akkor jött haza, mikor én már elmentem.

Ernő. Egyszer jöttem idejekorán haza, s akkor ön a konyha ablakán ugrott ki.

Helén nevet. Ott… ott…

Lear. Ne idegesítsen, asszonyom.

Helén. Ha így most ránézek… és elgondolom, hogy a konyhaablakon ugrott ki… Elfojtja a nevetését.

Lear mérgesen. Ha ezen ilyen jól mulat, még azt is bevallhatom, hogy beleléptem egy tésztába.

Helén nevetve. Tudom, tudom.

Lear dühösen. És ezzel lent van rólam a mesebeli szakáll is.

Ernő. Ne nevess! Folytassa.

Lear. Ami a vád legsúlyosabb részét illeti, a két jelzett keleti eredetű népregét, valóban elmondtam itt jelenlévő nejének.

Ernő. S mi a mentsége?

Lear. Korunkban és városunkban ebben semmi különöset nem találok. Budapesten vagyunk. Ha itt egy Shakespeare-színész mulattatni akar egy művelt úrhölgyet, rövid, erotikus, keleti népregéket mesél neki. Okolja ön ezért a mi különös kulturánkat, szálljon pörbe ezzel a rothadó keverék társadalommal, de ne kapjon ki a tömegből egyes egyéneket, akik koruk hangjának áldozatai. Higyje el nekem, polgári becsületemre, sőt színészi hiúságomra esküszöm, ezerszer szívesebben mondtam volna el neki Hamlet nagy monológját vagy Antonius halotti beszédét, vagy akár e korona alatt szenvedő dúlt király tébolyult fájdalmát, szívesebben szavaltam volna neki Shakespearet, mint ama vicceket, de ugyan melyikkel mulattattam volna őt jobban? Az állatkertben, az alkalomhoz mérten elszavaltam neki Lafontaine egy állatmeséjét, franciául. Unalommal utasította vissza.

Ernő. Igaz ez?

Helén. Igaz, igaz.

Ernő. Hallatlan.

Lear. Ez a két vicc nekem jobban fájt, mint önnek. Higyje el.

Burgundi. Hidd el neki rút idegen.

Ernő. Elhiszem kérem. A mentséget elfogadom. Ennek a mélyén egy társadalmi igazság van, egyike azoknak, amelyekért én is küzdök, mikor e fertelmes társadalomban Shakespeare kultuszát terjesztem. Ez nemes fájdalom, még ha túlzott erővel adta is elő. Én önnek megbocsátom ezt.

Lear. Derék és bölcs beszéd.

Ernő. Csak azt mondja meg kérem, miért kellett egyáltalán előadni valamit? A tisztelet és vonzalom, amit nőm iránt érzett, nem a lelkéből fakadt? Mért nem a lelkéből beszélt neki?

Lear. Az én lelkem, uram, a mi lelkünk nem oly engedelmes, hogy első hivásra jőjjön. Nézze uram, nekem folyton a más lelkéből kell beszélnem, évről-évre. Ahányszor a számat kinyitom, a lelkem odaszalad, hogy mondjon valamit… és egyszer Shakespeare szól rá, hogy: «pszt, most én beszélek!» egyszer Moliére löki vissza, egyszer Madách, egyszer Bernhard Shaw, egyszer Katona József… Mindig, mikor itt állok, lázban égek és ragyog a szemem és felemelem a fejemet és szeretném a lelkemet kiönteni, mindig más beszél belőlem. Így aztán az embernek az a saját kis lelke végre is megsértődik, visszahúzódik, többé már nem is jön a kapuhoz, duzzog és megöregszik. Nagyon nehéz már azt előcsalni, jó uram. Szavak, azok könnyen jönnek a színészből. De ez megint más. Így van ez, uram. És lássa, evvel a vallomással most már ez a szép királyi köntös is lefoszlott rólam.

Ernő. Milyen fájdalmas vallomás. Egyszerre mily másként látom a piszkos kis vicceket. Újból megbocsátom önnek mind a kettőt.

Lear. Mily mély és nemes gondolkodás. Szemét törli.

Burgundi. Te sírsz, mylord.

Lear Ernőhöz.