Szinház

VÍGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN.

SZEMÉLYEK:

*

Történik egy pesti színigazgató irodájában.

Operett-színház igazgatói irodája. A háttérfalon két ablak, amelyeken át a szembenlévő ház emeleti ablakait látni. A két ablak közt könyvespolc. Jobbról és balról ajtó. Jobbról elől pianinó a falnál. Balról elől nagy íróasztal. Az íróasztalon házitelefon és városi telefon. Az íróasztal előtt két karosszék, jobbkéz felől papirkosár. Középütt asztal, több székkel, irásokkal, könyvekkel, egy tálcán két pohárral. Jobbról jól látható helyen kályha. Napfényes, késő őszi délelőtt. Mikor a függöny felgördül, az igazgató épp a jobboldali ajtó felé kíséri Roboz kisasszonyt.

Roboz. Hát nem lehet?

Igazgató türelmetlenül. Nagyon sajnálom nagysád. Ajánlom magamat nagysád.

Roboz. Mégis, nem volna valami mód?

Igazgató nyitja az ajtót. Nagyon sajnálom nagysád. Ajánlom magamat.

Roboz. De kérem, ha esetleg…

Igazgató. Kérem nagyon sok dolgom van. Nézze, itt künn mennyien várnak. A telefon csönget. És a telefon is szól.

Roboz. Hát akkor jó napot. A nevem Roboz Elvira, ne felejtse el.

Igazgató. Nem felejtem el. Jó napot. Roboz el jobbra, igazgató becsukja mögötte az ajtót és az íróasztalhoz siet. Állva telefonál.

Igazgató. Halló!… Nem értem, kérem. Tessék? Kicsoda? Van szerencsém. Itt a Népszínház igazgatósága… Igen. Az igazgató beszél… Van szerencsém… Hosszasan hallgat. De kérem, az nem úgy van. Valakinek okvetlenül ki kell jönnie a színházhoz, ezt meg kell nézni. Künn éktelen lárma, veszekedés, egy női és egy férfi hang között. Tessék? Nem értem, kérem. Bocsánat egy pillanatra, de itt olyan lárma van, hogy egy szót se értek. Azonnal kérem. Kikiált. János!

Szolga jobbról belép.

Igazgató. Mondja meg kint, hogy ne kiabáljanak, képtelen vagyok telefonálni.

Szolga el. Künn elhallgatnak.

Igazgató a telefonba. Kérem. Az a baj, hogy meleget és tiszta levegőt egyszerre nem tudunk kapni. Ha a fűtő kevés szenet tesz a kazán alá, akkor tiszta a levegő, de hideg van. Ha meg többet tesz rá, akkor szénszag van az egész nézőtéren… Igen… Igen… Igen… Igen… Hát éppen azt mondom én is, jőjjön ki a mérnök és nézze meg, a szénben van-e a hiba, vagy a fűtőkészülékben… Igen… Igen… Igen… Igen… Nem… Nem… Igen… Igen… Jó… Ajánlom magamat. Leteszi a kagylót, az íróasztalhoz ül, csönget.

A szolga belép. Két füzet van a hóna alatt, egy sárgafedelű, meg egy pirosfedelű.

Igazgató. Mi volt az az éktelen lárma az előbb?

Szolga. Szeniczey őnagysága veszekedett a főrendező úrral.

Igazgató. Nem tud Szeniczey őnagysága máshol veszekedni a főrendező úrral, csak épp az én előszobámban?

Szolga. Itt szeret veszekedni, mert azt akarja, hogy hallja az igazgató úr is.

Igazgató. Még ez is. Hogy máma mennyi bajom van! És mért veszekedtek?

Szolga. Szeniczey őnagysága mint primadonna követeli ebben az új operettben a facipős táncot. És a főrendező úr a facipős táncot Bán kisasszonynak adta. Most azt akarja, hogy a főrendező úr vegye vissza Bán kisasszonytól a táncot.

Igazgató. Jól van. Az írásait nézi.

Szolga. Az anyja uszítja.

Igazgató. Nem kérdeztem. Az írásaiba néz.

Kis szünet.

Szolga. Igazgató úr kérem, mi legyen ezekkel a hölgyekkel… listát mutat… akik még kint várnak?

Igazgató. Várjanak. Hány van még?

Szolga a listára néz. Tizenegy.

Igazgató. Borzasztó, hogy nem akarnak elfogyni. Már eddig ötöt dobtam ki.

Szolga. Haza küldhetem én mind, ne tessék velük vesződni.

Igazgató. Ugyan kérem. Hisz tudja, hogy még legalább nyolc-tíz rendes kardalosnőre van szükségem. Kénytelen vagyok végigrágni magamat rajtuk.

Szolga. Hát jöhet a következő?

Igazgató felveszi a házitelefon kagylóját. Várjon, előbb telefonálok. Csönget a telefonon. Főrendező úr? Hát kicsoda?… Küldje kérem a főrendező urat a telefonhoz… Jó. Itt maradok a telefonnál. Szünet, mialatt a hallgatót a fülén tartja. A szolgához. Mi az a sárga füzet a kezében?

Szolga. Lóvay úrnak az új darabja. Nagyon kéreti az igazgató urat, hogy tessék figyelmesen elolvasni. Hogy meg tetszett igérni. Feléje nyújtja.

Igazgató a hallgatóval a bal fülén, jobb kezével a kályhára mutat.

Szolga kinyitja a kályhaajtót. Ide?

Igazgató a fejével int, hogy igen.

Szolga bedobja a kályha tüzébe a sárga füzetet.

Igazgató még mindig a hallgatóval a fülén. És az a piros füzet, az micsoda?

Szolga. Ez ugyanannak a darabnak egy másik példánya, arra az esetre, ha az igazgató úr tűzbe dobná az elsőt.

Igazgató. Ez beszéd. Szeretem az okos embereket. Adja ide. Szolgától átveszi és az íróasztalra teszi a piros füzetet. El fogom olvasni… A telefonba. Halló! Főrendező úr?… Én, igen. Mi az már megint a Szeniczeyvel?… Igen… Természetesen… Igen… Szó sem lehet róla… Nagyon helyes. Még csak az kéne… Jó… Nagyon helyes… Nagyon helyes… Szervusz. Leteszi a kagylót.

Szolga. Beereszthetek egyet?

Igazgató. Gyerünk, ne kérdezzen annyit.

Szolga az ajtóban, a listát nézve. Márkus! Kimegy.

Márkus kisasszony belép.

Márkus. Jó napot. Márkus vagyok.

Igazgató. Emilia?

Márkus. Nem. Csak Toncsi.

Igazgató. Kár. Mi tetszik?

Márkus. Maga tetszik, édes direktor.

Igazgató. Ne kedélyeskedjünk fiam, nem vagyunk a Városligetben. Az antréjáról látom, hogy onnan jön.

Márkus. Csakis.

Igazgató. Mi kell?

Márkus. Sejtheti. Kőszínházhoz akarok jutni.

Igazgató. Mink vasbetonból vagyunk.

Márkus. Az is jó, édes. Csak fa ne legyen.

Igazgató. Akkor fából vagyunk.

Márkus szemlesütve. Nem olyan maga, mint aki fából van.

Igazgató. Ejnye kérem, micsoda tónus ez, amiben velem beszél?

Márkus. Hát bohémek vagyunk, vagy mi.

Igazgató. Én nem vagyok bohém. Nézd csak! Mondja édes fiam, mi volt maga, mielőtt bohém lett?

Márkus. Menyasszony voltam.

Igazgató. Kié?

Márkus. Elhagyott.

Igazgató. Meg tudom érteni.

Márkus. Hét évig jártam vele jegyben.

Igazgató. És aztán?

Márkus. Üzletben.

Igazgató. Kalap?

Márkus. Nem. Drogéria. Onnan fedeztek fel. Nagy elbeszélésbe fog. Úgy történt, kérem…

Igazgató. Jól van fiam, gratulálok, nagyon örülök, hogy felfedezték, de én most nem érek rá a részletekre. Be akar lépni a kórusba?

Márkus. A ligetben nagy szerepeket kreáltam.

Igazgató. Például.

Márkus. Carment.

Igazgató. Az operát?

Márkus. Összesűrítve játsztuk egy felvonásban. De az eredeti zenével.

Igazgató. Nagyon okosan. Hát sajnálom, mi ezt nem játsszuk. Sürgetőleg áll fel.

Márkus. Tudom édes, nem is ezt akarom. Csak valami kisebb szerepeket. Nagyon örülnék, ha megnézne. Szegény Sziklaynál voltam, most a Műszinkörben vagyok. Hétfőig ott játszom.

Igazgató. Sajnálom, csak kedden érek rá.

Márkus. Akkor meghosszabbítom.

Igazgató. Ne hosszabbítsa fiam. Csak miattam ne hosszabbítsa. És most sok dolgom van. Szerepekről szó se lehet. Kóristánét még felvennék néhányat.

Márkus szomorúan. Kóristánét?

Igazgató. Hát mit gondol fiam, udvarhölgyeket veszek fel?

Márkus. Nem… De kórusba, az borzasztó, ha az ember Évát játszta.

Igazgató. Évát?

Márkus. Az Ember Tragédiájában.

Igazgató. Azt is összesűrítették?

Márkus. De még hogy. Egy felvonásba. De az eredeti zenével.

Igazgató. Ez megnyugtat.

Márkus. Megalázó volna, most megint előlről kezdeni a kórussal.

Igazgató. Hja, ilyen az élet. Órájára néz. Már féltizenkettő van, édes fiam.

Márkus. Drága direktor úr, nem lehetne kóruson kívül?

Igazgató. Nem. Csak belül.

Márkus. Hát ez borzasztó. Hát én már sohse juthatok szerephez?

Igazgató. Hát Carmen? És Éva?!

Márkus. Fabódéban!

Igazgató. Mi köze az ön művészetének az építőanyaghoz?

Márkus. Egy feltétellel bemennék a kórusba is.

Igazgató. És az?

Márkus. Ha maga rajtam tartaná a szemét.

Igazgató. Hogy érti ezt?

Márkus szemlesütve. Úgy, ahogy maga.

Igazgató. Na menjen, édes lányom. Menjen szépen haza.

Márkus. Elküld?

Igazgató. El én, fiam.

Márkus. Fiam, lányom… szóval kidob.

Igazgató. Ki, gyermekem.

Márkus. Mért?

Igazgató. Nekem ne szabjon ilyen feltételeket, angyalom. Menjen szépen. Vissza a ligetbe. Nem szégyelli magát, így felajánlkozni?

Márkus. De kérem…

Igazgató. Ne kérjen semmit, menjen. Mégis csak szemtelenség.

Márkus. Nem tudtam, hogy ilyen prűd.

Igazgató. Na gyerünk, gyerünk. Ilyen prűd vagyok.

Márkus. Kezit csókolom.

Igazgató. Isten áldja meg.

Márkus el jobbra. A küszöb előtt keresztezi a szolgát, aki belép.

Szolga. A zeneszerző úr van itt.

Igazgató. Tessék.

Szolga ajtót nyit. Méltóztassék.

A szerző belép, a szolga kimegy.

Igazgató. Hozta Isten, kedves mester.

Szerző. Jó napot, direktor úr. Nem haragszik, úgy-e, hogy feljöttem önhöz egy cigarettára, mielőtt haza megyek. Kivételesen semmi kérésem sincs. A próba nagyszerűen ment, a zenekar pompás volt, boldog vagyok.

Igazgató cigarettával kínálja. Na ennek örülök.

Szerző rágyujt. Köszönöm. A zenekar elvégezte a dolgát, most a prózai szövegrészeket próbálják a színpadon, de én ezt nem bírom hallgatni. Nem tudom, más zeneszerző is így van-e vele, de engem idegessé tesz, ha nem folyton a zenémet hallom a színpadról.

Igazgató. Foglaljon helyet kérem.

Szerző. Rosszkedvűnek látszik.

Igazgató. Nem csuda kérem, az epe önti el az embert. Látta ezeket a hölgyeket itt az előszobában?

Szerző. Igen.

Igazgató. Már hatot dobtam ki ma délelőtt és még tíz van hátra. Jelentkezés, ajánlkozás, szezon eleje. A földből bujnak elő ilyenkor. Mind színésznő akar lenni.

Szerző. Ezért haragszik?

Igazgató. Nem. Azért haragszom, mert valamennyi rögtön a nyakamba borul.

Szerző. Hisz az jó.

Igazgató. Fenét jó. Kell is nekem az ő szerelmük! Higyje el, nem a színésznők rosszak, hanem ezek a hölgyek, akik színésznők akarnak lenni. Ez mind azt hiszi, hogy ezen a pályán csak szerelemmel lehet karriert csinálni.

Szerző. De hisz ez mulatságos!

Igazgató. Önnek. Én megpukkadok bele. Ön most jár először a színháznál. Önnek ez az első operettje.

Szerző. Hogy lehet ilyen csinos kis nőkre így haragudni?

Igazgató. Minél csinosabb, annál jobban haragszom, mert annál nehezebb a helyzetem. De hiszen csak ne volna szükségem kóristánékra. Hogy repülnének ezek innen.

Szerző. Csudálatos, önök hogy elfásulnak itt a színháznál. Nekem itt minden új, minden meglepő, szép, érdekes, izgató.

Igazgató. Ezek a komoly kamarazenész mézeshetei a színházzal.

Szerző. És a nők, drága igazgató úr, ezek a nők a színpadon! Ez a kedvesség, ez a barátságosság, ez a jókedv! És mennyi csinos van köztük!

Igazgató. Nős ember ön?

Szerző. Oh már régen.

Igazgató. Látszik.

Szerző. Oh, az megint más. A feleségem komoly és szent nő. Két évvel idősebb, mint én. Ez a komoly élet. De ez a kedves, könnyű világ itten! Nekem itt mindig nagyobb a pulzusom, mint otthon. Mutatja. És még ezek is milyen kedvesek, akik itt kint ülnek az előszobában, sorban, mint a madarak az ágon, reménykedve… Na, ne legyen olyan haragos.

Igazgató. Kétségbeejtő, kérem. Azok a madarak mind a nyakamba akarnak borulni. És az idén, nem tudom, mi lelte őket, szemtelenebbek, mint valaha.

Szerző. Micsoda meglepetés! A szultán trónján egy moralista.

Igazgató. Nem vagyok én moralista, kérem. Tisztességes ember vagyok és van ízlésem. Az ilyen szerelem nem kell nekem. Irtózom tőle.

A szolga belép.

Igazgató. Mi az?

Szolga. Szeniczey őnagysága kijelentette, hogy nem játssza el a szerepet. Visszaadta. Itt van. Átadja.

Szerző ijedten ugrik fel. Hogyan? A primadonna? A főszerepet!

Igazgató. Nyugodjék meg, kérem. Átveszi a szerepet. Mondja meg neki, hogy rendben van, beleegyezem.

Szerző. De kérem! Az operettem főszereplője! Szeniczey nélkül végünk van!

Igazgató. Nyugalom, kedves mester. A szolgához. Mondja csak, hogy rendben van. És nézze, ide teszem ez alá a lámpa alá. A papircsomót látható helyre az íróasztal lámpája alá teszi.

Szolga el.

Igazgató. Nem érdemes egy szót se vesztegetni erre. Legyen nyugodt.

Szerző. De ha nem játssza el.

Igazgató. Eljátssza. Üljön csak le. Hol is hagytuk el? Azt mondtam, hogy nem vagyok moralista, csak nem bírom azt, ha egy ilyen szegény lány a kenyere miatt felajánlkozik nekem.

Szerző szórakozottan. Önnek?

Igazgató. Nekem. Nem is figyel? Mi baja?

Szerző. Bocsásson meg, kérem, de most úgy megijedtem emiatt a Szeniczey miatt.

Igazgató. Már mondtam kérem, bízza ezt csak rám.

Szerző. De Szeniczey nélkül végünk van.

Igazgató. Bízza rám Szeniczeyt. Hol hagytuk el? Ott, hogy nem vagyok moralista. Hogy mért nem vagyok moralista? Már az ifjabb Dumas megírta emlékirataiban…

Szolga belép.

Szolga nyugodtan jelenti. Szeniczey őnagysága revolvert vett elő a retiküljéből és le akarja lőni előbb az igazgató urat, aztán önmagát.

Igazgató ezt nyugodtan hallgatta végig és tovább beszél, mintha a szolga semmit sem mondott volna. Már az ifjabb Dumas megírta emlékirataiban, hogy maga a színház immorális hely. Én itt nem hirdetek valami külön erkölcsöt, csak úriember vagyok, aki a nyomorult szerelmeket visszautasítom. Érti?

Szerző. Értem.

Igazgató a szolgához. Mit áll itt?

Szolga a listára nézve. Bebocsáthatom a soron következőt?

Igazgató bosszusan. Hát… jöhet.

Szerző. Úgy mondja, mintha a fogát húznák.

Igazgató. Úgy is érzem. Ez ma már a hetedik.

Szerző feláll. Menjek ki?

Igazgató. Dehogy. Maradjon. Ha tanu ül itt, talán szemérmesebbek. A szolgához. Na, bocsásson be egyet.

Szolga az ajtóhoz megy, ott a listáról hangosan olvassa. Rakolnoki! Kimegy.

Rakolnoki kisasszony belép.

Rakolnoki. Jó napot kívánok.

Igazgató. Jó napot.

Rakolnoki. Az igazgató úrhoz van szerencsém?

Igazgató. Az vagyok.

Rakolnoki. Nevem Rakolnoki Lujza.

Igazgató. Örvendek. Tessék leülni. Mi tetszik?

Rakolnoki. A színházhoz szeretnék jutni, kérem.

Igazgató. Hangja van?

Rakolnoki. Énekiskolát végeztem.

Igazgató. Volt már színpadon?

Rakolnoki. Mint műkedvelő.

Igazgató. Hol?

Rakolnoki. Az ötkerületi közjótékonysági egyletben.

Igazgató. Elég jó műintézet… Leány?

Rakolnoki. Igen. De… asszony voltam.

Igazgató. Elvált?

Rakolnoki. Hogyne.

Igazgató. Kedves férje… mi volt.

Rakolnoki. Hajóskapitány.

Igazgató. Tenger?

Rakolnoki. Csak folyam.

Igazgató. Legalább a Duna?

Rakolnoki. Igen. De egész a tengerig.

Igazgató. Személy?

Rakolnoki. Nem. Teher.

Igazgató. Értem. Hosszú járat. A kapitány úr sokat volt oda.

Rakolnoki. Igen. Én azalatt a hangomat képeztem és táncolni tanultam.

Igazgató. Egész nap.

Rakolnoki. Folyton. Most már néha sajnálom.

Igazgató. Hogy tanult?

Rakolnoki. Nem. Hogy elváltam tőle. Azt mondják, a Dunának nagy jövője van.

Kis szünet.

Igazgató. Szóval most…

Rakolnoki. Most a színipályára szeretnék lépni.

Igazgató. És meg tudna élni ebből a csekély fizetésből?

Rakolnoki. Nem reflektálok kérem fizetésre.

Igazgató. Ah. Vagyona van?

Rakolnoki szemlesütve. Barátom van.

Igazgató. Valuta?

Rakolnoki. Isten ments. Idősebb, szolid vállalkozó.

Igazgató. Gabona?

Rakolnoki. Nem. Szállítmányozó.

Igazgató. Áhá. Hajón szállítmányozott.

Rakolnoki. Többnyire. De vonaton is.

Igazgató. Hogyne, hogyne.

Szünet. Rakolnoki kisasszony a könnyeit törli.

Igazgató. Ne érzékenyüljünk el, kérem, azt én nem szeretem. És időm sincs.

Rakolnoki. Nem is. Csak olyan… zsenáns ezt így bevallani. Ha ismerte volna a helyzetemet, nem róna meg ezért. Az uram nyomorban hagyott. Sír. Már azon a ponton voltam, hogy a telefonhoz megyek.

Igazgató. Valakivel beszélni?

Rakolnoki. Nem. A központba. Kapcsolni.

Igazgató. Az borzasztó lett volna.

Rakolnoki. A barátom taníttatott énekelni és táncolni.

Igazgató. Még mint asszonyt?

Rakolnoki. Hogyne.

Igazgató. Szóval… már akkor szállítmányozott.

Rakolnoki bután. Ő mindig szállítmányozott.

Igazgató. Hajón.

Rakolnoki bután. Többnyire. A táskájából elővesz hosszú cérnára fűzött egy- és kétsoros ujságkivágásokat. Lógatja a levegőben.

Igazgató. Mi az?

Rakolnoki. Kritikák az ötkerületi hangversenyről.

Igazgató. Köszönöm, erre nincs szükség.

Rakolnoki. Óh, nem én vágtam ki, ne tessék hinni. A barátom gyűjtötte össze ilyen gondosan… minden lapból. Áldott jó ember. Olyan naiv, olyan romlatlan…

Igazgató a szerzőhöz. Látott ön már romlatlan szállítót?

Szerző. Nem.

Rakolnoki. Óh, ő romlatlan, sőt önzetlen. Nem érdekli semmi, csak én, csak én! Csak nekem legyen meg mindenem, csak én érjem el a célomat, csak én legyek híres primadonna. Ha színpadra lépek, a legszebb ruhákat kapom tőle, mindent megtesz a karriéremért, mindent, mindent! És igazán csak jóságból. Olyan mint egy nagy gyermek.

Igazgató. Kövér?

Rakolnoki. Rendkívül kövér… Jesszusom, csak nem ismeri?

Igazgató. Nem én. De amit úgy mond róla, az mind olyan kövér.

Rakolnoki. Nagyon kövér. Már tanárnál is volt. De gyermekarca van.

Igazgató. Az is valami.

Rakolnoki. És jó ember, kérem… néha hetekig nem is látom. Jelentősen néz az igazgatóra. Nagyon önállóan élek.

Igazgató zavarban. Nincs is annál szebb.

Rakolnoki. Megtartom a függetlenségemet. Pláne ha színpadra lépek.

Igazgató zavarban. Pláne. Igen. Hogyne.

Rakolnoki. Ő tudja, hogy csak a hála köt hozzá. Nem is kíván többet. Ő belátja, hogy már a külseje miatt se kívánhat illuziót. Ő kizárólag csak becsül engem. Megbecsüli bennem, hogy… Ismét ránéz az igazgatóra… hogy hálás természet vagyok. Ez az egy passzióm van. A hála. Illetve kettő. A színház és a hála.

Igazgató zavarban. Nincs is szebb, mint ez a kettő együtt.

Rakolnoki kissé kacéran. Gondolja?

Igazgató dühösen. Nem is gondolom.

Rakolnoki kacéran. Csak úgy mondja.

Igazgató még dühösebben. Nem is mondom.

Rakolnoki. Milyen szuggesztív szeme van. Érzékien az ajkába harap.

Igazgató. Ajánlom magamat.

Kis szünet.

Rakolnoki hátranéz a szerzőre.

Igazgató. Mit néz?

Rakolnoki zavartan mosolyog. Most azt hittem, köszönt valakinek, aki elmegy.

Igazgató. Úgy van.

Rakolnoki. Hogyan? Kinek köszönt?

Igazgató. Önnek.

Rakolnoki. Én megyek el?

Igazgató. Remélem.

Rakolnoki zavartan. Nem értem kérem. Hiszen még ki se próbálta a…

Igazgató. Már kipróbáltam. A jobb ajtó felé megy. Volt szerencsém, ajánlom magamat.

Rakolnoki. Szóval… hogy távozzam.

Igazgató. Vagy menjen el.

Rakolnoki. Óh!… Óh!… Szörnyűködve elsiet.

Igazgató becsapja mögötte az ajtót, nagyon mérges. Nahát kérem. Hallotta? Ő hálás és nekem szuggesztív szemem van. Hát ne öntse el az embert az epe.

Szerző. Egy kicsit rideg volt hozzá.

Igazgató. Látta, milyen laposan nézett rám? Az idén meg vannak őrülve.

Szerző. De goromba volt vele.

Igazgató. Ha nem vagyok goromba, itt ön előtt borul a nyakamba.

Szerző. De mikor az nem olyan nagy baj.

Igazgató mérgesen. Dehogy nem. Ha én elfogadom a borulást, akkor ezt állanom is kell. A nyakamon marad. Azért mondom kérem, hogy én nem vagyok moralista, én csupán…

Szolga belép.

Szolga nyugodtan jelenti. Szeniczey őnagysága bevett valamit, megmérgezte magát, összesett, elájult.

Igazgató nyugodtan folytatja… Nem vagyok moralista, csak ízléssel és tisztán akarok élni a mesterségemnek. Ez épp oly komoly és száraz mesterség, mint minden más, ha komolyan veszi az ember, mint ahogy én komolyan veszem.

Szolga a listával. Jöhet a következő?

Igazgató. Jöhet.

Szolga az ajtóban. Thúz! El.

Szerző. Mért nem küldi őket a titkárhoz? Ha így bosszantják.

Igazgató. Oda nem mennek. Csak az igazgató kell nekik. Csak az igazgató.

Thúz kisasszony belép.

Thúz. Jó napot.

Igazgató idegesen. Jó napot kívánok, az igazgató vagyok, ön bizonyára szintén a színházhoz óhajt szerződni, hogy hívják?

Thúz. Thúz Janka.

Igazgató. Thúz Janka. Van hangja?

Thúz írást akar elővenni.

Igazgató türelmetlenül. Nem kell írás. Tud énekelni?

Thúz. Azt akartam mutatni, kérem. Énektanárnői oklevelem van.

Igazgató. Az más. Átveszi az írást. Fővárosi énektanfolyam. De hisz ez kitünő oklevél. Mért nem megy tanítani kisasszony? Az se nagy jövedelem, de még mindig több, mint amennyivel itt kezdi. Vagy úgy vágyódik a színpadra?

Thúz. Az is, kérem. De főként, mert megundorodtam a pedagógiától.

Igazgató. Ilyen fiatalon?

Thúz. Ez a tanári pálya. A férfiak öregen únják meg, a nők fiatalon.

Igazgató. Hány éves?

Thúz. Huszonegy.

Igazgató. És hol tanított?

Thúz. Sehol, kérem.

Igazgató. És mégis megundorodott?

Thúz. Inkább: visszariadtam, kérem.

Igazgató. A gyerekektől?

Thúz. Nem. Az igazgatóktól.

Igazgató örömmel. Bravó! Ordítva. Bravó! Széket tól oda. Tessék helyet foglalni.

Thúz. Köszönöm. Leül.

Igazgató. Lássa, ezt már szeretem. Komoly, tisztességes teremtés. Ez is ritka madár ilyenkor ősszel.

Thúz. Kérem, én nyáron is tisztességes vagyok.

Igazgató. Az nem érdekel, akkor szünet van… És mit csináltak azok az igazgatók?

Thúz. Csak egy volt, de az éppen elég volt nekem az egész életre.

Igazgató. Nagyszerű! És mit tett a gyalázatos?

Thúz. Hát mit tett, mit tett. Istenem.

Igazgató. Biztosan valami ajánlatot tett.

Thúz. Már az első öt percben. Mikor jelentkezni voltam nála.

Igazgató. Hol történt ez?

Thúz. Egy magán-zeneiskolában.

Igazgató. Hallatlan. Melyikben?

Thúz. Hagyjuk ezt, kérem. Nem is akarok emlékezni rá. Pedig ha tudná, milyen jónevű iskola.

Igazgató. Remélem, tettleg inzultálta?

Thúz. Nem piszkolom be a kezemet egy igazgatóval.

Igazgató. Bravó! Kitünő!

Thúz. Csak megmondtam neki a véleményemet. Ne higyje, hogy durván. Én… elfogódottan… jó családból való lány vagyok, a szüleim jobb napokat láttak és amért tönkre mentünk, azért én… megtartottam a büszkeségemet… és az úri modoromat is. Könnyekkel a hangjában. Nekem kell gondoskodnom szegény anyámról és kis öcsémről, a katonai alreáliskolában… Egyedül járok az életben, de akármi ért eddig, a büszkeségemről és az úri nevelésemről nem feledkeztem meg. Feláll. De nem akarom ezzel untatni. Látom, hogy sok dolga van… Még sokan várnak kint…

Igazgató. Az mindegy. A fődolog, hogy tud énekelni… És táncolni?

Thúz. Báli táncokat. Szomorúan. A jobb időkből.

Igazgató. És jól táncolt?

Thúz. Hát kiraktam a csárdást. Nagyon mondták, hogy úgynevezett passzionirt táncos vagyok. Körülnéz. Kérem… nem mondhatnék önnek valamit négyszem közt?

Szerző. Kérem… majd kimegyek.

Thúz. A világért se. Azt nem. Csak egy pár szó az egész.

Szerző. Hát félrevonulok ide. Az ablakhoz megy és kinéz.

Thúz halkan. Kérem, én azt hiszem, az előbb valami ostobaságot mondtam.

Igazgató. Ugyan. Mit?

Thúz. Az igazgatókról.

Igazgató idegesen. Deeeehogy, kérem.

Thúz. Nem, nem, nem. Láttam, hogy ez bántotta.

Igazgató. Sőt!

Thúz. Nem, nem. Gúnyolódott.

Igazgató. Én? Mérgesen. Nahát ez…

Thúz. Kérem, bocsásson meg. Ne értsen félre. Azok… iskolaigazgatók voltak.

Igazgató. Na és?

Thúz. Színigazgató, az más. Az nagy különbség.

Igazgató mérgesen. Nagy különbség?

Thúz. Egy óceán, egy világ. Lesüti a szemét.

Igazgató mérgesen. Egy világ?

Thúz. Nem azért jövök a színházhoz, hogy elhervadjak. Ha ezt akarnám, az államhoz mennék. Ha már itt vagyok, fel akarok szabadulni a nyomás alól.

Igazgató. Milyen nyomás alól, kérem.

Thúz. A család, a tradició, a mult!… Én már nem is az igazi nevemen mutatkoztam be. Új név, új pálya, új élet. Fény, hírnév, siker. Beledobom magamat.

Igazgató dühösen. Mibe?

Thúz. A színházba. És azt szeretném, ha maga… Lesüti a szemét.

Igazgató. Ha én?

Thúz. Ha maga alapítaná meg a…

Igazgató a szerzőhöz. Mester!

Szerző. Tessék!

Igazgató. Vissza lehet jönni. Helyben vagyunk. Szerző visszaül a helyére. Nem, kisasszony, én nem alapítok semmit. És senkit.

Thúz. Pedig én…

Igazgató. Nem kérem. Én is visszariadok.

Thúz megadva magát. Kérem.

Igazgató. És azt ajánlom, dobja bele magát az államba vagy a fővárosba. Az se rossz.

Thúz. Kérem. Halkan. Csak azt az egyet még… hogy remélem, úri diszkrécióját bírom.

Igazgató. Bírja.

Thúz. Az igazi nevemet úgyse tudja. Vegye úgy, hogy nem is voltam itt.

Igazgató. Már percek óta úgy veszem. Az ajtó felé megy.

Thúz nagy zavarban. Jójcakát.

Igazgató. Még csak dél van, kérem.

Thúz. Pardon. Jó napot. Nagy zavarban el.

Igazgató. Volt szerencsém. Becsukja az ajtót. Na látja.

Szerző. Pedig ez már a jó úton volt.

Igazgató. De meggondolta. Ez már hátborzongató, kérem. Ilyen rossz szezon kezdetem régen nem volt.

Szerző. Én azt hiszem, ezt is megijesztette a ridegségével.

Igazgató. Ugyan, hagyja már ezt kérem. Ezek vagy meg vannak őrülve az idén, vagy valaki terjeszti köztük, hogy én nőfaló vagyok. Nálunk a konkurrencia…

Szolga belép.

Szolga nyugodtan jelenti. Szeniczey őnagyságát elvitték a mentők.

Igazgató nyugodtan folytatja… nálunk a konkurrencia igazán nem lovagias. Lehet, hogy valamelyik színigazgató terjeszti rólam ezt, csak azért, mert tudja, hogy bosszankodom. Az induló szolgához. Várjon csak.

Szolga az ajtóban megáll.

Igazgató a szolgához. Most még Szeniczey őnagysága telefonáltatni fog a mentőktől, hogy meghalt, de akkor se kell magának bejönnie. Csak majd ha feltámad és egy konflison visszajön a mentőktől a szerepét visszakérni. Itt van a lámpa alatt a szerepe.

Szolga. Tudom, kérem. – Jöhet a következő?

Igazgató. Jöhet itt most még húsz, mind egyforma. Olyan ez, mint mikor Monte-Carlóban az ember feketét játszik és egymásután harmincszor jön ki a vörös.

Szolga az ajtóban. Széll! El.

Széll kisasszony belép.

Széll édelegve, már az ajtónál kezdi. Jó napot! Édes! Drága! Hódító! Bódító!

Igazgató felugrik, ráordít. Hogyne! Hogyne! Ép ezt a hangot várom. Kifelé! Kifelé!

Széll. Hogyan? Édes?

Igazgató. Mars ki. Az ajtó felé szorítja.

Széll. Mi az? Rossz kedve van?

Igazgató. De még milyen!

Széll. Pá drága, majd máskor jövök! Megy kifelé.

Igazgató. Gyorsan, gyorsan.

Széll. Pá! Milyen aranyos! El.

Igazgató becsapja az ajtót. Elég volt! Nem bírom tovább! Ilyen pechem még sose volt. Abba fogom hagyni ezt a mesterséget. Én ezt nem bírom. Amíg fiatalabb voltam, nem mondom. De most már… Nagy izgalomban járkál.

Szolga belép a listával.

Szolga. Jöhet a…

Igazgató rákiált. Nem! Egy se jöhet! Nem jöhet! Menjenek haza! Mind, mind!

Szerző. Ugyan kérem, azért ne veszítse el a nyugalmát.

Igazgató. Hát nem látja, mi történik itt velem? Még mindig nem látja, mit kínlódom? Hiszen ez nem embernek való!

Szolga egy pohár vizet ad neki.

Igazgató iszik és fáradtan rogy le egy székre.

Szerző. Bocsásson meg, de én azt hiszem, már látom, hol a baj.

Igazgató. Na erre igazán kiváncsi vagyok.

Szerző. Ön már észre se veszi, milyen ideges, türelmetlen és goromba hozzájuk. Ennek híre megy. És szegények azt hiszik, hogy az ilyen rideg emberrel szemben mindjárt a legerősebb eszközt kell elővenni. Én azt hiszem…

Igazgató türelmetlenül. Ugyan mit hisz?

Szerző. Ha hűvösen, de udvariasan fogadná őket, egy kis bizalmat öntene beléjük… A modor teszi, higyje meg.

Igazgató. Ördögöt. Az teszi, hogy igazgató vagyok.

Szerző. Én az ön helyén nem gúnyolódva, hanem nyugodtan, udvariasan beszélnék velük. Eszükbe se jutna, hogy valamivel lekenyerezzenek.

Igazgató. Tudja mit. Ha olyan jól tudja, hogy hogy kell, én ajánlok önnek valamit. Üljön be most maga ide a helyemre és legyen helyettem egy kicsit igazgató. Én lemondok a szerencséről. Majd meglátja, hogy itt hiába minden, akármilyen modorban beszél. Üljön csak oda.

Szerző. Hogy én szerepeljek mint igazgató?

Igazgató. Igen. A szolgához. Hány van még kint?

Szolga. Hat.

Igazgató. Fogadja ön ezt a hatot. Majd adok én magának.

Szerző. És ön?

Igazgató. Én addig pihenek. Az asztalra mutat. Ideülök és majd én nézem, hogy ugranak a maga nyakába.

Szerző. Nem bánom. Sőt ambicionálom. Nos, megcsináljuk?

Igazgató. De mennyire! Leveti a kabátját. Én ideülök ehhez az asztalhoz irnoknak… nézze csak: van itt egy nagy bagoly szemüvegem, ezt felteszem, így. És fölveszem az öreg Skultéti bácsinak a kopott kabátját, így. Felvesz egy kopott Ferenc József-kabátot, amely rosszul áll rajta. És a karvédőjét is. Így ni. És ideülök, itt maradok maga mellett. Én vagyok az öreg Skultéti bácsi, félig irnok, félig szolga. Az íróasztalra mutat. És ön az igazgató. A szolgához. Na János, mit szól hozzá?

Szolga. Erkölcstelen dolog.

Igazgató. Jánosnak nem tetszik. Mindegy, én mégis kiváncsi vagyok a módszerére. Most megmutathatja!

Szerző tűzzel, ambicióval. Meg is fogom mutatni. Ahogy az okos nő távol tudja magától tartani a tolakodást, pusztán a viselkedésével, úgy az okos férfi is…

Igazgató. Most már ne filozofáljon, hanem lássuk a praxist. Tessék odaülni. Egyet azonban kikötök: ha a hölgy a nyakába kezd borulni, rögtön lökje ki. Mert azt nézni se bírom.

Szerző. Természetes. Az a művészet: ezt megelőzni!

Igazgató. Úgy van. Majd meglátja, hogy úgy van. De nehogy aztán… ellágyuljon…

Szerző. Isten ments. Van magának sejtelme arról, hogy félek én a feleségemtől? De ha nem borul a nyakamba, szerződtethetem.

Igazgató. Hogyne.

Szerző elhatározással. Akkor gyerünk. Leül az igazgatói székbe.

Szolga. Bejöhet?

Igazgató. Várjon. Átteszi a városi telefont a másik asztalra. Így ni, ha szólni talál a telefon. Leül. Dühösen. Most majd megmutathatja, milyen nagy lélekbuvár. De még egyszer: amint bizalmaskodik, kilökni és jőjjön egy másik.

Szerző. Úgy van. Viszont a feleségemnek… egy szót se… még erről se.

Igazgató. De uram!

Szolga. Jöhet?

Szerző. Melyik van soron?

Szolga a listáról olvassa. Sobri Ilonka.

Igazgató. Jó betyáros neve van.

Szerző. Jöhet.

Szolga az ablakhoz megy és leereszti a rolétát.

Igazgató. Mit csinál?

Szolga. Hát… a nagyságos úr azt mondta, hogy ő udvariasan akar beszélni… az illetőkkel.

Szerző. Nem húzza fel mindjárt?

Szolga felhúzza a rolétát.

Igazgató. Látja… ő ismeri ezt a publikumot.

Szerző. Menjen, hívja már be.

Szolga el, künn kiált. Sobri!

Szerző. De most már aztán ne legyen mérges.

Igazgató az asztalra könyökölve. Igaz is, hát nem keserves, hogy így el kell bujnom előlük?!

Ilonka belép, az igazgató papirok közé mélyed.

Ilonka. Jó napot kivánok. Egyenesen a szerző felé megy.

Szerző. Jó napot, kedves nagysád. Szíveskedjék helyet foglalni. Miben lehetek szolgálatára?

Ilonka. De cukros ember. Azt mondták, sose szokott leültetni senkit.

Szerző. Rágalmaztak, kedves nagysád. Tessék helyet foglalni.

Ilonka. Köszönöm.

Szerző. Régóta vár kint?

Ilonka. Bizony már reggel óta melegítem a padot.

Szerző. És minek köszönhetem a szerencsét?

Ilonka. Milyen aranyosan beszél. Azt mondták, olyan nyers, mint egy altiszt.

Igazgató türelmét vesztve. Arra feleljen, amit az igazgató úr kérdez. Itt nincs idő bájt kifejteni.

Szerző. Ne beszéljen bele, Skultéti, végezze a dolgát.

Igazgató elképedve. Tessék?

Szerző. Végezze a dolgát. Üljön le, kedves nagysád. És mondja el bátran, mi hozta ide hozzám.

Ilonka. Ugyan mi hozhatott volna a tisztelt igazgató úrhoz. Selmecről jövök. Színésznő vagyok. Szeretnék szerződni a színházához.

Szerző. Ez nagy dolog, kisasszony. Ez nagyon nehéz dolog. Mi a kisasszony szerepköre?

Ilonka. Operett.

Szerző. Operett, operett, ez tág fogalom. Mégis, micsoda zsáner, micsoda fajta Énekesnő? Szubrett?

Ilonka. Mondjuk: segéd-szubrett.

Szerző. Ez valami új, kisasszony. De érdekes. Mit ért ön ezalatt?

Ilonka. Kérem, én tulajdonképen a karban vagyok.

Igazgató. Na végre.

Ilonka. Ki ez kérem?

Szerző. Ne törődjék vele. Skultéti, ne tegyen megjegyzéseket, már másodszor szól belé. Tudja, hogy ezt nem tűröm.

Igazgató. Kérem, bocsánat. Hallgatni fogok.

Ilonka. Úgy is kell.

Igazgató feláll, mérgesen néz Ilonkára.

Ilonka farkasszemet néz vele. Igen, igen!

Igazgató leül.

Szerző. Mondja csak nyugodtan tovább.

Ilonka. Aranyos, megnyugtató ember, szeretném a kezét megcsókolni.

Szerző. Szóval ön a kórusban van.

Ilonka. Igen kérem. De úgy kiragyogok belőle néha.

Szerző. Kiragyog?

Ilonka. Ezt mi így hívtuk Selmecen, kérem. Néha kaptam egy-egy kicsi-kis szerepecskét, külön egy-egy szót, valami kis feltünést, tetszik tudni, szóval sokat énekeltem a többivel együtt, de néha mégis kiragyogtam közülük.

Szerző. Szóval apróbb szerepeket játszott.

Ilonka. Úgy van, kezit csókolom.

Szerző. Már nem tagja a selmeci társulatnak?

Ilonka. Nem, kezit csókolom.

Szerző. És ha szabad kérdeznem, mi volt ön mielőtt színpadra lépett?

Ilonka. Állami magyar árvagyermek voltam.

Szerző. Árvaházban?

Ilonka. Ott kérem.

Szerző. És hogy került onnan a színházhoz?

Ilonka. Hát szembe volt kérem az árvaházzal a színház és mindig mikor valami látványos darabba angyalok szerepeltek, átküldtek angyalért az árvaházba. Engem vittek mindig, mert azt mondták, hogy szomorú kis arcom van és mégis elég szemtelen vagyok. Ott a színpadon aztán megszeretett a súgó, mert mindig ott a lyuk előtt énekeltünk. És egyszer az ének után fölsúgta, hogy legyek a felesége, de én intettem a szárnyammal, hogy nem. Akkor felsúgta, hogy hát jó, neki mindegy, ő nála az a fő, hogy ne legyen egyedül a világon, ha nem akarok a felesége lenni, legyek a lánya, ő szívesen adoptál engem, gyermekének. Akkor leintettem a lyukba neki, hogy erről lehet beszélni. Megszántam, hogy ilyen szegény árva öreg ember és ilyen sötét lyukban él. Aztán mindjárt nemsokára adoptált. Őtet hítták Sobrinak, kezit csókolom.

Szerző. Kérem, ne mondja nekem mindig, hogy kezit csókolom. Nem vagyok pap.

Ilonka. Azt látom.

Szerző. Hát akkor minek mondja?

Ilonka. Ez olyan szerény szokás, kérem. Divatba volt a társulatnál. Édes drága embereknek szoktuk mondani. Akit tiszteltünk: szerkesztőnek, polgármesternek, főorvosnak, szőrmekereskedőnek.

Szerző. Szerzőnek.

Ilonka. Soha, kezit csókolom. Az olyan ijedt ugráló ember szok’ lenni.

Szerző. Igazgatónak?

Ilonka. Annak se nagyon.

Szerző. Jól van kérem.

Ilonka ijedten. Bocsánat, ha megsértettem.

Szerző. Óh, a világért sem. Hogy képzeli. Ilyen kedves, bájos teremtés.

Ilonka. Óh köszönöm. Édesen mosolyog. Milyen aranyos a szimpátiája.

Igazgató mérgesen. Kilökni, kilökni. Irásaiba bújik.

Ilonka. Mit mond ez, kérem?

Igazgató. Semmit. Itt a partiturát nézem… Lapoz. Kilökni az angyalt.

Szerző. Térjünk a tárgyra, kisasszony, rengeteg dolgom van. Mért vált meg a társulattól?

Ilonka. Összegyövetelem volt a direktornéval.

Szerző. Összegyövetele? Mi az?

Ilonka. Összegyöttünk valamin, kérem. Ő is nyers volt, én is nyers voltam. Nem tűrhettem már, kérem, nagyon rágalmazott. Ezen gyöttünk össze.

Szerző. Mivel rágalmazta?

Ilonka. Én kérem, elvált asszony vagyok, tetszik tudni.

Igazgató. Mért tetszik azt tudni az igazgató úrnak?

Szerző. Skultéti!

Ilonka. Mit akar ez tőlem, kérem?

Szerző. Hagyja, ne figyeljen rá.

Ilonka. Nem törődöm vele, mert látom, hogy csak személyzet. Elvált asszony vagyok, kérem, mindenki tudja, Kiliti Sándor volt a férjem, tetszik tudni… Ijedten néz az igazgatóra.

Igazgató írásaiból int, hogy mondja, ahogy akarja.

Ilonka. Kiliti Sándor ragyogó bonvivánt volt a férjem és törvényesen elváltam tőle, kérem.

Szerző. Mért vált el tőle?

Igazgató lapozgatva. Összegyövetele volt vele biztosan.

Ilonka izgatottan. Igen kérem. Összegyövetelem volt vele, igenis, nem tagadom, gyakran veszekedtünk, mert nagyon zseneális ember volt.

Szerző. Hát az baj?

Ilonka izgalommal, őszintén. Igen kérem, mert nagyon is zseneális volt kérem. Egész nap törkölyt ivott, már reggel kezdte kérem, nem járt próbára, két napig is kínlódtam vele, hogy tiszta gallért vegyen, kérem, aztán elköltötte a fizetésemet és kérem, télen moly ellen eladta a bundámat, a dzsindzsula galléromat is elitta, szintén moly ellen, kérem, azt is,… túlságosan zseneális volt, de nem ezért váltam el tőle, és a veszekedés is egy békebeli huszárkapitány miatt volt, akkor azt mesélték rólam a városban, hogy a tizennyolcas huszárok a cipőmből ittak francia pezsgőt, Moje Sándort kérem, de ez egy szemtelenség volt, mert nem volt igaz,… mert ők ittak cipőből pezsgőt, ők egy egész szezónban kérem nem is ittak másból pezsgőt, csak, megkövetem, cipőből, kérem, de az én cipőmből nem, kérem, arra itt megesküszöm most is, úgy legyen őrnagy abból a szegény kapitányból, hogy az én cipőmbe valaha hagytam bármit is önteni, nemhogy pláne pezsgőt, kérem,… igenis ezért volt az első veszekedés, de nem is ezért váltunk el, csak aztán mégis elváltunk.

Szerző. Mégis miért?