Színházi esték

Régebben gyakran volt rá eset, hogy az irodalom munkásainak kellett kioktatniok a színészeket a remekművek megbecsülésére. A színészek sokszor inkább csak a szerepet nézik s nem magát a darabot; vannak köztük, akik nem igen „studérozzák a matematikát“ és más egyebeket (művelődés- és irodalom-történet s a többi); ami pedig az úgynevezett „elite“ ízlését illeti, az egészségesebb tüdejű színészek többnyire fütyülnek az úgynevezett élite ízlésére s ennél sokkal inkább értékelik a nagyközönség és a közízlés tapsait, szükség esetén a köz-ízléstelenség tapsait is. Ez érthető és nem szokatlan dolog.

Arra azonban csak ritkán akad példa, hogy valamely irodalmi remeket egy színésznek kell megvédelmeznie az irodalom, vagy hogy ne nagyzoljunk, az újságok színházi kritikusaival szemben. Ez történt Britannicus magyar bemutatója alkalmával. Britannicusnak ez alkalommal sem volt „siker“-e, amint nem volt akkor se, mikor a híres Floridor kreálta Néró szerepet. Ez nem baj; Champmeslé kedvese ki fogja heverni legújabb balsikerét, amint kiheverte a kétszázharminc évvel ezelőtt megért bukást is. Nem baj és nem is meglepő. Corneille és Racine Budapesten sohase csináltak „teli házakat“, amit meg lehet magyarázni. Végre is: gyémántjaik nélkül jelennek meg nálunk. Az érdekes a dologban csak az, hogy ez ünnepies alkalomból színházi kritikánk olyan hangon irt Racineról s Britannicus előadásáért olyan felháborodással vonta kérdőre a Nemzeti Színházat, hogy a darab fordítója: Ivánfi Jenő szükségesnek látta nyilatkozni és védelmezni a vállalkozást.

A fordító megmaradt amellett, hogy Britannicus előadása jogosult az olyan színházban, amelynek irodalmi és művészeti kötelezettségei is vannak; nem hallgatta el azt a véleményét, hogy a francia klasszikusokról kárhoztató ítéletet mondani annyi, mint sutba dobni egy nagy korszak szellemi kincseit; s még azt a nézetet is megkockáztatta, hogy művelt elmének csak gyönyörűségére lehet az olyan költői munka, mely egy nagy század történetébe, szellemébe világít vissza. És mintha egy kicsit csodálkozott volna, hogy a kritikus urak így bánnak el Racinenal. De ha Racinet Britannicus budapesti bemutatója alkalmával mentegetni kellett, Schiller se járt jobban, mint Racine s aligha kerül bele a Schiller-évkönyvekbe, ami Britannicus kivégzése után pár héttel az Ármány és Szerelemről jelent meg a budapesti lapokban.

Honnan ez a hirtelen szigorúság a klasszikusokkal szemben? Olyan szerzőkkel szemben, akiknek a legrosszabb esetben is van egy jótulajdonságuk: az, hogy senkinek se csinálnak konkurrenciát s akik darabjaiknak hét-nyolcszázadik előadása után már úgy se kérik se a tantièmet, se azt, hogy valami sokszor adják a darabjaikat.

Vannak, akik e kérdésre azt felelik: c’est pour embêter Gugusse, a színházi kritika egyszerűen boszantani akarja a színház vezetőségét, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel üldözze s végül megbuktathassa. Rendes élettani jelenség, hogy a színház vezető rezsímjének nyolcadik-kilencedik hónapjától fogva, sorra magára bőszít minden Sarceyt; a Sarceyk morognak, fegyverkeznek, fölkelnek, összeállnak, elkezdik a tüzelést s mikor a színházvezető megünnepli hivatalba lépésének két évi jubileumát, már minden vonalon nagyban szólnak a dum-dum lövegek. Ez így tart mindaddig, míg a rezsím harmadik vagy negyedik évében szenilitásban kimúlik s a színházvezetés mártirja ott hagyja színházat. Jaj annak a klasszikusnak, akit egy már kétéves színházvezető karol fel! És néha ostromállapot van; kivételes állapot, amikor senki se várhat kiméletet.

Úgy hisszük tévednek, akik ekképpen gyanúsítják meg színházi kritikánkat. E téren a rosszhiszeműség még ritkaság; gyakoribb az, hogy akit rosszhiszeműnek vélünk, elfogult és önmagát is áltatja. Több igazság van abban a másik – nem új – véleményben, amely a szóban forgó felfogást és tónust színházi kritikánk nívójának a sülyedésével szereti magyarázni. Ha talán nem is mondhatjuk, hogy színházi kritikánkban az analfabéta-irányzat kezd diadalmaskodni, tagadhatatlan, hogy a commis voyageur-ízlés és gondolkozás már ezen a téren is hódít. A szinházi kritika nálunk divatos újabb formája inkább szerkesztőségi, mint irodalmi, terhes és néha lázas munkát követel; természetes tehát, hogy ezen a téren egyre kevesbednek a Gyulai Pálok és Péterfy Jenők. De az említett ízlés, felfogás és hang színházi kritikánkban még ma is csak kivétel; a jelentékenyebb lapoknál ezt a rovatot most is jeles írók vezetik. És a Britannicus meg az Ármány és Szerelem ezeknek a jeles íróknak se kellett.

Miért haragudtak hát az utóbbiak? Ha tévedtek, mi ejtette őket tévedésbe?

Alighanem: a Sarcey álláspontja. Az az álláspont, mely a színházban első sorban a nyilvános helyiséget látja, nem a kulturális intézményt s ehhez képest a színház istenségének a nagyközönséget tekinti. E szerint az elv szerint: ami ennek a nagyközönségnek tetszik, az szükségképpen jó és megfordítva. Pedig a nagyközönség hangulata szeszélyes és változó. Néha jó neki ugyanaz, ami máskor nem jó. De nem vitatkozunk erről a témáról s ennek a világ- és színháznézetnek az érvényesülését addig, míg olyan színházakról van szó, amelyek csak a szórakozás céljaira épültek, érthetőnek találjuk.

De olyan színházakban, amelyeknek más magasabbrendű és határozott céljai vannak, ez a kritizáló módszer veszedelmes. A nagyközönség hangulata, amelyet számtalan – az irodalomra és művészetre nem tartozó – körülmény befolyásol, könnyen tévedésbe ejtheti azt a kritikust, aki megszokta a százfejű areopághoz alkalmazkodni s érzését, gondolkozását eleve alárendeli a suffrage universelnek Mintha a művészetet a demokrácia növelte volna nagyra s tenné virágzóvá!

S a mi színházi kritikánkat túlságosan szuggerálja és irányítja egy olyan közönség, amelyet a Nemzeti Színháznak még nevelnie kellene. A nép szava, mely bizony nem mindig Isten szava, mód felett imponál azoknak is, akik nem mindig éreznek együtt az ad hoc majoritással. A majoritás pedig ebben az esetben olyan, mint a jégcsap. Néró, Agrippina, Junia és Britannicus – letünt idők alakjai, akik egy ismeretlen udvar nyelvén beszélnek, korszakok óta tárgytalan szenvedélyek és tónusa egy elsöprött civilizációnak: mintha csak kínai nyelven szavalnának az areopág előtt. Tessék ehhez hozzáképzelni a talán éppen nem franciás, hűvös előadást; színészeket, akik nem hisznek a költőben, vagy színészeket, akik együtt éreznek vele, de akiknek nincs elég auktoritásuk, hogy per tanta discrimina meg tudják ragadni a hallgatót. Csoda-e, ha ennek a fagyasztó hangulatnak a hatása alatt a kritikus is úgy beszél, mintha sohase olvasta volna Racinet s mintha csak ezen a kellemetlen estén ismerte volna meg a messziről csak udvarias és kimért franciát?

A megzavart jury-tag keresni kezdi, hogy egyetemben az egész nézőtérrel, miért maradt hideg? S aki keres, talál. Kisüti, hogy ebben a darabban nincs hős és nincs cselekvés. Hogy semmi sincsen benne az író korából. Hogy az egész csak iskolás dramatizálása egy római históriának, melynek gyújtó porral teli anyagát az óvatos és józan francia nem tudta kiaknázni.

Keres s talál egyebeket is. Végül megharagszik és felfortyan.

Micsoda kifogások! Néhányan számon kérik Racinetól Néró állítólagos incestusát s hivatkoznak Suetoniusra, holott ez a nagy pletyka csak on dit-t emleget, rossz szándékot, egy Agrippinához hasonló kurtizánt, meg gyanus viselkedést. (XXIII. fejezet.) Ezeknek a nehéz biráknak a szenvedély, úgy látszik, az incestusnál kezdődik. Mások szelídnek találják a francia Nérót s a vérfürdőt követelnék. Viszont találkoznak, akik sokalják a hanyatló Rómát s XIV. Lajos korát keresnék a darabban, de hiába. Az utóbbiak még azokat a sorokat se veszik észre, melyeket Racine a Colbert kivánságára írt s melyek hallatára XIV. Lajos letett a ballet-táncolásról. („Pour toute ambition, pour vertu singulière, Il excelle à conduire un char dans la carrière“ stb.) Mintha bizony a költő nem a maga korát írná le akkor is, amikor anyagot, mesét és dekorációt a multból kölcsönöz!

Bizonyára Britannicus nem tökéletes darab; sohase tartották ilyennek. A költőnek a maga korában is szemére vetették, hogy Britannicusból hiányzik a históriai nagyság; s hogy a megoldás nem méltó a darabhoz. Az is kétségtelen, hogy Racine nem állja ki a versenyt Shaksperevel. De már-már Shakspere az egyetlen klasszikus, akit nem derogál megnéznünk. Mit adjon a színház – mely nem adhatja folytonosan Shaksperet – ha már Racine se talál előttünk kegyelmet? Az egyik ezt a klasszikus darabot ajánlja, a másik amazt; de nincs két ember, aki megegyeznék ugyanabban a klasszikus darabban. Ha a színház nem azokat a darabokat adatja, amelyeket mi is értékelünk: mondjuk, hogy a színház rossz, rendben van. De ne kivánjunk a színháztól két Shaksperet, három Shaksperet, tizenöt Shaksperet, mert Shakspere csak egy van. És kit tiszteljünk, ha Racinet meg Schillert lehurrogjuk?

Felbőszülni – amiért Racinet és Schillert adják! De hát lehetséges-e meg nem látni Britannicusban a pszichológia gazdagságát, lehetséges-e meg nem becsülnünk azt a (nekünk nagyon is francia) költőt, akit Taine le secrétaire de l’esprit humainnek nevezett? Lehetséges-e észre nem venni Schillerben – avult formái ellenére is – a drámai erőt? Hogy csak egyet mondjunk, ki sző ma olyan mesét, aminő az Ármány és Szerelemé? Gondoljunk csak az újabb darabokra. Melyikben van annyi drámai anyag, amennyi ebben az elavult német darabban, mely kritikusainkat annyira idegessé tette? Melyikben vannak olyan markánsan rajzolt alakok, mint Kalb vagy az elnök? Melyik tükrözi korunkat csak annyira is, mint ez a német kis udvarok életét? Melyiknek írója érez velünk csak olyan általánosságban is, mint az Amerikába eladott katonák ügyvédje, a kis zsarnokok firkáló ellensége?

Ugy látszik, lehetséges mindezt meg nem látni. Klasszikus előadásokkal akarjuk nevelni az ifjúságot. Helyesen; tudjanak többet, mint elődeik. És tanulják egy kissé megismerni azt, amit nagyon megkritizálnak. (1900 január.)