Színházi esték

Sapho budapesti bemutatója alkalmával többen azt hangoztatták, hogy: ez a bemutató nagyon elkésett, mert Daudet Saphoja, mely ifjúságunkban mindnyájunknak tetszett, azóta már elavult. Azoknak, akiket a budapesti Sapho untatott, inkább azt kellett volna mondaniok: nem volt hiba, ha 1885-ben, amikor a párisi Gymnase-színház először adatta elő Daudet és Belot Saphoját, a Nemzeti Színház nem sietett ezt a színdarabot elhódítani; de ha új korában nem kellett, most, amikor a párisi felújítás újra rá irányozta a figyelmet, egészen fölösleges volt Budapesten is eljátszani. Mert ez a színdarab már elavultnak született s Sapho, a regény, meg az ebből kinyirbált színdarab: ég és föld.

Sapho, a regény se tökéletes alkotás, de gyönyörű, élettel teli, színes, az irodalom minden érzéki varázsával teljes kifejezése egy – ha nem is éppen alantjáró, de – nem valami magasra szárnyaló gondolatnak, amely Daudet-t sokszor és több munkájában foglalkoztatta. Ez a zseniális író, aki különben sohase volt nagy filozófus, élete végéig nem tudta elfelejteni egy ifjú- és bohémkori megfigyelését: azt, hogy hány, jobb sorsra érdemes fiatalembernek az életét rontotta meg a „collage“. A collage, mely Daudet húszéveskori küzdelmeinek idején nagyon divatos dolog volt a Quartier Latin bohém-világában, de azóta (s ebben része lehet Sapho hatásának is) már a Quartier Latin területén sem divat… vagyis az a rossz szokás, hogy a Párisba kerülő naiv, vidéki diákgyerek, érzékeinek a legelső lázában, közös háztartásra lépett egy nála rendesen öregebb, viharos multú s minden hájjal megkent nőszeméllyel, aki azután az egész életére rátehénkedett, akit hiába akart lerázni a nyakáról, mert beléje ragadt, mint a bogáncs, s akitől, miután majdnem kezdettől fogva folyton csak küzködött, veszekedett vele, végül vagy egyáltalán nem vagy csak súlyos sebekkel tudott megszabadulni. Daudet Saphot a fiainak ajánlotta, akkorra, „ha majd húszévesek lesznek“ s ez a nevelő szándék sok helyütt meglátszik a regényen.

Hogy Fanny Legrand, aki egy kocsis leánya s modellkedéssel kezdte, hogy azután egyik fiatalembernek a karjából a másikéba kerüljön, hogyan rontja meg érzéki szerelmével a tapasztalatlan Jean Gaussin életét. – mekkora szégyenkezést és megalázást állat ki vele, valahányszor szóba kerül a multja, melyet mindenki ismer, – micsoda pokollá teszi az életét, mikor ki-kitör belőle az utcai leány, meg a párisi csirkefogó-vér, – hogyan vonja el a munkától, az ambiciójától, azoktól a komoly dolgoktól, amelyek a férfinak életszükségek, mert a szerelmeskedés és érzékiség csak egy nőnek az életét tölthetik be, – hogyan őrli meg lassankint minden energiáját, – hogyan vonja el mindentől, ami neki kedves s amit szépnek talál, – minő lelkifurdalásokkal és önutálattal ismerteti meg, mikor az áldozat kénytelen észrevenni, hogy hiába minden erőlködése és szabadulni törekvése, mert az érzékisége minduntalan visszasülyeszti abba a mocsárba, melyet megszokott, mint a disznó, – s végül milyen fájdalmat okoz neki még akkor is, amikor felülkerekedve, ő csapja el magától áldozatát, aki már beletörődött abba, hogy egész életére disznaja lesz a Kirkéjének, – milyen sajgó, égető, szégyenletes pofonnal vet véget a sokáig gyötrelmes szerelemnek, már akár azért, hogy egy régi, jobban hozzávaló szeretőjéhez visszatérjen, akár azért, hogy Gautier Margit nagylelkűségét parodizáló mozdulattal adja vissza a kifacsart citromot régóta várakozó menyasszonyának: mindez a szándékosságot olyan erősen éreztető példázat, aminőket Schmidt Kristóf írt, amikor hosszú történetekben adja elő, hogyan bűnhődik meg az, aki vétkezik.

Mindenkinek észre kell vennie, hogy Daudet a Fanny Legrandokkal szemben éppen olyan igazságtalan, mint a művészek élettársairól írt elbeszéléseiben, mert a nő rovására írja azt is, ami már csak a férfi idegessége és energiátlansága, vagy a művész férfiatlansága és erotomaniákus gyöngesége. Mindenkinek észre kell vennie, hogy Sapho líráját voltaképpen ugyanaz a – kétségtelenül keleti eredetű – öntudatlan férfiönzés inspirálta, mely azon a címen, hogy a férfimunka mindig valami isteni dolog volna, a Krizantémum asszonyságoktól, meg a Fanny Legrandoktól még ma is valami megadással teli rabszolgaságot követel és minden jogot megtagad tőlük, még azt a jogot is, hogy úgy igyekezzenek élni a rendeltetésüknek, ahogyan tudnak… amely felfogás csak olyan írónál érthető, aki mint Daudet, a legcsekélyebb filozófiai elmélyedésre se mutat hajlandóságot. Mindenkinek észre kell vennie, milyen kicsinyesnek láttatja Sapho alapgondolatát az a tapasztalat, hogy az az – úgyszólván – népszokás, melyet Daudet ebben a legszebb regényében olyan vehemensen támad, nem sokkal élte túl a miatta való lamentálás megjelenését. Észre kell vennie végül, hogy még a regény élvezetét is csökkenti itt-ott a didaktikus szándéknak a meséből való minduntalan ki-kiütközése. De ez a regény annyira gazdag szépségben, hogy mindez már csak igen kevéssé csorbíthatja a hatását. Mert amilyen gyönge Daudet filozófusnak, olyan elsőrangú művésznek. Ellentétben azokkal az írókkal, akik a lét legnagyobb problémáit akarják megoldani a dadogásukkal, hebegésükkel, makogásukkal: amit mond, az jelentéktelen, de ahogyan mondja, az az élet-jelenítés, amellyel tanítását példázza, – csodálatos, nagyszerű. Ha az az életbölcseség, amelyet hirdet, nem sokkal magasabb színvonalú, mint bármelyik jó nagybácsi intelme, azok az élettel teli képek, amelyekkel oktatását illusztrálja, nagy erővel, felejthetetlenül, a képzeletet gyönyörködtetve és a gondolkozást is megtermékenyítően vésődnek bele emlékezetünkbe. Művészösztöne és hatalmas intuiciója az alakok megelevenítésében és ezek lelki indítékainak feltüntetésében, a természeti és társadalmi környezet impressziókat sugárzó, színekben gazdag, ragyogó érzékeltetésében, a meseszövés és bonyolítás természetességében, az előadás érdekességében és a világító vagy gyujtó szavakkal való kifejezés erejében, szóval mindabban, ami a művészi megalkotáshoz tartozik, olyan megkapó, elbájoló finomságok megvillantatására teszi képessé, amelyek varázsa alól csak az az olvasó vonhatja ki magát, aki nem most tette le kezéből Saphot, hanem közel harminc esztendővel ezelőtt és már nem bízik a régi impresszióiban.

Milyen finom érzékkel találta meg Daudet Jean Gaussin egyetlen mentségét Caoudal és Déchelette alakjának a regénybe beállításával! Minden magyarázgatás nélkül, milyen művészi erővel érteti meg olvasójával, hogy nem csak éppen az érzékiség teszi Jean Gaussint energiátlanná, hanem az is, hogy minduntalan hallja az öregedő Caoudalok „Ohé, la jeunesse!…“-ét, mely arra emlékezteti, hogy a szerelmeskedés ideje hamar eljár, meg az, hogy a Décheletteek, akiknek a példáját szívesen követné, néha megjárják a „Pas de lendemain!…“-jökkel. A Fanny Legrandok öngyilkossággal való fenyegetőzésének, Daudet szerint, azért van olyan nagy hatása a Jean Gaussinekre, mert néha csakugyan találkozik egy-egy kis grizett, aki leugrik a harmadik emeletről, amikor elhagyják. Ha ez a Déchelette-Alice-epizód nagyon is romantikusnak tűnik fel, – kivált annál a Daudetnál, akit a naturalisták mindig maguk közé számítottak, akármennyi romantikával állott is elő, – mindenesetre fényesen illusztrálja az író gondolatát. Vagy milyen művészi formában világítja meg azt a tételét, hogy a Fanny Legrandok nem a száraz lelkű tucatemberek, hanem a nemesszívű, gyöngéd érzésű, részvétre hajlamos, megérteni, megbocsátani tudó s éppen ezért energiátlan fiatalemberek veszedelme, tehát azoké, akik a legértékesebbek s a legkevésbé érdemlik meg a végzetöket, akikért a leginkább kár! És minő intuicióval mélyíti el példázatának a perspektíváját az, hogy Fanny Legrand semmivel se rosszabb, mint általában azok a nők, akiket reprezentál, sőt gyöngédebb érzésekre is képes, a gyerekével, apjával, Flamantnal szemben, de Gaussinnel szemben is! Azután – és ez a fődolog – milyen eleven, milyen kedves, érdekes és színben pompázó a regénynek úgyszólván valamennyi alakja s milyen költői erőre valló, bájos és ragyogóan művészi az előadása!

Saphoban, a regényben, tehát tanköltészetének és naiv filozófiájának ellenére is sokkal több az egyáltalán nem, vagy csak lassan változó irodalmi érték, semhogy már elavultnak volna mondható, ami csupán azt jelenthetné, hogy a mai olvasó már nem lelhet benne akkora gyönyörűséget, aminőt a már élemedettek találtak benne harminc évvel ezelőtt. Ha ma talán kevesebben olvassák, mint akkor, ez még nem az elavultságot jelenti; az irodalomban az új mindig háttérbe szorítja a régibbet a sokaság elől, mert hamar megérthető, de csak hosszasan determinálható okoknál fogva az olvasók új generációja mindig az egyívásúak irodalmi produkciója iránt érdeklődik a legjobban, akkor is, ha ez nyilván kevésbé becses, mint a régibb nemzedékek munkássága. Annak pedig, hogy a mai olvasóközönség színe-java már nem tudná úgy élvezni Daudet regényeit és elbeszéléseit, mint ahogy élvezték Daudet kortársai, egyelőre semmi jelét nem látni. Ez nem is volna könnyen megérthető; annál kevésbé, mert a francia regényirodalom Daudet és Guy de Maupassant halála óta nem állott elő olyan alkotásokkal, amelyek fényességei elhomályosíthatnák a Saphoéhoz hasonló kötetek dicsőségét. Mennyivel erőtlenebb feldolgozása Camille Lemonnier L’homme en amourja ugyanannak a témának, amelyiké Sapho! Pedig ezt a belga Lemonniert a franciák s kivált a francia írók ugyancsak nagyrabecsülik.

Hanem Saphot, a regényt, vétek összetéveszteni a belőle ácsolt színdarabbal. Belot ugyan nagy ügyességgel ültetett át a regényből a színműbe egyes jeleneteket s a főalakok a színpadon sem veszítették el minden érdekességüket; de azt, ami a regényben elsőrangú jelentőségű, ami itt csupa élet, szín és ragyogás: a legügyesebb dramatizálás sem emelhette ki a regényből. Azt lehetne mondani: a hús, a vér, a bőr tejfehérsége s az élet piros színe elveszett, csak a csontváz maradt meg. Ez a regény és a dráma alkat-különbözőségének megfelelő, természetes következés s nem hibája a dramatizálónak; de nem változtat azon, hogy Sapho, a színdarab, éppen olyan élettelen és értéktelen valami, amilyen élettel teli és becses a regény. Hogy csak egyetlen példa mutassa meg a nagy különbözőséget: minthogy a színpadról a néző csak azt fogadja el megokolásnak, amit jelenetekben lát és a regényből jóformán semmi se volt átvihető a színdarabba annak a művészi festéséből, hogy mi igázza le, keseríti el és töri össze Gaussint, ez, aki a színdarabban látható, érzékelhető ok nélkül felel utálkozással Fannynak a sok kedveskedésére s ott, ahol az érzés a legnagyobb erővel tör ki belőle, egy gyerek ellen tombol, szinte kellemetlen alaknak tűnik fel a néző előtt s vele ellentétben Fanny valósággal szimpátikusnak. A dramatizáló tehát szinte az ellenkező hatást érné el – ba ugyan igazán hatni tudna a néző képzeletére s gondolkozására – és teljességgel nem azt a hatást, amelyre a regényíró törekedett s amelyet a regény el is ér. Ha a néző ismeri a regényt s ennek még emlékezetében lévő szépségeivel ki tudja tölteni a színdarab hézagait, úgy a színdarabban is megtalálhatja legalább azt a gyönyörűséget, amelyet a szép emlékek varázslatának köszönünk; de ilyen közönségre nálunk nem lehetett számítani, inkább olyanra, amelyet a darabnak három felvonáson át erősen novellisztikus szerkezete untat és idegessé tesz. Azután ebben a darabban alig van egyéb, mint sok hálás szerep; ilyenek, Fannyn kívül: Déchelette, Caoudal, Oncle Césaire, Jean is. Ezeket Párisban megannyi kiváló művész a regény szépségeitől inspirált jellemző erővel személyesíti; nálunk e parádés szerepek előadói közül Fanny alakítóján kívül senki se volt helyén. (1913 január.)