Színházi esték

I.

Cyrano de Bergerac1) az utolsó félszázad legnagyobb színházi sikere; mi több: emberemlékezet óta nem történt, hogy verses munka hasonló szenzációt keltett volna. Cyrano de Bergeracot 1897 december 28.-án adták először a párisi Porte-Saint-Martin-színházban; azután folyvást teli házak előtt játszották s mert vasár- és ünnepnapokon kétszer is színre került, már 1898-ban megérte kétszázadik előadását. Ez a kétszázadik előadás a premiér után való napon már előrelátható volt; a premier közönsége tompoló tetszés hangjai közepett, ujjongva, szinte mámorosan hallgatta végig a darabot; a szerzőt és Coquelint, Cyrano személyesítőjét, nem győzték eléggé ünnepelni; s másnap a párisi sajtó temérdek harsonája majdnem egyértelműen zengette, hogy Cyranoval a francia színműírásnak egy új s bizonyára dicsőséges korszaka kezdődik. A színházi kritika korifeusai (az igazán jelesek) között találkoztak ugyan, akik tartózkodással szóltak az új darabról, de ezek maguk is színműírók s noha udvarias dicséreteikből ki lehetett olvasni, hogy csak azért kiabálnak a farkasokkal, mert nem akarják kitenni magukat az irígység vádjának, ezek tartózkodása és mérséklete nem igen számított. (Az egy Jules Lemaitreben volt elég önérzet és erkölcsi bátorság, megkérdezni a gyönyörűségében ájuldozó Faguettól, hogy mi az ördög az, ami Cyranoban korszakot nyit?) És a siker nőttön-nőtt; amint ezen senkise csodálkozhatik, aki ismeri a párisi emberben lakó sok gyerekességet és azt az általános nagyvárosi hajlandóságot, mely oly hálás minden szemfényvesztéssel, blaguegal és fanfaronnadedal szemben. A századik előadás után Edmond Rostand, aki időközben meggazdagodott darabjának a tantiémejeiből, vendégségre hívta színészeit, kritikusait, a színház barátjait, úgyszólván az egész közönséget; s a kétszázadik után, mint egy Derbynyerő úr, pénzt osztott ki Páris szegényei között. Ami kétségtelenül szép biztatásul szolgálhat a meg nem értett verselőknek és sokszor bukott színműíróknak. Rostand 1896-ban még kollégájuk volt és íme! 1898-ban ötven francia város színháza hirdette és játszotta egyhuzamban a híres Cyranot.2)

Távol attól, hogy új medret ásna a francia színműírásnak, Cyrano de Bergerac elkésett darab. Tisztára romantikus dráma, amelyen első pillantásra – ha a fölépítés raffinériája nem oly feltünő benne – a harmincas vagy a negyvenes évek vignettáját keresnők. De az, hogy „vieux jeu“, nem gyöngéje, hanem egyik erőssége. Közvetlenül a romanticizmus elvirágzása után, Adolphe D’Ennery ácsolt össze ily stílű darabokat, a közönség második és harmadik osztálya számára, igaz, hogy nem versben, hanem prózában, de szintén igen ügyesen. Rostand – D’Ennery versben, azzal a nagy különbséggel, hogy inspirációjának forrása: nem Hugo Viktor, hanem: Dumas père. Ahogy a D’Ennery Don César de Bazanja viszonylik Ruy Blashoz, amelyből főalakja, vezér-motívuma, tárgya és stílusa eredett, úgy viszonylik Cyrano de Bergerac a Dumas père regényeihez (Három testőr, Párisi mohikánok) és főképpen drámáihoz (Henri III., Charles VII. chez ses grands vassaux, La Dame de Montsoreau). Edmond Rostand Cyrano de Bergeracja félig D’Artagnan, félig a Párisi mohikánok Salvatora; kalandjai azok, amelyeket a Dumas père mesevilágából ismerünk, allürjei, érzelmessége, par force ötletes hangja szintén de genere Dumas, csak a Saint-Mégrin, Guise herceg, Antony és Yacoub szenvedélye hiányzik belőle. Érdekes, hogy azok, akiket talán másodlagos romantikusoknak lehetne nevezni, kivétel nélkül elejtették a romanticizmus egyik fő vallási tételét: a halálos szenvedélyek kultuszát, ellenben rendre megőrízték a romantikusok külsőségeit. A „kis ködmen“, a köpenyeg, a kard és a tollforgó itt is túlélte az ősöket. Ime, a mi darabunk is a festői szituációk, a meglepetések, a teatrális villámlások egymásra halmozása; ha a technika nem oly raffinált, ha a korfestés nem oly lelkiismeretes, ha a verselés nem oly keresetten gondos s ha végre a cselekvés fejlesztésében nem oly feltünő a józanság, minduntalan azt képzelhetnők, hogy Dumas pèret hallgatjuk. Ugyanez a józanság, amelyet legutóbb említettünk, választja el Edmond Rostand-t a parnassienektől, akiktől a verselés mesterségét tanulta; a parnassienek sok álmodozással helyettesítették elődeik szenvedélyét; Rostand csak cum grano salis álmodozó, néha a szárazságig józan. Enélkül legtöbb jelenete azt a hatást tenné, hogy a Trois mousquetairest látjuk, amelyet D’Ennery dramatizált s Théodore de Banville öntött versekbe.

A romanticizmust korán sirattuk el; varázslata örök, legalább is beláthatatlan időkig tartó. Amíg a közönség nagy többségben naiv (s a színház, mely egy időben csak az arisztokraták mulatsága volt, ma a legdemokratikusabb szellemű intézmény, úgy hogy a könyvet e tekintetben a színdarabbal össze se lehet hasonlítani), addig a romantika eszközeit nem lehet végképpen elkopott, hasznavehetetlen rekvizitumoknak tekinteni. Vannak, akik ma is felhasználják ezeket a rekvizitumokat s szerencsével. Aminthogy az, aki – akár naivságból, akár tudatosan – a szellemi táplálékban csak vigasztalást keres, nem fogja beérni magával „a természettel, amint egy nagy egyéniségben tükröződik“, és sohase fog önként lemondani a hősökről, akik éppen olyan hatalmasak és vidámak, amilyen gyöngék és szomorúak vagyunk mi mindnyájan s akiknek minden sikerül, olyan bizonyossággal, mint aminővel ebben a szomorú világban a legtöbb erőfeszítés hiábavaló.

A józan franciák pláne külön kedvvel gyönyörködnek a jólelkű matamoreokban, akik a fizikai és szellemi erő egy álmodott teljességével gyűrik le a színpadi bábuk százait; nyilván nem a tulajdon képmásaikat, hanem ellenségeik s talán barátjaik személyesítését látván azokban, akiket a kissé autokratikus hajlandóságú matamore lefőz vagy legyőz. Nos, azok számára, akiknek a színházban ez a vigasztalás a fődolog, Cyrano de Bergerac csupa gyönyörűség.

Nagyon szereti a francia közönség a versek, kivált a zengő rímek muzsikáját is; ránézve ez igazán a zene egy neme. S Rostand, bár nem könnyen, nagy gonddal versel. Rímei ugyanazok a komikusan jó rímek, amelyeket nálunk kín-rímeknek szokás mondani, de a francia vers törvénye más, mint a mienk s maga a „kín-rím“ a francia hallgató előtt nem fülsértő, nem mulatságos. Rímelésének erőltetettsége bizonyára derogált volna a parnassieneknek. Lépten-nyomon látnivaló, hogy rímei nem önként fakadnak a gondolatból s az is, hogy összehidalásuk sok henye, semmitmondó sornak és még több verejtékes elmésségnek adott életet. De az ilyen rímeken: „un pareil nasigère – il exagère!“ „Pulcinella – quel nez que ce nez-là!“, „au soleil ne se fane! – Aristophane“, „Nanain: – melon nain!“, „nez magistral – le mistral“, „une rose muscade – en embuscade!“, „C’est diaphane – oui, Roxane“ stb., a nagyközönség nem akad fenn. Mindaz, ami e rímek közt van, pusztán a rímek kedvéért került a szövegbe, c’est diaphane! De az egész cseng-bong s ez a fő.

Képei, hasonlatai, elmésségei éppen ilyen mesterkéltek. Ha azt mondja, hogy Cyranonak a kardja „a Párkák ollójának a fele“, s ha Roxanet, aki „oly friss, hogy közelében szív-náthát kap az ember“, így mutatja be: „mintha az őszibarack egy eperrel mosolyogna“, ezzel bizonyára csak a précieuseök nyelvét akarja jellemezni, de Cyrano és a vidéki Neuvillette is ilyen stílusban beszélnek s a darab teli van eféle „ötlet“-ekkel, képekkel és hasonlatokkal. Ami talán kissé sok a jellemzésből. De ismeretes, hogy az efajta játék mindig kedves volt a franciáknak.

A litterátus embereket végre azzal kapja meg Rostand, hogy Cyrano de Bergeracja korrajznak csakugyan kitünő. Minden aprósága a tudós pontosságára valló. Általában, ha szabad a drámaírás „segéd-tudományairól“ beszélni, tagadhatatlan, hogy Rostand tanára lehetne az összes színházi tudományoknak. S még sok egyéb jót mondhatni Cyrano de Bergeracról. Ha valaki azt állítaná, hogy ama sokat emlegetett „abszolut belbecs“, melyet a Karácsonyi-pályázatnak nevezett aggszűz oly régóta vár, itt van ebben a Cyrano de Bergeracban, nem sokat túlozna. Egy első eminens darabja ez, aki jelesen komponál, secundum regulas artis, sőt rendkívül ügyesen „jelenetez“, nagy gonddal költ, elméskedik és versel, egy első eminensé, aki azonban lelke mélyében maga a középszerűség.

II.

Ismeretes, hogy Salvinien Cyrano de Bergerac a tizenhetedik század egyik legelmésebb poétája volt. Pédant joueját az a szerencse érte, hogy Molière benne találta Scapin csínyjeit; s valószínű, hogy Agrippinejét a nagy Corneille felhasználta. Gúnyos szellem, mint Scarron, akinek ellensége s akivel heves polémiát folytat; tanítványa Gassendinak, hű olvasója Descartes könyveinek, s igaz tisztelője az ókor filozófusainak, különösen Pirrhonnak, a nagy szkeptikusnak. Művelt és invenciózus elme, s kitünő verselő, aki nincs fantázia nélkül. Egyik munkáját: a Histoire comique des États et empires de la Lune et du Soleilt ma is el lehet olvasni; mondhatni chef d’oeuvreje egy akkor divatos, azóta teljesen elavult genrenek. (Erre a munkára céloz Rostand, a Guichesel való jelenetben, amikor Cyrano Guichet azzal a mesével tartja vissza, hogy a holdból pottyant a földre.)

Cyrano emlékezetét azonban nem munkái tartották fenn, hanem párbajai, s híres nagy orra, mely mindig össze volt szabdalva. Ő a francia irodalom-történet rettenthetetlen hőse, akit kortársai le démon de la bravourenak neveztek. Csak harmincöt évet élt (1620–1655), de verekedéseinek se szere, se száma. Húszéves korában gárdista; ott van a Champagne határánál vívott csatában, ahol egy muskétagolyót lőnek a hasába. Arras ostrománál egy kardszúrás a torkát találja; mindezt kiheveri. Legnevezetesebb hőstette, midőn a neslei kapunál száz ember ellen védelmezi meg a poéta Lignièret, akin egy nagy úr valami csípős epigrammot akar megbosszulni bérelt spadassinekkel. Végre is úgy hal meg, hogy egy tégla esik a fejére.

Állítólag nagy korhely volt; Lebret barátja azonban e vád ellen tűzzel védelmezi. Mindamellett nem valószínű, hogy szerelmeiben oly éteri s oly nagylelkűen önfeláldozó lett volna, mint aminőnek Rostandnál látjuk. A D’Artagnan és Bonaciexné szerelmi regénye mindenesetre szokottabb volt azokban az időkben.

Paul Lacroix, Viktor Fournel, Pierre Brun stb. kissé másnak festik Cyranot, mint Rostand. Egy Cyrano-tudós a Revue Bleueben azt írja, hogy a dokumentumok Cyranot határozottan más színben tüntetik fel, mint a Rostand darabja, melyet különben kitünőnek talál. Ez mindegy. Ránk nézve közömbös, hogy a Rostand évszámai helyesek-e, s hogy Cyrano sokat ivott-e vagy csak keveset. Ha nem ilyen volt, amilyennek Rostand festi: ilyen lehetett volna s ez elég. A fő dolog az, hogy olyan érdekesnek s olyan megnyerőnek festi-e, akinek ezt a légies szerelmet elhisszük?

Nos, a bemutatót nem tartom szerencsésnek. Az Hotel de Bourgogneban vagyunk, egy színielőadás előtt. A nézőtéren nemesek, polgárok, marquisk, précieuseök, testőrök, apródok, lakájok, csirkefogók. Az előadás előtt vívnak, kockáznak, fecsegnek, kergetőznek a lányokkal stb. Megtudjuk, hogy Christian de Neuvillette, aki csak most jött Párisba, hogy a testőrök közé lépjen, szerelmes egy Roxane nevű précieusebe (igazi nevén Magdeleine Robin). Erre a Roxanera szemet vetett a hatalmas Guiche gróf, Richelieu unokaöccse, s egy emberéhez, Valvert vicomtehoz feleségül akarja kényszeríteni – nem tisztes szándékból. Megtudjuk azt is, hogy ugyanez a Guiche gróf meg akarja gyilkoltatni az iszákos Lignière poétát, aki Cyrano barátja, száz emberrel, a neslei kapunál, abból az okból, amelyet Cyrano életrajzából már ismerünk. Megtudjuk végre, hogy Cyrano megtiltotta egy Montfleury nevű kövér színésznek, hogy ki merjen jönni a színpadra egy hónapig, mert a kövér színész nagy szemeket meresztett Roxanera, akibe Cyrano titokban szerelmes. S a nézőtéren fogadnak, vajjon Cyrano eljön-e Montfleuryt terrorizálni, mert az előadás már kezdődik, s íme Montfleury megjelenik a színen.

Igen, eljön. Már itt van. Először csak a hangja hallik: „Gazember, nem megmondtam, hogy egy hónapig ne mutasd magad?“ A közönség indignálódik, Montfleury folytatni akarja, de a hang folytatja: „Takarodjál innen!… Megbotozzalak?“ S egy kar, egy kéz, meg ebben a kézben egy bot válik láthatóvá. A színész, a parterre bíztatására, tovább szaval, s erre Cyrano beront a nézőtérre, feláll egy székre, s Rostand, egy instrukcióban, hozzáteszi, hogy: a bajusza fel van borzolódva, s az orra ijesztő… Montfleury kéri a közönséget, hogy segítsenek rajta; a marquisok csendre intik Cyranot, de Cyrano fenyegetőzik s mindenkit lehurrog vagy lenyelvel. Egy polgár azt kiáltja neki: „Hisz ön se Sámson!“ – „Nem volna szíves idekölcsönözni az állkapcáját?“ – felel Cyrano. Ebben a stílusban torkol le mindenkit, aki az előadást sürgeti. Akinek nem tetszik a dolog, jelentkezzék. Mindenkivel kész megverekedni s számokat kínál a jelentkezésre. Senki se ad életjelt. Nos Montfleury: „Egy, kettő, három!“ – S Montfleury a „három“-ra ijedten ugrik ki a színpadról. Nagy lárma, miákolás; Cyranot az egész közönség meginterpellálja, miért zavarta meg a mulatságot: Cyrano felesel mindenkivel. Az egyik színész megjegyzi, hogy a helyek árát vissza kell fizetniök; Cyrano odadobja nekik kövér erszényét. Valakit, aki szemtelen kérdéseket intéz hozzá, azzal terrorizál, hogy rámordul: „Nem tetszik önnek az orrom? Szemölcs van rajta? Vagy nagynak találja?“ – „O dehogy! – kiált amaz ijedten – kicsinek találom, egész picinek!“ Erre Cyrano: „Micsoda? Hogy én ilyen nevetséges vagyok? Kicsiny? Az én orrom? Az én orrom rengeteg, s büszke vagyok rá, mert jele, hogy nyájas, jólelkű, udvarias, elmés, türelmes és bátor vagyok!“ S pofonvágja az ipsét. Végre Guiche gróf előretolja Valvert vicomteot, aki vállalkozik annak bátor kijelentésére, hogy neki nem tetszik a Cyrano orra. De csak annyit tud mondani róla, hogy: nagy, igen nagy. Itt következik a felvonás parádés tirádája. Cyrano azt kérdi Valvertől, hogy ennél többet nem tud mondani? S leckét tart a vicomtenak, mit kellett volna mondania. Vagy ötvenféle gúnyolódást rögtönöz a tulajdon orráról; s bár ötletei nagyobbrészt fölötte keresettek, tirádája hatásos, mulattató. „Önnek keztyűje sincs!“ – kötekedik tovább a vicomte, akit Rostand ugyancsak árván hagy hőse kedvéért. „Valakinek az arcán felejtettem“ – felel Cyrano. Valvert erre kifakad: „Pimasz, gazember stb.“ Cyrano leveszi a kalapját és köszön, mintha a vicomte bemutatta volna magát: „Én pedig Cyrano Salvinien Hercule de Bergerac vagyok!“ A vicomte erre pojácának nevezi Cyranot s mi, az előzmények után, úgy érezzük, hogy ez a megjegyzés talál. „Hangyák vannak a kardomban!“ – szól hősünk s immár azt reméljük, hogy elfáradt a nyelve. Ó, nem. Vívni fog a vicomtetal, de egyszersmind egy balladát rögtönöz ezalatt a vívás részleteiről s mikor az utolsó sorhoz ér, meg fogja sebezni a vicomteot. És úgy tesz, ahogy mondja. Általános elragadtatás; senkise gondol arra, hogy ebben a szcénában amennyi a hősiesség, majdnem ugyanannyi a csepűrágás. Mindenki lelkesedik; a hölgyek páholyaikban kendőjüket lobogtatják, egy muskétás gratulál Cyranonak. „Ki ez az úr?“ – kérdi Cyrano a szomszédjától. „A neve: D’Artagnan.“

És ezt nem tudjuk elhinni. D’Artagnan, akinek Rostand három sort szorít a darabjában, nem gratulált volna ehhez a kóklerséghez; D Artagnan nem a galéria kedvéért, hanem a maga örömére szakripántkodott, mert nemes volt, mint Don Quijote, s mert tele volt élettel. D’Artagnan nem rendezett előadásokat egy színházi közönség mulattatására, nem jelent meg sehol tempóra, mint Lucifer, a zöld ördög, nem aknázta ki komédiázásokra karjának hatalmát, mint egy bűvész a keze ügyességét, s talán az igazi Cyrano sem.

Rostand, miután kissé lealacsonyította, siet fölemelni hősét vagy jongleurjét. Nem vacsorál? – kérdik tőle. Nem, mert nincs pénze. Csak annyi volt, amennyit a színészeknek adott. S hogy kellőképpen appreciáljuk ezt a vonást, Rostand figyelmeztet bennünket még egy détailra. A frissítőárús leány, akit elragadtatásba ejtett az előbbi jelenet, felajánlja a hősnek, ami a buffetjén van. Cyrano elfogad egy szem szőlőt, egy pohár vizet, s megcsókolja a leány kezét, „ahogy egy hercegnőét csókolná“, magyarázza Rostand az instrukcióban. „Cyrano lelke önbe szállt, Coquelin“ – mondja szerzőnk az ajánlásban. Nekünk, e jelenetben, úgy tetszik, mintha ellenkezőleg Coquelin lelke szállt volna Cyrano de Bergeracba.

III.

Cyrano továbbra is hű marad pózához: olvasva is mindig Coquelint látjuk. Az első felvonás így végződik: Egy duenna üzenetet hoz Cyranonak Roxanetól, hogy hol találkozhatnék vele titokban? Cyrano, aki reménytelenül szereti Roxanet (Roxane szép, mint Cleopatra s Cyrano éppenséggel nem Antonius) magánkívül van az örömtől; egy pillanatra azt képzeli, hogy szép cousineját vitézségével meghódította. Úgy érzi, hogy tíz szíve és húsz karja van s óriásokkal szeretne verekedni. Nos, itt az alkalom. Beront Lignière s kéri, engedje meg, hogy nála aludjék; nem mehet haza, száz ember les rá a neslei kapunál. „Vedd ezt a lámpát! – szól Cyrano – most legalább is száz emberre van szükségem!“ Haza fogja kísérni az iszákost. A többiek le akarják beszélni erről a merőben fölösleges legénykedésről s valaki azt kérdi, miért protezsálja ennyire a részeges poétát? Azért, mert Lignière egyszer az utolsó cseppig megitta a szenteltvíztartó vizét, amelyet szerelmesének ujjai érintettek, ő, a borissza!… „Előre, cimbora!“ – biztatja Lignièret. Barátjai, néhány tiszt, a színészek és a színésznők elkísérik; egy egész farsangi menet. De Cyrano megtiltja nekik, hogy segítségére legyenek, bármily veszedelemben. Azután így szól a szubretthez: „Ön nem is kérdi, kisasszony, miért mozgósítottak száz embert ez ellen az egy szegény rímelő ellen? Mert tudják, hogy barátom!“ – s a függöny legördül.

Mindez pittoreszk, mozgalmas, teatrális; teatrálisabb már nem is lehetne. De mégse megkapó, mert a néző nem tudja elképzelni, mire jó ez a sok tour de force. Szerzőnk a cselekvést még alig pedzi; s a sok coup d’épée, franciásan szólván, megannyi „coup d’épée dans l’eau“-nak tünik fel. Ahhoz képest, ami eddig történt, Cyrano túlságosan sokat szaval; s hallván, mennyire keresi a pointe-eket, Gustav Freytag „Schmock“-nak nevezné ezt a Cyranot. Az igazi Cyrano, aki aligha kísértette magát a neslei kapuhoz ilyen álarcosbáli bandával, a szép szavak vadászatában sem volt ennyire mértéktelen.

Második felvonás. Roxane a találkozón tudtára adja Cyranonak, – aki időközben elbánt a száz spadassinnel (vagy nyolcat leterített közülök, a többit megszalasztotta) – hogy Christian de Neuvillette-et szereti, aki most lépett be abba a századba, ahol Cyrano is szolgál. Arra kéri cousinjét, protezsálja egy kissé Christiant, mert a gascogneiak nem szívesen látják maguk közt a „gólyát“ s az Észak-Franciaországból való jövevényt; már pedig, ha ezek a kemény legények kikezdik Christiant, a szegény fiúnak nehéz sora lesz. Cyrano mintha a felhőkből cseppenne le; de nem árulja el szerelmét és fájdalmát s mindent megigér. Nem engedi, hogy bántsák Christiant; esküszik, hogy a szép fiúnak nem kell majd párbajoznia; sőt azt is meg fogja mondani neki, hogy Roxane levelet vár tőle. Valóban, azok a regényhősök, akik a Roxane olvasmányaiban szerepeltek, nem lehettek lovagiasabbak. Ez a platonikus szerelmes, aki önfeláldozó egész az alkalomszerzésig, már nem is a romantika, hanem az Amadis világából való. S mily megpróbáltatás! A gascogneiak csakugyan ignorálják Christiant s ez, hogy bebizonyítsa a bátorságát, elhatározza, hogy beleköt Cyranoba. És mialatt a hérosz elbeszéli társainak a neslei kapunál való kalandját, Christian egy sereg gúnyos célzást tesz Cyrano orrára. A többiek méltó bámulatára, Cyrano egy darabig nem akarja észrevenni a kötekedést, de végre nem állhatja tovább. Kiküldi cimboráit s magára maradva Christiannal, teljesíti, amit Roxanenak megigért. Christian nem tud hová lenni a boldogságtól, szégyenkezve kér Cyranotól bocsánatot s ha Roxane nem volt túlságosan delikát Cyranoval szemben, most rajta a sor. A szép fiú ugyanis nagy zavarban van; nem sok elmésséggel rendelkezik s ezt maga is tudja; hogyan írjon hát az elkényeztetett précieuse-nek? Nos, Cyrano majd megírja helyette a szerelmes levelet (már van is egy készletben; Christian nyugodt lehet, illeni fog Roxanera), csak el kell küldeni. Az elmésség híján szűkölködő szerelmes hálásan szorongatja új barátja kezét; Cyranot pedig vigasztalja, hogy akit imád, anélkül, hogy sejtené, az ő szívét és az ő szellemét fogja szeretni… A gascogneiak, akik azt hiszik, hogy Cyrano azóta fasirozottá vagdalta Christiant, visszajönnek s álmélkodva látják, hogy akik az előbb meg akarták enni egymást, íme ölelkeznek. A kapitány, aki szintén elmésségben dolgozik, mint ebben a darabban mindenki, azt kérdi Cyranotól: „Hogyan, a mi démonunk szelíd, mint egy apostol? Ha megütik az egyik orrlyukát, odatartja a másikat?“ Egy muskétás pedig, aki hősködni akar kedvese, a pékné előtt, abban a hitben, hogy Cyrano csak szájhős, mint ő maga, még erősebb szavakkal inzultálja. Cyrano, szerelmi bánatában, pofonvágja a muskétást, mint a juhász, aki elkeseredésében – mi telhetett tőle? – botjával nagyot ütött a szamár fejére.

Ebben a második felvonásban van sok ügyes dolog. Az irodalmi pék, az éhes poéták, a Mikulás-szerű, joviálisan mord gascogneiak jó figurák s a kuplé, mellyel Cyrano Guiche grófnak bemutatja őket:

csupa verve s a hetvenkedés és szájasság e nagy operájának legszebb áriája. Ezt az áriát még egyszer halljuk a negyedik kép végén, a csatába rohanó Cyranotól s mily hatást tud kihozni helyénvaló ismétléssel ez a ravasz színházi róka! Úgy hat ott, mint a Troubadour strettája.

Szóval a második felvonás elég szórakoztató; de jellemző, hogy a fődolog ér benne a legkevesebbet.

A harmadik felvonásban Cyrano az eleven Szerelmi Levelező. Roxane erkélye előtt vagyunk. Christian jön a légyottra; nyomában, mint Mephisto, Cyrano. Christian már unja ezt a csöndes társat, aki szerelmi levelezését szerzi, de ő maga mindössze annyit tud mondani hölgyének, hogy: „szeretlek!… imádlak!…“ s a précieuse már-már kiábrándul belőle. Pedig nagyon várja a szépen hangzó vallomásokat. Mit tehetne hát egyebet? Belenyugszik, hogy nem lehet másképpen. Az éj sötétjében Cyrano szaval helyette, míg Roxane csak a szép Christiant látja. Cyrano bezzeg tud a précieuse-ök nyelvén:

Olyan folyékonyan beszél ezen a nyelven, hogy önkéntelenül azt kérdezgetjük magunktól, hogy: vajjon tud-e más nyelven is? S tud-e másképpen Rostand, a fősúgó? Ez végig rébusz marad. Amit Cyrano szaval, sok helyütt csinos; vallomásában a sok erőltetett dolog között van egy-két kedves hasonlat s egy-két megkapó fordulat is; de mindez inkább csak elmésség, mint egyszersmind poézis. Sőt nem is mindig elsőrangú elmésség, amint már meggyőződhettünk róla.

De elég a líráról; lássuk a cselekvést; a kis Herkulest.

Roxane rábirja a kapucinus barátot, akit Guiche gróf egészen más célból küldött hozzá, hogy eskesse össze Christiannal. Mást olvas fel neki a Guiche gróf leveléből, mint ami benne van; egy kis pénzzel is ösztökéli a barát buzgalmát. De Guiche gróf már jön s még megakadályozhatja az esketési szertartást. Cyrano azonban feltartóztatja a grófot, mint Figaro Bartolot; szcéna, melyben Coquelin és Cyrano már egészen egyek. A hatalmas úr, aki azóta feljebbvalója lett a gárdistáinknak, bosszút áll, amiért kijátszották; elküldi Christian és Cyrano századát a csatába, egy jó veszedelmes posztra, még pedig rögtön, a nászéjszaka előtt. Roxane megigérteti Cyranoval, hogy Christian óvatos lesz, nem fog meghűlni, hű marad hozzá és hogy sokszor fog írni. Cyrano mindezt megigéri. És teljesíti az igéretét; ír kétszer is egy nap Christian nevében és Christian tudta nélkül, bár mindannyiszor az élete kockáztatásával küldi el a leveleit. (Már szinte fásultak vagyunk a hősiessége iránt.) S levelei felizgatják Roxanet: látnia kell a férjét, minden áron. Kocsiba ül s keresztülvonul a spanyol táboron, azzal, hogy: „Megyek a szeretőm után.“ Élelmiszert is visz a kiéhezett gascogneiaknak. Az itt következő kép a darab legsikerültebb része. Hiába küldik vissza a veszedelmes helyről, Roxane ott akar maradni a férjével s jelenléte átalakítja az egész tábort, mely egyszerre „iriszillattal van tele“.

– Olyan kalapot tettem fel, mely éppen csatába való! – kacérkodik Roxane s bemutatják neki az éhes, sáros gascogneiakat; mind báró s mindnek egész litánia a neve.

Minden „superbe“ ti; meggyőződünk róla, hogy az intrikus Guiche gróf is grand-seigneur ízről-ízre.

Mondom, a kép megkapó. A drámácska is kezd fejlődni, de csak azért, hogy hamarosan véget érjen.

Christiannak eszébe jut, hogy nem úri dolog visszaélnie a barátja szellemével.

– Már nem a szép fejedet szeretem, – mondja neki Roxane – hanem a szívedet, a lelkedet.

Tehát a Cyrano szívét, lelkét; s nem őt. Kitalálja, hogy Cyrano is szereti Roxanet.

S elrohan egy olyan pontra, ahol a legjobban röpködnek a golyók. Cyrano már-már szót fogadna Christiannak, de mire idáig gyöngül: hozzák Christian holttestét. Az ellenség első golyója őt találta. Cyrano tehát meg fogja őrizni titkát… Christian egy pillanatra magához tér; Cyrano odahajlik hozzá s azt súgja a fülébe: „Mindent megmondtam neki. Azért mégis szeret!“ Christian meghal, Roxane ráborul, a drámának vége. Csatakép, sok francia hazafiasság, a stretta és – bizonyára tapsorkán.

De még egy epilogunk van: az ötödik felvonás. Tizenöt esztendő mulva Cyrano mégis csak elárulja titkát. A haldokló Christiannál Roxane egy levelet talált, egy búcsú-levelet, az utolsót, amelyet Cyrano barátja kérésére írt. Ez a levél Roxane legkedvesebb ereklyéje. Egy este, amikor Cyrano szokása szerint meglátogatja, elolvastatja vele ezt a kedves iratot: oly jól esik hallgatnia; már sötét van, de Cyrano a sötétben is tovább olvassa a búcsúszavakat. S végre Roxane megtudja szerelmese önfeláldozását. Éppen jókor. Aznap reggel valami lakáj egy fatuskót ejtett ki az ablakon s ez éppen Cyrano fejére esett. Cyranot hazavitték s kérték, hogy ne moccanjon, mert másképp halál fia. De Cyrano fölkelt, hogy Roxanet láthassa s ott hal meg ideálja előtt. A haldoklót azzal vigasztalja valaki, hogy Molièrenek egy új darabja került színre s az új darab egy jelenete szóról-szóra Cyranotól való. „Oui, ma vie ce fut d’étre celui qui souffle – et qu’on oublie!“

O, milyen megható volna ez a jelenet, ha hősünk felényit szaval, ha nem gyártja mindhalálig az elmésségeket, ha nem a legfőbb vágya: „tomber la pointe au coeur en même temps qu’aux lèvres!“ ha éhségét nem oly tüntetve csillapítja az Iliászszal, ha levelein nincsenek oly nagy könnycseppek, szóval, ha kevesebbet színészkedik! Az igazi Cyrano is nagyon haragudott Montfleuryre, a kövér színészre. Nem terrorizálta ugyan, de nem is utánozta.