XXXIX.
IBSEN.
Nora.
(Dráma 3 felvonásban, fordította Reviczky Gyula. Első előadása a Nemzeti Színházban 1889 október 4.-én.)
I.
Norának az eredetiben s a német fordításban van egy második címe is, melyet magyarul tán a Babaszoba vagy a Babavilág címmel lehetne megközelíteni. A Babaszoba Helmer Róbertnek az otthonát jelenti. Három apró gyerek, meg egy nagy baba, a mamájok: ezek a Helmer baba szobájának lakói. A legnagyobb gyerek köztük a mama, Helmer kedves kis felesége, aki férjének, a pedáns, korrekt bankigazgatónak „pacsirtá“-ja, „mucuská“-ja, röviden: inkább kedves játékszere, mint felesége. Drága játékszer, mert Nora kissé sok pénzbe kerül.
Pedig Helmerék nemrégen még szűk időket láttak. A családfő azelőtt ügyvédkedett s bizony rosszul ment a mestersége. Mikor darabunk kezdődik, az a szerencse éri őket, hogy Helmert egy nagy részvénytársaság igazgatójává választja meg: a jólét és kényelem végre beköszönt a házba.
Éppen karácsony estéjén vagyunk. Nora a városból jön haza, ahol meglehetősen kiköltekezte magát az ünnepi meglepetésekre. Biztatja magát, hogy ezentúl úgyis telik: újévtől fogva járni fog a nagy fizetés és a nagy tantième. Helmer kissé dörmög, (nagyon szelíden és sok szeretettel) de megadja magát. Megtudjuk, hogy az adósságcsinálásról Helmer úgy gondolkozik, mint egy bankigazgató, Nora pedig úgy, mint egy baba.
Váratlan vendég érkezik: Lindenné, Nora leánykori barátnője. Éppen az ellenkezője annak, aminek Norát látjuk. Csupa komolyság, csupa öntudat, csupa önfeláldozás, szóval: valaki, aki igen erős morális egyéniség. Feláldozza magát anyjáért, testvéreiért, férjéért, aki az áldozatot legkevésbé sem érdemelte meg, egész élete munka és lemondás volt s most is, hogy özvegyen és egyedül maradt, csak azért találja üresnek és sivárnak az életét, mert nincs kiért dolgoznia, nincs kiért lemondania.
Nora bámulattal adózik barátnőjének, de tiltakozik az ellen, hogy amaz őt olyannyira gyereknek nézze. Ő is képes az effélére s hogy ezt bebizonyítsa, kikottyant Lindenné előtt egy titkot, melyet évek óta őrzött.
Ez a titok, mely a hiú kis baba oldalát kifúrja, az, hogy pár esztendővel azelőtt „megmentette a férje életét“. Helmer akkor nagyon beteg volt; az orvosok azt mondták, hogy egészségét csak a délvidék adhatja vissza. Nora, hogy férjét megmentse, Helmer tudtán kívül kölcsön vett ezernyolcszáz tallért s ezzel a pénzzel elutaztak Olaszországba. (Helmer azt hiszi, hogy a pénzt Nóra apjától kapják.) Azóta Nóra a ruhapénzéből dugdos el, hogy fizethesse a kamatokat és a törlesztéseket.
Ennek a dolognak (és ezt Nóra csak később vallja meg Lindennének) egy kis bibije is van. A nagy összeget egy alantas banktisztviselőtől vette kölcsön, aki uzsoráskodásra adta magát. Ez az ember Norától azt kivánta, hogy szerezze meg apjának a kezességét. Csakhogy Norának az apja éppen akkor haldoklott. Ha egészséges, bizonyára aláirja (úgy halljuk róla, hogy nem igen szokott skrupulizálni, ha egy váltót kellett aláírnia), de Nora csak nem állíthatott be ezzel a kéréssel a halálos ágyához! A baba nem sokat habozott, hanem odaírta az apja nevét is a kötelezvényre, ő maga. Nem is sejti, mit cselekedett.
Ime, a kiinduló pont. Színházi konvenció, hogy a kiinduló pont lehet akármi, amint a szerző kívánja; itt még nem szabad akadékoskodni; kell, hogy a szerző valamire támaszkodhassék. S bármennyire ellensége is Ibsen a konvencióknak, ez még nem ok, hogy nála már a kiinduló pontban megkezdjük az akadékoskodást. Az alaptételt tehát nem vitatjuk. Csak a jellemekre nézve vonjuk le belőle következtetéseinket.
Látnivaló, hogy Nora, ha baba, kissé norvég módra baba s mindenekelőtt exaltált baba. Neki is megvan a maga titkolt egyénisége; érzéke van a romantikus önfeláldozások iránt. Sőt néha áldozata is nemes indulatának, amely meg-megtévesztette.
De mindenekelőtt miért titkolja az egyéniségét? Mert úgy tetszett papájának és férjének, hogy baba legyen? Honnan tudja, hogy ha a maga valójában mutatja magát, akkor nem tetszett volna a papájának meg a férjének? Hiszen mikor egyénisége először bontakozik ki burkából a bámuló Helmer előtt, férje nem sokáig opponál, azonnal megvallja: „sok igaz van abban, amit mondasz, Nora“ s később alkalmazkodik a Nora egyéniségéhez: „ezentúl hát másképpen fogunk élni, Nora“ stb. Szóval teljességgel nem visszautasító. Honnan tudja Nora, hogy Helmer nem respektálta volna egyéniségét, ha korábban revelálja magát? Hogy Helmernek ezt ki kellett volna találnia? Jól van; csakhogy Helmer ehhez korlátoltabb, semhogy kitalálhatná felesége értékét, de azért nem kapacitálhatatlan. Nora nem várja tőle, hogy őt meg fogja érteni? Ennyire csak nem tartja korlátoltnak, hisz szereti? És éppen az a Nora nagy csalódása, hogy férjét sokkal különbnek tartja, mint aminő. Tehát, ismételjük, miért nem revelálta magát annak, akit azelőtt valóságos romantikus hősnek tartott, mert, mint meglátjuk, romantikus elhatározást vár tőle? Itt egy kérdőjel marad.
Különben jegyezzük meg, a Nora babasága Ibsennél nem tiszta és világos. Nem tekintve a kiinduló pontot, Nora előttünk szóban és cselekvésben babának mutatkozik ugyan, de olyan babának, akinek néha a Gyp Paulettejéhez méltó ötletei vannak. S ott, ahol Nora a maga babaságáról nyilatkozik, azt vallja, maga sem tudja, mi volt babázásában a természetes, a megszokott s mi a színlelt, a kedveskedő. Volt benne – úgymond – egyik is, másik is. Mindez elég határozatlan. (Regényben talán jellemző is lehet a dolog, de ott is bővebben kell bennünket felvilágosítani az ilyen Zwiespalt der Naturról.) Színpadon azonban semmiesetre sem világos. Hogy a művelt és okos nézőnek e misztikus homályban is tisztán kell látnia? Hogy nemcsak azt kell megértenünk, amit a személyek mondanak, hanem azt is, amit elhallgatnak? Bene. Hanem azért kissé sok rébuszt ad fel.
Még egy kérdőjel. S ezt a Nora „egyéniségé“-nek első nyilvánulásához tesszük. Oh, teljességgel respektáljuk a Nora egyéniségének összes jogait! Sőt szívesen igazat adunk Ibsennek mindabban, amit a nőkérdésre vonatkozólag mond. Megadjuk, hogy a nő egyéniségét ugyanazok a jogok illetik meg, mint a férfiét; de… ennek a női egyéniségnek is csak respektálnia kell a másik ember egyéniségét. Itt a Helmerét. E másik egyéniségnek éppen úgy joga van visszautasítani, mint amannak meghozni az áldozatot. A szabályok és a betű szerinti törvények emberéről föltehető, hogy az élet nem kell neki ezen az áron. A pia fraus mégis csak fraus marad. Igaz, hogy Nora a szeretet jogán cselekszik, mely – a drámában bizonyára – mindenekfelett való jog, de bárha nemes, nagylelkű cselekedetében a peccadille még oly parányi is, azért mégis csak hibát követett el férje ellen, mert a házasságnak éppen amaz ideális felfogása szerint, melyre Ibsen figyelmünket irányítja – ebben a szövetségben nincs helye semmi áltatásnak. Leborulunk Norának a hibája előtt; de egyéniségének emez első megnyilatkozása még nem biztosít neki felsőbbséget amannak az egyéniségével szemben.
Különben, – siessünk megállapítani – a paragrafusok emberére, akivel Ibsen igen mostohán bánt el, nem a legszebb világot veti, hogy elfogadja az olaszországi utat. Helmer azt hiszi, hogy Nora apjának a pénzén utaznak. Pedig erről az emberről Helmer (s jegyezzük meg: Nora előtt) többször is bizonyos megítéléssel s határozott morális felsőbbséggel beszél. Olyan természetesnek találja a pénzét elfogadni? Mindez csak a Helmer lelki szegénységét karakterizálja – így felelnek az Ibsen-rajongók. De ha Helmer ilyen mértéktelenül rászolgál a biblia gyöngédségére: hogy-hogy nincsenek Norának kételyei, hogyan várhatja tőle a Ferréolok és a Szegény ifjúk hőstettét? Nora maga a bizalom, mert maga a szeretet, mondhatná valaki. Helyes, de ha előbb ennyire vak, miért lát később, egyszerre, pythonissa szemmel, ibseni szemmel, szeretnők mondani, mélyrehatóan, keresztül a szeretett ember lelkének ködein? Hogy Nora szeme fölnyíljék, Helmernek nagyot kell vétkeznie ellene; mint később látjuk, az, amit Helmer tesz, nem olyan szörnyen rettenetes. Buta és hitvány fölgerjedésnek enged, annyi igaz, de cselekvése nem rosszabb, nem jobban kiábrándító, mint nyolc év óta bármelyik lépése.
És, mint megjegyeztük, mintha Nora kissé rászedettje is volna nagy áldozatának. Az a föltétlen bizonyosság, mellyel hízeleg magának, hogy férjének az életét megmentette, kissé egoista gondolkozásra vall. Istenem, az orvosok nem éppen csalhatatlanok; lehet, hogy Helmer életben maradt volna a délvidék nélkül is. Bizonyos, hogy azért a Nora áldozatának megmarad az értéke, mert erre nézve még az eredmény is közömbös; de Nora nem szerzett vele kétségtelen jogot: ezt az életet úgy úgy tekinteni, mint amelyet ő tartott meg, mint amely tehát némi részben az ő tulajdona. A Helmer élete őt sem többé, sem kevésbé nem illeti meg, mint bármelyik férjé megilleti a hitestársat. A norvég baba egy kissé túlságos mértékben tulajdonít hathatósságot az emberi cselekedeteknek.
Mindezt – ezzel kezdtük – nem vesszük zokon, csak azért soroltuk elő, hogy joggal mondhassuk exaltáltnak.
Ami a hamisítás tényét illeti: senki sem veszi ezt komolyan a mi kis norvég babánktól. „Trallala“, hisz ez oly természetes! Ez a trallala többet mond minden megokolásnál s a vén bírák készséggel rakják a szép kis Nora lábához a legtökéletesebb abszoluciót. Vagy utóbb: „A törvényekben benne kell lenni, hogy a nő megmenthesse férje életét s kímélhesse haldokló apját.“ Bravó, ez többet ér Cicero egyik-másik védőbeszédénél. Sőt, úgy hiszem, Nora esete a jus strictum szempontjából sem olyan nagyon veszedelmes. De ha veszedelmes volna is, mit nekünk a jog! Ha úgy tetszik, Ibsennel együtt a code pénal-okra is megharagszunk egy kicsit. Elsóhajtjuk, hogy ha a büntetőjogi teóriák közt inkább a felelősség, a beszámítás, az akaratszabadság dominál a rideg retorzió elmélete fölött: miért nincs a kodexnek paragrafusa a mókuskákra is? Például ilyen: „térdig érő szőke hajjal, cseresnyeajakkal, égi kék szemmel hamisítani szabad, az illendőség határai között“. Sőt alkalmat szerezhetünk annak az ötletnek a megkockáztatására is, hogy ha a büntető törvénykönyv külön intézkedik a gyermekekről, külön kellene intézkednie az asszonyokról is. Mert ha a köznézet tagadja a nők szellemi és akaratbeli képességeinek a férfiéval való egyenrangúságát, akkor másnak kell lennie rájok nézve a büntetőjogi beszámításnak is. (Mi persze, Ibsennel együtt, nem tagadjuk az egyenrangúságot, ha a beszámítást másképpen követeljük is.) És szerét ejthetjük keveselni, kicsinyelni és ironizálni a kodexek összes enyhítő paragrafusait.
Kár, hogy Nora maga is célozgat arra, hogy a törvénynek egy más dolga volna az „indító okokkal“. Ah, kedves kis norvég baba, ez már nem az ön hangja! A hang Jákobé! Szerény kis ruhácskája alól, mellyel oly kedvesen takarékoskodott, az északi prédikátor, a mogorva puritán lólába kandikál ki. Kedves kis norvég baba, felelje annak, akitől ezt a frázist hallotta: „oh, ez messzire vezetne!“ Ám, vicceljük a kodexeket, de ne gyújtogassuk meg őket, mert bizony isten, kell valamit a helyükbe tenni s ezt a valamit nem olyan könnyű megtalálni. A dolgok rendje ellen nincs mit ágálni!
De hagyjuk a kodexeket. Nora diadalmasan tarantelláz el közöttük; s még csak egy kérdőjelünk marad.
Miért nem vallja be férjének a dolgot, később, nyolc esztendeig? Hisz tudjuk, hogy a hamisítással nem sokat gondol. De végre is, egy kis peccadillet követett el férje ellen; titka van előtte, áltatta, miért? S azután ott a materiális teher is, a törlesztés. Ha férje tudna a teherről, bizonyára sietne lesegíteni a Nora nyakáról.
Ibsen erre kettőt felel. Sokat, tehát keveset.
Egyik, hogy Norának hiúsága, vagy mondjuk büszkesége az, hogy férje ne tudjon áldozatáról s hogy a terhet ő maga viselje.
Másik, hogy férje sokkal merevebb, sokkal ridegebb ember, semhogy Nora ezt a szabálytalanságot meg merné vallani.
Az első felelet nem állhat meg. Nora maga sem tart rá, hogy a dolog örökre titok maradjon. Majd egyszer elmondja, ha nem lesz ilyen csinos, mint most. S ezt az ötletét is bolondságnak nevezi. Ha elmondhatja húsz év mulva, ez nem olyan erős ok, hogy hét-nyolc év multán titokban tartsa. Az pedig, hogy a terhet maga akarja viselni, fikció. Az a törlesztés mindenképpen egy zsebből telik. Ha Nora nem duggatja el a ruhapénzből, hanem bevallja az állapotot, Helmer kifizeti az adósságot s a szűk háztartásból – kevesebb telik ruhapénzre. S ha neki öröm férjéért valamit tenni (annak a pénzén): miért nem szerezhetné meg Helmernek azt az örömet, hogy ez ne a sokat hibáztatott após emlékének köszönje, hanem önmaga szolgálja meg gyógyulását?
A másik ok erősebb. De itt megint kérdőjel ágaskodik előttünk, ugyanaz, mint előbb, csakhogy kövérebben.
Ha Nora olyan rideg üzletembernek tartja Helmert, hogy ezt az apróságot (mert az ő szemében az) nem meri neki megvallani: hogyan remélheti ettől az embertől, hogy ha majd a játék a tűzzel komollyá válik: Kettős Könyvvitel úr helyette a lángok közé fog ugrani?
Hiszen, igaz, vannak ilyen apró ellentmondások egy nő, pláne egy baba lelkében s ki tudná körvonalozni, milyennek képzeli a szerető asszony a szeretett férfit, ha ez az utolsó fajankó is; de a drámában az ilyen ellentmondásoknak csak akkor van értékük, ha hatásuk van, ha élükre, ha szembe vannak állítva. (Míg a dolog Ibsennél zavaros.) S bizony ennél az esetnél is jobb, ha az a női lélek a drámában csak egy vágányon halad célja felé. Azért nem tudjuk hibáztatni azokat a bourgeoiskat, akik azt vallják: szereti, tehát vallania kell. Előbb vagy utóbb.
De Nora nem vallja meg sem előbb, sem utóbb.
Most már lássuk, hogyan fejleszti a fonalat Ibsen s hogyan vágja ketté. Mint Nagy Sándor vágja ketté, de ketté vágja.
II.
Nora története egy pár nap alatt zajlik le. Karácsonykor látjuk először a babaszobában, s az újév már nem találja Helmer lakásán. Epizód nincs a darabban. A két főszereplőn kívül még csak három alakkal ismerkedünk meg, akik csakis akkor foglalják le érdeklődésünket, amikor valójában beleavatkoznak Nora sorsába.
(Rank búcsúzó-jelenete volna a kivétel; de ez sem fölösleges; ünnepélyesebbé, komorabbá teszi Nora leszámolását férjével.)
Úgy maguknak az alakoknak, mint szereplésüknek Nora életében, nagyon különböző értékük van ránk nézve; míg Lindenné és Günther szereplése elhatározó, a Ranké jelentéktelen, s míg ennek az alakjában sok a költött s a banálisan költött, amazoktól Norának legbrillánsabb, legegyszerűbb, legigazabb sorait halljuk. De mindannyian megegyeznek abban, hogy mindjárt diszkréten osonnak el előlünk, mihelyest Nora ügyében elvégezték a dolgukat. Mellesleg szólva, fényes jele az Ibsen szublimis drámaírói érzékének; másutt alkalmunk lesz rámutatni, hogy e kiváló érzék nem nyert kellő kifejlődést Ibsennek a technikájában; mert jelenetezése néhol meglepően tétova, szeszélyes. Ámbár vigyázzunk, ez a quaker néha keresetten félszeg és szögletes.
Minthogy tehát a másodrangú szereplők csupán ott és akként mutatkoznak, ahol és amint a Nora ügyébe beleavatkoznak: teljes képet adhatunk a drámáról úgy is, ha tisztán a hősnő történetével foglalkozunk.
Lindenné megkéri Norát, hogy szerezzen neki irodai munkát. Helmernek módja van hivatalokat osztogatni; mint új bankigazgató, éppen rostálni akarja a társaság személyzetét. Meg is igéri Norának, hogy alkalmazza Lindennét; egy bizonyos Günther helyét szánta neki. Ez a Günther rovott multú ember; valaha hamisítást követett el; azóta újra kezdte az életet, de nem nagyon biztató módon. Gyanus pénzüzletekkel foglalkozik, egy kissé (nem nagyban) uzsorával is. S ezért kifelé áll szekerének a rúdja a hivatalból. Helmernek nem ez a legnagyobb kifogása ellene, hanem az, hogy valaha jó lábon állottak. Alkalmatlan neki. Ismételjük, Ibsen kissé mostohán bánik Helmerrel; nagyon erősködik, hogy sorsát megérdemelje. Pedig hiába; mert ha Helmer százszor megérdemli is, Norának, mikor házi tűzhelyét elhagyja, csak akkor adunk igazat, ha elég hatalmasnak találjuk a célt, amiért elhagyja. Ah, ez a cél! Hiszen ha sejtőnek! De nem is álmodjuk végig!
Megtudjuk, hogy a megrendült állású Günther ugyanaz, aki Norának a hamis aláírásra pénzt kölcsönzött. Ez az ember tehát markában tartja a még gyanútlan Norát. És él is a hatalmával. Meg akar maradni a banknál; nem annyira a fizetésért, mint inkább a tisztességért. Cseperedő gyerekei vannak; rehabilitációra vágyik; ha elcsapják, visszaesik a sárba, tehát küzdeni fog s élni a fegyverével. Günther négyszer jelenik meg előttünk, míg végre élére állítja Nora előtt az alternatívát; pedig mindig ugyanazt akarja s ezt mindjárt az első alkalommal is kifejezi. Ez egy Norának ama technikai félszegségei közül, melyekre céloztunk. Francia drámaíró, például Sardou ezt egyetlen jelenetben intézte volna el. Igaz, hogy a francia drámaíró nem is habozott volna Güntherben közönséges tucat-gazembert mutatni be, simán és szellemesen. Ibsen távol jár ettől a banalitástól. Az ő embere nem sötét fantóm, hanem érthető pária. Inkább elveszett, mint megromlott ember, aki ha az élet kevésbé mostoha iránta, talán tisztességes maradt volna. S éppen azért kell ennyiszer megjelennie előttünk, hogy ne legyen kénytelen Norával szemben kegyetlenebbnek lenni, mint amennyire (a maga szempontjából) a szükség kívánja.
Ibsennek különben még egy másik oka is volt rá, hogy Güntherrel ilyen sok ostyában adassa be Norának a keserű pilulát. És pedig az, hogy jobban megfigyelhessük Norának a színeváltozását.
Nora, mikor Günther megérteti vele, hogy miért tartja a hatalmában, alig akarja hinni a dolgot. Hogy ő olyan nagy hibát követett volna el, mikor megmentette a férje életét, s megkímélte haldokló atyját az aggodalomtól! De azért a baba mégis csak megilletődik. Az ember azt hinné, hogy ha valaha, végre előáll a titkával, s megmondja férjének, hogy fenyegetik azért az ártatlanságért, amit jó szándékból cselekedett; segítsen az állapoton. Annyit már sejthet, minden babasága mellett is, hogy a dolog nem tréfa, vagy ha tréfa, ideje a tréfának véget vetni. Az áldozattal nincs ok tovább is büszkélkedni, mert íme hátulütője is van a dolognak. Hogy sejti a helyzet komolyságát, mutatja az, hogy tart tőle, mit mondana hozzá Helmer! Minél inkább tart tőle, annál inkább szólnia kellene. Nem teszi, egyszerűen protegálja Günthert. Helmer udvarias és hideg, mint maga a bank. Az újabb ostromra azután Helmer bővebben nyilatkozik Güntherről. Ez az ember hamisított, de nem tartott nyilvánosan bűnvallást, hanem kibúvót keresett; tehát folytonosan hazudott; álarcot viselt, képmutatóskodott a családjában, a gyermekei előtt – az ördögbe! csak nem mulattathatta a gyermekeit a hamisítása történetével?! – hazugsággal mételyezte be a levegőt, melyet gyerekei szívtak stb. Az ilyen ember – úgy véli Helmer – szükségképpen megmérgezi a házát, depraválja a gyermekeit.
Nora megrémül. De magunk is. Ilyet csak Skandináviában mondhat komolyan az ember. Ha ezután nem vall Nora, azt már valahogy meg tudjuk érteni. De annál inkább valljuk, hogy; debuisset pridem. Ha Nora előbb áll elő a titokkal, Helmernek aligha fordulnak meg a fejében ilyen karakán, skandináv ideák.
A második felvonásban Nora kétségbeesett lépésre szánja el magát. Hogy kifizethesse Günthernek az adósságot, kölcsön akarja venni az ehhez szükséges összeget egy barátjától. Ezt a lépését nem sikerül egészen megértenünk. Menekülést nem várhat ettől a tervtől, mert Günther már előbb kijelentette, hogy nem kell pénz, hanem hivatal és emelkedés, s hogy a hamis aláírástól a pénzért sem akar megválni. Mindegy; az egészen természetes, hogy ettől a tehertől szabadulni akar; csak a drámaiság nézőpontjából óhajtanók, ha Nora menekülni s nem csak lelkiismeretét megnyugtatni igyekeznék. Arra, ami következik, nem Norának, hanem Ibsennek volt szüksége.
Nora Rank doktorra gondol, házuknak legjobb barátjára s mindennapos vendégére. Ez a doktor agglegény és vagyonos ember, aki ha tudná Norának a zavarát, bizonyára boldog volna, hogy szolgálatot tehet neki. Csak az a bökkenő, hogy a doktor a gerincagybetegek légies, lemondó s diszkrét szerelmével tiszteli meg a szép asszonyt, akinek tűzhelye mellett (csak úgy távolról) melegedni szokott, s ezt Nora tudja. Nos, a derék Rank, akinek nincs egyéb hibája, minthogy túlságos hangsúllyal jósolgatja közeli halálát, – ami csak északon lehet jó ízlés – Rank azt az ügyetlenséget követi el, hogy éppen akkor, mikor Nora hozzá akar folyamodni, bevallja földöntúli szerelmét. Norának torkán akad a kérés. Nora magatartása itt gyönyörű, az egész jelenet olyan szobrietással, annyi delikatesszel van írva, hogy el vagyunk ragadtatva, de legyünk őszinték, Rank kissé diszgusztál s elveszi a kedvünket.
Rankban, mint a Hazajáró lelkek Oswaldjában, Ibsen az öröklés rettenetességét akarja szemünk elé állítani. Ez a téma kedves vesszőparipája, mint Zolának, a nagy nyugotinak. Mindegyik alakjánál inszisztál ebben a pontban, (így Noránál is) hogy a bibliai „hetediziglen“-t dokumentálja s hogy olcsó bizonyítékaival ránk ijesszen. Ha nem volna északiasan komoly, azt hinnők, csúfolódik velünk. Mert ez a bizonyítgatás puszta játék, mely éppen olyan könnyű, mint fiktiv, hogy ne mondjuk: hazug. Ime Rank. Elpanaszolja: mily rettenetesen bűnhődik apjának hadnagykori víg napjaiért, mily ijesztő bizonyossággal lakol az ős bűnéért, ő, az ártatlan ivadék.
Úgy hiszem, hogy ha Ranknak álmában megjelennék apja szelleme, az ex-hadnagy ilyen formán szólna fiához:
– Igazságtalan vagy irántam. Mert ha olyan bizonyosan ki tudod számítani, hogy az én kicsapongásaim az ok s a te betegséged a következmény, tekintetbe kellene venned, hogy én is örököltem a véremet. Ártatlan áldozat voltam én is; a te bajodnak nem első okozója, hanem csak szállítója. Hogy én kicsapongó voltam, az nem az én hibám, hanem logikai következménye annak, hogy negyedik öregapám, a generális, igen szerette a szép lányokat. Ezt mi a túlvilágon világosan tudjuk. Én nem ítélem el szegényt, mert ő viszont a nagyapjától örökölte a bajt, aki maga is ártatlan volt a dologban, mert olyan mamától született, aki bizonyos időben kiesett a kocsijából s az ijedségbe belebetegedett. Különben, hidd el, mindnyájan örökölünk valamit: ki erre, ki amarra a betegségre és bűnre örökli a hajlandóságot. De a természet jóságos s minden új generációnál igyekszik kikorrigálni a hibát, mindegyik félnek a jó tulajdonságaiból foldozgatva ki a jövevényt. Egyik persze jobban jár, mint a másik. Azért mégis csak kockajáték az élet minden újszülöttnek. Lásd, az ezrednél volt nálunk egy kapitány, aki még nagyobb korhely volt, mint én; és ennek a fia (serfőző Christiániában) valóságos dromedár, akit majd külön kell agyonverni. A szárnysegéd meg szörnyen szolíd, robusztus ember volt; tavaly halt meg a fia mint irnok tüdővészben. Az ezredes fia még ennyire se vitte; félesztendős korában pusztult el agykéreggyuladásban; pedig az apja se nem ivott, se nem dorbézolt, ma is él a feleségével valahol a sarkvidéken, mind a ketten kilencvenesek. Látod, neked van egy nagy előnyöd a tüdővészes fiú fölött; nemcsak hogy tovább vitted (végre is negyvenkét esztendő is valami), de te, mint doktor jobban megismerkedhettél a halállal, aki nem olyan szörnyű legény, mint festik. Megtanulhattad, hogy meghalni (ránk, magunkra nézve) sem nem jó, sem nem rossz, s hogy néha az nyer, aki a rövidebbet húzza. Hadnagyi szavamra, csak az írók félnek a haláltól.
És hozzáfűzhetné, az írókról szólva, hogy az öröklés szörnyű jelenségeinek ez a kipécézése a lehető legcsúnyább lutri, mert hamis játék. A természet hieroglifáiban nem olyan könnyű olvasni, hogy mindjárt bizonyítgatni lehessen velök. Az emberi dokumentumokban olvasni nem tanít meg semmi paleográfia. S ez a hamis játék különösen feltűnő az olyan írónál, aki elindul az igazságot keresni – miféle igazságot? a bölcsek kövét? – amint Don Quijote elindul az elnyomottakat védelmezni s amint Pickwick útra kel embert szeretni.
De térjünk vissza Norához.
Nora nem talál kibúvót, Günther megkísérli a legvégsőt. Az áruló sorok ott hevernek Helmer levélszekrényében, melyhez csak neki magának van kulcsa. Norának minden igyekezete az, hogy Helmer a szekrényt ne nyissa ki mindaddig, míg Lindenné valami expedienst nem talál.
Következik egy jelenet, mely majdnem annyira önkényes, mint banális. Nora „életre-halálra“ táncolja a tarantellát, szilajul és kétségbeesetten, hogy lefoglalja Helmert. Mindez teatrális és hatásos. Régi, de biztos: a vén tyúkokból készül a legjobb leves. Semmi kifogás. Csakhogy Sardou, aki pedig nem ellensége a konvencióknak, aligha méltóztatott volna megírni a jelenetet. Öreg színpadi tréfa ez, Marie Tudor vagy Marion Delorme stílusban. Azonkívül kissé kényes tréfa is. Hagyján az ötlet (ámbár Nora csak nem reméli, hogy egy egész nap táncolva fogja férjét lefoglalni? ehhez a Háromcsőrű kacsa polgármestere kellene; egy-két perc pedig nem határoz), hagyján az ötlet, de ez a nagy bizalom a színpadban? Ez a tapogatózó drámaíró tévedése, aki látja ugyan maga előtt az alakjait, de úgy, amint élnek s nem úgy, amint a színpadon mozognak. Ha Nora személyesítője magában a táncban nem tudja kifejezni az alak báját és varázsát, a hatás könnyen az író ellen fordulhat.
De ha Sardounak nem méltóztatott volna megcsinálnia a tarantella-szcénát, a harmadik felvonás első jelenetét – Lindenné és Günther között – sohase tudta volna megírni. A két hajótörött szövetségkötése a legmagasabb rendű dolgok közé tartozik, melyeket színpadon láthatni. A maga egyszerűségében a legnemesebb fajta chef d’oeuvre a chef d’oeuvreben.
Lindenné és Günther valaha szerették egymást, csak a sors kegyetlensége választotta el őket. Az ilyesmi sohasem múlik el egészen. A régi érzés árnya, a szánalom az elbukott iránt, meg a hit, hogy ezt az embert még meg lehet menteni: megtermik gyümölcsüket a Lindenné termékeny, tettrekész lelkében. „Természetében van az áldás, mint az elemeknek“, ahogy Shakspere mondja Desdemonáról. És itt Lindennének kettős önfeláldozásra nyílik alkalma, azonkívül, hogy lesz mivel betöltenie életének ürességét. (Nem én mondom, a puritán mondja.) Günther vele, mellette új életet kezdhet, és Nora is visszakaphatja a veszedelmes aláírást. Günther megörül az ajánlatnak. Ahogy Lindenné megkínálja a kezével, abban van valami evangéliumi. Mindez gyönyörű, csakhogy…
Igen, megint van egy „csakhogy.“ Ibsen itt olyan nagyot bonyolít a csomón, hogy majdnem megoldja akarata ellenére. Mert hisz most már csak materiális akadálya van a Nora szabadulásának. A levél abban a szekrényben. (Hogy is nem lopják el azt a szekrényt mindenestől?!) Norának pedig nem szabad menekülnie; hol volna akkor a dráma? De Ibsen azt sem engedhette, hogy a katasztrófát csak egy materiális dolog idézze elő. S azért itt egyet fordít a dolgon.
A levelet Günther vissza akarja kérni Helmertől olvasatlanul. Lindenné erre azt mondja: „Nem, jobb lesz, ha a levél megérkezik. Hadd magyarázzák ki magukat.“ – Lindenné okos asszony, s a szándék bölcs. De Nora szeretné megsemmisítve látni a levelet s Lindenné, a jó barát, eddig szintén így gondolta. Úgy látszik, meg van írva, hogy a jó barát legyen az, aki a legjobban serénykedik a családi katasztrófák előidézésén.
Elérkeztünk a nagy jelenethez.
III.
Az áruló levél megérkezett rendeltetése helyére. Kettős Könyvvitel úr, aki eddig olyan síma, olyan helyes volt, mint azok az újdonatúj bankjegyek, melyeknek immár parancsnokává lett, a nyájas Helmer kiront dolgozószobájából mókuskájához, és ilyenforma brutális szavakra fakad:
– Boldogtalan! Mit cselekedtél?! Oh, mily borzasztó ébredés! Nyolc esztendeig szememfénye volt, és mit kellett megérnem! Nyolc évi képmutatás, hazugság! Megmételyezte a levegőt, amelyet gyermekeim beleheltek… És nemcsak a hazugság, de a bűntett is!… Tönkretettél, el vagyok veszve: Ennek a gazembernek a karmaiból ki nem szabadulhatok!… És ha meghalnál is, az sem segítene rajtam. Gyanusítanának, hogy bűntársad voltam!… Itt maradsz a házamban, de a gyermekeimet nem nevelheted többé!
Nora csak néz.
Biz ezek kemény szavak, Helmer úr. Ibsen ugyan előre készített önnek egy mentséget, azt, hogy ön most nincs normális állapotban. A jelmezbálon kissé mámorossá lett, az imént egy kis érzéki fölindulást állott ki, s barátjának a pártija is fölizgathatta. Ilyenkor az ember hamarább heveskedik. Hanem azért mégis nagyon kemény szavak ezek, Helmer úr, különösen az olyan szerelmes férj szájában, aminőnek az imént mutatkozott. Gyávaságát, önzését és szívtelenségét legalább leleplezhette volna egy kissé; attól még nagyon haszontalan ember maradhatna. Ismételjük, Ibsen nagyon mostohán bánt önnel, csak azért, hogy a Nora elhatározó lépését előkészíthesse. De így meg azt nem értjük, hogy tudott ön ezzel a természettel nyolc esztendeig olyan korrekt maradni?! Hogy esett az, hogy ez a jókora brutalitás mindeddig semmi életjelt sem adott?! – Menjünk tovább.
Günther visszaküldte a hamis aláírást. Helmer föllélegzik. A megrémült állat abbahagyja az üvöltözést; s a korlátolt ember alantas öröme valóságos áradozásban tör ki. Kitárja karját, mindent megbocsát.
Erre Nora ilyenformán felel:
– Köszönöm a bocsánatodat. Ülj le. Beszélni valónk van. Nyolc éve vagyunk férj és feleség. Nem tűnik fel előtted, hogy azóta most beszélünk először egymással komolyan?… Te engemet sohasem szerettél, csak örömet okozott neked, hogy belém voltál bódulva… Nagyot vétettél irányomban… Bábuja voltam a papának is, bábud voltam neked is; igaz, hogy nekem is megvoltak a bábuim, a gyermekeim… Nem voltam boldog, csak hittem, hogy boldog vagyok… Vidám voltam, de nem boldog.
Álljunk meg egy kicsit. Előbb, mikor a szegény kis norvég baba csak néz, mialatt a másik ágál, és megint csak néz, kerekre nyílt szemmel, mintha nem hinne látásának, mintha meg akarna győződni róla, hogy azt az embert látja-e, akitől nyolc év alatt három gyermeke született? – Ibsen már megkapott bennünket. Itt meg már éppen közel vagyunk az elragadtatáshoz. Az a mozdulat, mellyel Nora, mikor már végképpen fölnyílt a szeme, leül komolykodni, hogy a mélységes csalódásán érzett keserűséget madárfejecskéje minden logikájával meghányja-vesse férje előtt – oly szép és oly igaz! S nagyon természetes az is, amivel kezdi. Azt mondhatnók ugyan neki: – Kedves kis Nora, ha ön nyolc esztendeig azt hitte, hogy boldog, akkor ön csakugyan boldog is volt. Fájdalom, az illúziók emez árnyékvilágában nem jut osztályrészünkül másféle boldogság, csak az, hogy időnkint boldogoknak képzeljük magunkat. És már kivételesen boldog az, akinek szép rész jut ezekből az illúziókból. Önnek nincs igaza, ha a multat is panaszolja. Elég baja van önnek a jelennel. Átkozza ezt.
Mindegy. A jelenet gyönyörű. Annál inkább, mert Nora igazságtalansága a mult iránt nagyon is érthető. Mikor valakit olyan nagy keserűség ér, mint amilyen a szegény kis norvég babát érte, akkor könnyen azt képzeli, hogy fájdalma nem fér el a jelen szűk medrébe, hogy keserűsége kezdet nélkül való és véget nem érő, hogy szíve, mióta dobog, üldözöttje volt a sorsnak; ilyenkor könnyen úgy rémlik, hogy a boldog órák mindössze is csak boldog percek voltak. Ez igaz, az egész nagyon szép, siessünk gyönyörködni benne. Mert haj, a mi örömünkről is mindjárt kiderül, hogy illúzióban ringattuk magunkat, mikor tartósabbnak reméltük.
Helmer mentegetőzik. És mentségében sok az elfogadható. Elítéli magát felindulásáért, hivatkozik az enyhítő körülményekre; emlékezteti Norát, hogy sohasem mutatta, mintha másféle életre vágynék; sőt ígéri jóakaratát, hogy ezentúl minden úgy lesz, amint Nora kívánja.
Valamivel lejebb, mint Skandináviában, valami olyan országban, ahol az elhatározások ingadozóbbak s az akarat gyöngébb mint odafönn, a baba, valami kedves kis Frou-Frou, itt már megadná magát. Végre is a fájdalom kemény volt, de első és talán utolsó. Olyan kedvesen fogadkozik ez az ember, aki azonkívül férj is s aki nyolc esztendeig mindig gyöngéd és figyelmes volt. Azután meg ebből a férjből szerető is szól, akit a mi babánk sokáig nagyon szeretett. Frou-Frou talán már itt megadná magát.
De lehet, hogy Frou-Frout is rágalmazzuk, hogy ez nagyon közönséges gondolkodás; s Ibsen azt mondhatná, hogy az ilyen asszonyokról nem érdemes drámát írni. Sőt bizonyos az is, hogy a mi kis norvég babánktól egészen más elhatározást várunk. Valami eredetit, valami ideálist, valami északit.
Nora azt válaszolja Helmernek:
– Hiába. Nem hiszek neked többé. S én azon vagyok, hogy új életet kezdjek; nevelni akarom magamat. Te nem vagy az az ember, aki engem nevelhetnél. Magamnak kell hozzálátnom. És ezért elhagylak.
Patvarba, ez az ötlet már ugyancsak északi! Nem az elhatározás, hanem a megokolás. De lássuk közelebbről.
Helmer figyelmezteti kötelességeire.
– Vannak más kötelességeim is, éppen olyan szentek, mint amazok: magam iránt. Nemcsak anya és feleség vagyok, de mindenekelőtt emberi lény, éppen olyan, mint te, legalább megkísértem azzá lenni. Nem tudom, mi a vallás, majd gondolkozni fogok rajta, ha egyedül leszek. Nem tudok semmit, csak azt, hogy az én gondolkozásom egészen más, mint a tied. Azt is megtudtam, hogy a törvények nem olyanok, mint aminőknek képzeltem; de sehogy se fér a fejembe, hogy ezek a törvények igazságosak. Meg akarom tudni, kinek van igaza: nekem-e, vagy a társadalomnak?
Ah, szegény kis Nora, ezek nekünk már nagyon is norvég, sőt khinai szavak. Hogy jut mindez eszébe? Szociológiai könyveket olvasott, s a feminizmus ügyét védő munkák nagyon is termékeny talajra találtak bájos fejecskéjében? Ezt ugyan éppenséggel nem sejtettük eddig. És hogy képzeli tervének a megvalósítását? Herbert Spencert fogja olvasni, vagy a Revue des Deux Mondes-ot? Ej, ej!… Hogy egy olyan jó kis asszonyka, mint Nora, elhagyhassa a házi tűzhelyét, ahhoz valami nagyon erős ok kell. S nem csak erős ok, de valami cél is. Az ok, mely a kis norvég babát hűtlenné teszi a babaszobához, még csak hagyján. Ámbár a bourgeois-felfogásra, mely azt vallja, hogy nincs olyan ok, amiért három kis babát az édesanyjok elhagyhatna, nem tudok anathémát mondani. De respektáljuk Norának az érzékeny természetét, s fogadjuk el az okot, remélve, hogy majd visszatér, ha fájdalma enyhül. Hanem a cél? Ha még egy ideál volna, mint Frou-Frounál?! Ebben a puritán világban, úgy látszik, az egyetlen ideál, akiért az asszonyok elhagyják férjeiket: Pierre Leroux. Honnan az önnevelésnek ez a hirtelen vágya? Miért nem nyugszik bele a házi nevelésbe? Mit vár az idegentől: miféle iskolát?
Aggódva figyelünk a mi kis lázadónkra, hátha valamely erősebb okot, meg valamely magasabb célt fog kideríteni. Az egyik óhajtásunk teljesül. Megvallja, hogyha elhagyja férje házát, azért teszi, mert már nem szereti Helmert. Nem szereti, mert Helmer nem tette meg, amit a kis norvég baba tőle várt. Nora azt remélte, hogy Helmer meg fogja őt védeni s magára vállalja a hamisítás bűnét. Nem fogadta volna el ezt az áldozatot, de mit használt volna tagadása? Hogy ezt megakadályozza, megölte volna magát. Ez a sok „volna“, ez az ő nagy csalódása.
Ah, ez már a női szív univerzális nyelvén van mondva! Ezt már megértjük. (S most világosodik ki előttünk, miért kacérkodott Nora a halállal, a Rank jelenlétében. Ez akkor kissé zavaros volt, ami szintén egy kis technikai botlás.) Csodálkozunk ugyan, hogy várhatta Nora ezt a regényes önfeláldozást az ő szörnyen prózai férjétől, akit maga is a nagy pedánsnak ismert? De hát, akit nagyon szeretünk, attól sok olyat remélünk, amire csak képzelődésünk ad képességet a szeretett embernek. Hanem, ha ennyire szerette, hogy veszhetett el ez a nagy szerelem olyan rögtönösen? Sem nagy csalódása, sem Helmer brutalitása nem elegendő magyarázat erre.
És időzzünk egy percig ennél a pontnál. Ilyen áldozatot csak a nagy szerelem jogán kívánhatni. „Én úgy képzeltem a szerelmet és a házasságot, hogy ezt természetesnek találtam.“ Valami effélét mond Nora. Rendben van. Aki így gondolkozik és érez, az nagyon szeret, mindent kíván, mert mindent ad. De ha ennyire szereti férjét, ha mindenre képes érte, akkor megbocsát. Megbocsát, nem a három gyermekért, nem a jövő reményében, hanem megbocsát, mert szeret. Eltemeti magába keserűségét, talán egy szóval sem sejteti, minő csalódást ért meg, szerelme „szárnyát veszti“, de ha olyan nagy szerelem volt, akkor valami megmarad belőle, s ez elég arra, hogy megbocsásson.
Ám fogadjuk el, hogy a Nora szerelme gyöngéd növény volt, mely meghalt egy karcolástól. Még akkor sem látjuk, mi az a cél, amiért megtagadja nagy kötelességeit. Azok a rideg, tudákos szavak nem arra valók, hogy valami magasztos cél gyanánt tüntessék fel azt, amit Nora a Helmer házán kívül keres.
– Te nem úgy gondolkozol, mint én. Mikor elmúlt a veszély, nem amely engem fenyegetett, de amely rád várakozott, te mindent elfeledtél… Úgy tetszik nekem, mintha nyolc évig éltem volna együtt egy idegennel, akitől három gyermeket szültem…
Hiába Helmer minden könyörgése. Norának csak egy vigasztaló szava van hozzá:
– Igen, még találkozhatunk. De akkor a legnagyobb csodának kell megtörténnie. És elmegy.
– A legnagyobb csoda! – tünődik Helmer, s a függöny legördül, a darabnak vége.
„A legnagyobb csoda!“ – tünődünk mi is azon a rébuszon, melynek megfejtését Ibsen a nézőre vagy az olvasóra bizza.
Ha ez a csoda a Helmer lelki átalakulását jelenti, úgy erre kevés a kilátás. De talán inkább ez a magyarázat:
Hogy mit jelent „a legnagyobb csoda?“ Semmit se jelent. A kis norvég baba nem fogja ezt megérni. Egy darabig vergődik, azután elpusztul belé. Ugy két hét mulva elemészti magát. Szegény kis költöző madár! Egyszerre csak lebukik valahol s eltűnik a harasztban.
Higyjük a jobbat. Reméljük, hogy Lindenné akinél Nora szállást keres az első éjszakára, más nézetekre fogja téríteni. Ennek a tapasztalt asszonynak legalább, mikor a fejét vesztett kis baba késő éjjel beállít hozzá, ilyenformán kell szólnia Norához:
– Nagy fába vágod a fejszét, édes kis Nora. Új életet kezdeni, elfelejteni mindazt, ami a könyvekben van, önálló, eredeti ideákat alkotni mindenről, megoldani a társadalmi és vallási problémákat – mindez nem olyan könnyű dolog. A jó szándék nem elég hozzá. És azután, ha tisztán látnád is a dolgokat? Ha úgy találnád is, hogy neked van igazad, s „nem a társadalomnak“, ugyan mit érnél vele? A dolgok rendje ellen nincs mit küzdeni. Az eredmény nem érdemli meg a fáradságot. Ha nem volnál most is a régi baba, ha ahelyett, hogy Bobbal és Ervinnel hancuroztál, s valamit olvastál volna, úgy ma türelmesebben gondolkoznál. Ámbár jobban töltötted idődet a babaszobában, mint a könyvtárban töltötted volna. De sem az élet, sem a könyvek nem taníthatnak egyébre, mint megnyugvásra. Ott kell érvényesülnie a te egyéniségednek a babaszobában. Vannak más feladatok is, de ez biztosabban vezet eredményhez. Igaz, hogy házasságod nem volt a legszerencsésebb, mert férjed nem tudott megérteni. Igaz, hogy van a tiédnél ideálisabb házasság is, az, amely két egymáshoz való szívnek és léleknek szövetsége. De ha csak olyan emberek kelhetnének össze, akik előbb „az összes szociális és vallási problémákat megoldották“, akkor a világ tele volna törvénytelen gyerekkel. S azután a te férjed nem is a legrosszabb emberek közül való. Mindenesetre megvan az a jó tulajdonsága, hogy a tiéd. S nem jó az embernek egyedül lenni, Nora.