A beteg karjai rángatózni kezdtek és homlokát mint valami átlátszó gyöngy lepte el a hideg verejték. Széphalmi felállt és tántorogva járt a szobában alá s fel.
– Ki mondta ezt önnek? kérdé, hirtelen megállva az idegen előtt.
– Csendesen, uram, ön zavar engem. Pedig a kórállapot kedvező szakba kezd lépni, nézze, hogy izzad a beteg. Erős kínjai vannak; ezt szeretem; ez arra mutat, hogy az életerő visszatér; a nyugalom a halál jele, a fájdalom az életé. Folytassuk a delejt. Ezek a szakgatott huzások a halántékról le a vállig csodákat művelnek. A beteg most lelke egész erejével azon a gondolaton csügg, hogy a miért elveté magától első unokáját, a kit gyűlölt: az Isten ezért vette el tőle a másik kettőt, a kiket szeretett. Látja ön, uram, e lihegő mell, e tűzben forgó szemek, e kiduzzadó ajk, mind ezt a gondolatot tolmácsolják. Isten megbüntette őtet és önt, az apát és nagyapát, elvette tőlük azt az áldást, a mit elhajítottak ők maguktól önként; és most oly egyedül, oly vigasztalanul állnak önök a világban, semmi által sem kapcsolva egymáshoz, mint egy rettentő veszteség emlékétől.
Széphalmi odaborult a néma beteg vánkosára s ott zokogott keservesen.
Az ifju ekkor felállt és kezébe fogva az öreg kezét, lángoló szemeit annak szemeibe mélyeszté s lelkesült hangon szóla hozzá, ki a pokol minden kínjait látszott keblében viselni:
– Ha most valaki ide jönne önökhöz és azt mondaná: ime azt az elvetett gyermeket, a kit ti holtnak, megöltnek akartatok hinni, a kinek születését megátkoztátok, haláláért imádkoztatok, én visszaadom ti nektek: mit éreznének önök erre?
A beteg oda vonta az ifju kezét ajkaihoz, s erőszakosan fölemelkedék ágyában, ajkai nyitva voltak, nyelve rebegett valamit, a mi érthetetlen szó volt, míg Széphalmi kábultan tekinte reá, s hajában markolászott, mintegy esztelenül.
Az ifju keblébe nyult, s kivonta onnan ama kis nefelejtssel és rózsabimbókkal hímzett főkötőt s felmutatá azt a két férfi előtt.
– E főkötőcske kedves viselőjét, ha visszaadná valaki ti nektek, ha azt mondaná: ime megmaradt egyetlen vigasztalástok, az égből küldött angyal, a kiben megnyugodjatok újra, megmaradt, felnőtt oly széppé, oly szeliddé, a minők az angyalok, a kik a földre leszállnak.
Az apa e szavaknál az idegen lábai előtt térdelt, s annak kezeit csókolá magán kívül, míg az ősz Hétfalusy erőszakos vonaglással veté fel magát ágyából s megragadva kezével a kis gyöngyfejkötőt, megszólalt sikoltva:
– Eliz!…
Az orvosság hatályos volt. Ime, az öreg ember felült és visszanyerte szavát.
Az összeroncsolt, roskatag ősz ember erőszakosan ragadá meg reszkető kezeivel az ifju karját, míg annyira fel birt azon kapaszkodni, hogy ajkaival a kis főkötőcskét érintheté.
– Eliz. Eliz. Ezt viselte. Olyan szép volt…
– Hol van ő? nyögé Széphalmi, arczát eltakarva kezeivel.
– Most is olyan szép. Jó helyen van. Szerető atyára talált, a ki őrzi, mint szeme fényét. Szép és okos. Gyönyörű kék szemei, mint az ég. Ártatlanság és jóság világol bennök; finom ajka oly parányi, mint egy eperszem; ha mosolyog, szép arczán gödröcskék támadnak.
– Igen! igen! Ilyen volt ő! lihegé Széphalmi; az idegen kezét szorítva szivéhez.
Az öreg Hétfalusy pedig felült ágyában és ki akart lépni onnan.
– Megyek. Érte megyek. Vezessen ön hozzá. Elhozom őt.
– Csendesen, uram. Maradjon ön fekve. Gondolja meg, hogy én orvosa vagyok s gyógyszakomnak nincs vége. Ön még sokáig fog ágyában feküdni és nem fogja látni unokáját. A leánykát szeretik ott, a hol van. Fogadott apja csupa merő szeretet; ön pedig csupa gyűlölet. E rossz betegségből ki kell önnek gyógyulnia elébb.
– Minő betegségemből? Én nem vagyok többé beteg. Én meggyógyulok.
– A gyűlöletből. Önnek van egy eltaszított fia, ki e perczben talán a vesztőhely szélén áll; ön rá sem gondol arra; önnek a szivében még kemény kövek vannak. Ezeket a köveket kell elébb összemorzsolni, uram, ezeket felolvasztani. Majd ha önnek fia itt, ezen a helyen fog állani, és ön kinyujtja elé karjait és azt mondja: «én gyermekem», akkor lesz ön meggyógyulva, akkor mondhatja: én nem vagyok beteg.
– Én ne lássam addig gyermekemet! Szólt rimánkodva Széphalmi.
– Uram, ön nagyon követelő.
– Kérjen tőlem akármit, parancsoljon vagyonommal; vagy ha nem hozhatja ide leányomat, vezessen engem oda, hogy én láthassam, ne mondja meg neki, hogy én vagyok az atyja, csak úgy beszélhessek vele; követeljen ön bármi dijat e szolgálatáért, nekem nem lehet az elég nagy.
– Uram, én nem vagyok szemfényvesztő, a ki önnek a vagyonában osztozni jött. Én csak egy diját tudom annak, hogy önök elvesztett gyermekét visszahozzam, és ez az, ha önök visszahozzák azt a fiut, a kit elüldöztek a háztól. Nekem csodálatos kivánságaim vannak, de maradok mellettök.
– És ha nem tudnók azon ifjut megmenteni?
Az ismeretlen vállat vont, összehajtogatá a gyöngyös fejkötőcskét, visszatette keblébe s hidegen válaszolt:
– Akkor a titok az enyim marad s önök soha sem fogják megtudni, a leányka hol van?
Az öreg Hétfalusy susogva mondá vejének:
– Adj tollat és papirt.
Az bámulva néze rá, mintha nem értené.
Az öreg nyugtalanul sürgeté.
– Told ide az asztalt és adj iróeszközt.
Midőn a kivántakat megkapá, az idegennek inte.
– Hallgassa ön, uram, a mit irok.
Azzal fölemelkedék ágyából, kezébe vette a tollat s reszkető betüit leirta vele az összehajtott levélre:
«Nagyságos Vértessy tábornok úrnak.
«Uram. Isten csodája által ez órában visszanyertem nyelvem beszédét és ujjaim érzékenységét; a legelső szó a mit leirok, a mit kimondok, önhöz szól, önhöz, a kinek annyi méltó oka van engem gyűlölni, és az a szó «kegyelem». Kegyelem annak az én fiamnak, a ki iránt én magam nem ismerék kegyelmet soha! Kegyelem öntől, a ki mint biró nem adott kegyelmet soha senkinek! Ön jól tudja, hogy a mi bűne van e gyermeknek, az mind az én bűnöm, hogy az én üldözésem vadítá el őt az életben s tette oly elkeserültté őt, ki oly jó volt, hogy a haragos tekintet is fájt neki. Lássa ön, uram, azt az embert, ki önt egyedül merte büntetlen bántani, maga előtt a porban feküdni, és legyen irgalommal hozzá. Ne legyen ez irgalom az ön vas jellemén rozsda, mutassa fel ezt a levelet a világ előtt; és mondja azt: «ime halálos ellenségem sírt előttem a porban, hogyne hajoltam volna le, hogy őt fölemeljem.» – Önnek sorstól megalázott örökké hű szolgája, Hétfalusy Benjamin.»
– Látja ön e levelet, uram? kérdezé az öreg, az ismeretlenhez fordítva arczát.
Volt szemeiben egy pár köny is.
– Köszönöm, rebegé az ismeretlen, és sietett azt maga összehajtani és lepecsételni.
– Széphalmi kézbesítendi azt.
– Nem, uram. Magam viszem el azt.
– Ön maga? De hát kicsoda ön?
– Azt majd egyszer – talán – meg fogom mondani.
Az öreg megfogta az ifju kezét két kezével s megszorítva azokat melegen, elérzékenyült hangon rebegé:
– Isten – legyen önnek – segítsége.
Doktor Sarkantyús ebben a perczben nyitott be az ajtón s elbámult, a mint az öreget beszélni hallotta, a mint látá, hogy jobb kezével czímet ir a levélre, és indulat miatt egész arcza fel van hevülve. Ez csodálatos delejezés volt.
Odament az ifjuhoz s tisztelettel meghajtván magát előtte, mondá:
– Meglehet, hanem beszélhetünk magyarul is, szólt ez mosolyogva.
– Hát ön nem franczia? kérdé ez megdöbbenve.
– Miért? Ha valaki Francziaországból jő, nem következik mindjárt, hogy franczia.
– Annál jobban örülök, kedves collega uram. (Eszébe jutott, hogy az imént magyarul biztában azt találta mondani, «ördög a collegád, nem én».)
– Csak adjon kegyed a betegnek erősítő szereket, az nem rontja az én kurámat; nehány nap mulva majd visszatérek, akkor úgy hiszem, teljesen fel fog üdülni. Addig bizzunk Istenben.
A fiatal ismeretlen sietett kocsijához; az ifju Széphalmi kikisérte. Minden ember, a ki látta az imént oly bágyadt beteget most oly izgatott, átváltozott kedélylyel, kipirult arczczal előjönni, bámulá e csodaorvost, ki ujja hegyével, lehelletével gyógyít, s azt sugdosá felőle:
– Ez egy bűvész!
Vértessy tábornoknál jelentkezik az ismeretlen.
Mondják, hogy most épen nincs hivatalos órája; ilyenkor nejénél szokott lenni.
Azt feleli, hogy annál jobb; neje előtt még örömestebb szól vele.
A tábornoknak bejelentik azt a furcsa kivánságot, a mi annak annyira megtetszik, hogy engedelmet ad az idegennek a bejöhetésre.
Csinos, udvarias ifju áll meg előtte, bátran köszönti őt, illedelmesen az úrnőt; kezében kis katonasipka van, vékony arany zsinórral, járása, magatartása tanusítja, hogy valaha katonának nevelték.
– Bocsánat tábornok úr, hogy önt ily sürgetve háborítom, s legkellemesebb perczeit rablom el: de az ügyben, a melyért jöttem, veszélyes a késedelem. Az én nevem Kamienszky gróf, Lengyelországból jövök, s kérelmet hozok bizonyos ifju Hétfalusy ügyében, ki megszökött a hadseregtől, mivel hiedelme szerint kapitányát meglőtte.
A tábornok arcza egyszerre elhidegült. Az a vasöntetü szobor lett belőle, a mi ott kinn szokott lenni.
– Kitől a kérelem?
– Ugyanazon főtiszttől, a kinek a golyója szánva volt. A golyó nem talált, fennakadt a zsinórzatban; különben jól volt czélozva, harmincz lépésnyiről épen a szív közepébe.
– S mit akar e főtiszt?
– Kegyelmet a szökevény számára. Elismeri, hogy ő hibázott; megsértett egy nőt, én bizonyosan mondhatom, hogy megsértette, mert én testvére vagyok azon nőnek; s most azzal teszi jóvá hibáját, hogy maga kér kegyelmet azon férfinak, a ki e sérelmet megtorolni előállt.
– Kérni nem elég; mit mondhat védelmére?
– Bizonyítja, hogy ez ifju példánya volt a katonai becsületességnek, bátorságnak és jó erkölcsnek, társai bálványozták, tisztei szerették s egyhangulag csatolják óhajtásukat az övéhez, hogy mentse fel büntetése alól. Mind azokról, a miket mondtam, im leveleket hoztam magammal, tessék áttekinteni.
A tábornok átvevé a leveleket, végig tekinté. Nem egy régi bajtárs, kedves ismerős nevével találkozik azok között. Az ifju valót mondott. Mit használ. Csak a kötelesség lesz általa sulyosabb.
– Uram, szólt a tábornok a leveleket összehajtogatva s hidegvérrel asztalára téve. Önnek tartásából és modorából azt sejtem, hogy önt katonának nevelték.
– Helyesen, tábornok úr; gyermekéveimet katonai növeldében töltém, s még nem rég katona voltam.
– E szerint van önnek fogalma azon szükségről, mely a katonaéletben a fegyelem szigorú kezelését kényszerűséggé teszi.
– Jól ismerem azt, nem is az elől hagytam el e pályát. Ha az, a kihez ez ügyben beszélek, azt mondja előttem: «biró vagyok», úgy elvesztettem az ügyet és visszavonulok; de én embert keresek, uram, embert, szívvel, emberi érzéssel megáldott lényt, és ahhoz akarok szólani.
Az idegen oly szívrehatóan tudott kérni nagy sötét szemeivel, hogy a tábornok félre fordítá tőle tekintetét.
Az ifju mintegy biztatást, reményt keresve tekinte ekkor a tábornok neje felé, s az oly buzdítón inte rá vissza szép derült szemeivel, mintha tudatni akarná, hogy ne féljen, hiszen ketten vannak.
A tábornok hirtelen oda fordult most az idegenhez:
– Tudja ön, hogy engemet a közéletben minek neveznek? csufságból, vagy félelemből, vagy megtisztelésből, az mindegy.
– Tudom uram. Az ön neve «vas ember». Hanem hisz a vas is megolvad a kohóban.
– Gondolja ön, hogy van ilyen kohó a világon?
– Reménylem. Még egy levelem van önhöz. Ezt kellett volna legelébb mutatnom; de azt hagytam legutoljára. Az irás ismerős lesz ön előtt. Vegye át és olvassa el.
A tábornok megdöbbenve vevé észre a levél czímén az ismerős irást. A kéz kissé reszketett, a mely azokat most leirta, látszott a kuszált vonásokon; de mégis rájok ismert.
El is halaványult bele.
Felnyitá a levelet. S mindjárt az első sornál úgy elfogódott, hogy szemei azon maradtak.
– Olvassa tábornok úr. Olvassa fenhangon kérem; susogá az idegen, hadd lássuk, nem olvad-e meg a vas is?
A tábornok merően rászegzé szemeit az ifjura, azután csendesen végig olvasá a levelet, akkor összehajtotta azt, s keblébe tevé.
Azután sokáig gondolkozott merően az ablak felé fordulva, szótlanul.
Egyszerre visszafordult ismét az ifjuhoz e szavakkal:
– Uram, gondoljon ön ki valamit, a mi által ez embert meg lehet menteni. Találjon bármi útat és módot megmentésére, mely a katonai becsülettel összefér és én követni fogom.
Az ifju meglepetve, elragadtatva rohant a tábornokhoz, megragadá annak izmos kezét s bizonynyal megcsókolja azt, ha a tábornok vissza nem vonja.
Vértessy közel volt hozzá, hogy magát gyöngének mutassa.
– Maradjon ön itt. – Ime, szólt Kornéliára mutatva, itt szövetségese van önnek, ki ugyanazt az erősséget ostromolja, a melyet ön. Tanácskozzanak, gondoljanak ki valamit. Egyedül hagyom önöket.
Azzal kiment a szobából, ott hagyva az ifjut nejével.
A mint kilépett onnan, s az ajtót becsukta, az idegen ifju termete elveszté katonás magatartását, idomai szenvedő roskadással hajlottak azon festői alakzatba, melyben a művészek Niobét, vagy a babyloni fűzek szomorú hölgyeit rajzolják; arczáról elmult minden szilárd, erőteljes kifejezés, szempillái eltakarták könyező szemeit, ajkai a fájdalom legmagasabb érzékiségétől látszottak megtelni. Még egyszer fölemelte lelankult fejét, hogy erőt mutasson, de hasztalan; nő előtt lehetetlen a tettetés tovább; a mint szemei Kornéliáéival találkoztak, egyszerre sírva fakadt, zokogva odaborult elé s kezét megragadva, hevesen szorítá kebléhez és reszketve, lihegve mondá neki, a legvalódibb szenvedély hangján:
– Oh asszonyom, az Isten irgalmára kérem: segítsen, ne hagyjon el!
Kornélia bámulva, meglepetve néze rá: okos lelke már megfejté a talányt, de szemei még fentarták a kétséget.
– Kicsoda ön?
Az idegen két kezébe rejté piruló orczáját és susogva rebegé:
– Egy nő, egy szerencsétlen nő, a ki szeret, és megőrül, meghal azért, a kit szeret.
IX. A MIRIGY.
Van egy hatalmas úr itt mi alattunk, kinek életét még nem ismerték el a bölcsek, pedig hatalmáról annyit tudnak beszélni; kitől nem tanítottak meg bennünket félni, pedig reményeivel mindenki hozzá fordul…
Nem a pokol ez, hanem a föld.
A jó, az áldott, a békességes föld; a ki nem oly indulatos, mint a többi elemek: tűz, víz és lég; békével hagy magára tapodni, enged sebeket ejteni magán, hátát megrakni városokkal, csontjait töretni mély bánya-aknákkal, enged élni és szaporodni porából támadt fajokat.
Kérdezte-e már valaki: oh én uram, áldott jó föld, tetszik-e az neked, a mit mi ide fenn cselekszünk? hogy a szép hűs erdőket kiirtjuk felőled, mezetlenül hagyva testedet kínzó urad, a nap tüze előtt, hogy folyóidat mederbe szorítjuk, tavaidat kiszárítjuk s kényszerítünk szomjazni? hogy testedet felhasogatjuk, hantjaidat összetörjük és kényszerítjük azokat ételt, italt termeni számunkra? hogy vérrel itatjuk hímes pázsitodat, s halottainkat elássuk kebledbe? Tetszik-e az neked, hogy mi itt élünk rajtad és áldunk, és átkozunk, hogy táplálj minket és törjük a fejünket rajta, hol lakik még kevés ember felszíneden, hogyan lehetne ottan is elszaporodni fajunknak?
A föld pedig türelmesen hagy mindent történni maga felett, csak néha rázkódik meg futó borzadálylyal, megrendítve a ráhalmozott palotákat. Talán vannak, a kik intésit elértik?
Azután századokig nem adja megint élete jelét. Tűr, mint minden jó édes anya, rossz gyermekeitől. Elhallgatja, eltakarja bűneiket, viseli érettök az ég csapásait. Nem haragszik rájok, nem bünteti őket. Ápol, nevel és nem vár háladatosságot. Csak eped, csak eped, csak emésztődik magában, csak búsul, csak aggódik gyermekei sorsán, önző, szívtelen gyermekein: a bú és bánat, az emberi szenny és a bűn lassan megrontják életerejét, s egyszer – megbetegszik a föld.
Oh mint hull az ember, mikor a föld beteg!
Mint a parasyt aphis-féreg az elsárgult falevélről!
A halál új nemei, miket soha névvel nem nevezett senki, jelennek meg a rémült népek között, az erőst, a bátort egy szellő elfújja; nem használ elzárkózni előle kőfalak közé, a testet bekenni balzsamokkal, eltakarni a lélekzetet; a láthatatlan halál keresztülmegy a zárt ajtókon s keresi azt, ki tőle fél. Nem kell hozzá romlott lég, fekélyes érintés; elég a nevét hallani, megrettenni tőle és meghalni.
Nem emberek betegsége az: a föld, a föld maga beteg.
* * *
Milyen tréfás még a rémület is!
Emlékezem azon időkre: akkor még talán gyermek voltam (azért mondom «talán», mert nem tudom egész bizonysággal, hogy mikor öregedtem meg?) nem sok osztályom volt a közös rémületből; sőt a helyzet ujdonsága még mulattatott is. Iskolába nem volt szabad járnunk, vacatiót kaptunk bizonytalan időre, nem tagadhatom, hogy ennek igen örültem, városunk körül kordont húztak idegenek megvizsgálására; jó apám, kinek szelid komoly arczára most is oly édesen emlékezem vissza, felkötötte ezüstös kardját oldalára, s ő is ment a zárvonalt őrzeni. Nagyobb bizodalmam volt ahhoz a kardhoz, mint az angoloknak minden flottájához. Áldott, gondos anyánk kicsi társolyokban mindenikünk nyakába darabka kámfort akasztott, a miről meg voltunk győződve, hogy sokat használ; s eltiltotta tőlünk, hogy dinnyét, baraczkot enni merjünk. Mi jó, szófogadó gyermekek voltunk s meg nem szegtük tilalmát. Pedig azon évben, mintha satyrát akart volna ránk irni a természet, a legpompásabb gyümölcs özöne lepte el kertjeinket. Ott hagytuk rothadni. Egy derék orvosunk volt, a ki a legnagyobb vész idején sorba járta a házakat, fehér haja, piros orczája, egyenes délczeg termete volt, mindig tréfált velünk; mondta, hogy a ki nem fél, nem hal meg, felmetszé előttünk a szép aranybélű dinnyét, s jóizűn evé meg; lám ő neki nem árt, mert ő nem fél a vésztől. Csak rendesen kell élni és bizni Istenben. Nevetett, ha kérdeztük: igaz-e, miszerint a lég most tele van apró, alig látható bogarakkal, a miknek beszivása idézi elő a betegséget? «A ki e bogarakban hisz, addig is jól tenné, ha becsukná a száját, a míg rólok beszél, mert berepülnek rajta.» – És azután, midőn hallottam a bódító harangszót, a méla gyászéneket napról-napra, reggel, este ablakaink alatt, elhagyott árvák, özvegyek zokogását, dübörgő halottas szekér nyomában; mikor beszélték, hogy a szomszédházból két nap alatt egész család kihalt, átellenben az ablakok ki vannak nyitva, és senki sem néz ki rajtok: olyankor oly jól esett összetenni kezeimet és arra gondolni, hogy mi mind együtt vagyunk, nem vittek el közőlünk senkit, Isten megőrzött bennünket minden siralomtól. A remény gyönge volt, mi alapja lett volna? de a hit erős és megnyugtató.
Egyedül a benyomásra emlékezem amaz emlékezetes évből.
Hajh, másutt nem eléglette az meg könyekkel hímezni gyász palástját; vért is feste hozzá s kettős leczkét tartott drága fizetéssel.
A megyei nyiltlevelek szétrepültek faluról-falura, értesítve a helységek bölcseit a közelgő veszélyről, melyről maguk az értesítők sem tudtak többet, mint tíz évvel azelőtt, vagy pedig most.
A helység bölcsei, birák, népiskolárok meg voltak bizatva, hogy magyarázzák meg a tudatlan népnek a nyilt levelek mondanivalóit.
Magyarázzák? olyan emberek, a kik maguk sem voltak felül az elemi tanulmányokon, olyanoknak, a kik a legtermészetesebb tüneményben is természetfölöttit keresnek; és olyan dolgot magyarázzanak, a mi azóta is titok a világ minden bölcse előtt.
Kordé uram, Hétfalu egyik népnevelője, összekurjantatá a maga alattvalóit, ez évben utolsó iskolai napra s elővéve zsebéből a lebencscsé zsinórozott hivatalos pátenst, tudtukra adá, hogy ő azt azért fogja nekik megmagyarázni, hogy azután odahaza édes szülőiknek mindent elmondjanak, minthogy azok nem jönnek az iskolába, tehát nem hallhatják.
«Nebulók! (ez volt a rendes czíme a jeles fiatalságnak.) Ihol van a tekintetes szolgabiró úr pátense, a miben azt jelenti, hogy iskolát nem kell tartani többet, hanem hogy az egész falu talpra álljon; mert»:
«Jön, már itt benn is van az országban egy rettentő betegség, a minek «morbus» a neve. A kit a morbus megragad, arra sem ér rá, hogy háta mögé nézzen: leesik és meghal. Felfordul, ott marad.»
«A morbus úgy támad, hogy az epe rá ömlik a spiritusra, s lesz belőle epemirigy. Következőleg engemet meg ne haragítsatok.»
«Vagyon pedig ez a morbus az idei dinnyében, sárga baraczkban és minden gyümölcsnek a belében; a ki tehát halál fiává lenni nem akar, egy szemet se merészeljen megtorkoskodni.»
Egypár északvidéki ifju scytha a hátulsó padokban hangosan koczódott.
«Hej te nebuló! Te Turtyik Miska. Miről beszéltem most?»
A gyerek nagy szemeket meresztve, felállt s hebegve válaszolt:
«Hogy – hogy – a tisztelendő úr – kertjéből – nem szabad ellopni a baraczkot.»
«Gyere csak a középre.»
Megcsapta a jámbor felelőt. Pedig az helyesen okoskodott, azt tartván, hogy ezt a tilalmat csak azért tették a nyilt levélbe, hogy a pap gyümölcsétől elriaszszák a népet, mert hiszen más ember nem vesződik a faluban gyümölcstenyésztéssel.
«Térjünk a dologra. Ide hallgassatok nebulók.»
«Veszedelmes dolog ez időben a fürdés, mindenféle mosdás hideg vízzel, mert azáltal is könnyen elromlik az emberben a spiritus. Ellenben használatos a pálinkaivás (mert azáltal a spiritus mindenesetre szaporodik az emberben). Veszedelmes az éhomra dolgozás, a sok gondolkodás és fejtörés, ellenben igen használatos pecsenyét enni és nem járni a napon.»
Ez a passus nagyban tetszett a nebulóknak.
«Minthogy mégis megeshető dolog, hogy más falubeli ember könnyen behozhatja a szürén vagy a tarisznyáján azt a morbust, a mi ragad, mint a kullancs, azért az a parancsolat, hogy senki a faluból ki ne menjen, se gyalog, se szekéren, sem pedig idegen ember be ne bocsáttassék; a ki pedig keresztül akar utazni, elébb bezárassék a helységen kívül levő bikaakolba, ruhái megfüstöltessenek, ő pedig lúgos vízben megmosattassék és minden nála volt darab pénz hamuval megdörzsöltessék, mely életveszélyes foglalatosságra a helybeli czigányok fognak alkalmaztatni.»
Kordé uram folytatá a bölcs tanítást.
– Ha pedig valaki mind ezen bölcs intézkedések daczára mégis megkapná a morbust, arra nézve csak egy orvosság van, a melynek neve vismuthum. – Vismuthum, vismuthi, neutrius, secundæ. Magyarul viszmuta, tótul vismuthim, németül Wismuthen. Hm, hm!
Itt nagyon rájött a köhögés az érdemes néptanítóra, mert meg kellett, utasítás szerint, ismertetni azt a rejtélyes «izét», a minek a nevét pedig maga is most ismerte meg először a pátens betűiből.
– No hát! Ide hallgasson mindenik, mert majd kikérdezem, hogy mit mondtam? A vismuthum olyan por, vagyis inkább nedvesség, de mégis inkább por, a minek a színe olyan – meg nem határozható szinű; készítik azt mindenféléből; az ízére nézve hasonlít a piskolthumhoz, a szagát nem igen nagyon érezni. Ettől pedig minden ember meggyógyul, a ki csak beveszi. Először be kell venni egy kávéskanállal (a tisztelendő úr ad kölcsön egy kanalat), ha ez nem használ, egy evőkanállal, ha még az sem használ, két evőkanállal, mindaddig, a míg a morbus el nem hagyja a beteget. Kapni pedig ezt Kassán a patikában; a ki nem szerez magának, magára vessen, ha meghal. Szegényebb emberek ingyen is kapnak doktor Sarkantyús kegyelméből, a ki, ha be nem akarják azt venni, erővel is belétölti minden emberbe, sőt a kutak ivó vizébe is fogja hintetni, hogy ha vonakodnak tőle. Azért jobb lesz szép szerével megbarátkozni a vismuthummal, mint vagy egy, vagy más úton elpatkolni.
A fiatalság jó szeszszel röhögött az utolsó szóra.
Egy kölyök szabadságot vett magának feltartani a két ujját, melynek nyúlfül billegetése azt jelenté, hogy meg akar szólalni.
– No, mi kell Slipik?
– Rekturam: édes az a – izé?
– Asine. Nem mondtam, hogy milyen az íze? Nem hallgattál ide; tartsd a tenyered.
A ficzkó jót kapott a tenyerébe a léniával. «A másikat is!» Mind a két tenyere kiszenvedett a füleiért.
– Állj fel Klimpa Guszti! Felelj meg ennek a nebulónak, miről beszéltem.
Klimpa Guszti volt az első a padban, mert az apja a szeszgyárt bérlette, s legjobb kabátban járt; ez volt a mester kegyencze. A fiu eldugta hirtelen a peniczilust, a mivel eddig a padot faragta, s nagyot nyelt, elvörösödött. Kidüledtek a szemei a nagy igyekezetben, a hogy meg akart felelni.
– No hát mit mondtam, fiacskám? Ugy-e bizony a vismuth íze hasonlít a – pis…
A gyerek beleigazodván a feleletbe, hangosan kezdé elhadarni.
– A nixnus olyan porból lett nedvesség, a mit akármiből lehet készíteni, ízére nézve pedig hasonlít a piskótához.
– Bene, præstanter; eminentissime. Csakhogy nem piskolta, hanem piskoltum; nem fæminini, hanem neutrius secundæ.
Klimpa Guszti elégülten ült vissza helyére.
– Egyébiránt annyit mondok még tinektek, és azt odahaza is elmondjátok, hogy semmi sem olyan jó ebben a veszedelmes időben, mint reggel éhomra egy pohár pálinkát inni, délben megint inni, lefekvés előtt szintén, és valahányszor az ember valami idegenséget érez gyomrában. Ez a legjobb. Azután Klimpa Guszti el ne felejtsd megmondani édes atyádnak, hogy a rektor úr nagyon fél a morbustól és a kulacsom most is ott van nálatok.
Klimpa Guszti áhitatos képet csinált e megbizásra, eldugva a zsoltára alá a tollszárat, a miből puskát faragott, s igérte, hogy mindent megmond odahaza.
– No már most énekeljünk és imádkozzunk. S azután nem lesz iskola, a míg a morbus el nem mulik.
A fiatalság öröme nagy lett e szóra; Klimpa Guszti a tollpuskával nagyot lőtt a pad alatt, a krumpli-fojtás Kordé uram orrára esett, a miért Slipik Jóskát jól megvágta hatig, pedig látta, hogy nem az lőtte meg.
A megcsapott fiu bömbölése közben rákezdte a többi az éneket; – a hol alant járt, ott csak Kordé uram szava hallott, de a hol azután felment, neki visalkodtak az apró hívek, hogy az ablakok reszkettek bele; rektor uram ütötte hozzá a taktust, nagyokat kommantva a léniával a hívek fejére, ha félrevitték a kivihetetlen melódiát.
Klimpa Guszti azután elhadart egy imádságot, tévedésből a reggelit az estéli helyett. Rektor úr nem vette észre. A mint az Amen kimondatott, felzajdult a fiatalság, törte magát az ajtóhoz, igen jól ismerve Kordé uramnak azt a jó szokását, hogy a többiek vijjongatásáért azokat szokta megtépázni, a kik leghátul maradnak. Azzal neki az érdemes classis az utczának, azon való örömében, hogy nem lesz több iskola, mert jön a morbus! neki a lutheranus gyerekeknek, a kik ott lapdáztak a templom előtt, azoktól elszedték az ütőfákat, beverték egypárnak a fejét kővel, végig irták minden ház oldalára a «vivat vacatió»-t, s megdöngetvén a kapukat, fellármáztak minden kutyát, úgy tudatták a faluval, hogy Kordé Mihály rektor uram rendkívüli szünnapokat engedett nagyreményű növendékeinek; mert hogy jön a morbus, s nem jó az embernek ilyenkor együtt lenni.
A népség örege, asszonyai a templomból szállingóztak haza.
Minden arczon a néma rémület kifejezése uralkodott.
Ott a szentegyházban is kihirdeté a lelkész a megyei nyilt levél sorait, hozzátéve, hogy többet ér minden orvosságnál, kordonoknál és vismuth poroknál, az Isten rendeletében való megnyugvás és a tiszta keresztyéni öntudat. Egyébiránt mindnyájan Isten kezében vagyunk, s ha jól éltünk, jól halunk meg. A haláltól nincs mit félni az igazaknak.
A vén boszorka, a halálmadár ott gubbasztott a templom lépcsőjénél, egy csomó orvosi fű az ölében, mankója hóna alatt; állát a térdére támasztá, úgy számlálta a templomból kijövőket: «egy, kettő, három». A háromnál mindig újra kezdte; – minden harmadik kivető.
Mind elmentek már, csak ő maradt ott, meg a borzas Hanák, a harangozó.
Az emberek eltávoztával egy kis fehér kutya jött oda s mint ez gyakran megtörténik, bepillantott a templomba.
– Czoki innen! kiálta rá az egyházfi, utána hajítva a nagy toronykulcsot.
A vén jós-asszony felemelé száraz ujját s megfenyegeté az egyházfit.
– Hanák! borzas Hanák! minek kergeted innen azt az ebet? Bizony mondom, hogy jobb volna neked is, másoknak is, ha ilyen kutyák lehetnétek, mint hogy kétlábú állatok vagytok, mert bizony olyan világ lesz, a mikor nem a te harangod szavai kisérik ki a halottakat, hanem a kutyák üvöltése. Azért ne bántsd az ebeket Hanák, borzas Hanák.
A harangozó nem mert feleselni. Becsukta csendesen az ajtót, kikerülte az asszonyt, s a mint tova sietett, úgy tetszett neki, mintha már is szédelegne a feje valamitől s a lábai roskadnának.
A mint bevitte a paphoz a templomkulcsot, a lelkész tudtára adá, hogy hatósági rendeletből, nehogy a nép megrémüljön, a mirigy kiütésekor nem lesz szabad a halottakra harangozni.
Borzas Hanák feje úgy kóválygott, a mint hazafelé indult, mintha minden szál haja egy terhes adósság volna. Az ebek úgy vonítottak a helységben. Tehát már ezután ezek fogják kikisérni a halottakat?
Nem is talált haza Hanák, hanem betért szíverősítésül a pálinkás boltba, a hol már akkor a falu bölcse, java mind együtt ült és tanácskozott a nagy eljövendő napokról.
X. A KORIPHAEUS.
Bodza Tamás rektor uram sokat összeolvasott életében.
Olvasta Themistokles történetét, ki egy maroknyi görög haddal milliónyi persákat öldösött rakásra; olvasta a vitéz marahánok harczát, midőn egy hajdani közvitézök bocskorát az égbe hajítva, háromszor kiáltá e szót: «marha, marha, marha!» és e jelszóra leseprék a római légiókat Pannonia teréről. Ismerte a spanyol történetekből VII. Ferdinándot, ki a mórokat annyi száz éves uralgás után kiűzte az alhambrából; olvasott a scytha Bertezénáról, ki egyszerű kovácslegény létére letörte a faját elnyomó hatalmas geoug népet; és azután olvasá s tudta könyv nélkül ** tudósunk azon nagybecsű munkáját, melyben szorgalmas utánjárással s vaskövetkezetességgel ki van mutatva, hogy görögök, marahánok, spanyolok, scythák s a világ minden nevezetes népei ugyanazon egy hatalmas fajból veszik eredetöket, mely fő-fő törzsei közé oly derék népeket számít, mint az oroszok, lengyelek, csehek és horvátok stb., a mit bizonyít az, hogy mindezen elszámlált népek nyelvei annyira el valának halmozva szláv eredetű szavakkal, hogy ha azokat egyszerre visszakérnék tőlük, hirtelen minden szóbeli értekezlet fennakadást szenvedne közöttük.
Bodza Tamás mind ezt olvasta és tudta erősen. Egykor maga is írt egy értekezést, melyben a hellen «συ» és szláv «ti szi» felötlő hasonlatossága s tökéletesen egy értelmet kifejező mivolta meglepő alapossággal és leleményességgel volt kimutatva, s mely a **-i képzőtársulatban felolvastatván, közméltánylattal fogadtatott.
Megvoltak könyvtárában mind azon nagybecsű művek, melyek különösen hazánkat méltaták azon kiváló figyelemre, hogy minden létező várost visszavezessenek szláv eredetére, s melyek azon leverő tudomást juttaták számunkra, miszerint a magyarnak még csak egy folyóvize sincsen, miután azok mind idegen eredetűek, a mi bizonyára igen elbusító szegénység, kivált a marhatenyésztők és hajósokra nézve, a kik a vizet oly kevéssé nélkülözhetik.
Bodza Tamás hosszas tudományos buvárlatai s erős lelkesedés nyomán készített magának egy saját térképet, melyen az országok a mostaniaktól szokatlanul eltérő alakban voltak felrajzolva s csak Európa delnői alakja s a megmásíthatlan folyamok gyaníttaták, hogy ez még az óvilág képe. Az országok határaival történt változásokhoz járult a térképben a nagyobb és nevezetesebb városoknak szokatlan és csak az avatottak előtt természetes elnevezése, a classikus «grad» végzet sokszoros előfordultával; és azon kis phantastikus eltérés, hogy eltulajdoníthatlanul ázsiai eredetű városok, Debreczen, Kecskemét, Nagy-Kőrös és többek, apró pontocskákkal jelentéktelen falvakká látszottak degradálva, míg valamennyi jóravaló falu a Kárpátok alatt tornyos metropolisok és csillagos várak jelvényeit viselte.
E térkép előtt órákig el tudott üldögélni a jámbor néptudós; méregette czirkalommal a határokat, készítgetett benne utakat egyik várostól a másikig; felépíté a hatalmas várromokat a Vág vizei mentében, s megpróbálta azon bátor eszmét, mely szerint a Hernád és Poprád eredetét elválasztó hegylánczot keresztülvágva, e két ellenkező irányban futó folyam egyesítése által egy oly hatalmas összefogó lánczot hozzon létre, mely a Fehér és Fekete-tenger között lakó rokonfajú népeket mind egybekapcsolja.
Még akkor a vasutaknak csak annyi hirök volt, hogy a hirlapok curiosumként említék, mikép valami Griffith Vilmos Angliában vasból akarja csinálni a kerékvágást; azért Bodza Tamás úrnak ez európai vizi útról eszméje méltán nevezhető nagyszerűnek.
E magában igen ártatlan rajongás, mely különben minden népfajjal többé-kevésbbé közös, s mely különösen erős ott, hol egy elárvult, elszegényült faj néhány hegylánczon túl hatalmasan uralkodó óriás rokont érez, – nem maradt a puszta költői lelkesületnél néptudósunk szivében.
Már tanuló-korában keserű gyűlölettel szítta tele lelkét minden iránt, a mi magyar. Pozsonyban járt iskolába, e sajátságos városban, hol az ipar német, az uraság magyar, a szegénység szláv. Az ipar az urasághoz szít, a szegénység azután gyülöli mind a kettőt. Látta az alföldi hetyke úrfiakat megjelenni a tanodában, a kik sem oly szorgalmasak, sem oly jámborak nem voltak, mint ő és barátai, mégis nagy kitüntetésben részesültek tanáraik felől. Némelyik alig járt leczkére, mégis az első padba ültették. Győztek magánleczkékre költeni s fölülmulták a convictusban magoló szegény diákot. Czifra ruhában jártak, s tanulmány-irataikat szegényebb társaikkal másoltatták. Közvizsgákon magyar verseket szavaltak, s azt olyan büszkeséggel, oly követelő tűzzel vitték véghez, hogy a hallgatóság közül még az is tapsolt, a ki egy szót sem értett a pattogó szavakból; míg ő hatástalan adta elő a szláv képzőtársulat költeményeit modoros leppegő szózatával. Még az anyagi erő durva küzdterén is túlnyomó akart lenni az ázsiai faj. Az alföldi fiuk jobban birkóztak, ügyesebbek voltak testgyakorló játékokban, nagyobb indulattal és több önbizalommal viselték magukat komolyabb czivakodásoknál; ön nemzetiségöket kérkedéssel vallák s az övét gúnyképen hányták szemére…
Hát még midőn országgyülések alatt összecsoportosult az ország minden vidékeiből a büszke magyar főuraság, köznemesség pompája, veleje. Új hang töltötte be az utczákat, miket fényes jövevények széltiben, hosszában elfoglaltak; midőn jókedvű jurátusok esténkint tizével összefogózva a falhoz huzódni kényszeríték a kopott kabátu alumnistát, ki sovány jusculumát vitte haza köpenye alatt, mázatlan szilkében, egy szelet barna kenyérrel, és forgatta eszében egy más hajdani alumnista diák történetét, ki épen így hordta egykor maradék leveskéjét mázatlan szilkében, s ki azután Magyarország egyik herczege, főura lett, és kastélyokat birt és nagy czímeket viselt; mikhez azt nagy ész, nagy szerencse és legnagyobb férfiui délczegség juttatá, a kinek sorsából az ő számára csak az eleje kinálkozik, a nyomor: ész, szerencse és szépség dolgaiban nagyon mértékletes osztályrésze jutván.
Ezek a legelső keserű benyomások soha sem múltak el lelkéből. A sors mostahaságát, saját tehetségei korlátolt erejét azontúl is mindig háttérbe szorított nemzetisége sérelmei közé rótta fel. A nélkülözés évei, a rongyos kis népnevelői lak Hétfalu egyik zugában, a sovány árpakenyér, a foltos kabát, mind ezen keserű fajneheztelés kínjait szaporíták.
A koronkinti érintkezések a földesúrral, a dölyfös és követelő Hétfalusyval, épen nem olyan természetüek voltak, hogy kedélyét kiengesztelődésre bírhatták volna. Hétfalusy minden embert haszontalan naplopónak tartott, a ki nem ásóval, kapával keresi a kenyerét, ha már egyszer nem született valamiféle úrnak; ezt a nagyrabecsülést különösen kiterjesztette pedig az iskolamesterekre, mint a kik, hite szerint, csak azért vannak kigondolva, hogy a népet örökösen lovalják az uraságok ellen. Mintha nem lehetne el a világ a nélkül, hogy a paraszt el tudja a betüket olvasni. Elég nekik az, a mit a templomban hallanak. Egy falubeli juhász bankót csinált: «ha írni nem tanítják, nem vetemedik rá». A népiskola-tanítók a földmíves természetes prokátorai a földbirtokos ellenében. Ezen hitét a hol csak lehetett, tényekben is nyilvánítá Hétfalusy, az uraságtól rendelt deputatum-gabonát a rostaaljából mérette ki a mesternek, az iskola udvarát elfoglalta cséplői számára, hogy leczke idején nem lehetett a kelepléstől hallani a szót a tanodában; a muzsák számára rendelt épületet soha sem javíttatá ki; hanem elnézte, a mester saját maga hogy gyúrja a sarat kölcsön kért polyvával, a falrepedések kipótlására és saját kezeivel kötözi össze a bomlott nádtetőt. Gyakran az utczán lehordta őt a köznép előtt, keresve keresett ürügyekért, s úgy bánt vele, a hogy legutolsó cselédjével.
Bodza Tamás mind e bántalmakat felrótta mappája hátára, s mikor elmélázott e furcsa térképen, szemei mindig megakadtak annál a három vörös keresztnél, a mi Hétfalu tornyos jegye mellé volt föltéve, s ilyenkor oly nagyokat sóhajtott, mintha sokalná a türelmet, mit a sors a beteljesülés napjáig reá mért.
Mert, hogy a beteljesülésnek előbb vagy utóbb el kell következni, arra erős hite volt.
Gyakran ünnepnapon lehetett látni mutatóujján egy durva kovácsmunkáju vasgyűrűt, melynek pecsétlapjára e három betű volt vésve: U. S. S. Ilyenkor meglátszott rajta, hogy a szokottnál magasabban hordja fejét. Ha kérdezték tőle, miféle név előbetüi ezek, vállat vont, s azt mondta, hogy egy barátjától kapta azt, még tanuló-korában; nem tudja, mit jelentenek a betük.
Iskolai szűnhetek alatt rendesen elutazott gyalog messze földekre, sok hegyet, völgyet bejárt, s visszatértekor rendesen gorombább volt a földesúr irányában, mint az előtt, míg bizalmasabb hívei előtt czélzó mondatokat hullatott el a világ rendének megváltozása, régi reménységek, különös események felől.
Mindezeket mai világban puszta curiosumoknak fogják tartani.
Alig fogja valaki hinni, hogy vannak emberek, a kiknek életirányát e központatlan eszmék határozzák.
Az emberi ambitiónak ez a neme valóban ritka növény. Hasonlít azon cryptogamhoz, melyet csillag-hamvának szoktak nevezni, s melynek reszkető, elfujható tömege csak ritka évben jelenik meg és ritka földön, meleg nyári esők után.
Ennek a számára sincsen jó föld.
Ki értse meg e határozatlan ábrándokat? A köznép mit sem tud már Szviatopolszk királyról: nem lelkesül fel Ziska nagy nevére s rég elmosódott lelkében Giskra és a zsebrákok hosszú harcza. Hatalmasabb testvéreknél is hajótörést szenvedett a nagy Szlávia eszméje, az orosz szabadelvüek földönfutók lettek Muravieff este után, tudósaik maig sem birtak egy közös nyelv fölött megegyezni, melyen egymás között értekezhessenek, s hogy a nemzetiségi rokonszenvek minő egyetemességet biztosítanak e nagyszerű ábrándos eszmének, arról tudomása lehet mindenkinek, a ki valaha a lengyel és orosz nép történeteibe bepillantott, a hol ez a kettő egymást érinti.
Pedig hiszen oly nyilt, oly világos az út.
Nagy és dicső nemzetté lenni, világ színe elé emelkedni, helyet vívni ki a történetben: a magyarhoni szláv nép annyi természetes észszel, műveltségi fogékonysággal bir, szorgalma, takarékossága bámulandó; népélete, dalai, dallamai tele költészettel, kedélye romlatlan, szíve jó; hogy ha tudósaik, jóakaróik a helyett, hogy éretlen, ábrándos genealogiákkal, olcsó nagyravágyással kápráztatják szemeit, akarnák őt vezetni a műveltség, igaz tudomány, költészet, műipar mezején; és tennék azt nem a ragyogni vágyás ambitiójával, hanem azzal a hangyaszorgalommal, mely nem resteli a bölcseséget az abécze betűin és a kincskeresést a filléreken kezdeni, és ezt a szent kötelességet vennék át fiak az apáktól ivadékról ivadékra; akkor építenének igazi várakat népök számára; a többi kártyavár, légvár, délibáb országa.
Bizonyára Bodza Tamás uram is okosabban cselekvék vala, ha a rábízott híveket egy kis írásra olvasásra, nép- és földismeretre, természettanra és gyümölcsoltásra oktatgatja, mint hogy összeüle a falu torkaival a kocsmában, a helység házánál, az erdőkerülőnél, meg a külső pinczékben s biztatá őket olyan dolgokkal, a miknek elhivése azután sok boldognak és boldogtalannak utolsó ábrándja volt.
A környék minden falujában voltak személyes ismerősei, kiket minden évben sorba szokott látogatni, s kikben ábrándos kilátásait olyankor mindig felfrissíté.
Most itt jött az alkalom e nagy munkát megkezdeni.
Ő maga írástudó ember lévén, előre jól tudhatta hirlapokból a veszélyes ragály közeledtét, melynek gyógyszerei, védeszközei még akkor ismeretlenek voltak.
Egyszer csak elkezdett a lappangó hír terjedezni a falvakban, hogy egy hatalmas külfaj be akar törni az országba, visszahódítandó a századok óta elfoglalt Pannoniát a quádok és marahánok utódai számára.
A népség látta élő szemeivel az átvonuló katonaságot, mely a határszélek felé sietett, minden fuvaros, utazó, vándorló hozta hírét a katonai őrvonatoknak, melyek hosszan fel vannak állítva s útlevelet kérnek a jövő-menőtől, akkoriban nagyon szokatlan intézményt.
Az okosabbak, értelmesebbek azzal nyugtaták meg a suttogókat, hogy ez nem külellenség miatt történik, hanem a künn pusztító ragály behozatalának meggátlása végett.
Ekkor egy még ennél is borzasztóbb hír kezdte felütögetni sárkányfejeit.
Azt beszélték, suttogták, dörmögték, később fenhangon kiáltozák, hogy nem ragály készül a nép ellen, hanem az úri rend akarja elpusztítani a köznépet!
El akarják őket pusztítani átkos, rettenetes módon: méreg által. Gyorsan ölő mérget hintenek a szérükre, a kutakba, a csapszékek italaiba; úgy akarják elveszteni a népet.
Meg vannak vesztegetve az orvosok, gyógyszerészek, csaplárosok; ellenséggé lett mindenki, a ki nyirott főt és posztóruhát visel, nem lehet hinni senkinek!
Ki terjesztette ezt a borzasztó hírt? Elébb csak titokban, házról házra, suttogással, majd nyilt utczán, fegyveres kézzel és fenhangon? A szövevény szálai messze elágaznak. Sokat fel lehet róni emberi gyöngeségnek, a műveletlen, tompa népkedélynek, a tudatlanságnak. Van osztálya benne az úri rend korábbi szigorának, bár ez csekély, mert a nép dühe épen a legjobbakat, a kik legtöbbet tettek jobbágyaikért, sújtotta a legkegyetlenebbül. Beleszámíthatjuk a közönséges bűnöket is: rablás, boszú utáni vágyat, a fej mámorát, a szív haragját, a kincsszomjat, de egy vörös vonal húzódik végig az egész gyászfátyolon keresztül, mely magára veszi a bűnsúlyt a «vak történetről», a kire minden emberi botlást olyan örömest át szoktunk ruházni.
* * *
Bodza Tamás esteli harangszó után künn sétált a mezőn. Ez rendes sétája volt. Néha a szomszéd falu határaig is elment, hóna alatt egy kis könyvvel, melyből philosophi nyugalommal olvasgatott.
Horácz könyve az, melynek minden versét kivülről tudja, s minthogy az igen okosan ki van mondva, miszerint Horácznál szebbet és nagyobbat emberi lant-verő többé zengeni nem tud, Bodza nem is olvas soha más egyebet, nem ismer más költőt, semmiféle nyelvüt; tán önmagát kivéve, ki szintén szokott versek irásáig lelkesülni, de a melyek szintén nem olyan jók, mint Horáczéi.
Ma is elolvasta azon sorokat, a miket olyan jól ismert már. Ma
is leült megpihenni a nagy jegenyefa alá az út mentiben, az ismerős
gömbölyeg kőre, s épen ott járt, a hol a jó Horácz e szép szavakkal
kezdi versét: «Nunc est
bidendum! Nunc pede libero
Pulsanda
tellus…»
a midőn hozzá közelgő lépések
fölzavarák csöndes élvezetéből.
– Vártalak, Iván, szólt a mester, hóna alá dugva könyvét, miután behajtással megjegyzé benne a helyet, a hol az olvasást elhagyta, nehogy elfelejtse.
– Későre szabadulhattam. Harangozásig az öreg nem bocsátott.
– Iván, a régen várt jelszó ki van mondva.
– Hogyan? kérdi a legény elbámulva.
– Ki van hirdetve minden templomban, minden iskolában, kiszegezve nyomtatásban minden falu házára, minden tilalomfára. Maga a vármegye adta a jelszót. A miről a nép még kétségben volt, a mit nem akart elhinni, most már hiszi és tudósítva van róla hivatalosan. A halál közelget és jaj annak, a ki fél tőle. Én nem félek. Hát te?
A legény összeborzadt; de mégis azt mondá:
– Én sem.
– A mirigy egyszerre több helységben fog kiütni; és mindenütt, a hol halottak lesznek, az élők fegyvert ragadnak és keresni fogják, hogy kin álljanak boszut?
Iván arcza zöldre sápadt, de elfojtá belső rettegését. Az rettentő idő lesz.
– A városban nagy már a zaj; de ez még nem sokat ér. Ismerem a hétfalusi népet. Gyávák és csak félig-meddig a mieink. Sok közöttük az áruló, az idegen. A legnagyobb düh fokán, ha egy ezüstgombos úr lejön közéjük mézédes szavakkal, vagy egy hajdú hosszú pálczával, vagy legerősebb esetben egy pár vadász töltött puskával, szétrebbennek, mint a vadludak. Haszontalan, gyáva nép. Nem is tiszta; – korcs. Pedig mégis innen kell mindennek kiindulni. Kényszeríteni kell őket, hogy ők indítsák meg; holmi apró falu kezdése nem ad tekintélyt.
Iván bámulattal hallgatá mestere szavait s magában erősen kezde meggyőződni, hogy Bodza nagy hadvezéri tehetségekkel bir.
– Valami szomszéd falu népét kell behozni az első támadásra; legalkalmasabb lesznek a Tribo1) vidékiek. Sok közöttük a juhász, pásztor, mezőn élő ember, a kiket össze lehet gyüjteni éjszaka, a nélkül, hogy észrevétetnék. A faluban szeszgyár is van s nem hazudik, a ki azt mondja, hogy ott mérget főznek. Általában minden faluba más falubeli vezetőket kell küldeni, a kiket az uraságok nem ismernek. Némely embert zavarba hoz az, ha könyörögnek előtte és néven szólítják.
Iván helyeslőleg inte fejével e bölcs mondatokra. Bodza meg fogja érdemelni a tollbokrétát kalapja mellé.
– Te az éjjel járd el sorba a pásztorokat s az útmelléki magányos kocsma előtt gyüjtsd őket össze. Én nem mondom, hogy mit tégy, majd belátod saját eszeddel. Az országuton azonban ne maradjatok mind, egy rész vonuljon a falu közelébe.
– Legjobb gyűlhely lesz a hóhér laka.
– Nem árul el bennünket Zudárné?
– Hamarább azt, hogy ő gyujtja fel Hétfalusy kastélyát legelébb.
– Ő is úgy gyülöli őket, mint anyja, a vén kuvik?
– Ha nem jobban. A kuvik csak kiabál.
– Hallottam tőle sokszor, hogy Hétfalusy elfoglalta volna jószágaikat; de nem lehet a szavain elmenni. Azt beszéli, hogy a kastély egyik szárnya is az ő földére van építve.
– Úgy van az, hogy Anna asszony ura kurta nemes ember volt a faluban, volt neki holmi kicsiny telke épen a kastély szomszédjában. E miatt örök perpatvar volt közte és a földesuraság közt. Egyszer Hétfalusy, mint aféle hatalmas úr, saját telkén megkapta a kurta nemest, s megcsapatta. Ebből nagy per kerekedett; Hétfalusy kétségbevonta Dudoky nemességét, ez nem tudta azt bebizonyítani. Elvesztette a perét a megyén, feljebb vitte a táblákra, elhuzódott évekig: a sok ostoba költségre felment a pörlekedő minden gazdasága, elpusztult, elszegényedett, utoljára dobra ütötték a telkét. Hétfalusy vette azt meg potom pénzen s még a pör folyama alatt azt a boszút követte el, hogy a házának egy szárnyát beleépítette a szomszéd pörös telekbe. Dudokyt erre megütötte a szél. Leánya elárvult, egy időre a városba ment szolgálni. Ott egy épen nem jóhirű helyre került, a hol egyszer valaki azt az ajánlatot tevé neki, hogy elveszi feleségűl. A szerencsétlen kapott rajta s kezet adott rá. Ki volt az a boldogtalan, a ki ilyen helyen keres magának feleséget? Megtudta, mikor megesküdött vele. Az volt a hétfalusi hóhér. Így lett Borcsa a hóhér felesége. Ha csakugyan megőrült Anna asszony, akkor leánya volt az egyik ok benne. Ezt is a Hétfalusyaknak tulajdoníták. Anna asszony azután sokszor talált alkalmat, hogy magát a Hétfalusy-családon megboszulja. Csigavér! szokta azokra mondani Borcsa. A vén kuvik szerette a lelkét gyötörni annak, a kire haragudott, szerette megtölteni a pompás palota belső szobáit sirással és nyögéssel, látni a bánat, a bú alatt megőszülni büszke ellenségét, s gyönyörködni a szégyen, a bánat, a lélekfurdalásban, mert az öreg olyan mérget is tud keverni, a mi a szívet kínozza. – Nem ilyen Borcsa! Mikor ez az asszony a Hétfalusyakról beszél, pelyhes ajka felduzzad, arczai kipirulnak, két fekete szeme úgy szikrázik, mint a pattogó tűz, s ha kés van a kezében, nem jó közel lenni hozzá. Neki az ellenség vére kell, hogy beletocskolhasson lábaival, neki az kell, hogy lánggal égve lássa a büszke kastélyt. Sokszor mondta ezt. «És azután nem bánom, ha megölnek is!» tevé hozzá. Oh az irtózatos asszony; majd meglátod.
– Valódi Libussa, mondá gyönyörrel Tamás. Ha győzünk, nagy szerep vár reá. Te szerelmes vagy bele.
– Inkább ő én belém. Jól élek mellette.
Az öreg nem sokat gondol rá.
– Azt pedig ártalmatlanná kell tenni.
– Gondoskodunk róla.
– Éjfél után a helység minden kijárását el kell foglalni és egy csoport legbátrabb legénynyel berontani a helység házához. Vigyázzatok, hogy semmi nyirott fejü ki ne szabaduljon a helységből, ha paraszt gúnyában jár is. A többi azután az én gondom lesz.
– Jól van, mester.
– Azután a csőszháztól elő kell hozni Mekipirost.
– Minek, mester? Az a fiu néma is, bolond is. Tudod, hogy kínjában elharapta a nyelvét.
– Annál jobb. Nem tud beszélni. Kell neki adni pálinkát, sokat.
– Ha pálinkát iszik, olyan, mint valami veszett állat, mar és körmöl; uszítani lehet mint a kutyát.
– Azt kell. Fognak majd előfordulni olyan esetek, a miket nem örömest tesz meg az ember maga: de a miknek mégis meg kell történniök. Értesz-e?
– Nagyon helyesen. Bámullak, mesterem. Ezt a félállatot neki lehet ereszteni ott, a hol magunk nem akarjuk kezeinket bekeverni. Ez neki megy a töltött fegyvernek, ha pálinkát kapott s megfojtja az édes apját is. S ha valami rosszul talál sikerülni, azt mondhatjuk, ő volt a hibás.
A mester komoly szemrehányással nézett tanítványára.
– S te kiejtheted ezt a szót a szádon: «ha rosszul talál sikerülni?» Iván, te neked nincs igazi hited. Iván, te haszontalan ember vagy.
A legény zavarodottan igyekezett magát menteni.
– Iván, te haszontalan ember vagy! Bánom, hogy téged választottalak e nagy munkára.
Iván megharagudott.
– Te választottál engem? Én választottalak téged. Nem én vagyok a feje e szövetségnek?
– De én vagyok a lelke.
– Micsoda? ezekkel a vékony pipaszár karokkal? Nézd az én karjaimat. Nézd; szólt Iván, felgyűrve húsos karjáról az ingszárt. Egy kezemmel többet érek, mint te mindenestől.
– Mégis gyáva vagy, ha azt kérded, hogy fog-e sikerülni?
– Majd megmutatom, ha ott leszek! szólt Iván, mellére ütve s kérkedőleg feszíté előre izmos mellét; s egyengeté fejét vállai közt, mint szokták, a kik húsukra és csontjaikra büszkék.
– Addig pedig ne veszszünk össze az országon, mondá Bodza, engesztelőleg nyujtva sovány aszott kezét Ivánnak, mit az teljes erejéből megszoríta, nem annyira barátsága szilárd voltát, mint inkább tenyér-izmainak kifejlettségét akarva elismertetni a mesterrel.
Bodza még arczát se vonta el az erőművészi törekvésre, hanem Iván egyszerre nagyot szisszent, kérkedő arcza összerándult s a hasához kapott.
– Nos, mi lelt?
A legény kínlódva görnyedt össze.
– A hasamba nyilalt valami egyszerre…
– S te azon nyögsz? Lám, az imént majd összetörted ujjaimat, én nem szepegtem.
– De az irtóztató. Milyen görcs.
– Talán már te is meg vagy mérgezve, Iván.
– Oh ne tréfálj az ilyennel, lihegé ez, elsápadt, eltorzult arczczal.
– Hiszen tudod, hogy csak mese az egész.
Iván nagy sokára lélekzett fel.
– Már elmult. Milyen különösen éreztem magamat. Igaz, hogy csak mese. De milyen különös fájdalom volt az.
– Verd ki a fejedből és igyál egy kis szíverősítőt. Most pedig eredj és láss a rádbizottak után.
Iván még mindig sápadt volt egy kicsinyt s úgy tetszék neki, hogy a mester arczát is olyan különös sárga szín lepte el.
– Milyen sárga ez az ég! szólt feltekintve. Semmi kék sincs rajta. S milyen hosszu sötét felhő úszik ott az ég határán. Mint valami nagy fekete madár.
– Ne bámuld most az eget, Iván, hanem siess, hogy készen légy éjfélre.
– Egészen belátni a napba, egy csepp fénye sincs, mikor lemegy, dörmögé ez szédelgős fővel.
– Mi gondod neked égre, napra s felhőkre? feddé őt gúnyosan a mester.
– És a mik azokon túl vannak! viszonzá ez, visszanyert daczczal. Jó éjszakát mester.
– Nyugodalmas jó éjszakát; szólt ez iróniás mosolylyal.
– Csöndes álmot.
– Boldog fölébredést.
Azzal elváltak egymástól. A mester visszafordult a falu felé, olvasva tovább Horácz örök szép verseit; Iván pedig sietett a magányos lak felé, fel-feltekintgetve a sárga égre, a fénytelen napra, a hosszu fekete felhőre, s bámulva pillantva maga körül, hogy árnyéka nem követi sehol, sem előtte, sem utána.
Az a méla sárga fény, az a barna, érczszegélyű felhő pedig befedé a földet és elfogá széles lomha szárnyaival az egész láttér kerekét; mint valami denevérszárnyú alvilági rém, a mester kinyitott könyvében úgy tánczoltak az apró fekete betűk hosszu tántorgó sorai: