Szomoru napok: Regény

És térdre rogyott a szoba közepén.

És ime az úr feleletet adott annak, ki végveszedelmében hozzá kiálta. Az alatta döngő padlat egyszerre világos eszmét adott neki a szabadulásra. Oldalt és fölfelé nincs menekülés, lehet alá felé; le a pinczébe.

A pinczébe a ház külsejéről volt a bejárat s azon is vasajtó; de ha a szoba alatti boltozatot, mely úgy visszhangzik a léptek alatt, beszakítaná, azon keresztül lejuthatna oda.

Ah, mi jó hűs lehet ott. A lég oly forró volt már a szobában; az izzadság minden tagján csorgott a férfinak a hőségtől és az irtózattól; a vas ablaktáblák világa már fehérbe kezdett átmenni s messziről sütött, hogy szinte kiégett a szem, ha rátekintett. Sietni kelle.

Zudár hirtelen felszakítá a fejszével a pallókat; nem volt nehéz azokon alul a pinczeboltozat zárköveire találni.

Azonban vigyáznia kellett, nehogy beszakítsa az egész boltozatot, s a tűznek is útat nyisson maga után. Óvatosan kellett késsel kivájnia a vakolatot a foglalvány közől, s egyik téglát a másik után kiemelni.

Meg-megállt néha e munkában és hallgatózott.

Hallott mindenféle zűrzavaros hangokat, sziszegést, ordítást, vad tánczdanát, vérszomjú szónoklatokat…

Vagy tán ez mind csak a feje fölött égő lángok tarka beszéde volt?

Tovább ásott, – ásott, ásott.

Az első boltív után következett a másik. Jó erős boltozat volt, kettős téglasorból rakva. A másodikat is oly óvatosan kelle kiemelni.

A gerendák itt-amott szétnyiladoztak már, véres szemü tűzszörnyek kandikáltak le a padmalyról, kék füstöt fújva alá a hasadékokon keresztül. Ezer meg ezer hang pörölt, czivódott egymással, a tűzszellem apró fiai, kik a rablott zsindelyeken veszekesznek, nagyot riasztott rájok olykor az öreg apjok, a gonosz láng, a mint egy-egy szarufát dörögve szétpattantott, közbe úgy zúgott, zsizsergett valami, mint a gyermekeit csitító boszorkány; a parázszsá lett fában fütyült, döngött valami élesen, mint megfogott méhecske, s a szorongatott szél ijedezve kiabált alá a kéményen: «hu–hu–hu».

– Tánczolnak odakünn és dalolnak, mormogá magában a hóhér.

A második téglarakás is keresztül volt bontva, a résen át, mint a rohanó szél tódult elő a pincze hideg levegője. Zudár Péter lehajolt a nyílásra, s teleszítta mellét ez életadó friss levegővel. Ah, szinte megittasult tőle!

A rés épen elég volt arra, hogy termetével keresztül csúszhassék rajta.

Körülnézett még egyszer veszélyes kiváncsisággal a szobában. A mestergerenda már meg volt hajolva középen a hőségtől, a füst minden nyiláson tódult már alá a szobába s embermagasságnyira betölté azt, rétegenkint szállva mindig alább, mint valami lejebb, lejebb ereszkedő felhő.

A szürke felhőben apró libegő tűzfoszlányok repkedtek ide-oda, mint fényes madárkák. A padlásnyílaton bekukucsáló rém úgy kaczagott: «ha–ha–ha». Zudár Péter visszanevetett rá: «ha te kaczagsz, én is kaczagok, kaczagjunk ketten».

Félig a nyíláson keresztül bútt már; onnan nézte, hogy hajladoznak a gerendák a feje fölött; hogy ropognak, hogy feketülnek.

Ekkor jutott valami eszébe.

Hirtelen kimászott megint a tört résből; egyenesen állva nem lehetett már a szobában járni, mert a füstfelhők három lábnyira leereszkedtek; négykézláb futott ládájához; felnyitá azt: egy kis imakönyv, egy pár ruhafoszlány volt, a miket keblébe rejte onnan.

És azután egy hosszu bőrtokot vett elő, melyet kapcsainál fogva kétfelé lehetett nyitni.

A kapcsokat egész nyugalommal fejté ki, csendesen kétfelé nyitá a tokot.

A pallos volt abban…

A fényes, kétélű fegyver, mely a büntető törvény szavára megvillan: az itélet fegyvere.

Midőn azt kezében érezé Zudár Péter, felmagasult roppant termete egyszerre, a füst között, a láng között úgy állt, mint egy bosszúálló dæmon, kört vágva villámló fegyverével, mintha azt mondaná a füstnek, a lángnak: «féljetek én tőlem! Én vagyok a bakó!»

E perczben csattanó dördülés hangzott háta mögött. A falnak támasztott fegyver a hőségben magától elsült, a golyók befuródtak a falba.

E csattanás eszére téríté Zudárt, ki már közel volt az őrület pillanatához, hirtelen lebukott a földre, az ágyról lerántotta a párnát s azt maga után vonva, a tört nyilásig csúszott; a párnát leveté előre, s maga óvatosan utána ugrott.

A hűs pinczelég lassankint magához téríté, a forróság nyomása elmult agyából, tűztől elvakult szemeire jótékonyan hatott e félhomály, mit csak a nyiláson besütő tűzvilág deríte fel.

Eszébe jutott, hogy az a nyílás is fölösleges már most.

A pincze ászokain kisebb-nagyobb hordók voltak elhelyezve, üresen, vagy tele sörrel, borral.

Egy üreset odahengerített a tört rés alá, s ott felállítá a fenekére.

Akkor beüté egy sörös hordó fenekét, s a párnát belemártotta, míg az egészen teleszítta magát vele.

Azzal felállt az üres hordóra, s a nedves párnával betömte a nyílást.

Most már sötét volt a pinczében, hanem azért Zudár Péter tudta benne jól a járást. Értette, hol áll a legjobb sörös hordó csapra ütve, a fülkében meglelte a vászonkorsót, teleereszté friss sörrel; leült a hordó mellé az ászokra és ivott belőle szörnyű hosszút, azután megmosta vele a fejét és orczáját, és azután újra töltött magának és ivott.

Odafenn nagy recsegéssel, ropogással omlott össze a háztető; a lángok népei úgy kaczagtak, úgy süvöltöttek örömükben, hogy sikerült nekik ez a munka.

– Ezzel bevégeztük a számadást; szólt Zudárné odakívül; a czimborák, a czinkosok kaczagtak és tomboltak odafenn.

A vén hóhér pedig odalenn a hűs menedékben éneklé buzgó szívvel:

És végig – végig hordozá ujjait a pallos mind két élén; jól ki volt az köszörülve, sehol, sehol egy csorba rajta.

XIII. A BŐRHARANG.

Köznépünk igen adakozó czímek dolgában, s ez érdemben túlmegy phantasiája a kelet-indiai fejedelmekén is, s czímei találóbbak amazokéinál.

Bőrharang volt Hétfaluban egy sajátságos ember czíme, a kinek más nevét nem igen szokta valaki eszében tartani. Igy csúfolták őt a házi asszonyok, a kiknek hírül vitte, hogy ki halt meg ma? mikor temetik? Kin van a sor a kastélyba menni hetesnek? ki főz ma a rektor számára? Igy tisztelték a gazdák, a kiknek hivatalosan jelenté, hogy ki lesz a soros forspontra menni? ki nem adta még meg a papbért? ki tartozik a robottal? Igy nevezték őt a parochián, mikor bejött jelenteni, hogy kinél lesz keresztelő, eskető, vagy temetés? kinek van szüksége az utolsó vigaszra? mennyi bort ad az uraság az úr asztalára? Igy fogadták a kastélyban, a hová híven bemondá: hol kaphatni szegődő cselédet? kinek van eladó holmija? mi a piaczon a búzának, baromfinak az ára? Félig az uraság szolgája volt, félig a községé, egy kicsinyt a papé és azután minden jó emberé, a kinek kinálni való pohár bora volt. Belevágott a hivatala egy kicsinyt a kisbiróéba, jó nagyon az egyházfiéba; igen erősen a levélhordóéba; feljebb állt az urasági hajdunál, összeköttetésben volt az ispánsággal. Ebben a minőségben szüntelen házról házra járván, a birólakból a piaczra, piaczról a kastélyba, a kastélyból a paplakra, innen a malomba, a szeszgyárba, a csapszékbe, megint a mezőre, azután ismét az udvarba: itt is hallott valamit, ott is valamit; a haranglábnál ezt beszélték, a templomajtóban meg amazt; a heti vásáros szekerek között megütötte valami a fülét, azt elmondta a szárazmalom alatt. Mire a kocsmába ért, már akkor tulajdon ujdonságát kibővítve, kiczifrázva hallotta elbeszéltetni, azzal futott a kastélyba; útközben nem állhatta meg, hogy minden szemközt találkozónak el ne mondja, nehány neki megtetsző változtatással; ilyen formán igen szépen megérdemelte, hogy rajta hagyják a «bőrharang» nevet, mint olyan szerszámét, mely a harang szolgálatait végzi és csakugyan bőrbe van foglalva.

E viszontagságos estén nagy hévvel-lével rohant be a kastély pitvarába a bőrharang, hol az öreg nagyságos úr lábbadozó egészséggel üldögélt egy rácsos padon, magát úgy helyeztetve, hogy a bágyadt naplementi eget bámulhassa.

A bőrharang magas ember lehetett valaha, de a sok köszöngetésben annyira meggörbült már a háta, s a sok lótás-futásban annyira előre ment a feje, hogy a ki először látja, nem képzel egyebet róla, mint hogy ez most az asztal alatt akar keresztülbujni. Egészen az alázatosság alakja; szinte tartja a hátát a világnak, mintha mondaná, hogy üssön rá, a kinek tetszik.

Az öreg Hétfalusy örömest látja e furcsa embert. Minden perczben szabad neki belépni hozzá; szabad neki mosolygó arczával elmondani komoly eseményeket, s panaszló hangon mulatságos kalandokat, a mik rendesen az ő rovására történtek meg.

– Csókolom kezeit, nagyságos uram, szólt a bőrharang, kalapját, pálczáját letéve az ajtóban, csókolom kezeit, (meg is csókolá igazán). Jaj de iszonyú nagy hőség van odakünn, milyen nagy a por! Ezek a parasztok mind felverik az ökrös szekereikkel. Mind ezek csinálják a port. Egészen a mellemre meg a torkomra szállott… oh köszönöm alássan, ne tessék fárasztani magát, kedves nagyságos uram, bizony nem iszom; nem azért mondtam; nem veszi be a természetem ilyenkor délután a bort, azután meg hogy már voltaképen volt is részem benne; mert hogy nem állhattam ki ezt a rettentő melegséget, meg ezt az irtózatos port, hogy úgy a mellemre szállott, kénytelen voltam betekinteni a Sámsihoz, oh bizony nem azért, nem azért, hanem csak azért, hogy tán a biró komámat majd ott találom, de biz az nem volt már ott, hanem a helyett ott ültek már a Spletykó, meg a Hamza esküdtek, meg még egy pár paraszt, a kik azonnal előfogtak és kináltak, hogy igyam pálinkát. Méltóztatik tudni, én nem nagyon szeretem a pálinkát, nem veszi be a természetem, meg aztán délután is volt, akkor az nem egészséges; hát én csak azt mondtam, hogy köszönöm, nem iszom. Hát erre mind valamennyi egyszerre rám támad: «úgy-e? úgy-e kend is meg van már tanítva, hogy miből igyék, miből nem? úgy-e kendnek is megmondták már, hogy a pálinkába mérget tettek». – «Micsoda?» – «Mérget hát.» – «Kicsoda?» – «Kicsoda más, mint a nagyságos urak maguk?» – «Ejnye, lánczos, lobogós.» kiálték elförmedve én is, s elkeseredésemben rögtön kiittam valamennyi elől egyenkint a poharakat. «No hát! méreg van ebben, méreg? Hát nem megiszom én ezt? Hát meghaltam én ettől?» Az a sunyi Hamza megint lekiabált: «No ha ebben nincs a méreg, akkor a másik hordóban van. Hozz abból, Sámsi.» A Sámsi maga nem mert kijönni a szobából, azt vetette, hogy a hideg leli, hanem a felesége szolgált helyette, az lement a pinczébe mind a két esküdt jelenlétében s hozott mindegyik hordóból kóstolót. Nagyságos uram! Nehezemre esett, mert nem jár belém a pálinka; de nagyságod iránti háladatosságból mind megittam azt is. Csoda, hogy most olyan részeg nem vagyok, mint a ki az orrával turja a földet. «No hát meghaltam-e tőle, ha méreg van benne?» már ekkor én kiáltottam jobban. A sunyi Hamza nem tudott már egyebet mondani, mint hogy: ha még nincs benne, hát majd benne lesz holnap. «No jól van, hát én eljövök holnap is, holnapután is, eljövök mindennap; megmutatom, hogy sorba kóstolom a kendtek italát mind és nem lesz tőle semmi bajom.» Ezt mondtam nekik. És megteszem nagyságos uram, megteszem, bárha nehezemre esik is, mert nem élek italfélével; de a nagyságod úri familiáját, a kinek én annyi javával éltem, nem engedem holmi bitang parasztok által rágalmaztatni.

Az öreg Hétfalusy hagyta szólni a harangot. Tán rá sem hallgatott. Annyi volt előtte meséket mondani a bőrharangnak, mintha a toronyban húznák a harangot. Még ez is több annál, mert ebben az egyhangú, búskomoly bilimbalam szóban holtak beszédét hallani, annyi mindenféle titkos szókat, a ki figyelmezni tud rá és ért az emlékezéshez!

Megzavarta e jeles előadást doktor Sarkantyús megérkezése, ki rossz csézájában, forspontos gebékkel hajtatott be az udvarra és sietett rögtön fel a földesúrhoz.

A bőrharang törte magát a csézához, hogy a doktor úr holmiját felhordja abból, s miután ambitiója volt a szolgálattevő hajduk odaérkezte előtt valamennyi bundát és skatulyát összenyalábolni, azt érte el a nagyravágyás által, hogy három skatulyát elejtett a földre, az egyiknek felpattant a zárja, s végig ömlött belőle valami fehéres por a folyosó márvány koczkáin.

Az orvos mérgesen támadt rá:

– Mondtam, hogy ne nyaláboljon kend fel annyit! ahol van ni: kiszórta a viszmuth-porokat.

– Majd felszedem, kérem alássan, szólt a bőrharang meghunyászkodva, s letérdelt, hogy majd összesepri a tenyerébe a kihullottat s visszateszi a többihez.

Ezért megint majd megverte a doktor.

– A mi a porral összevegyült, azt visszatenni a tiszta közé! Menjen kend az operencziákra.

– Hát kérem alássan, nem jó ez így a birkáknak? kérdé alázatos mosolygással a kárttevő.

– Birkáknak? E biz azt gondolja, hogy birkaveszély ellen hordok gyógyszert.

– Mert hogy olyan sok.

– Igy is kevés lesz ez a kendtek fejének. No most el kell a kiszórtat seperni az útból.

Az orvos kivette mérgesen a sérült skatulyát az ember kezéből, s maga vitte azt be a szobába.

A bőrharang elbámulva maradt ottan térden, s nézte ostoba szemekkel a földre öntött porfélét. Azután megnyálazta a mutatóujja hegyét, s belemártotta a porba, hozzá értette egy kicsinyt a nyelve hegyéhez, s köpködött azután tőle mindenfelé; végre hevenyében összekapargált belőle nehány csipetet, kivonta a zsebkendőjét a mellénye zsebéből, annak egyik szegletébe belekötötte a gyanús szert, s azzal körültekingetve, ha nem látta-e meg valaki, kiosont a tornáczból, elkerült az udvarból a kertek alá s azzal rohant nagy sebesen a faluvégi korcsma felé, a leggyorsabb veszély idejéni lépésben. Ilyenkor a feje egy lépéssel előbb járt, mint a lába.

A mint benyitott a korcsmába, nem tünt fel neki, hogy ott milyen szép rend és béke uralkodik ez órában. Csicseri Márton uram, a biró ott ült az asztalfőn, és az asztalon végig volt fektetve a hosszú mogyorófa-pálczája.

– Szerencsés jó estét kivánok, kedves biró uram, komám uram. Ugyan jó, hogy kelmed is itt van. Hát a Hamza, meg a Spletykó merre vannak?

A biró haragosan nézett rá:

– Jó helyt vannak. A kalodában.

– Úgy-e? No ott igazán jó helyen vannak. Kár, hogy most nem lehetnek itten.

– No, komám uram, most már én is azt mondom, hogy végünk van; szólt a bőrharang titkolózva a biróhoz.

– Hát hogyan van végünk? Kérdezé Csicseri Márton, két könyökkel nehezkedve az asztalra.

– Oh, mindenképen végünk van, végünk, végünk! jajgatott a bőrharang, s fel s alá szaladgált a korcsmaszobában és fejét két kezébe fogta. Vége az egész falunak.

– Felelj hát, hogyan van végünk? te vén banya. Nem tudod, hogy ennek a botnak is van vége, s majd a hátadra találom tenni?

Az ember úgy tett, mintha csak a birónak akarna felelni, azonban addig tekintgetett félelmesen maga körül, míg öt-hat parasztot maga körül csődített, akkor azután jó hangosan súgta oda:

– Megérkezett már a méreg…

– Bolond kend, szólt a biró visszahökkenve.

– Nem én. Láttam, kóstoltam, hoztam is belőle. Most érkezett meg a doktor, a vármegye küldte egy nagy láda méreggel, hogy azt itassa meg velünk. Kezemben volt a láda, én vettem le azt a hintóról. Az isteni gondviselés rendelte, hogy kiejtettem a kezemből, erre kidőlt belőle valami fehér por. Egészen tele volt olyan porral. A doktor megijedt nagyon szörnyen, szidott a hibámért; láttam: egészen elsárgult. Én csak annyit kérdeztem tőle, hogy talán a birkáknak lesz ez az orvosság. Arra ő kikapta kezemből a ládát, s azt felelte, hogy majd a mi fejünket fájdítja ő meg azzal.

– Igaz ez? kérdezé egy megrémült paraszt az asztalon keresztül.

– Olyan igaz, mint hogy élek. A doktor mindjárt megparancsolta a házi cselédségnek, hogy a kidőlt port eltakarítsák, hogy valami állat meg ne egye, mert mindjárt elveszne tőle, de én mégis eltettem belőle egy csipetet, itt van a zsebkeszkenőmben.

A bőrharang kibontá a zsebkendőt, s kiönté a fehér port az asztalra.

A parasztok szörnyűködő műértéssel nézték körül az idegen, rémületgerjesztő port, melynek emberölés, népkiirtás rettentő munkáját kelle végbevinni.

Valamelyik hallott valaha olyasmit, hogy a mérget lelketlen állatokon szokás előbb megkisérteni. Egy darabka kenyeret belehengerített a porba s az asztal alatt heverő komondort megkinálta vele. A kutya megszagolta és ott hagyta a kenyeret.

– Méreg! méreg! zúgák elszörnyedve a körülállók.

– Mondtam úgy-e? szólt diadalmas arczczal a bőrharang, de győzelmi öröme egyszerre megkeserítődött, mert mikor legkevésbbé várt volna hasonló megtiszteltetést, azon vevé észre magát, hogy biró uram hosszú mogyorófa pálczája elkezdi a hátát és a vállait püfölni irgalmatlanul.

– Hát te semmirevaló, hazug szószátyár! Igy rágalmazod te a tulajdon földesuradat? Te egész falu kutyája, a ki minden embert megugatsz a háta mögött s mindenkinek megnyalod a kezét szemben; ilyen mesékkel jösz te ide, mikor a nélkül is annyi háborúság van már a nép között? Te semmire való betyár! Ugy-e azt akarod, hogy a földesuradat agyonverjék, mi? hogy a kastélyát felgyújtsák, kirabolják? Te gyalázatos lázító, akasztófára való. No megállj! vasra verletlek, beküldelek a vármegyére, majd ülhetsz ott, a míg rád kerül a sor. Te gyújtogató, te!

A bőrharang igazán megijedt, s elkezdett szabódni.

– Jaj, kedves, édes biró uram, komám uram. Ne haragudjék, az Isten áldja meg. Nem akarom én a földesuramat agyonveretni. Az Isten őrizzen meg attól.

– Hát kit?

– Nem én, senkit sem, a világért sem. Oh dehogy akarok. Csak azért mondtam ezt, hogy a szegény ember fia tudja magát előre őrizni.

– Mitől?

– Hát a veszedelemtől.

– Hát ki mondta neked, hogy itt veszedelem van? Az orvos úr nagy körútat tesz, sok beteg embert gyógyít, sok orvosságot hord magával. Te ügyetlen szamár, elejted az orvosságot, ellopsz belőle s még ráfogod, hogy az méreg. Méreg az öreg apád lelke! Hisz az bizonyos, hogy az orvosságot, ha egészséges ember beveszi, a gyomra felháborodik tőle, de a beteget meg kigyógyítja. Hisz azt tudja minden ember. A gyógyszer nem enni való.

Egy-két józanabb paraszt helyeslőleg morgott hátul. A bőrharang meghunyászkodva állt a biró előtt s kalapjával olyan forma legyintéseket tett, mintha szeretné az asztalra döntött port onnan suttyomban elszelelni.

– Már most te, népháborító! ha ezeknek a becsületes embereknek itten több eszük nem volna, mint neked, mi történnék akkor? Ha elhinnék azt az irtózatos vádat, a mit egy pár zúgolódó semmiházi költött rájuk veled egyetemben, s féltükben neki mennének annak a te jámbor ifjuuradnak, a ki annyi jót tett veled, s agyoncsapnák a szemed előtt, ha azt az ősz beteg nagyságos urat kihúznák az ágyából pőrén s vinnék megégetni, mit csinálnál akkor? Te semmire való! Tán még magad köszörülnéd a kést, a mivel torkát messék?

A bőrharangnak a térdei verődtek egymáshoz, sopánkodva rebegé, hogy ő nem gondolta, miszerint olyan rettenetes dolgok következhetnek abból, a mit mondott, nem gondolta meg, hogy mit beszél.

– No iszen majd meggondolhatja kend a vármegye tömlöczében.

A bőrharang szabódott, hogy csak oda ne küldjék, inkább csukassa a kalodába, oda a Hamza mellé. Elismeri, hogy azt megérdemli; még ha husz-harmincz botot rá olvasnak, azt sem bánja; csak azután ne vallassák többet, mert ő nem akart semmi rosszat mondani.

E közben senki sem vette észre, hogy az ivóterem lassankint meggyült hallgatag marczona alakokkal, a kik közül egy figyelmesen hallgatva a beszédre, az asztalról a gyanus port mind a markába seperte.

Csicseri Márton biró uram a bőrharang sok rimánkodására annyira alább hagyott a fenyegetéséből, hogy tehát nem vereti őt vasra, mint lázítót s nem küldi a vármegye kezére; «de a kalodában ott fogsz ülni reggelig, komám! Esküdtek! Kisérjék kendtek odáig.»

– De nem ezt az embert! szólt akkor a tömeg közül egy hang, s a biró Bodza Tamást látta előlépni a hosszú asztal mellé.

– Hát kit? kérdé tőle.

– Hanem kendet magát! kiálta Numa Pompilius, igazi római taglejtéssel kisérve szavait.

Biró uramnak eleinte az ötlött eszébe, hogy a jámbor rektort, ki különben nem szokott szeszes italokkal élni, bizonyosan valaki leitatta édes borral s elkezdett rajta nevetni.

Azonban megdöbbenve vevé észre, hogy két idegen ember odaugrik mellé a mester intésére, s megragadják a kezeit.

Soha sem látta ez arczokat, nem e faluból való emberek.

– Mi dolog ez? hej! ordíta reájok: egyiket orron üté vitézül, a másikat hanyattlökte, azonban erre tizen rohantak reája, elkapták kezeit-lábait, leteperték a földre, megkötözték; egy-két ismerőse védelmezni akarta, azokat félre taszigálták.

Bodza Tamás fennállt az asztalon, míg a tusa tartott, egy capitoliumi szobor magatartásával, onnan vezényelt diktatori hangon.

– Most én parancsolok.

A megkötözött biró szidta, fenyegette a lázadókat, míg száját be nem tömték, a bőrharang elbujt a kemencze mellé, egyrészt az ütlegektől, másrészt attól félve, hogy ebből még nagy baj kerekedhetik, s a jelenlevőknek tanuságot kell vallani. Ő nem akart sem látni, sem hallani semmit.

XIV. A HALÁLITÉLET.

A gyertyákat meggyujtották az asztalon, pedig még fényes nappal volt; – a lélekharangot is megcsendítették, pedig még beteg sem volt senki, a koporsót is elkészíték már, pedig még senki sem halt meg.

A szegény bűnösre kimondták a kemény itéletet: meg kell neki halni. Fejére szól a törvény. Ha egész nap könyörgene érte édes apja, anyja, minden atyafia, azokat a betüket le nem könyöröghetné onnan.

A kik ott a hosszú asztal mellett ülnek: főtisztek, altisztek, közkatonák, mind úgy szánják, mind úgy szeretnék, ha nem kellene azt a szót kimondani. Maga a tábornok is eltakarja arczát két kezébe:

«Istennél van a kegyelem.»

Kezében tart egy kis pálczát, fehér pálczát, meg-megnézi: még most egész; semmi törés nincsen rajta.

Odajön hozzá a vén őrmester; csákója fejében, még a viharszíj is állára csatolva, egy keze a zsinóron, másik a csákó ernyőjén.

– Uram, tábornok úr, adj kegyelmet szegény elitéltnek.

«Istennél van a kegyelem.»

Másodszor is megemeli az őrmester tenyere hegyét a kalpag ernyőjeig és újra könyörög:

– Uram, tábornok úr, adj kegyelmet szegény elitéltnek.

«Istennél van a kegyelem.»

Harmadszor is könyörög.

«Istennél van a kegyelem.»

A fehér pálcza ketté törve hull a földre; a bűnös felsóhajt, megköszöni szépen a jelenvolt uraknak, hogy vele vesződtek, a jó őrmesternek, hogy kegyelmet kért neki és a szigorú birónak, hogy a törvény szavait kimondá fejére.

Azután elviszik a siralomházba, adnak reá tiszta fehér ruhát, adnak neki ételt, italt, hogy egyék, igyék utoljára.

A vas ember félt hazamenni szállására.

Ha Kornélia kérdeni fogja, mi itéletet mondál ellenséged fiának fejére?

Nem mert haza menni: félt.

A mint sokáig ott időzött, a porkoláb jő hozzá jelenteni, miszerint az elitélt néhány szót kivánna a tábornokkal négy szem közt váltani.

Vértessy rögtön sietett hozzá:

– Ön rosszul védte magát, szólt, a mint belépett hozzá, szemrehányólag. Ön lehetetlenné tette, hogy más itéletet mondhassunk.

– Tudom. Akartam azt; szólt az ifju derült, nyugodt arczczal. Ennek már vége van, tábornok úr: katonadolog volt. Három nap mulva meghalok. Vegyük úgy, mintha nagy beteg volnék s az orvosok előre megmondták volna, hogy csak három napig élek.

– Fel fogom küldeni az itéletet a felséghez.

– Eredménytelen lesz. Hiszen kegyed semmit sem tud mentségemre felhozni. Én nem mondtam semmit.

– De én azért tudok. Védték önt mások. S ha daczos feleleteivel be nem vágja útamat a hadtörvényszék előtt, tudtam volna önnek megszabadítására valamit kigondolni.

– Csodálkozom, hogy engem védett valaki. Nem ismerek senkit, a ki rólam megemlékezhetnék.

– De igen. Legelső volt tulajdon nőm.

– Ah, tábornok úr. Ez a tudat enyhíteni fogja halálomat.

– Második volt azon férfi, a kire ön rálőtt ostoba szerelemféltésből.

– Tehát nem halt meg? kiálta fel öröm hangján az ifju. Ah, ez megvigasztal.

– Ez önre nézve mindegy. Vétsége halálos.

– De lelkem megkönnyebbül. Nem nyomja oly nagyon. Köszönöm. A halál órái rövidebbek lesznek ezáltal.

– A harmadik védő volt önnek édes atyja.

– Hogyan? rebegé az ifju reszkető ajakkal. Atyám? az én atyám?

– Tulajdon édes atyja. Ő irt azokkal a reszkető kezekkel hozzám, miket a szél ütött meg. Tudja ön, mit jelent az? Én hozzám irt ő!

– Én értem irt? susogá az elitélt, lánczos kezeit összetéve és nehéz szempilláit lecsukva nedves szemeire.

– A negyedik volt Kamienszki gróf, kinek nőtestvérére ön bizonyosan fog emlékezni.

Az ifju bámulva tekinte föl.

– Nem emlékszem ilyen férfira. Neki nincs testvére.

Vértessy vállat vont.

– Ő maga mondta, hogy az: itt volt ma nálam.

Az ifju katona valami kinos gyanuval küzdött szorongó lelkében; azután derült arczczal fordult ismét a tábornokhoz, könnyelmű ifju tekintetével.

– Ezek mind enyhítik büntetésemet, tábornok úr, köszönöm, hogy tudatta velem. Sajnálom, hogy balvégzetem másoknak könyeket fog okozni, miket nem reméltem, miket nem érdemeltem, de fájdalmamat enyhítik azok. Ön szive fenekén megbocsát nekem és szegény családomnak; ugy-e bár, megbocsát nekik? Annak a szegény öreg embernek, a kinek már most senkije nem lesz és védeni fogja őt, ha valami nagy, igen nagy baj fenyegetné.

A tábornok megszorítá az ifjunak eléje nyujtott jobbját. A lánczok úgy csörömpöltek a megrázott kézen.

– És most engedje meg tábornok úr, hogy egy igen komoly ügyről szóljak önhöz. Lesz-e kegyes kihallgatni?

Beszéljen ön.

– És a miket mondok, nem fogja ön agyrémeknek tartani. Sok embernek az agyát a halál közelléte lázba hozza; nem fogja ön hinni, hogy én is lázban beszélek? Elhiszi ön, hogy bátor vagyok és józan, és szivem, eszem helyén van?

A tábornok fejével intett.

– Legelőször arra akarom önt kérni, hogy kivégeztetésemet ne halaszsza ön három napig. Tűzzön ki arra rövidebb határidőt; nem én értem. Velem be van végezve a számadás. Én már nem létezek.

– Tehát miért?

– Elmondom. Azonkívül ne vitessen ön a városon kívül, itt a kaszárnya belső udvarán is megtörténhetik az velem.

– Jó, ezt megigérem.

– És utoljára: hirdettesse ön e végrehajtást délutánra és tetesse délelőtt, korán hajnalban, mielőtt valaki ébren volna.

– Mi okai vannak önnek ily különös kérelemre?

– Elmondom azokat, tábornok úr. Ön tudja, hogy e rendkívüli, hirből sem ismert járvány miatt minő izgatott hangulat van az egész országban. Alkalmam volt bizonyos rosszakaratú emberek tervét véletlenül megismerhetni, kik e rémületes napokat valami borzalmas munka kivitelére találják alkalmasnak. A néposztályok legmiveletlenebb salakja fel van kavarodva s csak egy jelszóra vár, hogy kiöntsön az egész országra. Nem meséket mondok, tábornok úr. Hallottam a lázító suttogásokat, olvastam leveleiket, láttam a nevek lajstromát, a kiknek legelébb kell esniök. Az én apám neve áll a legelsők között. Jobbágyai annyira gyülölték mindig, a mennyire szerettek engem. Ezen titkon forrongók egyik főnöke hajdan katonatársam volt; onnan elbocsátották. A véletlen összehozott vele Galicziában, hol ő titkos czéljai után járt. Azt igérte, hogy el fog rejteni. És azután épen ő jelentett fel. Most az a pokoli terve van, hogy a mint engem a városon kívül visznek, a mint a roppant nép összecsoportosul, azt fellázítsa, a csekély számú katonaságot szétverje, s engemet megszabadítva, mint egyszerre elhirhedett hőst, ijesztő név gyanánt használjon fel egy pokoli gyujtogató lázadáshoz… Tábornok úr, ön láthatja, hogy a legnagyobb irtózat fog el, a midőn e tárgyról beszélek, hogy nem álmodtam, nem képzeltem ezt a dolgot, hanem rettegek tőle, és siettetem meghalásomat.

A tábornok pedig valóban azt hitte, hogy az ifju meg van zavarodva.

Ez észre vette a tábornok arczán a hideg mosolyt, s kétségbeesve ragadá meg lánczos kezeivel annak kezét és erőszakosan kiáltá:

– Tábornok úr! Meg akarják gyilkolni atyámat! Fel akarják gyujtani hazámat, nemzetemet!

– Kik? kérdé a tábornok végtelen megvetéssel. Ezek a kalap alá búvó emberek? Én nem akarom kétségbevonni, hogy a mit ön mondott, az tervben létezhetik; valami bolondnak a feje kigondolhatta. Nem gondolom azonban, hogy volna valaha olyan idő, a mely alkalmatosnak látszanék egy ilyen terv megmozdítására. És ha mégis meg találna mozdulni valaki, bizony mondom, hogy az első kiáltása után némává fogom őt tenni!

És büszke önérzettel csapott kardjára.

E pillanatban sietve lépett be az ajtón a tábornok egyik segéde s jelenté, hogy a vásártéreken és az utczákon gyanus forrongást lehet észrevenni a nép között. Az urak és katonák ellen kiabálnak, egymást lázítják izgató beszédekkel. A megyeház kapuit már kénytelenek voltak előlök bezárni, s egy gyógyszertár ablakait mind beverték. Úgy látszik, hogy leginkább a kaszárnya és a megyeház felé tartanak.

A mint a tábornok a folyosóra kilépett, már jól hallatszott a közeli utczákról az a határozatlan zaj, melynek zürzavaros hangjaitól gyönge szivű ember annyira megretten: nem tudva, tűz van-e vagy gyilkost kergetnek?

Most az egyszer tűz is volt, gyilkos is volt. Lázadás volt.

Valami távoli városrészben túlbuzgó hivek elkezdtek egy harangot félreverni, melynek bántó félhangjai kikipendültek a csunya hangzűr közől.

A tábornok az udvarra sietett. A katonaság fegyverben állt már.

Alig volt pár száz embere. A többi hosszadalmas határzár fentartására volt kirendelve.

Hanem hiszen elég volt ez neki.

Ő félt volna tán, hogy ezek a jámbor kapa- s kaszaforgató emberek, ezek a gyaluval, árral, vetélővel foglalkozó polgárok erőszakkal támadhatnák meg őt? és kényszeríthetnék, hogy előlük hátráljon.

Hirtelen, de a legnagyobb hidegvérrel tevé intézkedéseit.

Félszázad a kapun kívüli őrhelyt foglalja el s elzárja az utczát; a többi az udvaron belül marad.

A kívül állók fegyverei töltetlenek maradnak.

Három dobütésre a többi csapatok is kivonulnak az utczára.

A többire nézve parancsszó fog határozni.

A szomszéd ház kapuit be kell zárni, s belül két őrt állítani töltött fegyverrel.

Mindent a legnagyobb csendben, lárma, csörömpölés nélkül.

Azon szomszédházban lakott a tábornok neje; a kerten keresztül a kaszárnyából át lehetett oda jutni.

Még végzé intézkedéseit Vértessy, a mint egy nőcselédje Kornéliának sietve jő hozzá, s valamit súg fülébe.

A tábornok arczán az első pillanatra valami gyönyörteljes mosoly villámlott át: hogy aztán annál sötétebb redőknek adjon ismét helyet.

Hirtelen rábizta a parancsnokságot első századosára és sietett lakására, igérve, hogy egy pillanat mulva visszajön.

Nagy dolognak kellett történni, hogy Vértessy elhagyja azt a helyet, mely a katonát illeti, egy ily pillanatban!

Sietve futott át a szobákon, melyek neje hálószobájához vezetnek.

A függönyök le voltak eresztve, a félhomályos alkovenben egy halvány hölgy feküdt, egy halott, a ki az élet kínjait szenvedi.

Az ágy körül szolgálattevő nők álltak, az asztalnál orvos ült és irt.

Vértessy még ott künn letette kardját, hogy ne csörögjön vele. Oda futott Kornéliához, megfogta annak reszkető, izzadó kezét s ajkaihoz szorítva kérdezé:

– Hogy vagy?

– A halál küszöbén, felelt a nő és másik karjával odavonta férje fejét, hogy megcsókolhassa őt.

Egész arcza oly fehér volt, mint a márvány és a hideg veríték mint gyöngycsepp rajta.

– A jövő órának titkai vannak, Vértessy, szólt lihegve a hölgy, kezével erősen szorítva Vértessy kezét. – Lehet jó, lehet rossz; lehet öröm, lehet halál.

Vértessy az orvost kereste szemeivel, mintegy biztatást remélve tőle.

Az orvos félreintette. Súgva mondá neki:

– Iszonyúan szenved, de nem akarja ön előtt mutatni.

– Hangjával titkolja; de én a lehelletén érzem. Nagy-e a veszély?

Az orvos vállat vonított.

– Szokás szerint. Nagyon idegzetes s valami nyugtalanítja.

– Mi lehet az?

– Jó lenne, ha megtudná tőle nagyságod. Ilyen esetben a léleknyugalom élethalálkérdés, s a félelem, nehéz indulat lehet egy új életre nézve rossz befolyással.

Az «egy új élet» szónál ismét megvillant Vértessy ajkai körül amaz önkénytelen örömrándulat. Visszament nejéhez s odatérdelt a szőnyegpárnára.

– Kornélia, hogy van ön?

– Az Isten kezében, susogá a hölgy, megdicsőülő szemeit felfelé emelve. Isten kegyelmez, Isten büntet, – tetszése szerint.

Vértessy érzé a görcsös kézszorításról, mit kell szenvednie.

– Istennél a kegyelem… susogá azután halkan a hölgy.

Vértessy reszketni érzé szivét e szónál. Egy óra előtt ő is azt mondá: «Istennél a kegyelem!» egy olyan embernek, ki magának hosszú életet igért.

A nő bágyadt tekintettel fordult oda hozzá s két kezével keblére vonva férje kezét és szemeivel annak szemeibe tekintve mélyen, fájdalmasan, oly kérve kérdezé:

– Fog-e nekem kegyelmezni az Isten?

– Igen, oh igen, neked, angyalának; rebegé a tábornok.

– Kegyelmeztél-e te annak, a ki te hozzád könyörgött?

Vértessy nem állhatá ki e tekintetet, nem tudott felelni e szavakra.

– Vértessy! A halál halálért jön. Az itélet itéletet hoz. A koporsó szélén fekszem. Oh ne hagyj engem meghalni.

– Mit tegyek? mit tehetek? szólt rebegő hangon a férj.

– Látod, monda a nő, karjára fonva karjait, mint repkény az erős fára; ha te ölsz, én is meghalok; a mi kínt e szomszédházban egy halálra itélt szenved, azt én is mind kiállom. Annak a rettegését, annak a kétségbeesését, annak a halálos tusáját! Oh szánj meg engem, férjem. Légy irgalommal ebben az órában ahhoz, a ki vétett, hogy úgy legyen én hozzám irgalommal az Isten!

Vértessy lelkében meg volt rendülve. Az orvos oda lépett hozzá s komolyan mondá neki:

– Tábornok úr, én úgy hiszem, hogy ez nem példátlan eset, miszerint halálra itélt raboknak hasonló szenvedők kérésére kegyelmet adtak.

Vértessy érdekelten tekinte reá, mintha kérné tőle, hogy folytassa.

– Én magam tudok hasonló esetet a komáromi várőrségnél szolgáltomban, hol egy háromszor szökött ifju hasonló kérelemre kegyelmet nyert.

– S hiszi ön, hogy ez segíteni fog?

– Uram, midőn az idegzet-erő ennyire hatványaira van emelve, a képzelet mindenható, egy örömhir életet ad, egy ijedelem halált; egy édes gondolat többet segít minden gyógyszernél.

Vértessy megcsókolá halvány, szenvedő szerelme homlokát s biztató férfi-szóval mondá neki:

– Meg fogom őt menteni.

A hölgy égfelé emelte reszkető kezeit és halvány orczáját; szemei lassan lecsukódtak és fehér arcza elkezdett mosolyogni szeliden.

… Odakünn hallatszott a hármas dobpördülés.

A tábornok hirtelen föleszmélt, sietett ki az ajtón, felkötötte kardját és futott át a laktanyába.

A zaj, a lárma közelről hallatszott már és ő arról volt kénytelen gondolkozni, hogy e zajos polgártársakat szép szavakkal rábeszélje, hogy menjenek haza vásznat szőni, csizmát varrni, s más aféle; a mikor e helyett kedve lett volna közéjök rontani és szétszelelni őket, mint a polyvát!

XV. OLAJ A TENGERRE.

Az egész utczát, a milyen széles volt, ellepte a sok kalap.

Nem lehetett egyebet látni, mint a kalapokat. Itt-amott ugyan kaszák és vasvillák is álltak ki a tömegből, de az emberek legnagyobb része még fegyvertelen volt, nem számítva a gyarló botok sokaságát.

A forrongó tömeg között lehetett látni tisztes polgárokat is, kik bár egyenruha nélkül jöttek, de elhozták szuronyos puskáikat s azokkal különös bátorságára szolgáltak a többi népnek, mely hasonló esetekben azt képzeli, hogy a szuronyos nationalgarde tökéletesen megfelel a katonaságnak.

«Megállj!» Hangzott a tolongó néptömeg elé.

Egy perczre elhallgatott e szóra a zaj. Megállt a népség.

«Fegyvert tölts!»

A katonaság, mint egyetlen sokkezű gép, egyszerre bocsátá lábához fegyverét, hallatszott a vas puskavesszők koppanása a fegyverek csöveiben. Azután megint egy zördülés: minden fegyver kézben volt egyszerre.

A tolongók kezdtek egymásra nézni s az előljöttek gondolkoztak a hátuljövőkről, hogy milyen jó azoknak ott kiabálni.

A tábornok a lármázó tömeg elé lovagolt s kemény hangon kiálta rájok:

– Mit akarnak önök? Mi bajuk? Miért tolongnak az utczán?

Az emberek egymást taszigálták előre; végre egy elkiáltá magát:

– Itt van Mátyás mester. Beszéljen Mátyás mester.

– Éljen Mátyás mester.

A tömeg közől egyszerre egy bőrkötényes polgártárs emeltetett ki, fején csákóval, kezében szuronyos puskával, ki a többiek vállain át a tábornokig szállíttatott s ott letevődött.

Itt van Mátyás mester.

Ha kezei nem árulnák is el, miknek bötykei lemoshatatlanul be voltak balzsamozva szurokkal, a bőrkötény mellett feledett kármentő bizonyságot tenne róla, hogy a kérdéses férfiu azon érdemes polgárok osztályához tartozik, a kik az emberiséget tyúkszemekkel ellátják. Bajusza hetvenhét karikába volt sodorva szépen, s azonkívül minden mondásnál szokott egyet rántani a fejével és a vállával, mintegy nagyobb bizonyságul.

Mátyás mester hirhedett piaczi szónok, toasztivó czéhgyüléseken, kitanult násznagy és elismert disznó-ölő, annálfogva szélesen ismeretes az egész városban.

Nem is fél ő sem a várostól, sem a vármegyétől, még a generálistól sem, a hogy azt most is megmutatja.

Oda áll bátran a tábornok elé, végig sodorintja kacskaringós bajszát s olyakat csap a puskával a földre, mintha az volna szándéka, hogy mentől hamarább letörje az agyát. Megköszörüli a torkát, s nem egészen rekedt, hanem éles hangon tesz hozzá ilyetén mondást:

– Nagyságos generális úr. Mivel hogy úgy lévén, és aképen származván, hogy a mi emberi massánk ebben a comitivában (értsd comitátus) rendkívüli módon elszaporodott; mindazonáltal a tekintetes impostoratus (értsd compossessoratus) arra a causara vetemedett, hogy ez így semmiképen sem jól vagyon, és abban igaza is vagyon, mert a czéhbeliek már nagyon nagy qualicitással vagynak, ellenben nincsen igaza, a szükséges legények számtalan kevesen levén tehát. Elhatároztatott eképen, hogy miután minden ember azt beszéli; nincsen is különben, a mi igaz is. Nagy az ellenségnek az országba való impulsusra kivánatos óhajtása. Mindamellett, hogy ennek eleje vétessék, és confirmáltassék, a plenipotentiák mellett az határoztatott, hogy a patikárusok készítsenek valami miasmát, a melynek decretuma által az emberek üdvös korlátok között tartatódjanak. Immár pedig ez így lévén, és ezt a nép megtudván, már is a szomszéd tractusokban és sequestrumokban lakozó seculáris népség fellázadott és tudni akarja, hogy hogyan és miképen? Ezt én meg nem mondhatom, nem akarván magamat apprehendálni, de annyit bizonyosan mondhatok, hogy már egy vásárra járó legényemnek összehúzta a lábait a görcs; és én tudom, a mit tudok. Ha tehát a nagyságos generális úr kivánja és helyesnek találja, hogy az emberek, az ország közhasználatára megcsinálják a revolucziót, eziránt egészen alázattal és tisztelettel megkéretik. És mi nem vagyunk bolond emberek.

Ez elmés és különösen értelmes dictio alatt azonban a népség merészebb csoportjai egészen előre tolakodtak, s igen valószinű volt, hogy a magyarázatot néhány pillanat mulva kézzelfoghatóbb tények fogják megadni.

A tábornoknak pedig az általános emberiség és hazafiúság érzelmein kívül még egy nagy oka volt a zajos és véres jelenet elkerülésére.

Beteg neje tán épen a halál küszöbén van e perczben. Egy sor lövés, egy órai utczai harcz annak bizonyos halála lenne.

Ez aggasztó helyzetben az utcza átelleni oldaláról egy lovas látszott közelítni, ki nagy bajjal bírt keresztül törtetni a sűrű néptömegen, mely csak azért nyitott előtte útat, mert a lovag egy iratot lobogtatott kezében, szüntelen azt kiáltozva, hogy ez felszólítás a néphez, ő a vezérrel akar szólani.

– Ki itt ez érdemes honfiak vezére?

Vértessy rejtélyes lengyelét ismeré meg a lovagban, kiben gyanút kezdett vetni, azóta, hogy az elitélt nem akart emlékezni rá.

Az elitélt szavaiban mégis összefüggésnek kell lenni. Egy óra előtt egészen őrült beszédnek tartotta azokat.

– Hol a nép vezére? kiálta Kamienszka, izzadt lovával a nyilt térig vergődve.

Mátyás mester büszkén mutatott a bőrkötény alatt dobogó hő keblére, hogy ő lesz az.

Kamienszka nagyszerű pathoszszal nyújtá át az érdemes hazafinak Numa Pompilius felszólítását, melyben a székvárosi csizmadiák, szabók és pékek azon bizalommal tiszteltetnek meg, hogy a főhadiszállás számára bizonyos ezerekbe vágó csizmákat, nadrágokat és megfelelő zsemlyéket süssenek, varrjanak és öntsenek és azokat haladéktalanul átküldjék.

– Mit cselekszik ön? kiálta rá a tábornok franczia nyelven. Én az első moczczanásra szétveretem az embereket.

– Olajat töltök a tengerre, felelt az ifjú lovag hasonlóul. Egy óra alatt haza fog menni minden ember.

Mátyás mester két kézre fogta az írást, puskáját az alatt térdei közé szorítva, s elolvasta azt figyelmesen.

Szemlátomást képzelhető volt, hogy egyenesedett ki a bajusza ijedtében, a mint annak a végére jutott.

– Hatezer pár csizma!

Egy sovány, állig begombolt polgártárs nyújtogatta a nyakát szörnyen, három közben álló ember háta mögül, szemeit előre meresztve, a távoli irás felé; az Csihos mester volt, jellemére nézve becsületes szabó.

– Itt van, olvassa kend is, – szólt Mátyás mester.

Az hosszú kezét kinyújtá három előtte álló emberen keresztül s egy csomó szabó hitsorsos fejét oda csődítve magához, felolvasá a proclamatiót fenhangon is.

– Háromezer nadrág.

Az oroszlánpék nem hallotta, mit beszélnek, de füleit megütötte a kenyér és zsemlye.

A veszedelmes felhivás egy percz alatt megtette a körutat a sokaság közt, lassankint eltűnve a hátul álló csőcselékben.

És a hol egyszer megfordult, ott bámulatra méltó módon kezdtek hosszúra nyúlni az arczok, elcsendesülni a szájak; mozgás, zúgás lett a zajból. Mátyás mester, Csihos mester, meg az oroszlánpék hült pofákkal kezdtek értekezni. A hátrább állók húzódoztak a fal mellé, mint a kik nem akarnak idetartozni.

Végre Mátyás mester neki támasztotta a puskáját valaki hátának, maga levette a kalpagját, lesimitotta a bajuszát odalépett nagy kételkedő ábrázattal a tábornok elé, elől, hátul vakarva a nyakát.

– Megkövetem nagyságos tábornok úr. Mert talán nem is tetszett engemet egész voltaképen megérteni. Ámbátor én sem azt nem mondottam, hogy így, vagy amúgy: ez, vagy amaz; azt pedig épen nem akartam mondani, hogy talán s a többi; de mégis hanemha netalántán tulajdonképen koránsem lehetett volna kivenni a dolgok mivoltából, hogy az instantiák hová infestálnak? arra nézve bátor vagyok kényteleníttetni azon szivességre, miszerint a nagyságos tábornok urat az érdemes polgárság és az itteni lakosok részéről azon nyilatkozatban szerencséltessem, hogy nem is mi akarjuk a tekintetes vármegye urait és a nagyságos katonaságot deliberatum elé vonni, sőt inkább præstanter arra akartuk kérni a nagyságos tábornok urat, hogy ama gonosz országháborítókat, a kik tűzzel, vassal közelednek békességes városunkhoz, ezt mi tőlünk távol tartani méltóztassék: a mire való nézve, mi is és az összes fegyveres polgárság a mi szolgálatainkat felajánlván, hogy a nagyságos tábornok úr parancsolatjára a mi hazánkért, városunkért, a tekintetes vármegyéért és a fölségért vérünket és életünket ontani készek lehessünk. Akasztófára valók tudniillik. A kiknek még hatezer pár csizma kellene!

Alázatos szegény szolgája.

A tábornok nem állhatá meg, hogy csendesen el ne mosolyodjék e szerény köpönyegfordítási mondolatra.

Vértessy kivont kardjával inte a katonaságnak, hogy bocsássák le fegyvereiket s a szokott őrségen kívül vonuljanak vissza a laktanyába.

A lármás gyülekezet még egyszer hangos vivátot kiáltott a tábornoknak, azután botjaival és ökleivel mindenféle távol eső tárgyakat fenyegetve, nagy zúgással széjjeloszlott.

Az oroszlánpék maradt legutoljára, mint a kinek legjobban megfeküdte a gyomrát bizonyos számú kenyér és zsemlye kivetése. Csak akkor tért magához, midőn már a többiek mind eltávoztak; akkor odament az ifjú lengyel lovaghoz, s kövér újjával szétpiszkálva a levegőt, mondá neki:

– Nem lesz abból semmi, uram.

Azzal köszönt és futott haza.

Kamienszka a furcsa zendülés eloszlása után a tábornokkal együtt belovagolt a kaszárnya udvarára, ott mindketten leszálltak lovaikról és siettek a kihallgatási terembe.

Mindkettőnek volt valami sürgetős mondani valója, a mit nem lehetett a közönség előtt tenni.

– Uram, sietett a tábornok elébb elmondani a magáét. Bárki legyen ön, nekem igen kellemes szolgálatot tett, a mit én önnek reménylek visszafizethetni.

– A veszély közepéből jövök, tábornok úr; felelt vissza gyorsan a hős delnő, mint a kinek perczeivel gazdálkodni kell még a beszédben is. A megye közepében gonosz szellemű lázadás ütött ki; melynek legelső összetartó csomója kezembe jutott. Úgy jutottam hozzá, hogy szinte a nyakamra hurkolódott az. A természeti csapás, mely ránk közelg, alkalmat adott egy rég készítgetett terv végrehajtására a legfélelmetesebb rajongóknak. Im itt a kiáltvány, mely egy nap múlva az egész országot be fogja repkedni.

A tábornok bámulva olvasá az átnyújtott iratot.

– A rablásvágy, a bosszúállás, a nép butasága erős szövetségesei ez őrült merényletnek, mely ha erőre kap, néhány hét alatt más alakot adhat Európa térképének. Még most csekély a láng. Csupán néhány faluban tört ki. Ez éjjel meg fogják rohanni a hétfalusi kastélyt. Ez lesz a kezdet.

A tábornok arcza vonaglott. Az elitélt szava igaz volt.

– Ott urat és cselédet megölnek. Meg kell őket ölniök, hogy a lázadás részeseinek lehetetlenné tegyék a visszatérésre való gondolatot. Ez a kezdete a kétségbeesési harcznak.

A tábornok csengetett. Egy belépő hadsegéd fülébe néhány szót sugott, azzal leült és írt nagy sebesen, intve Kamienszkának, hogy folytassa.

– Tábornok úr! még most egy csapással elfojtható a tűz. Még most egy merész tenyér, mely nem félti magát a megégéstől, letakarhatja a vulkán száját, ha az rögtön cselekszik, nem várva a napot, nem órát, nem perczet, hanem téve rögtön. Egy nap, egy óra, egy percz alatt minden történhetik, a mi soha jóvá nem tehető.

Az ajtó előtt lánczcsörrenés volt hallható; két őr az elitéltet vezeté be: a porkoláb utána jött.

A tábornok folyvást leveleket írva, beszélt hozzá.

– Ifjú ember, vetesse le kezeiről azokat a lánczokat. Kérjen magának hadsegédemtől egy kardot. Azt kösse fel.

Az ifjú Hétfalusy bámulva mereszté szemeit maga elé, s hagyta levétetni lánczait és hagyta oldalára köttetni a kardot, s nem vette észre, hogy mellette két lépésnyire egy idegen ifjú áll, a kinek oly nehezére esik könyekre nem fakadhatni, nyakába nem borulhatni, midőn őt ily nyomorúnak látja.

A tábornok készen volt a levélírással; odafordult hozzá egészen:

– Fiatal ember, önt ezelőtt egy órával, méltó okoknál fogva, halálra itélte a haditörvényszék. Én az itéletet vissza nem vonhatom, de végrehajtását bízom az igazságos Isten kezeire. Olyan idők vannak ránk mérve, a midőn a haza egy harczos fia kezeit sem nélkülözheti. Én saját felelősségemre fölmentem önt a vesztőhelyi halál alól. Önre más helyen vár Isten itélete. E perczben lázadás tört ki az ország belsejében, ugyanazon helységben, a hol önnek családja lakik.

Az ifju rettenve kapott kardjához.

– Hallgassa ön végig nyugodtan, a mit mondok. Vegye magához e leveleket, válaszsza ki ólamból legjobb paripámat és siessen az őrtanyákon elszórt cordon-vezetőkhöz. Csapatjainak felét mindenki az önnel siető százados úr rendelkezésére fogja bocsátani. Mihelyt félszázad együtt lesz, siessen vele Hétfaluba; a többi teendőkre nézve irásbeli rendeletei vannak. Mit és hogyan cselekedjék? azt önnek sugja meg szive. Ön családját megy megszabadítani és családját oltalmazni. Ott Isten keze lesz ön felett. Ha ő neki tetszik az itéletet végrehajtani ön felett, legyen meg akarata; ha élve tér ön vissza, a multak feledve vannak.

Az ifjú nem tudott mit felelni, a hang elszorult torkában; csak odaborult némán a tábornok elé, és annak kezét szorítá ajkaihoz és könyeit hagyta ráhullani.

– Keljen ön, keljen innen. Ezt nem nekem köszönheti, hanem Istennek, és ezen derék úrnak itt, ki önért oly sokat merészelt.

Az ifju csak most tekintett Kamienszkára, s úgy tetszék neki, mintha könyes szemeinek ködfátyolán át egy idevarázsolt álomkép állana előtte.

A lengyel nő odasietett hozzá s megölelte, és sietett fülébe sugni:

– Egy szót se hozzám! Még lesz idő.

– Tehát önök mégis ismerik egymást? szólt Vértessy; ez ifju bizonyosan meg volt zavarodva, midőn barátját megtagadta.

Azzal derekasan megrázta a delnő kezét, kit még mindig oka volt úrnak czímezni.

– Uram, úgy hiszem, nem teszek rossz ajánlatot önnek, ha azt mondom, hogy siessen egy rövid reggelizést végezni ifjú barátjával, s azután rendelkezzék szintén egy paripámmal és egy kardommal; félre ismerném önt, ha kételkedném abban, hogy bajtársát követni szándékozik a veszélybe.

Hétfalusy ijedten akart közbe szólani, de a hölgy visszarántotta s villámló szemekkel inte neki hallgatást.

– Köszönöm, tábornok úr, felelt azután vissza bátran. Ez ajánlatot vártam és elfogadom. A reggelizést végezhetjük lóháton is. Időnk nincs pihenésre.

– Igaza van önnek, szólt Vértessy, megszorítva azt a gyöngéd hamvas kezet, melynek aczél izmai nem árulák el a nőt; önöknek sietniök kell. A mily váratlan jött e merénylet, oly hirtelen kell azt torkon ragadnunk. Ha a megye több részében is kitörne e lázadás, nem fog többé készületlen találni.

A paripákat ezalatt a kapu alá vezették. A megbizott százados felkészülten lépett be, s Kamienszka számára is hozott egy kardot, mit az sietett derekára csatolni.

A tábornok lekisérte őket a paripákig. A három lovag nyergébe vetette magát. Vértessy még egyszer megszorítá a delnő kezét, és katonás őszinteséggel mondá neki:

– Én igen nagyra becsülöm önt, Kamienszki úr.

– Csak Kamienszka,2) sugá a delnő halkan, azzal sarkantyút adott lovának, s társai után nyargalt.

Vértessy előtt most világosult fel minden!

– Csodálatos asszony, szólt utána bámulva, mindaddig, míg a házak el nem takarták szemei elől.

Az utczák csendesek voltak már, senki sem zajgott a téren, ezt a csendet érezte a tábornok szive is. Valami jótékony nyugalom, mit a legfőbb izgatottság szokott szülni, szállt szivére.

Most volt idő visszasietni a szomszéd csendes házba.

Valami előre sejtett örömtől úgy dobogott a szive, úgy vert minden ér kezében, halántékain, a mint a csendes szobákon végig haladt.

A hölgyszoba előtti teremben találkozott az orvossal.

Az orvos eléje mosolygott és kezét nyújtá felé.

– Öröm van a háznál.

– Mit mond ön? Kiálta Vértessy, kéjtől remegve; pedig hiszen tudta jól, hogy mit mond?

– Egy kicsi kis angyalka van a háznál, suttogá az orvos, és hozzá tevé mosolyogva: még pedig fiuangyal.

Vértessy a jövő perczben neje előtt térdelt; annak kezeit szorongatva százszor, meg százszor forró ajkaihoz.

És a nő boldog, édes mosolygással tekinte le reá, minő azoké, kiket szeretteik a túlvilágról imádkoztak vissza…

… «Istennél volt a kegyelem!»