JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XVIII. KÖTET

SZOMORU NAPOK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

SZOMORU NAPOK

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

I. A HALÁLMADÁR.

Halál! Halál!

Jaj annak, a ki született! – Jaj annak, a ki meg nem halt! –

Az Isten keze nehezül…

Halál! – Halál!

Véres napok, fekete éjszakák jönnek. A pusztulás angyala szárnyára kelt…

Halál! Halál!

Ki nyitja meg száját a halálmadárnak, hogy a nyugodalmas ház ormán ülve jövendőt mondjon a benne lakozónak?

Ki kényszeríti rá, hogy éjnek éjszakáján vijjongva a holdvilág-sütötte ablaknak repüljön s szárnyaival verdesse annak tábláit, s ha hétszer elhajtják, hétszer visszarepüljön ismét, s éjjellátó nagy szemeit kimeresztve, fülébe sikoltsa a félig aluvónak, hogy készüljön az örökkévaló álomra?…

Mi kinozza a lánczra kötött ebet, hogy mikor minden alszik, oly hangon, minőn soha nem szólt, elkezdjen üvölteni, mintha láthatlan kisértetre ugatna, ki gazdája küszöbén ki s bejár, a házat kerülgeti, s az ablakon beleskelődik? – Mit lát, mit érez, mi ösztön gyötri öntudatlan állat-lelkét? Reggelre az udvaron mély gödröt miért kapar? ki számára ásta meg azt? ki tanítá meg rá, hogy valakinek sírra lesz szüksége?

Midőn éjjelenkint az alvó szobában az asztalok, ágyak, butorok elkezdenek ropogni, pattogni, ki jár ott? Kinek lépte alatt recsegnek a deszkák? Éreznek-e valamit? Irtóznak-e azon fekete butortól, melynek neve koporsó?

Él-e minden tárgy, mi az embert körülveszi, s míg kívül oly holtnak, oly léttelennek tetszik, lát-e, tud-e többet, mint maga a mindent fürkésző emberi lélek?

Vagy tán van az emberben is egy alvó ösztön, mely ha lelke kifordult helyéből, akkor felébred; ha megőrült, ha eszét elveszté, új világ nyílik meg előtte, s míg a multakat elfelejteti, megtudja a jövőket, míg saját életéről nem eszmél, megérzi az idegen halált?

* * *

Ki Hétfalu egyetlen hosszú utczáján végig megy, három házat fog ott észrevenni, melyeknek külseje mutatja, hogy bennök senki sem lakik.

Az első kívül van a falun, egy magas zöld dombon, mely körül nyugodtan legelész a falu tehén-csordája, s csak olykor hőköl vissza egy-egy tulok, ha legelés közben a fűben elfészkelt fehér csontvázat, vagy kitört ökörszarvat talál.

A háznak nincsen teteje, a korom, mit falán végig mosott a sok évi esőszakadás, mutatja: hogy egykor leégett az, s most fehér aszú fűszálak lengedeznek omló párkányzatán.

Ablakaiból a vasak ki vannak feszegetve, küszöbén nagyot nőtt a bogács és tövis. Útnak nyoma sincs felé; – talán nem is volt?

Különben a mező körülötte tele van mindennemű illatos virággal.

A másik épület a helység közepén uradalmi kastély. Szomorú, elpusztult hely. Ledült kőkerítés falazá egykor el az utczától. Most ennek csak egyes palánkjai állanak fenn, miken az elvadult jázmin-sövény túlnőtt, kihullatva az útra mérges piros cseresznyéit.

A kapu csak imigy-amúgy van bálványai közé támasztva; látszik, hogy egykor sarkaiból volt kivetve, s azután röstelték újra helyére tenni.

A ház különben egészen ép, csak ablakai vannak mind téglákkal berakva. Be van falazva minden ajtó, deszkával beszegezve a padlás szelelő ablakai, a tornáczra felvezető fehér kőlépcsők fel vannak szedve, s a falnak támogatva, mint szintén egy vörös márvány kő-pad is a tornácz alatt.

A ház elejéről itt-ott lehullt a vakolat, s ott a vörös téglarakás kilátszik; másutt nagy halom kő hever előtte; a hátulja, mely a kertre néz, be van meszelve; látszik, hogy ott is egy, vagy több ablakot raktak be, s hogy nyomaik se maradjanak, az egész falat bemeszelték; körüle több gyümölcsfa látszik kitördelve, a többit is esztendőnkint háromszor eszi le a hernyó, senki rájok sem néz, úgy vesznek ki egyenkint, sárga rozsdával ellepve.

A harmadik ház egy kicsiny viskó a falu tulsó végén, egy nagy ormótlan magtár háta mögé rejtőzve, udvara tele labodafűvel, közepén görbe kankalikos kútágas; két kicsiny ablakában megvakult az ónszegélyes üveg, fonott kaskéményéről lekopott a csapóföld, s egész teteje szép zöld, mint bársony, a buján tenyésző mohától.

E három házban harminczkét év óta nem lakik senki.

Azon kisded viskóban, melynek nádpadlatán most a csuvik költi tojásait, élt ezelőtt harminczkét évvel egy eszelős vén asszony.

Magdolnának hítták.

Rég ideje lehetett már, hogy eszével nem birt; némelyek azt mondják, hogy úgy született, mások, hogy a padlásról leesett fejtetőre, agyveleje akkor rendült meg. Némelyek szerint az volt tébolyodásának oka, hogy egyetlen leánya hóhérhoz ment nőül. Mások emlékeztek időkre, midőn ez asszony igen gazdag, igen tehetős volt s egyszerre koldussá lett, s azóta féleszű.

Ez asszony sajátszerű befolyást gyakorolt akkoriban a babona-hivő népre.

Valami félelmetes ihletszerű lelkesülés látszott lényegén, ha olykor küszöbét átlépte, melyen belül rendesen szenvtelen, hallgatag szokott lenni.

Ha ilyenkor az utczákon végig ment, a kutyák összevonítottak az egész faluban, mint szokták, ha a gyepmestert érzik azon menni. A vele szembejövő emberek félve suhantak el oldala mellett, mert nem egyszer jövendölte meg egyiknek vagy másiknak halála óráját, s volt rá eset, hogy beteljesült az.

A hajadonokon megismeré: ki hordja méltán a pártát, ki nem? A gyermekek arczáról megmondá: hogy ki fiai? s úgy esett, hogy az egészen más volt, mint a kinek nevét viselék. Ezért a leányok és gyermekes asszonyok reszkettek előtte.

Megismerte a szekér előtt a lopott lovat, s megmondta gazdájának: ezt loptad, most lopd vissza.

Máskor a templomajtóba ült, s mankóját végig fektette a küszöbön s várta, hogy ki meri azt átlépni. Jaj volt annak, ki a tízparancsolat ellen vétett! Egész nyáron lelte a hideg, marhái elhulltak, vetését felverte a gaz, nyilalások vették elő, vagy a korcsmában verték meg.

Gyakran órákig eljajgatott honn a labodabokrok között; ilyenkor hitte a köznép, hogy valahol a jégeső el fogja verni a határt. S néha hetekig elbolyongott, ki tudja hol? ki tudja miért? s azalatt iszonyún elszaporodott a sáska, szöcskő, földi bolha, tábort járó pókok, s más istencsodái a határban, mik, mihelyt megjött, mintha magvok szakadt volna, egy nap alatt eltüntek, kipusztultak.

Egyszer azt hitték, hogy haldokol.

Kifeküdt a kút mellé s szüntelen itta a vizet. Végre úgy elerőtlenedett, hogy nem birta kezét megmozdítani.

A mellette elmenők látták, hogy szomjazik, hogy hörg és nem tud meghalni. Ha egy ital hideg vizet adtak volna neki, mindjárt megszabadult volna az élet kínjaitól, de senki sem mert hozzá közelíteni, hogy megitassa.

Azon nap éjjel háromszor ütött le a villám a faluban s oly felhőszakadás támadt, hogy az utczáról a víz a házakba befolyt.

Másnap az asszonynak semmi baja sem volt; kinn járt összetöpörödve, reszketve, mankójára támaszkodva mint egyébkor.

Midőn az 1831-dik év tavasza elmult, mindenfelől rémséges előjelenetek kezdének jóslani azon nagyszerű csapásról, mely az emberiséget meglátogatandó volt; a népet a természet maga is nyugtalanítá: csillagok hullottak, véres eső esett, halálfejes pillangók repkedtek estenkint, farkasok jöttek be a faluba megszelídülve, mint az ebek s agyon hagyták magokat veretni a házak küszöbei előtt.

Mi fog történni? Senki sem tudá.

Sejtett, félt, érzé a gyászban közelgő jövendőt minden, minden.

A fák siettek virágozni, siettek mentül hamarább megérlelni gyümölcseiket. Az egész természet nem tudta mit tegyen, legkevésbbé az ember.

Ez időben, midőn egy igaz szó, egy világos gondolat életet ért, egyetlen prófétája a környéknek egy megtébolyodott nő volt, ki lelkének őrült, kínos ihlettségében gyakran vaktában oly dolgokat mondott, mikre a jövendő az igaz pecsétet nyomta rá, leggyakrabban száz értelmű jóslatokat, miket a hány ember, annyifelé magyarázhatott s mik, bármi történt, a jövendő titkait rejtélyül hordák magukban.

Midőn a nyár jött irtózatos meleg napjaival, a nő őrültsége a dühig látszott fokozódni; egész éjeken át sikoltozva járt-kelt a faluban, a kutyák kibujtak elé a kapuk alatt, s ő melléjök ült, átölelte fejöket s úgy üvöltöttek együtt irtózatos undok pár-éneket. Azután bement a házakba, sírva, nyöszörögve kért egy pohár vizet, megmosta kezeit, szemeit. Egyik helyütt ezt mondta: «miért nem füstölitek ki a szobát, nagy benne a halottszag?» másutt imádságos könyvet kért, s a haldokló imádságát behajtotta benne. Vagy a más világra izent fenjáró ép, egészséges emberektől. Kérte őket, hogy el ne felejtsék izenetét.

– Készíttess egy keresztet magadnak!

Ez volt legsűrűbben intő szava.

Jaj volt a családnak, melynek ablakán ezt kiáltá be:

– Készíttess két keresztet!

– Három keresztet!

– Magadnak, feleségednek, minden fiadnak, minden leányodnak egyet!

A nép kétségbeesés várakozásában élt; futott volna, ha lehetett volna, hová.

S mit tettek ekkor a bölcsek, az irástudók, kik jól tudták előre a közelgő halál-veszélyt, mert olvasták tetteit, látták lerajzolt arczát, tudták, hányat lép egy nap, merre jő, kiket bánt leginkább? mit tettek, hogy a népet megnyugtassák aggodalmai közt, s bizalmat öntsenek belé Isten irgalmában?

Külön temetőt árkoltattak ki azok számára, kik ez év folytán rakásra fognak halni.

II. A HÓHÉR CSALÁDJA.

Milyen lehet egy hóhér háza belül? Milyen lehet egy hóhér szíve belül?

Tudja-e őt szeretni valaki? azon szomorú embert, kinek keze arra van elátkozva, hogy gyilkoljon, bárha szíve a haláltól visszaborzadoz is.

Láthatja-e őt mosolyogni valaki? látta-e mosolyogni valaki az élő halált? azon arcz, mely annyiszor nézett szembe a haldokló kínvonagló tekintetével, kit talán szánt, talán szeretett, s kit meg kellett ölnie, mert a törvény úgy parancsolá – nem fagyott-e meg, nem maradt-e örökké mereven, mintha szüntelen véres főket és vértelen arczokat látna maga előtt?

Van-e, ki őt, a bűnök büntetését, örömest lássa maga mellett ülni? ki eléje menjen, ha jő, utána nézzen, ha távozik? Van-e, ki azon kezet meg tudja csókolni, mely mindig halált adott, kegyelmet soha, mely mindig átkozva, soha áldva nem volt?

Van-e, ki azon szomorú házat meg tudja vele osztani, mely az emberek lakaitól messze száműzetve, kitagadva a társaságból, világ ijesztésére épült?

Körüle magas kőfal, kapuja szegekkel kiverve, előtte elcsenevészett ákáczfák.

Még az élőfa sem szereti közellétét.

Ablakai nem látszanak a keritéstől. Tetején néha mintha fekete zászló lebbenne meg. Egy-egy fekete holló az, mely a háztetőre szállott. Semmi állat sem szereti őt. A kutyák utána vonítanak, a tulkok bőgve futnak el előle, csak a hollók ismerik meg benne gazdájokat. Ezek az ő madarai.

Késő este volt, a nap rég lenyugodott; kilencz, tíz óra felé lehetett az idő, s mégis szokatlan világos vala az ég. Mindenünnét visszaverődő viszfény kinzá az ember szemeit; nem látszott felhő, sem csillag az égen, hanem valami tartós homályos sárgaság fogta be az egészet, mint egy világító köd, mintha az éjszaka rendes szürke öltönye helyett most sárgát kezdene magára venni. Ha olykor hallatszának hangok, úgy tetszék, mintha azok igen végtelen távolból jönnének, tompán, enyészetesen…

A közel látkörön Hétfalu hegyes tornyai voltak kivehetők, fekete csúcsaik éles ellentétül rajzolák magukat a láthatár egére.

Puszta, elhagyott volt a vidék. Máskor nyári estéken a hazatérő földmíves nép vidám csoportjait látni, a mint napi munkáik végezte után tikkadtan sietnek falvaik felé. Az estharang szava hallik mindenfelől, a mezőkön jókedvű pórleányok édes-bús danái hangzanak, s a hazatérő nyájak aprózott kolomphangja és a gazdáik elé ugató ebek örömcsaholása… Most néma minden, a szántóföldek nagy része ugaron maradt, fölverve soha nem látott tövisek- és gyomoktól; másutt le van kaszálva a felgyomosodott zöld buzavetés. A zárvonalak miatt minden közlekedés megszünt; az országút kétfelől szélesen begyöpösödött, az emberek kendőt tartanak szájok elé s nem mernek lélekzeni, s a harangok nyelvét előre kiszedték, – minden falu végén ott áll körülárkolva egy jó darab négyszögű föld, benne imitt-amott jókor előre a sírok megásva.

– – E kietlen magányban hirtelen vad, ijedős kutyaordítás hangzik végig, melyre a távol falubeli ebek kezdenek felelgetni. A hóhér házának ajtaján két férfi zörgeti a kilincset, s benn a lánczos eb ordít az idegen szagra.

– Ki az? kérdi belülről egy éktelenül idétlen rekedt hang, csitítva a nagy ebet, mely szaglálva dugta ki orrát az ajtó és az eresz között, melyen egyszer-másszor lyukat harapdált.

– Nyisd ki Mekipiros, ne kiabálj! válaszol az egyik jövevény, nyugtalanul öklözve befelé az ajtót. Nem szükséges kicsuknod, a ki jön; ha nyitva hagynád, sem tévedne be más, mint édes körösztapád az ördög, meg magam la.

Ez ismerős hangra megszünt ordítni a komondor, s a mint kinyilt az ajtó, vigan kiszökött s a jövevény nyakába ugrált, nyüzsögve, vinnyogva.

– Vidd a tatárba ezt a piszkos medvefókát Mekipiros, még lecsókolja az orrom.

A megszólított sajátságos csodája volt a természetnek. Egy egészen női ruhába öltözött zömök alak a legdurvább férfiarczulattal, gömbölyű vastag fej, kurta, bozontos, fésületlen hajjal, széles vastag száj, tömpe butyok orr, kiülő homlok, mély durva ránczokkal, vastag tüskés szemöldök, s a cserepes bőrű arcz egyik felén idétlen szőrös barkó.

Ez az emberi állat női ruhát viselt; – a jövevényt látva, megkapta nagy csontos kezeivel a borjunagyságú vihogó ebet örvénél fogva, hanyatt rántotta azt, s a közben éktelenül vigyorgott, röhögött minden ok nélkül.

Nő-e ez, kit a természet így tett csúffá, vagy nem az, s ő akarja csúffá tenni a természetet?

– Na lépj be te is, ne nézz ott a semmibe, szólt a jövevény visszafordulva társához, ki mélán elbámulva állt ott a küszöbben, talpig egy nagy szűrbe bújva, fejében széles karimás kalappal.

A kutya a konyhaajtóig kisérte a betérőket, az utóbb menőnek sarkába szaglálva, mialatt Mekipiros vigyorogva kapaszkodott az örvébe; orra alatt vérrel vagy szederlével rémséges bajusz volt neki mázolva, mit ő szörnyű öntetszéssel iparkodott észrevétetni.

– Itthon van a gazda, meg az asszony, Mekipiros? kérdé az elsőbbik jövevény.

– A gazda énekel, a gazdasszony meg tánczol, felelé a félember állatian röhögve.

– Mondd meg nekik, hogy megjöttünk; no eredj, szaladj! s ezzel hátba ütötte és oldalba rúgta a monstrumot, ki egy ideig vigyorogva nézett rá, mintha azt várná, hogy még egyszer hátba üsse, azután ügyetlenül vihogva beugrott a konyhaajtón.

A két jövevény azalatt künn maradt az udvaron.

Az egyik talpig zsiros bőrbe öltözött magas szőke legény volt, elmosott, gömbölyű vonásokkal, ajkaiban sok megszokott nyugalom, tengerszinű szemeiben hideg egykedvüség volt festve. Az egész arczon feltünő volt az a hallgatózó, kémkedő természet, mely kívül dőreséget, szórakozottságot iparkodik mutatni, míg minden kiejtett szóra fülel, mint az a kigyó, mely ha megfogatik, holtnak tetteti, megmerevíti magát, s inkább ketté törik, mintsem megmozdulna.

A másik fiatal sápadt arczú férfi, vonásai végtelen csüggetegség által lehangolva, kis fekete bajuszának szálai mind szájába folynak, kalapja egészen lehúzva a szemére. Látszik rajta, hogy lelke és teste nem bujdosnak egy úton.

Ott álltak a bakó udvarában. Valami megragadó ellentét volt ez udvar tekintete azon kietlen eszmével, mely egy bakó nevével van összekötve. Szép zöld pázsit teríté be az egész udvart, a falak mellett fügefák, őszi baraczkrostélyok terültek, a tér hátulján szép szőlőlugas, a pázsitból szív-alakúra kivágott virágágyak, tele gazdag ibolyabokrokkal s a legsajátosabb erdei virágok minden nemeivel; odább dinnyefészkek szétfutó indákkal, piros ribiszkebokrok, egy-egy szomorú fűz, amott sárgarózsabokor, ezerszinű teljes pipacsfejek, s a pázsiton futó piros szemű fehér házi nyulak…

Mily fájdalmas gúny!

A szem piros virágokat lát, zöld pázsitos udvart, futó dinnyeindát, ingó pipacsfőket, szomorú fűzfákat, sárga virágokat, kis fehér nyulakat.

A lélek ezalatt lát véres kínpadot, jéghideg vasakat, s lelógó kötelet; lát lehullott véres főket, szomorú bitófát, sápadt holt arczokat, fekete hollókat…

Hisz itt a hóhér lakik.

– Bejöhettek! kiálta belülről egy erős, átható csengésű női hang, s egyszersmind Mekipiros lódult ki az ajtón, nagy bozontos fejével előre rohanva. Látszék, mintha belülről hatalmas tenyér adott volna fejének tetemes mozzanatot.

A bőrködmenes erre beterelé maga előtt szomorú társát, s a hóhér háza becsukódott utánuk.

A konyhába léptek. Semmivel sem különbözött az más ember tűzhelyétől; az edények ragyogtak a tisztaságtól, rendben volt minden, a tűz vigan égett a kémény alatt, s mégis – mégis a gondolat szünetlen talált minden tárgyon valamit, mi borzasztó eseményekre emlékezteté.

Az a bárd, mely a tűzhely előtt egy tőkébe van vágva…

Két év előtt a hóhér egy apagyilkost fejezett le… Talán épen e bárd…

Az a kötél, mely a vederre van kötve… az a görbe vas, mely a tűzben izzóvá vörösült… az a nehéz láncz, mely a kéményből alálóg… ki tudja minő átkos, iszonyatos esemény tanui lehettek valaha…? Talán semmié, talán nagyon is egyszerű czéljok volt eleitől fogva. – De itt a hóhér lakik.

A falon itt-ott sötét foltok vannak… Mik azok? Talán a vér? A szem nem bír letévedni rólok, szüntelen visszabotlik rájok, s a lélek nem bír e gondolatra jönni, hogy az állatvér is lehet, a leghitványabb hizlalt állat vére, mit az ember megöl, hogy megegye… Hisz itt a hóhér lakik.

A tűzhelynél egy nő sütött, főzött; magas, ideges termetű némber, izmos karjainak, domború keblének, piros, sugárzó arczának s égő szemeinek vad, boszorkányi tekintetet adott a lobogó tűz, szép fekete haja nagy kontyba volt csavarva feje hátulján, vastag szemöldei szinte összeértek, s dagadó piros ajka fölött barnult a férfias pehely.

– Üljetek le! kiáltá erős, dörgő hangon az érkezteknek, megéheztetek ugy-e? mindjárt. Ott az asztal. S tovább főzött s rakta a tüzet, hogy a kéményig lobogott, pokolbeli színt adva piros arczának. Ez volt a hóhér felesége.

A csüggeteg ifju öntudatlanul leült az asztal mellé, a másik oda ment a tűzhely mellé, s elkezde suttogni az asszonynyal, mi alatt sűrűen mutogattak az asztal mellett ülőre.

A férfi suttogását nem lehete hallani, de az asszonynak csaknem minden szavát érteni lehete, ki a legnagyobb erőltetéssel sem birta erős, dörgő hangját annyira lágyítani, hogy suttogássá váljék.

– Ismerem, mondá, majd megszoktatjuk itt… senki sem fogja keresni… elmenni? nincs mód reá…

Azután egy tál tarhonyás húst tett a jövevények elé. Az egyik szomorúan, nyámmogva evett belőle, a másik mohón látott hozzá s a közben hol hátra beszélt, hol társát kinálta, hol a kutyának hányt csontokat, s azután oldalba rúgta, ha elkapá.

– Nem beszélhetni az öreggel? kérdé a nőtől.

– Hagyjátok most abba, az öreget megint az ördögök gyötrik, nem halljátok, hogy énekel? úgy énekel, mint akármelyik tót diák Lucza napján.

És valóban a legtávolabb szobából mély, zúgó hangon zendültek át az ének szavai töredelmes, fájdalmas reszketegséggel:

Oly bús, oly szívfacsaró volt a bűnbánat, mit e férfias, harangszerűen zúgó hangok kifejeztek! Zsoltári ének egy hóhér házában!

A csüggeteg ifju zavartan rezzent fel e hangokra. Végig futott egy párszor homlokán kezével, mintha eszméletet akarna lelkében költeni, összefüggést találni annyi zavart, kietlen esemény között, azután lassankint ismét visszasülyedt előbbi méla csüggetegségébe.

Kis idő mulva azonban újra hallaték ugyanazon ének, de nem az előbbi harangzúgású férfihangon; menytiszta gyermeki hang kezde énekelni, bűbájosan csengve, mint az üvegharmonika hangja:

Angyalok nem énekelhetnek szebben a menyországban, mint minő e szózat zenéje volt! Ki lehet ő? Bűnbocsánatot hirdető angyal egy hóhér házában?

– Hát ezt a leányt még mindig üveg alatt tartja a vén fojtogató?

– Szentet akar belőle nevelni, mintha azzal is engemet akarna boszantani, tudja, hogy sohasem szívelhettem semmit, a mi szent.

– Az öreg úgy látszik, hogy tökéletesen megbolondult.

– Ördögök vannak vele; a mult héten három legény szökött meg tőle, mert nem állhatta a kegyességet tovább; ebéd előtt fél óráig olvasott nekik mindig a bibliából, s ha valamelyik nevetni talált, kidobta az ajtón, mint egy kölyökkutyát; képzelheted, milyen szép lehet egy hóhér, ki a más világról prédikál s ököllel hirdeti az Isten igéit.

– Talán már Mekipiros is tanult tőle valami imádságot?

– Hahaha! Hívd csak be! Te medvebocs! Mekipiros!

Mekipiros bejött.

– Gyere ide, hadd ütlek pofon. Nesze. Mégis vigyorogsz? Nesze még egy. Sirsz mindjárt! Csinálj savanyú képet. Úgy. Tedd össze a kezed. Hunyd be a szemedet.

– Már most kezdd rá.

A monstrum el kezdte mondani az imádságot. Az ember azt várta volna, hogy érthetetlenül fogja azt eldarálni. Nem. Érthető, komoly hangon mondta végig, szemei hunyva maradtak, arcza emberi alakot kezde elsajátítani, s szemeiből azon igéknél, melyek a bűnök kölcsönös bocsánatát hirdetik, két nehéz könycsepp gördült elő s végig folyt ránczos, durva arczán.

– Hahaha! kaczagott a hóhérné, s homlokon ütötte tenyérrel az imádkozót, hát a «kedves egészségére kivánom» hol maradt?

Mint lecsapó villám viszhangzó dörgése, szólalt meg az embertelen gúnykaczaj közepett a mellékszobából reszkettető hangon a dicséret verse.

Az üstből kifutott forró víz egy perczre eloltá a tüzet, minden sötétben maradt, minden megnémult, midőn hirtelen kicsapta a szél a félig betett ajtót, s a döbbenés némulatában hangok hallatszának, minők a halálmadár sikoltása, vagy mintha futó őrült vijjongna, önlelke elől szaladva.

– Halál! – véres halál! – Irtózatos halál!

Az utolsó hangok már a messzetávolban vesztek el. A lánczos eb rémülten vonított utána.

S midőn a meggyujtott kéngyertya némi világot derített a sötétben, három alak látszott térdre nyomva az ijedelemtől. A két hóhérlegény és a monstrum. A daczos, kevély nő megvetően fordult az egyik legényhez, s büszkén nézett le rá.

– Hát még te is!?

– Nem hallád, rebegé ez, a halálmadárt?…

– Mit félsz tőle? Hisz anyám az, a félbolond.

Éjente a padláson hálnak a hóhérlegények. Maga a bakó az udvarra nyíló szobában. Mekipiros pedig künn az akolban a lánczos kutya mellett.

Minden elcsendesült. Künn elállt a szél, falevél sem mozdult, az alvó sóhajtását meg lehete hallani.

Ilyenkor a legkisebb hang oly csodálatos félelemmel tölti el az álmatlanul virrasztót. Majd mintha az ágy alatt elrejtett ember fészkelődnék; – vagy mintha a kilincset fordítná valaki, – vagy az ajtót zörrenti meg a szél, mintha valaki rázná kívülről, – kopognak, suttognak az ember körül, – éjjeli bogarak valahol papirosra akadnak, s úgy megzörögnek vele, mintha irna valaki a sötétben; – künn az utczán az emberek futnak, halkan dörmögve egymás közt. A tornyok sorba három negyedet ütnek, nem tudni hányra? Az idő irtózatos hosszú, az éjszaka mélységes fekete.

Szénából vetett ágyon, durva takaró alatt egymás mellett alszik a két hóhérlegény. – Alszanak-e igazán? – Lehet-e ilyen helyen aludni? Szemeik hunyva vannak. Nem, az egyik nem alszik. A mint észreveszi, hogy társa nem mozdul, lassan félrehajtja magáról a takarót s négykézláb a padlás belsejére lopódzik, ott lehasal, a gerendák közti hasadékon lenéz. Azután fölkel, lábhegyen a kémény mellé suhan, a deszkafalon háromszor kopogtat, azután lemászik a hágcsón a padlásról, a hágcsót a nyílásról elveszi s füttyent a kutyának, az előjön; hallani a mint lánczos örvét megrázza nyakán s morogva, nyüzsögve a padlásajtó előtt lefekszik.

A másik legény pedig félig nyitott szemekkel amannak minden mozdulatát ügyelve kisérte. Ha feléje fordult, úgy tett, mintha aludnék, de mihelyt elvette róla tekintetét, felnyitá szemeit és utána nézett.

A mint az utolsó nesz elhallgatott, felszökött im ez is álmatlan fekhelyéről s a padlás belsején fölkereste azon nyílást, hol társa lenézett. Könnyű volt rátalálnia, alulról lámpavilág tört keresztül a gerendázat hasadékán, mely a bakó szobájából jött.

Óvatosan hajlott oda és lenézett a keskeny nyíláson.

Szigorún butorzott szobát látott maga előtt. A fal mellett fekete szekrény állt, hármas lakattal bezárva, a szoba közepén kemény faasztal, két ágy egymás végében, egy nagy és egy kicsiny, s két kartalan háromlábú szék, az ablakban néhány elviselt könyv, az ágy fölött nehéz, rezes puska. A halavány fényű lámpa az asztalra volt téve. Mellette egy gyermek olvasott a bibliából. A gyermek lábainál egy férfi feküdt, arczczal a földre borulva.

Egy roppant termetű férfi, egy óriás, a mint nagy, bozontos szürke hajjal fedett fejét egy gyermek lábaihoz fekteti, kinek szépségén megáll a szem, fogva marad a lélek.

Egy kedves kis szőke fejű angyal, – tizenkét-tizenhárom éves; – haja csaknem ezüstszőke, mint az árvalányhaj, mint a holdvilágsugár; – arcza mennyeien fehér, mosolygása mint angyalé; – a fehér arcz mosolygása oly túlvilági, mintha nem is öröm, nem is jó kedv volna az, mi benne festve van, hanem valami magasabb érzemény, melyet ismerni még nem eléggé tiszta az emberi szív. Tán a buzgó hivő előtt jelenhet meg ily kép, midőn lelkét testéből kisírva, láthatlan védszentjéhez felzokog, s az egy mámoros ihlettség perczében megjelen előtte, oly alakban, minőnek ember nem képzelé, és lemosolyog reá, mintha mondaná: győztél az égen!

A vén ember ott fekszik a földön, ujjaival a hajába markolva, s nedves marad a föld, hová arczát lefekteté.

Az árvalányhajú gyermek pedig tiszta, mézédes hangon olvas a szent könyvből bűnbocsátó hangokat, kis kezével olykor a lapokat fordítja, s szelid szemeivel áhitattal tekint fel, midőn az Isten neve fordul elő.

– Imádkozzál, imádkozzál én angyalom! – Az Isten meghallgatja a te szavaidat. Oh a te apád oly bűnös, oly bűnös!

A gyermek leszállt hozzá és megcsókolá ősz fejét és tovább olvasott.

A vén ember sírt keservesen.

– Oh a te apád kezei oly véresek! Ki mossa le azokat? Annyi embert megölni, ki engem soha sem bántott, ki nékem soha sem vétett. Hogy féltek a haláltól, milyen szomorúak voltak, hogy várták a kegyelmet, mint nézték, hogy nem jön-e a fehér zászló! Oh mint kértek, mint csókolták kezeimet, hogy még csak egy pillanatig ne,… hiszen az élet olyan szép. És én nekem meg kellett ölnöm. Meggyilkoltam, – mert a törvény parancsolá.

A vén ember mély, keserű hörgésbe fojtá el sóhaját.

– Ki fog felelni majd helyettem, ha Isten kérdeni fogja menydörgő szavával: «ki merte a halált osztani én kívülem?» ki fog felelni, ki fog kimenteni engem, midőn biráim is oly halvány, hideg alakok lesznek, mint azon eszköz, ki kezökben halál és ember félelme volt? – S ha van találkozás ott fenn, vagy tán – ott alant, hóhér és kivégzett egy asztalhoz ülnek! oh e véres lelkek, mik fej nélkül járnak a más világon! Oh irtózatos, irtózatos! Embert fejétől elválasztani… S hátha ártatlan volt, hátha vére felkiált az égre, hátha tévedt a biró… Hatalmas menyei atyám!…

Az ősz óriás iszonyú kínlódással fetrengve hanyatt fordult s ökleivel veré mellét. Ekkor meglátszék az arcza. Vihardúlta kemény arcz volt az, megbarnítva sok év napjától, szakállában egy-egy csomó megőszült, szemöldei feketék voltak. Alakjából egészen ki volt véve, minden izma vonaglott, reszketett.

A kis leány leszállt hozzá s kérlelve simogatá verítékes homlokát, ölébe vette nehéz fejét, s nem látszott félni tőle, pedig oly irtóztató volt. – Mint egy elkárhozott – a síron innen.

A vén ember összecsókolá a gyermek kezeit, lábait, s félénken, gyöngéden átölelve nagy, ideges, reszkető kezével, odabújt hozzá, arczát ölébe rejté és suttogva, meg-megszaggatva fojtottan beszélt, mintha az iszonyú szavak alatt kiszakadna nagy melléből a lélekzet.

– Lásd, kis leányom, – egyszer a birák egy fiatal gyermeket halálra itéltek. – Én Istenem, még szakáll sem volt arczán – olyan fiatal volt. Három napig ült a siralomházban, minden ember siratta, a ki látta, – ezen fiatal embert azzal vádolták, hogy apját megölte. Nem tagadhatta, ott aludt a szobában, s a kés az ő véres ágyába volt elrejtve. – Hiába mondá, hogy ártatlan, hiába hitta Istent tanubizonyságul, – meg kelle halnia. – A mely nap lefejezteték, a kocsi mellett, mely őt a vesztőhelyre vitte, két asszony futott, sírva-ríva fekete gyászruhában. Egyik az édes anyja volt, a másik édes testvére. Hiába sikolták, hogy ártatlan ő, hogy nem szabad meghalnia, s ha vétkes volna is, megbocsátanák neki azt a gyászruhát, hiszen csak ők az árvák, ők vesztettek mindent! Hasztalan, meg kellett halnia. Mikor leült elém a halálos székre, letevé ruháját, még akkor is felém fordult, és azt mondá: «fáj, hogy meg kell halnom, mert ártatlan vagyok». Bekötém szemeit. De kezem reszketett, mikor hozzá vágtam, s a kezemre fecscsent vér égetett, mint a tűz… Oh gyermekem! e vér ártatlan volt. Egy év előtt egy országos zsiványt végeztem ki; mikor a hágcsóra léptem vele, nevetve hozzám fordult, azt mondva: «ezen a helyen kend egy szép, fiatal gyermeket fejetlenített meg, kit apagyilkolásért elitéltek, annak az apját is én gyilkoltam meg, s a kést ágyába rejtém el. Kössön fel hamar»… Oh, leányom, te fehér angyal, – könyörögj Istennek, hogy e szavakat hagyja elfelednem. – Hisz én nem vagyok oka e vérnek.

– Eredj aludni, édes jó apám. Az Isten jó, az Isten nem haragszik senkire. Minek sirsz? Hiszen te nem vagy rossz ember, mert ha az volnál, engemet nem szeretnél. Lásd, a múlt nyáron két kis gyermek a faluból az erdőbe ment virágot keresni, ott az égi háború utolérte őket, s a mint egy fa alá menekültek, hogy meg ne ázzanak, ott a villám mindkettőt agyonütötte. Pedig a villám az Isten fegyvere, s ezek is ártatlanok voltak. Ő tudja, hogy miért ad életet és halált, mi nem. Eredj aludni jó apám. Az Isten mindenütt közel van, s nem fordul el senkitől, ki szemeit hozzá fölemeli. Lásd, én mindenütt látom őt. Fejem fölött van, ha alszom, kezemet fogja, ha a sötétben járok; látom, ha az égbe nézek, látom, ha szemeimet behunyom. Ő nem kerül senkit. – – Csókolj meg és eredj aludni.

A nagy, izmos ember lassan inogva állt térdre. Keblére szorítá a fehér gyermeket s fölemelé durva, kemény arczát. Föltekinte s ajkai rángatóztak, álla reszketett, mintha imádkoznék, s könyei megeredtek. Azután fölemelkedék. A kis leány átkarolta favastagságú izmos karját. Hagyá magát tántorogva ágyához vezettetni, s ruhástól végig dőlt abban. Percznyi hánykolódás után dörgő horkolás reszketett a szobában végig, nyugtalanul meg-megszakadva. Olykor álmában szorongva, aggodalmasan kiálta fel, érthetlen, eszméletlen szótagokat, s nyögött irtózatosan.

A kis fehér leány pedig eloltá a lámpát, mielőtt levetkőzék; – a feljött holdvilág sápadtan sütött át az ablakon, s arczát még fehérebbé, haját még ezüstösebbé varázsolta. Oda sütött hófehér ágyára. Rásütött szelid szempilláira, mosolygó arczára, imát rebegő kedves ajkaira.

Így szállt rá az álom hófehér holdsugár képében. Mosolygó arczczal, összetett kezekkel, imádkozó ajakkal aludt el; az őriző angyal hófehér ágya fejénél…

Hallgatva bámulta e jelenetet a padláson az ifju. S midőn fölállt, sokáig elgondolkodva támaszkodék a padlatgerendának, merően bámulva lábai elé, melyek alatt oly két különböző lélek aludta álmait.

Nagyot fohászkodék. Az éj csendjében úgy tetszett, mintha fohászának viszhangjául suttogó szavakat hallana. Figyelt, – világosan kiveheté a hóhérné erőteljes dörmögő hangját, mely úgy tetszék, mintha a ház ellenkező feléről valahonnan alulról jönne.

Ment a hang után, s a mint azon helyre jutott, hol társa a kémény mellett a padlatot háromszor megkopogtatá, világosan hallá, hogy két ember halkan beszél egymással. – A hóhérné volt az és a szeretője.

Undorodva fordult el onnan az ifju. Azonban úgy tetszék neki, mintha e heves szóváltás tán még sem szerelemről beszélne. A hóhérné szava gyakran fölemelkedék. Pokolba vele, kiáltá.

– Csitt, csitt, suttogott a férfi. Valaki meg találja hallani.

– Eh, aluszik ilyenkor Isten és ember!

Mit beszélhetnek ezek? Kit akarnak bántani? Szeretni nem tudnak ők senkit. Jaj annak, kiről ők megemlékeznek.

Lassan oda lopózék és hallgatott.

– Ha ezek fölkelnek, nem marad kő kövön, monda a hóhérlegény.

– S hiszed, hogy elindulnak szavaidra?

– Gondoskodtam róla. Ez a nép urait nem szereti, mert nincs is oka rá; nyúzták, köpködték, alábbvaló volt a kutyánál. Egy üszköt kell közé vetni s lángra lobban. Magok az okosabbak, kik valamit tanultak, a legrövidebb eszűek; két hír közől mindig azt hiszik el, a melyik legképtelenebb; mondtam, hogy készen legyenek a veszedelemre. Vigyázzanak kutaikra, szérűikre, mert az urak meg akarják őket mérgezni. Ha kérdezték, miért? elmondám, hogy az ország úgy körül van véve ellenséggel, mint egy kert, s most az urak döghalált akarnak csinálni az országban, hogy be ne merjen jönni. A nép gyanút kapott szavaimra, mert régóta hallá, hogy az urak várják a döghalált, s miután ez volt az első magyarázat, mit egy előre megjövendölhető járványról hallott, ezt hitte el. Gyanúja megvolt. S midőn az urak azt az okosat találták ki, hogy eleve külön temetőt árkoltassanak el a cholerás halottak számára, persze azért, hogy a többi holtakra el ne ragadjon a betegség, úgy hitte a nép szavaimat, mint a prófétáit, s várja, hogy az urak hogy fogják megmérgezni a szegény embereket; látva, hogy előre készülnek hozzá.

– Ördögien dicső fiu vagy, Iván.

– Ehez jött a kassai orvosnak azon nyilatkozata, hogy ha a nép a mentő vismuthporokat be nem akarja venni, erővel tölteti belé, kutakba önteti, szérűkön szóratja el. Mintha minden ember a mi kezünkre dolgoznék.

– Nem sejt az a fiu oda fenn valamit?

– Nem gondolnám, de beszéljünk lassabban. Azt igértem neki, hogy majd itt el fogom rejteni. Azt hiszi, hogy kapitányát agyonlőtte. Szeretőjénél kapta s rálőtt, az ember elesett, de nem halt meg. A fiu pedig megszökött a katonaságtól. Régóta biztattam e szökésre, mert nagy szükségem volt rá; már harmadszor szökik s ezért okvetlen felakasztják. Nem rossz gondolat, épen a hóhér házához szökni. Másutt akárhol fogják kereshetni, csak az akasztófa alatt nem. S ha itt megtalálják, nem messze kell neki fáradni.

– Haha! Ha hallaná!

És hallotta.

– De más czélom volt. Üldözőit mindenesetre nyomába hozom, kik őt elfogják s elviszik Hétfalura, hol a hadbiró kimondja rá a halált s ekkor kiteszik a siralomházba. A hétfalusi környék népe szereti a fiut, mint tulajdon fiát, de apját gyűlöli, mint a sátánt. Nem lesz nagy mesterség ily zavargós időben felbujtogatni a népet, hogy mikor a fiut akasztani viszik, kaszára, vasvillára kapjon, őt kiszabadítsa, vállára emelje, s azzal neki rontson apja kastélyának, ki a fiut teljes életében üldözte, azt lerombolja, s ezzel meg van kezdve a lázadás.

– De akar-e majd a fiu e kezdetnek feje lenni?

– Ne aggódjál. A halál iszonyú kép. Nincs oly irtózatos út, melyre rá ne lépjen az ember, hogy azt kikerülje. Különben is olyankor az ember nem bir az eszével, hagy magával tenni mindent öntudatlanul, s ez által saját neveink kimaradnak a lázadásból, mely ha el fog fojtatni, főnőkül őt fogják ott találni. Ránk a gyanúnak árnya se szálljon.

– Csókolni való vagy, Iván.

– Soha meglepőbb lázadás nem ütött ki a nép között, mint ez leend. Mint szálland a hír faluról-falura, saját fia támadt a méregkeverő apa ellen boszút állani a nép élére s felkonczolá apját, testvéreit s lerontá ősi házát. Irtózatos fekete hírek fognak szétfutni az országban. A nép őrült dühbe fog jönni ezek hallatára, míg az urak eliszonyodva, a sejthetlen veszély kitörésével azt sem fogják tudni, hogy hol vannak?

– Ördögi fiu vagy, Iván, hadd öleljelek meg…

Az ifju minden ízében reszketve kelt fel kémhelyéről. Minden szót hallott, mi ott alatta kimondaték.

Perczig félőrülten eszméletlenül állt ott elbámulva, magánkívül. Majd a kétségbeesés eszméletével kezde körültekinteni, mint a verembe hullott vad, mely keresi a menekülést, megfeszíti minden erejét, küzd, találékonynyá lesz, a szabadságvágy elfeledteti vele az élet ösztönét, nincs félelme semmitől. Sikertelen erőszak után kétségbeesetten adja meg magát, lefekszik, behunyja szemeit, s percz mulva ismét újra kezdi a sikertelen menekülési harczot.

Lenézett a padlásnyiláson. A hágcsó el volt onnan véve s alant az udvaron nagy, lompos kutya czammogott morogva s örvét rázva nyakán. Olykor a bundáját tépte fogaival, vagy a farkát harapdálta s a holdvilágra morgott.

Az ifju kezében egy jó éles kés volt, azt fogai közé szorította és széttekintett. Szükség esetén megvívott volna a kutyával, s lehet, hogy megölte volna. De ez nem eshetett volna meg zaj nélkül. S neki minden áron észrevétlen kellett menekülnie.

A kerítés is magas volt, hogy juthasson azon keresztül? A hágcsót nem látta sehol.

A ház tulsó felén a hóhér szobájának ablaka előtt volt egy nagy eperfa, melynek terebélyes ágai ráhajlottak a háztetőre, ennek ágairól könnyen a kerítésre lehete jutni, onnét aztán csak egy merész szökés kell, alig másfél ölnyi magasról.

Mint a kalitkájából menekülő párducz, mászott ki a padlás szűk ablakán az ifju, szájába fogva kését. Hason csúszva felkapaszkodott a ház gerinczére, ott óvatosan végig mászott az eperfáig, megfogta annak egyik lehajló ágát, felkapaszkodott rá s átlépett a tulsó felére… Csendesen, legkisebb nesz nélkül…

Itt azonban a kerítésig jókora ugrást kellett tenni, s e közben túlszámítá az ág erejét, melyen állt, nagyot recscsenve tört le az alatta, s ő félesésben, kezeivel kapaszkodva, maradt a kerítésen.

A nagy recscsenésre észrevette a komondor a menekülőt s üvöltve rohant neki s míg az magát a kerítésen túlvetni erőködve hánykolódott, öltönye egyik szárnyát elkapta s annál fogva dühösen rángatta lefelé.

– Ki az? dörgött közbe egy felriadó hang. A hóhér felébredt az ablaka előtti zajra s kinézett az udvarra. Egy embert látott ott a kerítésen mászni, ki előtte egészen ismeretlen vala, a mint kutyája lefelé ránczigálta. Ohó, megállj, akárki vagy! ordítá s eszeveszetten puskát ragadott s ráfogta a szökevényre. Szemei vérben forogtak. Ekkor egy fehér kéz lenyomta fegyverét s erős csengő gyermeki hang kiálta rá onnét belül:

– Ismét gyilkolni akarsz, apám!

Az ember keze aláhanyatlott. Perczig mozdulatlan volt, arcza elsápadt. Azután ismét visszanyeré nyugodt tekintetét. Átölelte a gyermeket, ki fegyverét lenyomta. Azután oda czélozott. A lőszer eldördült… A nagy lánczos eb ordítás nélkül esett le a földre s végig meredt rajta. A szökevény egy lódulással átugrott a falon.

III. GYERMEK-GONOSZTÉVŐ.

Azon ház, mely most Hétfalu közepén oly elhagyottan áll, nem volt mindig oly szomorú tekintetű.

Ablakai, mik most be vannak szegezve, vagy téglával berakva, egykor virágokkal voltak tele; azok a fák, mik most körüle kiszáradva állnak, mintha urukat gyászolnák s nem akarnának többé kizöldülni annyi iszonyat után, mi alattok történt, egykor gazdag árnyékot vetettek az alattok helyzett márványpadra, hol komor öreg úr szokott estenkint üldögélni s gyönyörködött a pompás ibolyákban, mikkel udvara tele volt.

Gyönyörködhetett, hiszen szíve tövissel volt tele.

Ez volt Hétfalvi Bénjámin.

Azon két ablak előtt, mely a kertre nézett, s mely most be van falazva, egyetlen szőlőtőke volt ültetve, melynek indái gyümölcscsel rakodtan kapaszkodtak fel a háztetőig. Most elvadulva fekszik ez a földön s éretlen egreseivel a közel bokrokra tekergőzik.

Ez ablakok sűrűen le voltak függönyözve. A sárga selyem függönyök beteges fényt árasztottak el a szobán, hol minden oly csendes, oly szomorú volt.

Beteg volt a háznál. Hétfalvi Benő leányának, az egykor oly kevély Leonorának kis fia, Ödönke.

Ezt a szegény asszonyt sok csapás érte. Lázas kalandok közt leélt fiatalság után férjhez ment a becsületes Zihanyihoz s lett két szép gyermeke, egy fiu és egy leány.

Ödönke és Emma voltak neveik. E gyermekek szüntelen czivakodtak egymással; de hisz ez oly mindennapi dolog testvérek között.

Egy napon a kis leány eltünt, senki sem tudta, hova lett. Keresték erdőkön, mezőkön, a közel tóban, szerte a vidéken, a kedvencz leány sehol sem volt.

Ödönke e naptól elkezde betegeskedni. Elveszté arczszinét. Étlen, álmatlan lett. Ágynak feküvék, szüntelen a láz gyötré. Éjente félrebeszélt s ilyenkor szüntelen Emmát, kis testvérét hítta, kiáltozá, és sírt és megmereszté arczát és szemeit, mint egy őrült.

Az orvosok azt mondták, hogy a nyavalya töri. Gyógyíták mindenkép. Mi sem használt neki, napról-napra rosszabbul lett s apja, anyja reggeltől-reggelig sírtak ágya mellett.

Épen úgy, mint azon este, mikor kinn úgy zúgott a szél, úgy csapkodta a jéggel elegy záport az ablakhoz.

A gyermek sírt, nyögött az ágyban, künn ugattak a kutyák, fütyült a szél, az elszabadult kútostor nyikorogva himbálta magát az ágason, mintha kisértet énekelne odakinn.

– Ah, nyögött fél álmában felneszezve a beteg, Emma! Ereszszék be a kis Emmát, – nem hallják, hogy sír odakinn, – nem tud bejönni az ajtón, – fázik, fél a sötétben, – menjenek ki, nézzék meg…

– Nincs senki ott kinn, kis fiam, édes beteg fiam.

– Van, van, én hallom, hogy ott van, az ajtót kaparja, a kilincset zörgeti, a kutyákkal enyeleg, nem hallják, hogy nyög, édes anyám, édes anyám…

– Aludjál kedves betegem, nem jöhet ide senki, minden zárva van.

– Meghalt, meghalt, nyöszörgé hagymázosan félrebeszélve a fiu, megölték a rossz emberek, mikor az erdőn járt virágot szedni. Követ kötöttek a lábára, beledobták a sárga tóba. Istenem, Istenem! miért nem sietnek, mindjárt belefulad! ah Istenem, – hogy vérzik a homloka… ah…

A szögletben az apa térden állva imádkozott. Az anya könyes szemekkel takargatá a beteg fiút s az ősz öreg apa mereven bámult maga elé.

– Ha! – nem hallják, a kis Emma megint sír, nincs jól eltemetve a föld alatt, ki akar jőni. Csitt, csitt, ne menjenek oda, talán majd elhallgat.

Kinn rázta a fákat a zivatar.

– Jaj, – zörgetnek az ajtón. Engemet keresnek. Meg akarnak ölni. A kis Emmát hozzák. Istenem, ne hagyjanak! Mondják, hogy nem vagyok itt. Zárják be az ajtót. Apám, apám, ne hagyj!

Oly irtózatos volt a kétségbeesés e halvány izzadó kór gyermek-arczon. Angyalokat szoktak kis gyermekek alakjában festeni. Ha valaha festőnek eszébe jutna négyéves gyermek arczával festeni ördögöt, elesett, elkárhozott lelket, ilyen lehetne az.

– Isten, könyörülj rajta, és vedd őt magadhoz, hörgé az asztalra roskadva arczával az öregapa. Nem nézhette a gyermek emberfölötti kínjait; míg a gyönge, elkeserült apa sírva nyögé: – Egyetlen egy fiam, kedves szép reményem.

A gyermek futni, bujni akart, minduntalan felugrált ágyából s irtózatos képeket látott és azokról beszélt s küzdött és vergődött magában, mint kit kigyó bánt belül.

– Jer leányom, fiam, jertek, nyögé az öreg Bénjámin és letérdelt; térdeljetek mellém, imádkozzunk érte, ha bűneink büntetése megért, ránk szálljon az, ne e gyermekre.

S a három szülő letérdelt az ágy mellé, egymás kezébe tette kezét és sírt és az Istent hítta és gyógyulást kért.

E perczben a kapun három erőszakos ökölütés hallék, az ebek vonítva futottak végig az udvaron s éles süvöltő hangon hallék e szó: «Halál! halál!»

Az imádkozó öreg felugrott térdéről, dühösen, mint kin az őrültség üti ki magát, átkozódva kapta le fegyverét a falról s kirohant az udvarra és kereste, hogy kit lőjjön agyon? ki kiáltott?

Tán ha az égből jött volna e kiáltás, az égbe lőtt volna!

Ah! Az életért imádkozónak amenére halált kiáltani!

És ismét hangzék a sivító hang: «halál, halál!» épen úgy, mint azt a kuvik szokta mondani.

A halálmadár ott állt a rácskerítés előtt, szemeivel az ablakokra nézett, fehér volt arcza, mint a halotté, fejér haja lobogott a fergeteges éjszakában.

– Tiéd a halál, őrjöngő boszorkány! ordíta rá Bénjámin, s alig tíz lépésnyiről rásütötte fegyverét.

A halálmadár ránézett és meg sem mozdult. Bénjámin kábultan ejté ki kezéből a fegyvert, nem jutott eszébe, hogy a golyókat ő saját kezeivel szedte ki abból, nehogy egy kárhozatos perczben önagyát szakítsa szét velök.

– Mit akartál, Bénjámin? szólt sértő, nyugodt hangon a vén asszony. Nem tőled jön a halál, hanem hozzád. Engem nem ölhet meg senki. A halál itt felejtett engem, nem gondol, nem törődik velem, hagy elevenen lélekké változnom. Vén vagyok és rút, a halálnak sem kellek már; az is jobb szereti a szépet, a fiatalt; a szép, ifju nőket, mint a te leányod, az erős, derék férfiakat, mint vőd; a gyenge piros gyermekeket, minő unokád s az olyan kövér, érett gabonát, mint te magad, kinek több már a bűne, mint a hajaszála. – Hétfalusi Bénjámin, én láttalak téged fiatalnak, mikor házamból kipöröltél s kivetted kezemből a száraz kenyeret is. Ugyan meghiztál tőle! De panaszos volt az árva-könynyel áztatott kenyér, nincs rajtad Isten áldása. – Megvénültél. Meghalsz. Nem hagysz magad után senkit, te temeted el mind, a kiket szerettél. De én élve maradok, hogy sírodat meglássam. Kibőjtöllek a világból, hogy meglássam: hogy pusztul el minden, a mi a tied volt. Ez a szép ház mint marad üresen, – ezek a fák hogy száradnak ki egyenkint, – földeiden hogy osztoznak meg idegen emberek. – Eredj haza, – úgy sem sokáig fogsz itten lakni. Oda kinn majd meglátogatlak.

A halálmadár fölegyenesedék e szavaknál, még egyszer nagyobbnak látszék így, mint szokott összegörnyedve lenni; mankójával a temető felé mutatott.

A kutyák rémesen ugattak a ház háta mögül és nem mertek előjönni.

A vén asszony ismét összehanyatlék. A kerités mellett nagy rakás deszka volt felrakva, mankójával hozzá ért: «mennyi szép koporsónak való fa!» mormogá magában s dünnyögve, biczegve, mankójára támaszkodva odább ment.

Hétfalusi Bénjámin az udvaron ájultan feküdt s midőn magához tért, nem birt szólani többé. Nyelvét megütötte a szél.

Másnap hajnal előtt, mikor a háznál mindenki aludt, egyedül, lopva, senkitől nem kisérve távozott el a háztól Zihanyiné s a kerteken keresztül Magdolna viskójához sietett.

Ez az úri asszonyság művelt külseje daczára minden babonát és kuruzslást hitt és használt s e gyöngesége miatt nem első eset volt nála, hogy a vénasszonynál megfordult.

Ott ő magának kártyát vettetett, jövendőt mondatott, italokat főzetett, miktől a férjek hűségesek lesznek, szavakra taníttatá magát, a miktől a szúnyogok elvesznek, balzsamokat használt, miktől a bőr megfehérül, s hitte a vénasszonynak minden szavát.

Magdolna sokáig hagyta őt az udvaron várakozni, míg az ajtót kinyitá neki. Azt mondta, hogy sokat imádkozott s behúzta maguk után az ajtót.

Az úri asszonyság leült egy szalmaszékre és elkezde sírni. A vénasszony pedig egy zsámolyra kuporodott és gombát tisztított az ölében.

– Magdolna asszony, nem segíthet-e fiamon? zokogá Zihanyiné.

– Nem.

– Mindenemet odaadom annak, ki őt meggyógyítja. Oh, ha látná, mennyit szenved, ember annyit nem szenvedett soha.

– Tudom; még fog többet is szenvedni.

– Egy orvos sem tud rajta segíteni.

– Számára nem termett gyógyító fű a mezőn, mindegy volna, ha balzsamba fürösztenék is.

– Meghal…?

– Jó volna lelkének, ha még csak meghalna.

– Hát mi van még a halálnál több?

– Elkárhozik!

– Te őrjöngsz! Egy gyermek, ki négy év előtt még angyal volt az égben, egy négy esztendős gyermek…

– Vétkezett, mennyi egy hosszú életre s egy örök kárhozatra elég.

– Úgy annak a véteknek még nincs neve az emberek előtt.

– Van: átkozott és iszonyú. – Testvérgyilkolás.

– Irgalmas Isten! – Ne halljam, a mit mondasz.

– Minek kérdeztél? én nem szóltam senkinek. Eredj haza, nagyságos asszony, az Isten kegyelmét nem adják pénzért.

– És mégis úgy van. Szüntelen testvérét emlegeti. És – oh – milyen arcza van olyankor.

– Tudom. Az utczára kihallik nyögése. Szegény ember gyermeke, ha úgy jajgatna, a kútba dobnák.

– Szólj: hol, mint eshetett az?

– Kinn játszott a két gyermek a tóparton, én a tulsó parton szedtem a nádasfű virágát. Egyszer egy partos sziklán a két gyermek egy szép virágot vett észre. Mindkettő sietett leszakasztani. A lány hamarabb oda ért, s a mint leszakítá a virágot, a fiu elkezde czivakodni s a mint egyet rántott rajta, a kis gyermek leesett a partról, fejét egy kemény fa gyökerébe csapta s ott maradt mozdulatlanul. Elsápadva állt mellette a fiatal Kain, ijedten, elmerülve nézte, mint folyik testvére halántékából a vér. Látta, hogy meggyilkolta testvérét s hasztalanul kérte, ránczigálta, hogy ébredjen fel újra. Azután elkezdett sírni, mint a kétségbeesés, neki futott a tónak. Én láttam, mint tekintett le a vizbe és sokáig nézett bele, tán bele akarta magát fojtani? Félt attól az arcztól, mely a víz szinéről felnézett reá, tulajdon szétdult arczától? Lassan visszalopódzék ismét, fehér volt, mint a halál és ajka kékült. Széttekinte: nem látta-e valaki? Azután hirtelen felölelte az élettelen testet s képtelen erővel vonszolta azt egy árokig, melyet sűrűn benőttek a bokrok s ott betemette azt ágakkal és falevéllel. Még ekkor volt élet a lánykában; a mint a fiu a ráhalmozott leveleket lábával letaposta, felnyögött és azt mondta: ne temess el, Ödönke, Emma nem sír, Emma nem mondja meg a mamának…

– Oh kedves kis leányom!

– A fiu, a mint e szót hallá, el kezde futni, futott, míg aléltan lerogyott az erdőben, hol makkoló kanászok találtak reá s azóta szüntelen a forró hideg leli.

– Álomnak is iszonyú.

– Igazat mondtál, ilyesmit csak a te családod érdemelt meg: testvérgyilkos már négyesztendős korában. A ti bűneitek siettetik a világ elmulását.

– S hova lett kedves ártatlan leányom piczike holt teste?

– Másnap kerestem, de nem találtam; aznap nem mertem oda menni, mert féltem, hogy azt hiszik: én öltem meg. Néhol egy-egy rongy akadt fenn a bokrokon kis rózsaszinű ruhácskájából, meg egy kis piros aranypillangós czipő s a tarka szalagok, mik hajába voltak fűzve. Éjenkint sokszor hallom, hogy azon a tájon a farkasok ordítanak. Azok tán tudják, hogy hova lett?

– Bárcsak meghalna ez a fiu! kiálta kétségbeestében az anya.

– Ha nem kivánnád is, meglenne. Vén ember tán meg tudna élni e lelki ráksebbel, de a gyermeket meg fogja az emészteni. Oh a lélek férgeit nem hajtja el semmi orvosság.

– Sokáig fog-e még kinlódni?

– Ha nem akarod küzködését látni, állj meg ágya előtt, mikor kívüled senki sincs ott, vess keresztet magadra háromszor s mondd neki a szavakat, miket haldokló testvére mondott: – ne temess el, Ödönke, kis Emma nem sír – és ő meg fog halni.

– Mint fogja apja siratni! Neki ez volt kedvencz gyermeke, nem a kis leány.

– Mint fogja öreg apja siratni mindakettőt. Neki kedves volt mindakettő.