IV. ISTEN LÁTOGATÁSAI.
Sötét volt az egész vidék, fele mult el az éjnek, az élet nem volt sehol.
De a sötétségben nem lakott az álom, Isten rettenetes szava elüzte azt az emberek szeméből, úgy menydörgött az ég, mintha szét akarta volna morzsolni e ködös csillagot itt alant. – Ki birt volna aludni ilyenkor?
Egyik villám a másikat követte. Ha néha a harsogás szünetet hagyott, lehete hallani harangszót, mivel hitbuzgó népek szálltak táborba a világijesztő fergeteg ellen.
Hallgatva imádkozik ilyenkor minden lélek néma fekhelyén. Egy ablakban sem ég a gyertya, szem-behunyva fekszik takarója alatt az álmából fölriadó s bűnei jutnak eszébe s azoknak büntetése, – a halál.
Csupán egy háznál nem alszanak. Talán senki sem alszik ott a ház urától kezdve a házőrző ebig. A földesúr háza ez, ablakai mind ki vannak világítva, ajtajai zárva mind.
A kertre nyiló szobában egyedül volt az anya és beteg gyermeke.
A gyermek forró-lázban volt, iszonyúan félrebeszélt; arczvonásai változtak minden perczben.
És az anya minden szavát értette halálos láz-álmának; azon vonások minden kifejezéseiben feltalálta a gondolatot, melynek iszonyú változatai alatt egy férfiszív is meg tudott volna szakadni.
Mit kelle szenvednie!
Ki mérget vesz be, iszonyúan hal meg, egyenkint szakadnak el erei, inai, ízei ropognak, velője összeég. Oh de mi ez azon halálhoz, mi a megmérgezett léleké! Amabból tán van gyógyulás, emebből soha. Amazt tán bevégzi a sír, ezt az sem; innen is, túl is rajta átok az emlékezet.
Megbünteti az Isten az apák bűneit a fiakban és unokákban negyed-iziglen. Beoltják vérök rosszaságát fiaikba; egyik nemzedék a másiknak adja azt át; nyomorék, mikor születik, bűnös, mikor eszmélni kezd; kárhozott, mikor meghal.
A gyermek homlokáról gyöngyözött az izzadság; olyan már három nap óta, mint a halál. Nem olyan mint a halál! mint valami a halál után.
Az orvosok azt mondák: lehet, hogy megél, de örök időkre tébolyodott marad.
Minő jövendő egy négyéves gyermek-élethez! Terheül a világnak, terheül önmagának, a lélek halála után évtizedekig élni. Örökre tébolyodottul!
Jót tenne vele, ki meg tudná ölni…
Fogja-e Isten tenni?… Vagy élve akarja őt hagyni, hogy az élő kárhozat arczával rettentő példát mutasson a népnek, eleven tanújelét büntető kezének?…
Elfogad-e váltságul ennyi szenvedést az apa, az anya, az öreg apa összes bűneiért? vagy a milyen hosszúk voltak a vétkezés évei, oly hosszúk leendnek a büntetésé?
Ki lesz, a ki szenvedéseinek véget vessen?… Hallgatva ül ágya fejénél az édes anya…
Nem, ő nem teheti azt.
Hiszen ő mégis anyja neki. E fiatal virág gyökerei félig még az ő szíve földébe vannak nőve. Jótét volna ugyan rá nézve a halál. S tán jobban el lehetne őt feledni, ha már a föld alatt volna. De az életet nem adja ember, a halált sem szabad neki adni. Várnia kell, míg a kimért napok utolsója eljön.
Pedig az csak néhány szóba kerülne.
A halálmadár megsúgta a bűvös mondatot, melynek hallatára a halál megjelen.
De ki merné őt ilyenkor hívni, mikor a menydörgéstől a föld alapja reszket?
Szegény asszony!
Csoda, hogy ő is meg nem tébolyodik. Már sírni sem tud; keble mint piheg, – nem volna jó embernek tudni, miről ő gondolkozik.
– Hívnak! hívnak! rebegé a gyermek. Fejetlen emberek. – Szaladnak utánam. – A fekete kutya kaparja a földet. – A halott keze kilátszik. – Szegény Emma!
Az asszony reszketve állt föl fekhelyéről, csendesen, nehogy zörögni találjon, állt fel székéről, az éjjeli lámpát az asztalon nem birta elfúni; lélekzete kevés volt reá, leverte azt onnét, úgy oltá el.
Azután a sötétben az ablakhoz ment, megnézni: vajjon be vannak-e jól húzva a függönyök, nem néz-e be valaki onnét kívülről? tűzszemekkel, mik keresztüllátnak a fekete éjen. Hah! Minőt villámlott a szeme közé! Azután ismét sötét lett; – senki sem látta, – senki…
… Elhatározta-e magát?
Visszament lassan az ágyhoz. A gyermek rémségesen nyögött. Fájdalmas hörgése közt szavakat mokogott.
– Milyen kék – a szája… Milyen véres – a homloka… Szegény kis Emma.
Az asszony oda hajolt ágya fölé. Megjelent kisértet-halvány arcza, a mint néha a villámfény átlobbant az ablakon.
… Elhatározta-e magát?
– Szegény kis Emma… nyögé a fiu.
E nyögésre a nő háromszor keresztet vetett magára s tört hangon, elfuladt szóval mondá:
– Ne temess el, Ödönke, kis Emma nem sír…
Mint a szíven talált vad madár sikoltása, oly hangon kiálta fel e szóra a gyermek, azután hosszat, nagyot sóhajta és elhallgatott.
– Hah! ordítá kétségbeesetten az anya, mintegy föleszmélve a bűvös kábulatból, melynek hatása alatt szenvedett. «Segítség, segítség!» s őrjöngve futott a csengetyűzsinór felé, mely a kandalló felett csüggött alá.
Megkapta az arany zsineget, a csengetyű szólt, mint a lélekharang, midőn hirtelen földrendítő csattanás hallaték, a villám beütött a kandalló kéményén át a szobába, végig futott, mint fényes tűzkigyó; a csengetyű ércze olvadtan hulla le, ekkor vakító fénynyel futott végig a csengetyűzsinór aranyos bojtján s halk pattanással elenyészett.
A csattanásra összefutott az egész cselédség.
Rémült, ijedt arczokkal jövének egyenkint, lepedőkbe, ágyruhákba burkolva, ki mit kaphatott magára hirtelen, mint kisértetek, fehér gyászruhában.
A szobában két halott feküdt, az anya és gyermeke.
Holt, sápadt tetemek, arczaikat úgy feledte a halál, a mint kimultak, a rémület és kétségbeesés pokol-kifejezésivel.
Keserű jajkiáltás hangzott szét a házban.
Jött futva az apa és nagyapa.
Vijjongva, sikoltva, mint valami soha nem látott vad, rohant halottaira az édes apa, a gyermektől az anyához és ismét vissza, csókolta, tépte őket. Kebléhez szorongatá és üvöltött, mint kit az Isten irgalma elhagyott.
Tántorogva, némán jött a nagyapa. Fehér ruhában, dúlt fehér hajakkal, mint kisértet-király.
Nem tudott szólani. Szélütött nyelve egyetlen hangot nem adott kietlen bánatának. Térdre esett halottai előtt. Arczát fölemelte. Mint erőlködött csak egyetlen szót szólani! Egyetlen fájdalmas jajszót, mely az egekbe hasson. És néma volt örökre. Szája mozgott, mintha beszélne, de nyelve hallgatott…
Oh mennyit kellett e családnak vétkeznie, hogy annyit szenvedjen?
V. A NEM SZERETETT FIU.
Nagy nehezen megvirradt. Hideg, borongós lett a reggel, mint szokott viharos éjszaka után.
A halottas háznál nagy járás-kelés volt; szemfedőt, koporsót kelle csináltatni, a halottakat öltöztetni. Az öreg úr akará, hogy a temetés pompás legyen.
Az udvart tisztára seperték. Minden gazdasági eszközt félre takarítottak. Komor ünnepi készület volt ez, minő minden családnak kijut.
Az utczaajtó ilyenkor nyitva van; hadd jőjjön be a nép halottat bámulni, hadd tanulja meg róla, hogy a halál a nagy uraknak is birája; hadd lássa, mint iparkodnak a gazdagok még haláluk után is ragyogni, mint fényesítik ki koporsójukat, mint verik ki aranyszegekkel, mint hímezik ki szemfedőjöket rózsákkal és aranyfonalakkal, hogy úsznak a halotti ágyon is habos fehér selyemben, mely drága balzsamtól illatoz.
És a balzsam nem bírja elnyomni a halott-szagot. Az emberek kendőt tartanak szájok elé, mint a szegény ember halottjánál.
Mert a halál igazságos biró.
Egy rongyos ember jött be az ajtón. Sáros volt és egészen át- meg átázott; az éjt, azt a fergetegest, ez is aligha tölté födél alatt.
Lábai ki voltak takaróikból, haja összecsapzott a homlokán, szemei be voltak esve, képe csupa csont, ajkai kékek és csüggedtek.
Bejött az udvarba tétovázva, mintha lopni jönne és nem tudna hozzá, s ott megállt a tornácz előtt s vállával a küszöbnek támaszkodott és szemeivel lenézett a földre.
A kutyák oda mentek hozzá, körülszaglászták és rámorogtak.
Csak egy kutya, egy öreg, sovány kopó nyüzsgött nyugtalanul a többi között. Oda futott a jövevényhez, föltette rá két első lábát, megnyalta lelógó kezét s félvígan ugatott reá.
Erre kijött a mindenes, egy öreg fehér bajuszú napbarnított férfi; adott egy nagy darab kenyeret a szótlan jövevénynek s azzal útba igazítá.
– Na már most Isten hírével mehet kend, ne álljon ide, hol útjában lesz a jövő-menőknek.
A jövevény nem mozdult, hanem maga elé nézett, álla és ajkai rebegtek, mintha a sírás erőltetné.
A mindenes nem vette észre. Hanem a vén kopó ismét oda futott s rá ugrált a jövevény kezére, s úgy csaholt fel rá, hogy szinte érteni lehete, hogy mit akar mondani?
– Na, induljunk szaporán, édes földim, ne ugattassuk itt magunkra a kutyákat hiába, szólt a mindenes, s ezzel megfogta a jöttment kezét s kifelé fordítá.
Ekkor tekinte arczára.
A rongyos ember szemeiből sűrűn hullott a köny, sírva, zokogva borult a falnak és arczát elrejté.
A vén szolga megijedve állt meg. Először nem akart hinni szemeinek, azután összecsapta kezét s csodálkozva kiálta:
– Maga az, Imre urfi? Istenem, Istenem! s aggódva ment hozzá és kérlelni kezdte, s azután nyakába borult és együtt sírt vele.
– Senki sem ismert rám, zokogá az ifju, kinek bal keze erősen vérzett. Igen megütötte, mikor a hóhér kerítésén átugrott.
– Oh minek jött most haza? sopánkodék a szolga, csak ma ne, akármikor az esztendőben; szomorú tanya ez a mi házunk, két halott van benne.
– Ki halt meg?
– Ágnes asszony és a kis Ödönke. Mint sírnak odabenn.
– Én leszek a harmadik.
A szolga hallgatott. Tán gondolá: téged senki sem fog siratni.
– Harmadszor szököm az ezredemtől.
– Boldogtalan! S miért jött megint haza?
– Apámmal akarok beszélni utoljára.
– Nem beszél azzal az Istenen kívül senki.
– Nem kérem tőle, hogy nyájas legyen hozzám. Meg akarom neki mondani, hogy halála nem messze van, kerülje ki.
– Szemközt menne neki, szegény öreg, nem hogy futna előle; de az urfit meglátják itt, felismerik, visszaviszik és…
– Fölakasztanak? Ne félj. Töltve van az a pisztoly, melylyel kapitányomat meglőttem, nekem is elég lesz egy lövés, hogy a bitófától megmentsen, – mutasd meg, hol van apám?
– Csak menjen, a honnét a legtöbb sírás hallik, ott van ő.
Az ifju ment, s hol a sírást hallotta, benyitott a szobába.
A terem be volt sötétítve egészen, a tükrök és képek sötét fátyollal behúzva, a középen állt két ravatal, benne két sápadt alak, mint fehér viaszkép.
Nem lehetett volna rájok ismerni.
A ravatal mellett nagy ezüst kargyertyatartókban négy szál viaszgyertya égett, közepén kis asztalkán aranyozott feszület volt felállítva.
Lenn a két halott lábainál egy ősz ember térdelt, hol egyikre, hol másikra nézett, összekulcsolt kezeit szájához szorítá, s lassan hörgött, mint ki mélyen álmodik.
Oly szívszorító volt e tekintet. A vén, fehér hajú ember összeroskadva az Isten keze alatt, nyögve, mint a halálra vált vad, de szótalanul, könytelenül.
Kinek Isten fájdalmat ad, könyet is ad hozzá, melyben bánatát kisírja és szavakat, mikben kínjait elbeszélje; tőle ez is meg volt tagadva. Ott térdelt megostorozva, földre tiporva, mint letört ág, mely száradni indul és nem panaszkodik.
Az ifju tántorogva, fájdalomtól zsibbadt lélekkel lépett hozzá s halkan, nesztelenül melléje térdelt.
Az öreg rá nézett merően, sokáig bámult reá. Nem szólhatott, nyelvén még éltében úr lett a halál; fia azt hivé, hogy nem ismert reá. Tán ez elkényszerült arcz, e rongyos mez, kuszált hajak, nem hagynak emlékezni rá.
– Fiad vagyok, kit elkergettél, s nem sokára halottad, ki itt marad, szólt s érzékenyülten nyult az ősz ember keze után, hogy megcsókolja.
Iszonyodva kapta az vissza kezét. Látszék arczán a borzadály, mintha legszentebb fájdalmában az ördög nyult volna kezéhez.
– Megérdemlem, hogy utálj, hogy ne ismerj. Vétettem ellened sokat. Korán megőszültél miattam. De mindez egy halállal le lesz fizetve. Nem szerettél engemet soha, kivertél házadból, mit egy kutyáddal sem tettél soha, el hagytál pusztulni nyomorúságomban, gyermekéveimtől fogva egy jó szót nem kaptam tőled, pedig talán akkor minden másképen lett volna. Kiket úgy szerettél, Isten vette el; kit nem szerettél, magad taszítád el, most egyedül vagy a világban.
Az öreg némán mutatta, hogy ne szóljon tovább.
– Nem jöttem tőled kérni semmit, oly rövid időre, mint az én életem, nem kell útravaló. Egy iszonyú pokoli tervet akarok fölfedezni, mely ősz fejedet, családodat, s tán hazádat is fenyegeti. Apám! Tíz percz múlva nem élek, nem fogják szavaim háborítani lelkedet, halálom óráján ne taszíts el magadtól.
Az öreg lassan fölemelkedett, véghetlen megvetéssel nézett le rongyba öltözött fiára, s ajka, mintha beszélt volna, mozgott, hebegett, de szó nem jött ki rajta.
A fiu nem tudta, hogy apja szélütött és beszélni nem tud.
– Egy szavad sincs számomra. Legyen az jó, vagy rossz szó, áldás vagy átok: egy szót hozzám, apám, mielőtt halva látnál, szólt s térden csúszott lábaihoz az öregnek, ki reszketve támaszkodott a két ravatal közti oltár széléhez; haja szerte állt, szemei forogtak. Megragadta az aranyozott nehéz feszületet, lassan fölemelte azt jobb kezével magasra, mintha a térdeit átölelő fiut akarta volna lesujtani vele.
E fájdalmas jelenet alatt megnyilt az ajtó, lábhoz ütött puskák csörrenése hallék, három katona jött egy káplár kiséretében.
Imre visszatekinte a zajra. Egy perczre holthalvány lett arcza, a katonák háta mögött rossz ördöge arczát látá bepislogni, a hóhérlegényét. Érzé, hogy veszve van.
Körültekinte, kihez fusson oltalomért?… Mellette két halott, hideg, részvétlen arczával… A harmadik leghidegebb, legrészvétlenebb… Élő és még sem élő. Édes apja, ki még mindig úgy állt ott: fölemelt öklében a nagy, nehéz feszület…
A káplár oda lépett a fiuhoz s megfogta a gallérját. Mit bánta az, hogy két halott volt mellette, leterítve szemfedővel, mit érdekelte őt a bánatos jelenet? A katona szökött, a katonát el kellett vinnie.
Erre kétségbeesetten kezde föleszmélni az ifju. Fölébredt benne az önfentartás ösztöne. Egy magicus percz végig futtatá lelke előtt a rémjeleneteket, miket a jövendő készített számára. A hideg börtönfal, szűk rostély-őrzötte ablakával, – a nehéz csörgő láncz, – a vallató birák, – a felolvasott itélet, – a nyilt siralomház, – a bámuló népség, – a fehér vesztő-ing, – a halál embere a bakó, ki egy kezében zsoltárt, másikban a kötelet viszi, – a gyalázatos halál, – a fekete hollók…
– Ah, ordíta kétségbeesetten, s az őrültség vas-erejével taszítá el magától a káplárt, ki neki esett a kandallónak, s azt bedönté dühös zökkenésével.
– Ide jöjjön, ki halni akar, rikoltott Imre a düh elszánt csatahangján, s mellén széttépve az öltönyt, egyik kezébe kést, másikba nehéz huszárpisztolyt ragadott. A szárnyaszegett sas így fordul vissza üldözőire, véres száját gyilkolásra nyitva s félszárnyával arczulcsapva megtámadóját.
A katonák hátrálni kezdtek a dühödt elől, ki vérben forgó szemekkel, tajtékzó szájjal fordult vissza rájok, s félelemből, vagy szánakozásból utat nyitottak neki.
Ekkor a fehér ősz ember hátulról megkapta fiának gyilkolásra feszitett ökleit s visszarántá.
A mint a fiu e hideg, reszketeg kezeket karjaihoz nyulni érzé, kiesett mindkét kezéből a fegyver, karjai zsibbadtan estek alá, egész teste összehanyatlott, szédülten, ájultan rogyott le a földre. A katonák fölvették vállaikra, kihurczolták a szobából, lánczot tettek kezére, lábára, és elvitték.
Az öreg ember hidegen nézett utánok. Mikor elmentek, ismét oda térdelt a két koporsó közé, fehér haja arczába lecsüggött, kezeit összekulcsolta s rebegő ajkához emelte, és nézett, nézett sokáig hol egyik halottjára, hol a másikra.
Egyetlen köny, – egyetlen köny sem jött ki szeméből.
VI. KÉT FAMOSUS NÉPNEVELŐ.
Egyik volt a kántor, tisztes Kordé Mihály uram.
Másik a rektor, Bodza Tamás.
Kordé Mihály uram talpig nevelt ember volt, leszámítva azon virtusát, hogy a bort rendkívül szerette, és soha nem tudá, hogy mikor van délelőtt, mikor van délután?
Életében sok mogyorófát elnyűtt, melyet conventióképen minden tanítványa maga tartozott beszerezni, de volt is láttatja. Kik az ő keze alól kikerültek, nem-néha a vármegye ápoló kezei alá kerülve, meg sem mozdultak a huszonöt bot alatt. Annyira ki voltak készítve.
Az iskolaház épen az ő házával nézett farkasszemet. Mióta felépült, azóta soha meszelve nem volt, de annál inkább tele irkálva a falu valamennyi ott megfordult sihederének kereszt- és vezetéknevével, mely után a később érkeztek nem mulaszták el szorgalmatosan asinust, csacsit és szvinyát registrálni, – a kiben festői hajlamok voltak, vörös krétával huszárokat pingált a falra, kétlábú fejeket, hat orral, egy szemmel, nagy tajtékpipával; néhol falhoz vágott kalamáris pecsétmaradványai s iszonyú bokréták cseresznyébe mártott ujjal festve, mikből csak itt-ott hiányzott valami, hol a falról a vakolatot az irodalom népe porzónak apránként lekörmölte.
A hosszú lágyfa-padok, kidűlt-bedűlt oldalaikkal, összevissza faragva nevekkel és emblemákkal. Az ablakok jobbára kitördelve s tört helyeiken beragasztva irott papirossal, az egész házban por és összegyűlt szemét. A szegletben lelógó pókhálók szőnyegzete.
Ily szép volt Kordé Mihály uram akadémiai magazinuma, hol ő harmincz év óta osztogatá a tudományt és a pofleveket. Mily sikerrel? Alább meglátandjuk.
Mikor a bakterek aludni mentek s a kakas hajnalra kezdett kukorékolni, akkor tért meg rendesen tisztes Kordé Mihály uram az ő díszes lakásába a korcsmából, s végig ordítá a falut harsány éneklésével, hogy a falu minden komondora utána vonított.
Ez éneklés arra szolgált, hogy ezt meghallva otthon a tisztes kántor életpárja, előtte az utczaajtót korán kinyissa.
Mert noha kerítésnek nyoma sem maradt a kántor háza körül, de az utczaajtó még mindig ott állt a kapubálványokkal egyben, s Mihály úr azt tartá, hogy tisztességes embernek nem illik a kerítésen bemenni, mikor utczaajtó van, – kerítés pedig nincsen.
Otthon aztán a feleségét egy kicsinyt megverte, egyet-mást, a mi keze ügyébe tévedt, összezúzott, ordítva, káromkodva fölfeküdt a padlásra, pipára gyújtott és elaludt és horkolt, mint egy vad-ártány.
Isten őrzötte, hogy naponkint magára nem gyújtotta a házat.
Reggel aztán, mikor a gyerekek begyülekeztek az iskolába s elkezdtek iszonyatos zajt ütni, föltápászkodott a gyönyörűséges népnevelő, kirázta a szalmát hajából, széttörülte a bajuszát, s emberevő képpel nézett szét a padlásablakból, nem jutva egy hirtelen eszébe, hogy hol van?
Bizonyosságba helyezvén magát a felől, hogy az iskolaház még mindig nem szökött meg előle, leczammogott, fogott két pálczát a kezébe, s ment tanítani.
A fiuk ezalatt egymással szörnyű hadakat viseltek. – Kinek képe volt lekarmolva, kinek az orra beütve, mikor a mester belépett, rendesen minden pad felforgatva, s a hány kéz, annyifelé czibálta a másik üstökét.
A mint Kordé Mihály uram beütötte a képes felét az ajtón, a kis zendülők rögtön szétröffentek s iparkodtak helyeikre jutni, a honnét is a nagy executor egyenkint előszólítgatva szittyáit, a médiumon végig hasaltatá, s saját becses kezeivel sorba vágta az egész classist.
Erre a commotióra egy kicsinyt kiment az álom a szemeiből, s mikor a fiuk valamennyire alább hagytak a bőgéssel, kimért nekik araszszal egy nagy darab catechismust, meg valamiféle Hübnert, hogy azt tanulják fenhangon, maga pedig ment a pálinkásboltba. Onnan izent néha a ficzkókra délfelé, hogy már most haza mehetnek.
Azok aztán rontottak ki az ajtón, mint mikor a csürhét haza eresztik, mindenik első akart lenni a hazamenésben, megfelelő rúgás és öklelőzés, ruhaszaggatás közben.
Vasárnaponkint rendesen kikeresték a ficzkók, hogy hova mennek labdázni a lutránus gyerekek, ők is oda mentek, összebeszéltek, vittek botokat magokkal, tele rakták zsebeiket kövekkel s azokkal ott ünnepélyesen összeverekedtek.
A kinek aztán hétfőn reggel a képe meg volt karmolva, vagy a feje beütve, azt Kordé Mihály uram lelkiismeretesen sósvízben áztatott virgácscsal még egyszer megverte.
Vasárnap kétszer templomba is elvitte őket, hol prédikáczió alatt a padok alá bujva legyeket fogdostak, vagy pitykövekkel játszottak a kis múzsák, vagy ha igen szépen akarták magokat viselni, neki tehenkedtek a padnak és aludtak keresztényi módon.
De meg is látszott rajtok a fölséges nevelés még felnőtt kamasz korukban is.
Ki a faluban a legügyesebb csirkelopó volt, ki legjobban értett a verem-feltöréshez, az bizonyosan Kordé uramnál járt iskolába.
Kit minden vasárnap kidobtak a korcsmából, kinek a fejét legtöbbször beverték, ki legtöbbet ült a vármegye tömlöczében, az is mind Kordé uramnál rakta le a tudomány első alapjait.
Ki hazudni, tagadni legjobban tudott, ki legtöbb pálinkát tudott vedelni egy hajtókába, ki a feleségét a legtöbbször megverte, ki apját, anyját ki tudta verni a házból, ki legrestebb volt a dologban, kinek legrondább volt a háza, ki legjobban ütötte, verte lovát, ki legtöbbet ült a kalodában: az egytől egyig Kordé Mihály uramtól tanulta az életbölcseséget.
Ki is harmincz év óta terjeszté eképen a tudományt Hétfalunak az ő helységében.
A másik népnevelő, mladipan Bodza, egy incarnatus panszláv.
Kevés ész mellé sok tudomány. Olyan ember, ki azt, a mit hallott, mind megtanulta, de meg nem értette; féltudós, az emberi nem legveszedelmesebb osztályából.
Egy nap Kordé uram szokatlanul leitta magát.
Mikor azt mondom, hogy szokatlanul, azalatt értem: hogy szokása ellenére már éjfélkor azt sem tudta magáról, hogy fiu-e vagy leány, s bőgőhegedűnek nézte a csillagos eget.
Künn volt a szőlőkben Csicseri Márton urammal a pinczében borokat kóstolni, s ott úgy megverte magát mind a két férfiu, hogy bajos lett volna tőlük megtudni, mi nyelven beszélnek?
Elindultak azután hazafelé, vállaikat egymásnak támasztva. Csicseri biró uram talált egy árkot az országút mellett. Esküdött menyre-földre, hogy az paplanos ágy, a minthogy ugyancsak bele is feküdt és elaludt.
Kordé uram egy ideig húzta-vonta kifelé, hol kezénél, hol lábánál fogva. A biró minden rántásra fölserkent egy kicsinyt, szidta a feleségét, hogy miért vetette olyan alacsonyra a feje alját, de többre nem is vitte a dolgot; aludt, mint a káposztakő.
A kántor elhagyatva érzé magát ez idegen országban.
Előtte volt ugyan az országút s a faluja csak háromszáz lépésnyire, de a bor rossz compass az ember fejében, hol ide, hol amoda mutatja az északot.
Elhatározta tehát, hogy visszamegy a pinczéhez. E becsülendő szándék következtében neki indult ismeretlen hegy-, völgynek, bele bódorodott a kukoriczaföldekbe; neki kendernek, ugarnak, bejárt véghetetlen utat, mászott négykézláb árkokon, bakhátakon keresztül, bele vágtatott a mocsárba és keresztül gázolt rajta. Józan korában bizonyosan bele vész, hanem a részeg embereket pártolja a fatum.
Végre is bele tévedt az erdőbe, csörtetett keresztül-kasul cserjéken, bozótokon, mint egy szakállas farkas, meg-megfogta magát a kökénybokrok közt; utoljára egy rongyos csőszházhoz vetődött, melynek nyitva volt a kapuja.
Már ekkor nem ismert sem embert, sem állatot.
Az udvarból egy nagy lompos, renyhe komondor czammogott elébe, ki is midőn látta, hogy négykézláb közeledik felé valami ismeretlen állat, – embernek csak nem nézhette, – oda czammogott hozzá példátlan flegmával s elkezdte körülszaglászni.
Kordé uram pedig fogta, átnyalábolta a nagy kuvasz nyakát s kezdte azt összevissza csókolgatni, mondván, hogy «kedves barátom, régi kenyeres társam, be régen nem láttalak, ismersz-e még, édes hajdani iskolatársam?» S ezzel oly confusióba hozta a nagy ebet, hogy az leült mellé nagy meglepetésében s elfelejtett ugatni.
Kordé uram tökéletesen el volt érzékenyülve, s miután véletlenül feltalált barátját még egyszer összeszorongatta, vele együtt az udvarra beczammogott. Panaszkodott neki, hogy földönfutóvá lett, hogy hivatalából elcsapták, hogy ezentúl barátja nyakán fog élni, sírt, rítt és könyeit törülte és fogta a komondor farkát.
Ez pedig annyira meg volt lepetve, hogy magát semmiképen fel nem tudta találni. Néha rávicsorította fehér fogait az idegenre s morgott magában, de bántani nem merte. Alkalmasint félt, hogy jobban tud harapni, mint ő.
Így szépségesen beballagtak az udvarba mindketten négykézláb. A kutya megállt háromszegletű óla előtt, mit Kordé uram oda magyarázott, hogy a becsülettudó házi gazda vendégét előre akarja bocsátani, mely ajánlatot érzékenyen elfogadva, bepréselé magát a szűk kutyaólba, míg a künn szorult kutya elbámulva ült le háza nyílása előtt, nem foghatta föl, hogy mely jognál fogva bitorolja ez idegen vadállat az ő ősi telkét.
Kordé uram pedig elkezde horkolni odabenn oly félelemgerjesztő hangon, hogy a kutya kiült az udvar közepére féltében s ordított torkaszakadtából, mintha szurkot evett volna.
A mi ezután következék, a felől nagy a kétség, hogy Kordé uram szemeivel látta-e e dolgokat, vagy pedig részeg fővel álmodá s eleven képzelődése oly erősen rajzolá azt emlékébe, hogy utóbb is valóságnak hitte.
A holdvilág lement, s a csőszlak udvarán nagy zaj volt.
Egy lámpás volt a félszer alá kitéve, körülötte tömérdek ember állt, sápadt, mogorva férfialakok, kik figyelve dugták össze fejeiket egy hosszú, sovány, kaputos ember körül, ki egy levelet olvasott fel előttük.
A felolvasó közellátó volt, s a mint a levelet betűzgeté, egész arczát eltakarta a papiros.
– Mi az ördög? gondolá magában Kordé uram, a mint kitekinte a kutyalak hasadékán, mit keres itt az én kollégám, a myops iskolamester? ni hogy huzza végig az orrát a papiroson…
– Mit olvas? Szavait szélesen meghúzza, olykor kétszer is elmond némely dolgot, sokat rögtön tótra lefordít, azután ismét a szeméhez kapja a papirost, oly közel, mintha nemcsak látni, de egyszersmind meg is akarná harapni a betűket.
«Sürgetve tudósítom kegyelmedet, hogy az ellenséges seregek már az ország határain vannak. Mi czélja van az ellenségnek, azt nagyon jól tudja kegyelmed: az országot haddal elfoglalni, a magyar földesurakat kipusztítani s földeiket felosztani a parasztok között. Mit tevők legyünk? Parasztjaink haragusznak ránk, mert rosszul bántunk velök, kegyelmed főképen nem sokat bízhatik bennök. Mikor a házát építette, három hétig folyvást robotoltak a jobbágyai; mikor fiatal volt kegyelmed, sok parasztembernek feldulta házi boldogságát, a közlegelőt elfoglalta majorsági földnek, a templommal soha sem gondolt, a papot egyszer megpálczázta, jus gladiit gyakorlott, noha nem volt rá hatalma; ott felejtette a tömlöczben négy-öt esztendeig a szegény legényt, azalatt üttette, verette; ha a szegény ember épített, nem adott neki sárt vályognak, nem adott nádat a tetejére valót, ott rothadt a deszka az udvara végében, s mikor két szegény fiu koporsóra valót lopott belőle az apjának, kiköttette mind a kettőt az égő napra s iglicze-tüskével veretett a meztelen testére, egyik hatodnapra meghalt napszurás miatt; kelmed egy béresének leütötte a csipejét, maig is nyomorék; kelmed mikor a birkái elhullottak, a bőreiket az iskolaházba rakatta száradni, ha mindezek a dolgok eszökbe találnak jutni a kegyelmed jobbágyainak, rossz következhetik belőle. De mi többiek sem vagyunk különben. Mi sem gondoltunk soha népeink nevelésére. Felnőttek, megvénültek, a nyomorúságon kívül semmit sem ismertek életükben s most bizony semmi okuk sem lehet rá, hogy bennünket szeressenek. Mit tehetünk mi, ha nyilt összeütközésre kerül a dolog? ötszázezer nemes húszszor-annyi paraszt ellen! Egyikünk feje sem marad ott, hová azt az Isten teremtette. Nekünk védelmeznünk kell magunkat a kétségbeesés minden fegyvereivel. Most már késő volna a pórnépet hozzánk édesgetni akarni, mint ezt némely atyánkfiai akarják, kik most nyakra-főre bort, gabonát osztanak ki alattvalóik közt, kórházakat alapítanak, a papokkal előre józanságra, Istenbeli bizalomra, földesuraik becsülésére intetik a jobbágyokat. Most már késő. Ezzel csak gyanút gerjesztünk. Nekünk a halált kell segítségül hínunk. Azért is mi elhatároztuk titkos conferentiánkban, hogy a népesség rettentésére legelőbb is cordonokat fogunk felállítani, minden határszélben katonai őrszem fogja megvizsgálni a jövő-menőket; ez azért lesz, hogy egyik faluból a másikhoz ne csoportosulhasson a népség; szükséges azonban őket minden módon kevesíteni. E végett küldök kegyelmednek ezen levelem biztos vivőjétől egy iskátula port, hintesse el ezt kegyelmed a szérűkön, a mezőkben, hol a tehéncsorda legelész, kivált pedig kutakba, melyekből az ivóvizet hordják. A nemes vármegye gondoskodott róla, hogy a hol e módszer nem sikerül, ott a megyei orvos erőhatalommal adassa be ezt a parasztoknak. Mi ugyanakkor nagy lármát fogunk ütni, hogy a szomszédországból behozták a dögmirigyet s az emberek halni fognak. Kelmed ezalatt, míg ennek híre megy, keríttessen egy nagy darabot a majorsági földeiből temetőnek. Ajándékozhat kelmed nekik, úgyis tőlök foglalta el. A harangok nyelveit szedesse ki, hogy felötlő ne legyen a sok halálozás. A templomban imádkoztasson e csapás elfordulásaért, s azalatt a porokat hintesse széjjel. Azért ásasson pedig külön temetőt, nehogy később ez a mirigy az úri rendre is elragadjon. Ez által két czél lesz elérve. Egy az, hogy a parasztság idebenn megritkul és az egészet Isten csapásának tulajdonítva, félni fog egy általános felkeléstől; másik az, hogy az ellenség azon hírre, hogy országunkban a dögmirigy uralkodik, félni fog táborával bejönni, nehogy úgy járjon, mint Senakérib király, kinek seregeit épen így ölték el egy éjszaka, mint ezt a biblia tanusítja.
Egyébiránt szíves jó akaratába ajánlom magamat, kedves sógoromnak szerető atyafia
A levél hátára írva: Nagyságos Hétfalusi Bálint úrnak atyafiságos indulattal – – –
– Istentelenség! Istentelenség! ordítá vagy három-négy ember, míg a többi félemletes bámulatából magához térni nem bírt.
– Csendesen, barátim, szólt a rektor csitítva. Nem kell elhamarkodnunk a dolgot. Annyi bizonyos, hogy életünkre törnek, hogy el akarnak bennünket emészteni.
– Bizonyos! Miért olyan nyájasak most hozzánk? Miért osztanak oly bőven ennivalót? Eddig sem kértünk mi az uraktól alamizsnát, de a mink volt is, kivették volna a szánkból, miért hizelkednek most? mert félnek.
– Mert el akarnak bennünket veszteni. Tegnap is a pálinkaházban egy pohár pálinkát adtak innya. Láttam, hogy nem olyan, mint a többi, s hogy próbára tegyem, kenyeret mártottam bele s a kutyának dobtam, és nem ette meg.
– Hát a papok miért prédikálnak annyit az Isten csapásairól, a döghalálról, hiszen soha sem volt olyan jó termés, mint most, mit tudhatják ők, hogy halál lesz? a mit Istenen kívül senki sem tudhat előre, csak a ki ölni akar.
– Függeszszétek fel itéleteiteket jó barátim, szólt a rektor tettetett kegyességgel, látjátok, az Isten keze mindnyájunkkal szabad, ő tehet nagy csodákat, minek eljövetele nem lehetetlen. Láthattátok az égi jegyekből, minő nagy változásoknak kell történni a földön. Nagypénteken a mádi hegy táján véres eső esett; nem rég három éjszakán át égő kard látszott az égen; a földön mindenütt csodálatos nagy gombák vetik föl magokat, miket ha leszakít az ember, rögtön kékre, zöldre változnak. Ég és föld érzi előre, hogy az Isten keze nehezkedik.
(Hogy a kő vágja le! gondolá magában Kordé uram a kutyalyukban, hogy bolondítja a népet ez a népnevelő.)
– Láttátok, úgy-e felebarátim, két hét előtt mint vándoroltak végig a patkányok fényes nappal az utczákon, mint szöktek meg a földesúr gabonatárából s elmentek más falut keresni, s úton-útfélen megdermedve hullottak rakásra.
– Ott van ni, ordítá egy fülelő, meg van mérgezve a gabona a magazinumban.
(Ott gebedj meg, ordítá magában a kántor; a patkányok voltak megmérgezve, nem a gabona.)
– Pedig ezelőtt két héttel ebből a gabonából kaptunk mindnyájan kölcsön aratásig.
– Majd visszafizetjük jó interes mellett, ordítá közbe egy, vasvilláját rázogatva kezében.
(Ez az én tanítványom, mert verekedhetnék, gondolá a kántor.)
– És én már ettem is e gabonából kenyeret; Isten engem! megkékült, mint a bolondgomba, mikor leszakasztják.
(Igen, balgatag, mert a konkolyosából és csermelyeséből kaptál, az tette kékké.)
– S azután majd szétvetett, mikor megettem.
(Persze, mert czupákossá sütötte a feleséged s forrójában pofáztál belőle.)
– Meg vagyunk mérgezve, megettük a halált mindnyájan.
– Engedjetek szóhoz jutnom, felebarátim, szólt a kegyes rektor; tudjátok, hogy én mindig javatokat akartam, de lássátok, ez a halálveszedelem más környékeket is meglátogat, miről talán csak Isten tehet; van olyan falu, honnét minden házból halt ki két-három ember, másutt egész családok az utolsó szegénylegényig egymásután mentek; volt ember, a kinek még ma kilencz fia volt, holnap kilencz halottja a háznál.
– Az urak gyilkolták meg azokat is!
– Úgy van! Mi szüksége volna Istennek annyi holt emberre?
– Legyetek csak egy pillanatig türelemmel; én nem mentem az urakat, de igazságtalanul vádolni sem akarok senkit; ha van valami igaz e borzasztó vádban, előbb-utóbb napfényre jövend, s akkor az Isten keze sem rövid.
– Köszönjük szépen, ha már egyszer a föld alá dugtak bennünket.
– Hozzátok elő azt a suhanczot, a ki ezt a levelet hozta.
Két legény egy farkas-gúzsba nyomorított sihedert hozott elő a vállán s a nép között letette.
– Ez az a drága madár, a ki a halálizenetet hordja? mondák a lázongók, körülállva a ficzkót; egyik a haját czibálta meg, másik a fülén rántott egyet, harmadik az orrát peczkelte fel; mindegyik örült, felbőszített kegyetlenségének tárgyára akadhatni.
A fiú pedig hallgatott és fogait csikorgatta.
Szegény Mekipiros volt. Az ő sörtés ábrázatja, az ő félállati arcza, összekínozva, gyötörve. Nincs iszonyúbb, mint egy megkínozott állat, a ki beszélni nem tud.
Egyike azoknak, kik őt ide hozták, a hóhérlegény volt.
Néhány szót sugdosott a rektorral, azután a megkötözött monstrum háta mögé állt, s arcza hideg kegyetlenség szinét ölté magára, ajkait beszítta és szemeit kimereszté.
– Hallod-e édes fiam, kezdé szelid hangon a rektor, ne gondold, mintha mi teneked bántásodra akarnánk lenni, mert hiszen te arról nem tehetsz, a mi abban a levélben írva van; hanem ha azt akarod, hogy semmi bántásod ne történjék, felelj igazán, kényszerítés nélkül azokra, a miket tőled kérdeni fogok.
A hóhérlegény vonagló arczczal néze feszülten a vallatottra.
– Ki adta te neked ezen levelet? kérdé a rektor.
Mekipiros ült két rétbe görnyedve, feje térdei közt és nem vette észre, hogy hozzá beszélnek.
– Oda hallgatsz! súgá rekedten a hóhérlegény, karjába csípve.
A monstrum felordított, de csak egy perczre, azután ismét néma lett, arcza nem változott.
– Ugy-e bizony, édes fiam, ezt a levelet neked egy úr adta? kérdé ismét a rektor megfordítva a kérdést.
Mekipiros nem felelt.
– Fogsz beszélni, csoda! rivalt rá fogcsikorgatva üldözője, s megrázta fejét izmos üstökénél fogva jobbra-balra, hogy a fiu eszéhez térjen.
Ez pedig ordított addig, míg a haját tépték, szemei egészen eltüntek, a feje szélesebb lett, mint hosszú; a mint a haját elereszték, ismét vigyorgott és nem felelt.
– Fiam, gondold meg, hogy mi neked bántásodra lenni nem akarunk, ha mindeneket megvallasz; ellenben kegyetlenül fogunk büntetni, a mint megérdemled, ha átalkodottan megmaradsz hallgatásod mellett; ki adta neked ezt a levelet?
– Na – nyomorú kutya – mire tanítottalak? ki adta neked azt a levelet? sugá fülébe a hóhérlegény.
– Kend adta maga, felelt daczosan a siheder.
– Nesze semmirevaló, ordítá dühösen a kérdező, s felrugta a megkötözöttet; még rám akarja kenni a vétket. Kötelet ide! Az ember arcza fehér volt, mint a fal, tán féltében, tán dühében. A rektor is elsápadt egy perczre.
– Igen, kend adta maga a kezembe, azt mondta, hogy fogjam rá…
– Nem hallgatsz, nyomorú!… nézzétek… ez a parasztkölyök! csak olyan rongyos, mint akármelyikünk, s rá hagyja magát venni, hogy saját földieit megrontsa. Elfogom, mikor a kútba fehér port hint, a kútban a víz még lángol, még bugyog a méreg erejétől, s imhol kitagadja magát belőle.
– Azt a port is kend tette a zsebembe.
– Jó, megállj, hát ezt az erszény aranyat is én tettem a zsebedbe? No, bámulj. Mondd, hogy tőlem kaptad, majd elhiszik; nálam szakajtóval áll az ágy alatt az arany, persze. A gyepmester ilyennel fizeti a legényeit úgy-e?
– Ejnye megátalkodott gonosztevő, kiáltá egy vén ember, kötelet neki, föl vele a fára, czégérnek.
– Nem, barátim, megölnetek nem szabad őt, szükségünk van rá, hogy éljen, mert sokat tud.
– De hát ki vele a mit tud.
– Ki fogja mondani… szólt a hóhérlegény, s keresztbe vetett karokkal állt meg a fiu előtt… Fiu… Tudod-e, hogy én hat esztendő óta vagyok hóhérlegény? Tudod-e, hogy én megszoktam embert és állatot hideg vérrel kínozni és megölni? Emlékezzél arra a mosolygásra, a mivel áldozatom kétségbeesésére szoktam felelni, s fagyjon meg a koponyádban a velő, ha rám emlékezel; a mit csak átkozott mesterségem tudnom engedett, mind azt remekben elpróbálom rajtad, ha mindent el nem mondasz úgy, a mint akarom.
– Én nem tudok már semmit.
– Semmit?
– Elfelejtettem, a mire kend tanított.
– Hazug kígyó! Én tanítottalak valamire? Nézzétek ezt a kitanult akasztófa bimbóját; mindenképen nyakamba akarja a maga bűneit varrni. – – Hiszen majd eszedbe juttatom, mormogá fogait csikorgatva. – Vigyétek őt oda a gerenda alá. A lámpást el kell oltani, mert akadna ember, a ki ha rá nézne, meg találná szánni. Tegyétek ide a tőkére. Hol az a kötél? Egy dézsa vizet, majd ha el talál ájulni…
E percztől fogva a kántor nem látott a sötétben semmit, de képzelete annál irtóztatóbb képeket feste az egyes elkapott szavakból, mik a félszer alul hozzá jutottak.
A hóhérlegény hidegvérű mormogása.
A rektor vallató szavai.
A körülállók dühös káromlása.
S egy-egy kétségbeesett felordítás, mit a monstrum hallatott, s melyre a kutya szűkölve ordított, s félve kaparta a kapu alját, hogy kifuthasson.
A kántort a hideg kezdte rázni.
– Még sem vall a fertelmes csoda, ordítá a hajlékban egy pár dühödt hang.
– Ne bőgj, hanem arra felelj, a mit kérdek, rikolta a rektor türelméből kikapva.
– Kifáraszt a nyomorú, dörmögé a bakó. Összeharapja a fogát és szemem közé nevet, mikor a csontjai ropognak.
– Mondj igent és szabad vagy. Eleresztünk.
– Még fölkaczag rá.
Azután ismét sokáig lehete hallani, mint dolgoznak oda benn. Hideg vérrel, neki türkőzve, mintha nagy, sietséges munkát végeznének, hallatszék a sok lábdobogás, az erőlködés lélekzetfuvása.
A csoda ez idő alatt folyvást röhögött és közbe nagyokat ordított, s szidta, akasztófáravalózta az egész gyülekezetet.
– Tüzes vasat ide, ordítá végre egy elmérgedt hang, s rögtön futottak hárman a konyhába; néhány percz mulva látta a kántor, mint szaladtak vissza a félszerbe, izzó vörös tárgyakat fogva kezeikben, mik szikrát hánytak a szélben.
– Vallasz-e? hangzék odabenn.
A csoda rémesen felordított, s azután vad hörgése hallatszék… az emberek egy perczre elhallgattak odabenn, azután a bámulás és meglepetés hangján suttogták egymásnak:
– A kölyök elharapta a nyelvét…
A kántor használva az általános megdöbbenés pillanatát, kimászott a sötétben rejtekhelyéből, a kapu alatt az ebek nyilásán kicsúszott, s akkor elkezde futni, rohant, mint ki hegyről fut alá, futott behunyt szemmel, s reggelre háza küszöbén lelték félholtan összerogyva.
Mikor föleszmélt, oda hítta néhány bizalmas jó emberét, elmondá nekik titokban, hogy miket látott; beszéde közben irtózattal fordult félre, mintha szemével látná a csoda véres arczát.
Azok pedig fejcsóválva mondák egymásnak, hogy bizony iszonyú dolog az, mikor az ember úgy szereti a bort, hogy még három nap sem tud kijózanodni.
Senki sem jött arra a gondolatra, hogy valami igaz legyen a dologban. Kordé uram nem most álmodott először rézorrú bagókkal.
Ha azt mindig elhitte volna az ember, a mit ő beszélt!
VII. A VAS-EMBER.
Vértessy tábornok több év óta parancsnokolt Magyarhon egyik felvidéki hadőrségi helyén.
Annyi idő alatt az emberek megismerkednek egymással; a katona egészen családtaggá válik, a városban úgy kezdik emlegetni, mint a ki a többi úri rendhez tartozik, nagyobb mulatságok nem történhetnek meg nála nélkül, s az utczákon a polgári rendüek is köszöntéseket szoknak vele váltogatni.
Számos nagy jelentőségű szolgálatáért a megye kinevezi őt táblabirájának, a város elválasztja díszpolgárul, s elvégre egyik legtekintélyesebb nemesi család egyetlen leánya, meghatva a derék katona jeles tulajdonai által, nejévé lesz, s ilyenformán a tábornok, mint polgár és táblabiró, mint férj és földesúr, a legerősebb kötelékek által fűzetik azon földhöz, melynek oltalma rá, mint katonára van bízva.
Ismerői általában mind bizalommal vannak hozzá, jobbágyai hálálkodva emlegetik, mert irgalmasan bánik velök; a polgárok bámulják, mikor a tűzveszély idején kirukkoltatja a katonáit, és saját maga mászik legelől az égő háztetőkre, a veszély közepéből osztogatva parancsait, mintha csak annyit törődnék az életével, akár egy kiszolgált közkatona; az iskolás nép örvend láttára, mert közvizsgálatok alkalmával mindig ott szokott lenni az ünnepélyen, s a legjobban felelőknek huszast és tallért osztogat, s biztatja őket, hogy egyenesen álljanak! – mikor találkoznak vele az utczán, úgy vetik hátra fejöket a kis múzsák s úgy düllesztik mellöket kifelé, hogy gyönyörűség nézni. Aztán a tábornok nagyon is szereti a gyermekeket; sokszor behajítják az ablakát labdával, bigefával, még csak meg sem szidja őket, labdájokat is visszaadja. Gyermekek még, hadd játszanak.
Társaságokban igen vidám, mulatságos ember, hölgyeknél finom és délczeg udvarló, közhelyeken jószándékú, értelmes és illő élczekkel fűszerezett beszédei által tünteti ki magát, a polgári osztály furcsaságai irányában türelemmel viseltetik, s viszont nem iparkodik arra a katonai különlét sajátságai által visszahatni. S ha mindjárt első tekintetre az ismeretlent tartózkodóvá teszi is e még akkoriban a katonai rangnál szokásos simára borotvált arcz, de a mint megszólal, a jó, tiszta kiejtésű, teljes magyar érczükben megmaradt hazai hangok annál jobban megnyerik azt számára.
Hanem mindez csak a kaszárnya ajtajáig tart. A kaszárnya udvarán belül azután vége van minden barátságnak, atyafiságnak, komaságnak, patrónusságnak, táblabiróságnak, díszpolgárságnak és udvariasságnak, s minden egyéb tulajdonságnak, a mi az embert kellemetessé teszi. Itt Vértessy csak katona, a szigorú, hibát el nem néző, meg nem bocsátó, kérlelhetlen parancsnok.
A jó iskolás gyermekre nézve nincs kedvesebb biztatás, mintha azt mondják neki, hogy «majd eljön a generalis úr, és megveregeti a válladat», de a rossz gyermekre nézve sem lehet nagyobb fenyegetés, mint az, hogy «ha nem akarsz tanulni, majd elmégy te a generalis úrhoz, s majd megveregetnek ottan válladtól sarkadig úgy, hogy megjavulsz tőle».
Annyi igaz, hogy a legkényesebb makranczos kamaszokat, kiket minden iskolából kicsaptak, ha végre nagy anyai sirás, rivás után beadták a tábornok tanodájába, azok egy pár év múlva úgy kerültek ki onnan, mintha kicserélték volna. Pontos, rendes, férfias alakok lettek belőlök, emberségtudók és szófogadók, csinosak, mintha skatulyából vették volna ki. Hogy micsoda kikészítések történtek velök ott a skatulyában azalatt, azzal rendesen egyik sem szokott dicsekedni; hanem annyit a laikusok is gyaníthattak, hogy odabenn a kaszárnyában nem igen vesztegetik az időt a sok beszéddel.
Biz a tábornok a vétkes katonákat meg is vesszőztette és nem kérdezgette tőlök, hogy ki fiai? A büntetés egyformán járt ki nála, mint az egyenruha, s a hadsorban nem ismerte meg az embereket, hogy «ez a komám uram fia, az meg a tiszttartómé». Itt csak káplár, szabados és őrmester teszi a különbséget; a többi «legény», a ki ha valamikép kitalálja magát tüntetni az által, hogy a kabátja ronda, az rajta úgy kiporoltatik, a mint csak illendő.
A tábornok a szolgálat alól sem igen szokott senkit fölmenteni; a drága kadét uracskák csak úgy meredtek a silbakon a hétfontos puskával a vállukon, mint akárki más, ha a szive szakadt is meg a nagyságos mamának, mikor azon kocsikázott; a kényes betegek sorsa pedig épen irtóztató volt nála. Az úrfiak soha sem kérezkedtek egyszernél többször a kórházba. A nagyságos mamák kétségbeesetten futottak a tábornokhoz, s könyezve mondák el neki, hogy ez meg emez úrficska halálos betegen fekszik a kórházban, engedje meg, hadd vitessék haza, vagy legalább hadd ápolja őt édes anyja a kórházban, hadd küldjön neki betegnek való gyönge ételeket, hadd járassa oda bizalmas házi orvosát! Semmit, semmit sem! A tábornok állig be volt gombolózva, sehol sem lehetett a szivéhez férni. A «legénynek» jó helye van a kaszárnyában, kap illendő ápolást, mint ő felségének mindenik katonája, az ezred orvosa elégséges tudománynyal bír őt kigyógyítani. Rendesen azután négy-öt napon át folytatott egy tányér árpakásaleves s négy lat komiszkenyér úgy kigyógyította az úrfit minden nyavalyájából, hogy soha annak többet semmi porczikája sem kivánt a kórházban mulatni, hanem inkább felvette a mindennapi kötelességeket.
Tisztei sem igen dicsekedhettek valami nagy engedékenységével. Irtóztató volt, a hogy el tudta őket foglalni egész nap; tanulmányok, hadgyakorlatok, írás, számadás, katonai ismeretek betölték a nap minden óráját; a kávéházak pipázó termei s az utczai verőfény nagyon ritka alkalmat találtak arra, hogy Vértessy tiszteit csoportokban leljék együtt. A tisztnek mindent kellett tudni, a mit a tábornok tőle kérdezett s nagyon rövid utasításokból saját esze után kiokoskodni a kivitel részleteit. Azt tudta mindenki, hogy legkisebb gyávaságot el nem tűr; a melyik tiszten sérelem esett, annak meg kellett verekednie, vagy ki nem állta az ott maradást. Ha pedig a városbeliek valamit megtudtak a párbaj kimeneteléről, akkor azért büntette szigorúan embereit, mert a dicsekvést a gyávasággal egyenrangú hibának tartotta. Ez a szigorúsága aztán azt is eredményezte, hogy katonái iparkodtak békében élni a polgári renddel, miután egy kaputos emberrel végbement párbajnál meggátolni, hogy az másnap a város mind a négy végén közbeszéd tárgya ne legyen, csaknem lehetetlen dolog.
El is volt ismerve országszerte, hogy Vértessy ezredének tisztei a legműveltebb, rendesebb és komolyabb férfiak, és hogy ez eredmény mind annak a «vas embernek» tulajdonítandó.
Erre a névre olyan könnyű volt rájőni.
Arcz, termet és kifejezés úgy hozzá illett. Magas, egyenes tartású alak, széles vállakkal, domború mellel; a fő szinte kicsinynek tetszik e rendkívül kifejlett termethez, rövidre nyírt gesztenyeszín hajjal, arcza erősen piros, álláig simára borotválva, két kis félkör alakú szabályszerűen nyirott oldal-szakállal; egyenes orr, kicsiny száj és éles, szürke szemek; és azután minden, a mi az arczon van: orr, száj, szemek, a legkisebb vonás is, egytől-egyig kemény, szigorú katonai fegyelem alatt látszék lenni, melynek a parancsnok akarata ellen mozdulni nem szabad, melyre ha egyszer rá van parancsolva a szigorú hideg arcztekintet, az ajaknak nem szabad megmozdulni az örömtől, szemnek elborulni fájdalomtól, szemöldnek haraggal összehúzódni, vagy akármiféle vonásnak gyaníttatni, hogy arra, a ki odabelül lakik, valami befolyással vannak a körüle történő dolgok.
Különben ezt a megtisztelő elnevezést nem a békés időktől kapta a tábornok; hajdan Drezda alatt, mikor még alig huszonöt éves alezredes volt, érdemelte azt ki, a midőn csatatéri helyét oly keményen állotta meg, mintha igazán vasból lett volna öntve, s törhetlen ellenállása által egészen szétzavart hadtestét menté meg a diadalmas ellen üldözése elől. Maga az ellenfél vezére mondá rá: «ki az a vas ember ott, a ki nem akar sem törni sem hajolni?» Innen hozta meg a vas prædicatumot.
Később azután, hol csúfolták, hol dicsőítették vele; lehetett kötekedésnek is venni, félelemnek is, hódolatnak is, a hogy mondva volt. Természetesen csak háta mögött, mert a kötekedéssel igen rosszul járhatott volna nála az ember, a hízelkedéssel pedig, ha lehetséges, még rosszabbul.
A vas ember előszobájában áll az ordonnance, kezében nagy pecsétes levéllel.
Egy magas, gránátos termetű vitéz, keményen kipödört két hegyes öklelő bajuszszal, melyek úgy állnak előre, mint két veszedelmes szurony, két piros pofáján egy-egy kemény ráncz vonul végig, élő tanubizonyságául, hogy a vitéz már nem mai gyerek. Álla meg van támasztva erősen a kemény nyakszorítóban, s csákója lekötve álla hegyére a vihar-csatlóval. Kabátja fehér, mint a kréta s gombjai úgy fénylenek rajta, mintha most hozták volna a boltból; a melle közepén ott ragyog díszesen az a nagy rézérem, a mire hajdanában olyan büszkék voltak a vén hadastyánok. A vitéz mozdulatlanul áll az ajtófél mögött, keblébe dugva egy nagy pecsétes levél; semmi íz sem moczczan meg rajta, sarkai egymáshoz nyomva, két tenyere a zsinóron, csak szemei járnak néha lopva félre, de a nyaka akkor sem mozdul meg.
Járnak pedig a szemei félre azonképen, a mint egy kis tömpe leány, valami faluról hozott pesztonka, gömbölyű ragyogó arczával, hátul leeresztett pántlikafarkú hajjal, jő-megy a szobában, mintha valami dolga volna ottan s loppal felkacsingat a szál katonára, s látszik, mennyire szeretné neki mondani: félek ám én kendtől.
– Ugyan miért nem ül le katona bácsi no? itt a szék ni. – Meg is törülte a széket kötényével szépen.
– Az volna szép, viszonzá a hadfi, ha az ordináncz leülne a generális szobájában. Majd készen volna a kurta vas.
– Hát miért jött, hallja?
– De biz azt nem kötik a te orrodra, hugám.
– A generalis urat keresi? oda benn van az asszony szobájában, menjen be.
– No te szép emberséget tudsz. Az ordinánczot beküldené a nagyságos asszony szobájába.
– Hát adja ide azt a levelet, majd én beviszem.
– Nem azt, hugám. Nem szabad az ordináncznak más kézbe adni a levelet, mint a kinek írva van.
– Tud kend írni, ordináncz bácsi?
– Hát te tudsz-e? No hát mit kérdezed mástól? Ha írni tudnék, régen őrmester volnék.
– Miért nem teszi le azt a csákót? nehéz lehet a.
– No már most hugám, elég volt a szép szó: fordulj! indulj! takarodj! hínak a konyhában.
A pesztonka szaladt; a veteránt boszantani kezdé már a sok együgyű indítvány.
Kis idő mulva vissza bandzsalgott a kis kurta leányzó, elébb csak fejét dugta be a konyhaajtón, mintha kémlelni akarná, ha vajjon nem harapja-e le az orrát az a nagy katona? pedig így is elég pisze volt.
– Ordináncz bácsi. A szakácsné küldött három pogácsát magának.
– Hát jól van.
– Vegye el hát no, szólt messziről nyujtogatva neki a tepertős pogácsákat, mint valami harapós ugatárnak, a ki lánczra van kötve.
– Azt nem tehetem, válaszolt szilárdul a hadfi.
– Hát nincsen keze?
– Az nincs. Hanem ha akarod, hát bele teheted a tölténytartómba ide hátul.
– Ebbe ni? kérdé a tömpe elbámulva. Hátha puskapor van benne?
– Tedd közé, nem árt az annak.
– Nem sül az el?
– Ha csak a te szikrázó szemeidtől nem.
A pesztonka félve nyitotta fel a katona táskája fényes fedelét, fel-felnézve rá, ha nem ijeszti-e meg, s a közben kiváncsian nézegette össze azt a sok furcsa gömbölyű dolgot, a miktől úgy szeretett volna félni.
A hadfinak ugyan nem volt szabad megmozdítani a kezét, de annyit mégis megtett, hogy a két ujjával hátra nyulva, jót csípett a leány kövér karján.
– Ejnye, de rossz ember kend, katona bácsi.
– Elhiszem azt, nem is nőttem volna meg különben ilyen nagyra.
– Hát aztán tudja, miért küldte magának ezt a szakácsné?
– Azért, hogy megegyem.
– Jaj be rossz ember kend. Mindenre olyan rosszakat mond. Azért küldte, hogy majd ha vesszőzés lesz, hát aztán megmondja neki.
– Szereti a szakácsné a vesszőzést nézni úgy-e? Szép mulatság is az. Hát te láttad-e már?
– Nem én.
– No azt megnézd. Ez leányoknak való. Annyi úri asszonyság van ott olyankor, mint valami komédián.
– Jaj csak már lenne mentül hamarébb. Nem lesz mostanában? Úgy-e bár azt a generalis úr rendeli el? Ha én generális volnék, mindennap reggel vesszőztetnék, este muzsikáltatnék.
– Az nagyon jó lenne. Gyere ide hát, majd megsúgom.
– Igazán? kérdé a leány a katona felé fordítva fél képét. De nem kiált a fülembe?
Mikor azután olyan közel volt a katonához, hogy az a fülébe súghatott, az egyszerre kegyetlen mérges csókot czuppantott a piros pofájára.
A leány az ajtóig ugrott ijedtében, de ott megállt, kék kötényével dörzsölve orczáját.
– Maga ugyan rossz ember, ordináncz bácsi. Aztán még csak azt sem mondta meg, hogy mikor lesz hát vesszőzés?
– Ne búsulj hugám. Lesz annál is szebb. Főbelövés lesz nem sokára.
– Főbelövés? No ez derék. Kit lőnek főbe?
– Katonát, hugám.
– Talán épen kelmed lövi meg?
– Az bizony meglehet, hugám.
– Jaj katona bácsi.
A tömpe leányzó el is pusztult abból a szobából, a hol olyan kegyetlen ember áll, a ki még az eleven embert is meglövi s odakinn a konyhában azután sokáig eltanakodott a szakácsnéval, hogy milyen mulatság lehet az, mikor valakit főbe lőnek. Akkor majd korán fel kell kelni, mert bizonyosan hajnalban történik meg; bár csak el ne aludnák az időt, bárcsak ki volna már téve a főbelövendő a siralomházba, vajjon mit véthetett? Hátha meg találnak neki kegyelmezni? De iszen az nem fog megtörténni, a tábornok nem ad kegyelmet senkinek; ha tulajdon fia volna, sem kegyelmezne meg neki, a ki vétett; mert az «vas ember».
A vas ember pedig odabenn ül neje szobájában, egy kis hímzett kartalan székecskén; átellenben egy magas emelvényes dívánon neje foglal helyet, egy kis, finom, átlátszó asszonyka, olyan arczczal, mint az alabastrom, s kezecskékkel, a mikkel egy tíz éves gyermek is meg volna csalva, ha osztályképen jutott volna neki. Apró, epernyi szája alig látszik beszédre alkotva lenni, annál többet tudnak beszélni nagy, sötétkék szemei, mik e pillanatban arról beszélnek, hogy a ki szeret, az nagyon boldog.
A vas ember ott ül előtte, két könyökét térdeire téve, s két karját előre tartva. Ezen a két karján van egy tekercs czérna kifeszítve, a mit a finom asszonyka nagy gyorsasággal gombolyít le onnan.
Csak egy kissé kellene a karjait szétfeszítenie s az egész tekercs szétszakadna róla, de tud vigyázni, hogy a szál el ne akadjon s nagyokat kaczag fölötte, ha ügyetlenül hordozta karjait, hanem azután bocsánatot kér s igéri, hogy jobban fog ügyelni.
– Kedves édes. Van nekem egy régi kardom a franczia háborúból, nem tudná valami hasznát venni?
Az asszonyka elneveté magát, olyan kedvesen tudott nevetni. Mintha az üvegharmonika harangjai ütődnének egymáshoz.
– Értem a czélzást. Ha gazdáját tudom gombolyításra használni, a kardját használhatnám olló gyanánt.
– Igazán mondom.
– Nem használ semmit. Önnek el kell várni, míg a fonal lejár.
– Természetes, azt én igen helyesnek találom. Nem is engedném másnak. A czérna tartásához nagy lelki erő kell, azt nem minden ember állja ki; a kinek szédelgős a feje, az megbukik vele. Ez tudomány. Aztán én meg is esküdtem a pap előtt, hogy «vele tűrök, vele szenvedek». Ime tanusítom. Ahol ni. A fonal megint bogra akadt. Már most ha ezt a szobalány tartaná, ön boszankodnék, az én kedves kis feleségemnek pedig nem szabad boszankodnia. Tudja? Nem szabad boszankodnia.
Az asszonyka kibontá a bogot, a férj gyöngéden megcsókolá a közeljutott kezet; az asszonyka úgy tett, mintha észre sem vette volna, pedig tudta azt igen jól.
– Lássa édes kedves, engemet ön tanított meg arra, hogy én enmagamat rendkívül derék embernek tartsam. Azelőtt ha mondták, hogy Vértessy tábornok ilyen meg amolyan ember, én csak hallgattam magamban: beszéljetek, beszéljetek; én tudom, hogy Vértessy tábornok olyan félénk, mint egy gyermek; van egy dolog, a mitől úgy fél, mint akármelyik iskolás gyerek: – a czérnagombolyítástól. Mikor kis diák voltam, kétszer szöktem el hazulról emiatt. És lám, az én kis feleségem felvilágosított engem, hogy Vértessy tábornok ettől sem fél! Tisztelet! Vértessy tábornok bátor ember.
– Persze, Hercules is a tizenharmadik munkája által lett leghíresebb, mikor Omphale asszonyságnál tartotta a fonalat karjain.
– Ez volt legnagyobb hőstette. Önök delnők nem képzelik, mekkora zsarnokságot gyakorolnak a férfi-nemen, mikor e rettenetes rabszolgaságra kényszerítik. Lánczot viselni tréfaság, de mikor megkötik az embert szál czérnával, egy vékony fonalkával s azt modják, hogy azt elszakítani nem szabad: ez kegyetlenség. Miért is nem találnak fel az angolok valami gépet erre a czélra; törték a fejöket a gőzhajón, a nő-emancipatión, a négerek felszabadításán, hanem ettől a bilincstől, ettől!…
– Ügyeljen a czérnámra!
Valóban a veszélyes bilincsek nagy veszélyben forogtak, hogy a tábornok egy mozdulatával igen apróra fogja őket szakítani.
– Mindjárt elveszem öntől, ha szépen nem viseli magát. Ki látta azt: ennyit lamentálni egy kis czérnagombolyítás miatt!
– Oh én nem magamért beszélek. Én szokva vagyok mindennemű strapácziákhoz. De különösen sajnálom a szegény ártatlan gyermekeket, a kik e természet elleni járom alatt nyögnek. Csak vegye fel kedves édes: egy olyan ártatlan nyolcz-kilencz esztendős fiucska, a kiben még olyan elevenen pezsg a vér, a ki látja az ablakon besütni a napvilágot, hallja a pajtások lármáját odakinn, a mint lapdáznak, a ki szeretne maga is futni, hajigálózni és kurjongatni, szeretne birkózni és bukfenczeket hányni, és azután ott kell neki állnia a szoba közepén, megkötve egy szál pamuttal és jártatni a kezeit, mint valami igen együgyű gépnek és egyik lábáról a másikra állani és várni a véghetetlen czérnának végét. Csodálom, hogy a fiuk mind buták nem lesznek emiatt. Csodálom, hogy ezt a tanárok be nem tiltják. Ha énnekem gyermekem volna, annak nem lenne szabad czérnát tartani. Nem, az én fiam nem fog gombolyító gép lenni soha…
S úgy látszik, hogy már ez több volt a tréfánál, mert a derék hadfi egészen elfeledkezék a karjaira bízott tekercsről s gyöngéd elragadtatással ölelé magához piruló kis nejét.
Az asszonyka türelmesen bontogatá ki a zavarba jött fonal-tekercs labyrinthjait s azután nagyot sohajtva monda:
– A között még az élet és halál van…
Ők tudják, hogy miről beszélnek.
A félbeszakadt munka ismét újra kezdődött; a vas ember most már egészen elhallgatott, csak arcza öntudatlan derüjén látszott, hogy lelkét valami kedves eszme foglalta el, s most mulat legjobban, észre sem veszi, hogy a fonal lejárt.
Akkor azután azt mondja, hogy:
– Kezdjünk másikat.
Nagy mulatságát találhatja benne.
Az asszonykának most már gombolyítandó selyme is van. Ez magasabb jele a gyöngédségnek. A népdal is megbecsüli vele a szerelem rabját, midőn foglyul selyemszálra köti.
– Hanem kedves édes, mikor én kis gyerek voltam, s aztán czérnatekercset kellett tartanom, nekem akkor a nénéim meséket szoktak mondani, azzal kárpótoltak.
– Szivesen.
– Tehát: «hol volt, hol nem volt».
– Volt egyszer egy leány, a ki mindig halni készült.
– Aha! Ez aligha az operenczián túl volt.
– Szüntelen sápadt volt és bóknak vette, ha azt mondták, hogy olyan fehér, mint a halál.
– Sok nyers kávét és krétát evett bizonyosan.
– Kérem, én mesét akarok mondani, nem emberszólást.