Találkozásaim az antiszemitizmussal

A négy fehérvári zsidó

A kurzus vezérlő alakjainak komolyabb szellemi megnyilatkozásait alig ismerem. De mivel ugy látszik, hogy még jóideig lesznek aktuálisak, meg mivel meg kell állapitanom, hogy a társadalom szerkezetében s az emberi lélekben erős gyökereik vannak, foglalkoznom kell velük végre, mint tüneményekkel, mint tőlem erősen különböző, hozzám csaknem idegen agyi berendezkedésü emberekkel. Megkisérlem, hogy legalább megértsem őket, ha már egyszer léteznek és hatékony tényezők. Egyelőre, bevallom, oly különös nekem az indulatuk kegyetlensége, oly meglepő a logikájuk, oly káprázatos közülök akárhánynak a változékonysága, a következetesség minimumával szemben is, hogy csak csodálom, de nem értem őket.

Most ott tartok, hogy buzgón olvasom azokat a lapokat, amelyek magukat kereszténynek és nemzetinek vallják. Minél hamarább könyveket, irodalmi müveket is olvasok majd a kurzus kiválóbbjaitól. Sajnos, eddig inkább Tolsztojtól, Flaubert-től, Shaw-tól s efféle destruktivoktól olvastam, s ezek oly sokan voltak, annyit irtak, hogy például Budavári László összegyüjtött munkáinak elolvasására a tizedik életem vége felé szakithatnék csak időt. No, de megtöbbszörözöm szorgalmamat, közelebbről megismerkedek majd eggyel-mással, legelőször talán Bangha páter legujabb könyvével, Banghára vagyok a leginkább kiváncsi, őt okosnak, igen tehetségesnek dicsérik előttem. Egy mérsékelten forradalmár, de erősen szocialista ismerősöm szinte vallomást tett egyszer előttem, igy:

»A kommün bukása után hetenként a Bazilikában prédikált Bangha páter; én minden prédikációjára elmentem s egy zugba elrejtőzve hallgattam. Elrejtőzve, mondom, mert abban az időben s azok közt a viszonyok közt, állandó szörnyü félelmemben is, az akkori érzéseim mellett is, olyan hatással volt rám minden egyes prédikáció, hogy felforgatta minden eddigi gondolatomat, megingatta az önbizalmamat, csaknem elsöpörte egy egész élet minden élménye és tanulása által szerzett, mindig szilárd és nyiltan vallott világszemléletemet, gondolkodóba ejtett s már-már rávett arra, hogy reviziót tartsak önmagamon, feladjam minden eddigi nézetemet s helytelennek tartsam még az ösztönös érzéseimet is, szóval a prédikáció csaknem egészen meghóditott. Órák, sőt napok multak el, amig föl tudtam egyenesedni, a mig megszabadultam egy-egy prédikáció hatásától és ujra az lettem, aki voltam s azt mondtam, hogy: nem ugy van, nem ugy van, nem ugy van, a hogy a páter tanitja!«

Ez és sok egyéb éppen elég ahhoz, hogy kiváncsiságomat felkeltse, hogy elolvassam Bangha müveit s megtudjam, miképpen gondolkodik ő a világról s a mai magyar élet problémáiról. Majd meglátjuk…

Most azonban Prohászkáról akarok szólni, mert őt már ismerem. Olvastam tőle és róla egyetmást. Nem emlékszem rá, hogy mit – és ezt jellemzőnek tartom. Minden esetre hitről és erkölcsről volt szó a kenetteljes irásban, továbbá arról, hogy az ember fölfelé néz és gyanánt; – ez utóbbi szavak karrikaturának látszanak, én azonban komoly jellemzésnek szánom őket. Mindig meglepett az elismerés, amelyben Prohászkát még a vele nem egy nézeten levők is részesitették. Gondolatait sekélyeseknek, okfejtését erőtlennek, stilusát ékes szavak árjában szétfolyónak és magyartalannak találtam. Csupán impresszióm volt róla, de ez impresszió alapján azok közé az értékek közé soroltam, akik egyetlen egy megnyilatkozásukból megitélhetők. Az ő müveit nem fogom elolvasni, elég egy beszéd, egy mondat s ha azt sikeresen meganalizáljuk, teljes és szilárd lehet az itéletünk. A beszéd, illetve az inkriminált mondat a napokban hangzott el Benárd Ágoston beszámolóján, ahol a püspök ur is felszólalt. Ime a mondat:

»Fehérváron négy zsidó ment a püspöki palota alatt és én ezt tudom, mert hallottam valakitől, aki mögöttük ment és jött mögöttük egy rikkancs, aki azt kiáltotta: Uj Lap, Uj Nemzedék, Nemzeti Ujság – és az egyik azt mondta: Ne kiabálj fiam, tisztességes zsidó keresztény ujságot nem vesz!«

Ez a mondat; több nem kell, hisz magában hordja mindazt a következtetést, amit Prohászka a kis esetből levon, vagy levonhatónak vél.

Tehát rossz néven veszi Prohászka Ottokár, hogy az egyik zsidó azt mondta: tisztességes zsidó keresztény ujságot nem vesz. Ezt én nem értem. Az én eszemnek idegen ész termelte ezt a gondolatot, idegen sziv ezt az érzést, legalább annyira nem értem, mintha az én fülemnek, idegen nyelven, teszem tótul mondták volna. Mert hát itt a püspök ur rossz néven veszi egy zsidótól azt, hogy nem vesz olyan lapot, amely őt szidja, amely őt mindenféle rut tulajdonsággal és bünnel terhesnek mondja és állandóan fenyegeti. Hogy hát ez a zsidó nem örül az olyan olvasmánynak, nem kap rajta, nem siet érte két koronát fizetni. Micsoda különbség az izlések közt! Hiszen bomlott agyu, perverz érzelmü embernek tartanám azt a zsidót, ha jó érzéssel volna például az Uj Lap iránt. Hisz’ a nevezett lapok nem is reflektálnak arra, nem is akarják azt, hogy a zsidók őket szeressék. A nevezett lapok határozottan azt akarják, hogy a zsidók ne szeressék őket. Mihelyt ezt a céljukat nem érnék el, megjelenne szerkesztőségükben üzleti és világszemléleti dirigensük és azt mondaná: Baj van, nem jól dolgoztok, mert a zsidók nem félnek eléggé tőletek, nem utálnak, nem gyülölnek eléggé titeket. Én megvetném azt a zsidót, akiben nem váltana ki heves indulatot, ha azt mondják neki, hogy ő rut, ő gazember, ő svindler, ő a nemzet ellensége, ő gonosz, ő ártalmas férge az egész emberiségnek, megrontója a világnak. Ha ez nem keltene félelmet, iszonyatot és haragot abban a zsidóban, akkor azt hinném – igaz, amit róla mondanak, ő maga is érzi ezt; vagy azt hinném, hogy igy gondolkozik: én majd gondoskodom az én bőrömről, a többi zsidót pedig vigye el az ördög.

A püspök ur azonban azt mondhatná, hogy ő másképpen értette, amit mondott; ő nem azt veszi rossz néven az egyik zsidótól, hogy nem örül a nevezett lapoknak, vagy nem szereti azokat, vagy nem hajlandó azokat vásárolni s igy anyagilag munkájukban támogatni, mert ezt megérti ő is, hanem azt veszi rossz néven, hogy az a zsidó sérelmének nyiltan kifejezést adott, kifejezést mert adni. Édes Istenem, mondom én, hogy lehet rossz néven venni attól, akit bántanak, ha feljajdul. Még ha jogosan bántanák is. Szálljon csak magába a püspök ur, kell, hogy ő kitünően értse hivatalból a magábaszállás mesterségét és akkor be fogja látni, hogy igy van, igaz, akit bántanak, attól nem csoda, ha feljajdul, vagy akár felmordul.

A püspök ur most azt mondhatná: ne csürjük-csavarjuk a dolgot, ő megérti a feljajdulást is, tehát nem is veszi rossz néven; de itt másról van szó, itt egy itélet kimondásáról, vakmerőségről van szó. Az egyik zsidó azt mondta, hogy tisztességes zsidó nem vesz keresztény lapot, tehát az egyik zsidó ócsárolta a kereszténységet. Én erre azt mondom, hogy nyilvánvalóan nem erről van szó, a forma talán mást mutat, mint ami a mondás lényege, de a lényeg az, hogy az egyik zsidó a nevezett lapokról mondott szentenciát, nem pedig a kereszténységről. És még ha vonatkoztatható lenne is az egyik zsidó indulata a kereszténységre, az az egyik zsidó ösztönösen tudja azt, amit én tudatosan tudok és állitok, hogy nem azonositható a nevezett lapok gyülölködő, kardos-szuronyos és bunkósbotos »kereszténysége« az igazi kereszténységgel, amiről az egyik zsidónak bizonyosan vannak halavány sejtelmei.

Tehát ha azt mondta az egyik zsidó a négy közül, amit a püspök ur idéz, én megértem őt és semmi helytelent nem látok abban, amit mondott. De csakugyan mondotta-e? A püspök ur azt állitja, hogy ő tudja, mert neki, hogy ugy mondjam, denunciálták azt a bizonyos egyik zsidót. Én pedig közlöm a püspök urral, hogy az az egyik zsidó ezt a mondatot: Ne kiabálj fiam, tisztességes zsidó nem vesz keresztény lapot – ezt, igy nem mondta. A püspök ur persze hitt annak, aki az egyik zsidót nála feladta, mert jól esett neki hinni, jól jött egy ujabb kis adat ugy általában a zsidók ellen. És hitt a feladónak, mert nem ismeri eléggé az embert, sem a feladót, sem a feladottat, sem a többit – és mert nincs hibátlan érzéke a realitás iránt. Az ember mást mond a rikkancsnak, ha jön és ujságok cimeit kiabálja. Az ember vagy vesz, vagy nem vesz ujságot, de ezt nem indokolja, ha pedig a rikkancs erőlteti a dolgot, az ember nem szól, vagy elküldi a rikkancsot, teszem, ha dühös ilyesmit mond: erigy a fenébe. De holmi általános érvényünek szánt szentenciát az ember semmi esetre sem mond a rikkancsnak. Ha valamit gondol is az egyik zsidó, azt nem a rikkancsnak mondja, avval ő nem törődik, avval ő nem akar közölni semmit, hanem mond valamit a második, vagy harmadik, vagy negyedik zsidónak, (lehet, hogy nem is voltak négyen, talán csak hárman voltak, vagy ketten, vagy egyen, esetleg – még kevesebben) és azoknak sem ilyesmit mond, hanem például, ha látja, hogy valamelyik vesz egy Uj Lapot, csodálkozóan rászól: – Megőrültél?

Amit a püspök ur mond, az szent igaz, de annak a valóságában, amit neki a négy zsidóról denunciáltak, kételkedem. »Mert hallottam valakitől, aki mögöttük ment…« Ez a valaki alázatos szolgája lehetett a nagy urnak, a püspöknek. Már pedig miféle dolgokat mondanak az alázatos szolgák a nagy uraknak? Kellemes dolgokat. Csakis kellemeseket. Vagy dicsérik őket, vagy becsmérlik azokat, akiket a nagy ur nem szeret. Igazat semmiképen sem mondanak. Ha pedig a püspöknek valaki vele egyenrangu ur adta fel a négy zsidót, hát ezt is tudjuk már értékelni. Képzeljünk csak el egy jelenetet, azt, hogy német generálisok a világháboru kellő közepén együtt ülnek és tanácskoznak. Mindegyik a »végső győzelemről« beszél, mindegyik megingathatatlan hitet, teljes bizonyosságot mutat a többi előtt, – belül pedig nagyon is sejti, hogy a háboru elveszett. Ennek az analogiájára: két ur, egy püspök és egy civil beszélgetnek a zsidókról. Szilárd meggyőződést mutat mindakettő a másik előtt, mely szerint a zsidók igy, a zsidók ugy, minden baj kizárólagos okai a zsidók. A meggyőződésük illusztrálására, nehogy ingadozóknak lássanak, vagy hogy egyik a másik meggyőződését erősitse, hogy olajat öntsön a tüzre, – kis eseteket beszélnek el. Ezek a kis esetek azután a cél szerint, amelynek a szolgálatában állanak, idomulnak. Igy került csávába a négy zsidó, akik, mondom, talán nem is voltak négyen, hanem csak hárman, ketten, vagy egyen, – esetleg még kevesebben.

Igy fest az én szememben az a csekély történeti mag, amelyből Prohászka Ottokár következtetéséket von le, olyanféléket, hogy mondjuk: »a liberalizmus egyre szemtelenebbül üti fel a fejét!« Látjuk a kiinduló pontot, látjuk a végső következtetést s az ut a kettő közt mily sántitó logika! És épen ez az a szellemi táplálék, amit fogyasztani nem tartok üdvösnek.

Bangha páter könyveit megnézem, de Prohászka müveit nem fogom elolvasni.

Első találkozásom az antiszemitizmussal

Első találkozás, tehát gyermekkoromban történt. Hét éves lehettem, amikor nyári vakációra a nagyszüleimhez utaztam, szülőfalumba. Egy tanyán töltöttem az egész nyarat, ahonnan néha a nagyanyám bevitt a falumba. A tanyán mezitláb futkostam, de ilyenkor a falusi nyilvánosság számára harisnyát és cipőt vettem föl, ugy poroszkáltam gyalogosan sétáló nagyanyám mellett. Utjaink alkalmával csaknem mindig megtörtént, hogy amint elballagtunk egy-két parasztgyerek mellett, akik ingben, gatyában és mezitláb játszottak, vagy őgyelegtek az uton, egyszerre csak bántó kötekedésképen ez a kiáltás ütötte meg a fülemet: zsidó! zsidó! zsidó! Többnyire ezt az egy szót kiáltották, ismételgetve, mert gunyul, meggyalázásul ezt is elégségesnek tartották, de néha drasztikus rimet is üvöltettek melléje, amely könnyen kitalálható s amely bizonyára országos népi szólam. Engem bántott ez a guny s minden esetre erős hatással volt rám, mert több ilyen vélemény eggyé tömörülve, intenziven él az emlékezetemben. Jól emlékszem a sunyi kis kölykekre, amint közeledtünkre abbahagyták a játékot, elhallgattak s szótlanul bámultak s ahogy szeliden rájuk néztem, már valami gonosz kajánság zöld tüze lobogott a szemükben. Szinte éreztem az ellenséges indulatot, mert sejtettem, hogy valamire készülnek, de még kussoltak, csak amikor már vagy husz lépésnyire elhagytuk őket, akkor eredt meg a hangjuk, akkor hullott rám bántó szavuk piszka. Én dühös voltam s hogy akkor, gyerekfejjel, dühös voltam, ez természetes. De, szinte csodálatos, még most is, máig is bosszant, bánt, szégyenit ez a dolog. Ugy kell lennie, hogy az én számomra fontos ez az élmény, azt mutatja emlékezésem ereje s az emlékezéshez füződő indulat nem csupán a gyermekkori indulat felujulása, hanem egy oly állandó reakció, amely azóta ujabb és ujabb tápot kapott. Ehhez a kezdeti élményhez még sok más csatlakozott az idők folyamán, melyeknek eredménye, hogy nem csak semmi gondolati s érzelmi közösséget nem érzek azokkal, akiknek agya s szive az antiszemitizmus szennyét nem tudja magából kivetni, hanem megvetem és gyülölöm az antiszemitizmust. Mert elemezzük csak meg emlékemet. Engem akkor bántottak és megszégyenitettek azok a gonoszkodó gyerekek. Bántottak, mert rossz indulattal kiáltották felém. Rossz indulattal, kötekedőn, azzal a szándékkal, hogy az nekem fájjon, hogy szégyeljem magam, hogy féljek tőlük. Az már itt mellékes, hogy nem voltam zsidó. Azt is kiabálhatták volna, hogy: pisze, vagy hogy: hegyesfülü. Mindegy, hogy mit kiáltottak, de bántani akartak. Az én szubjektiv sérelmemet illetően mindegy, hogy mit kiáltottak. Ha tovább elmélkedünk s valami jelentőségét keressük ennek a különben ártatlannak tetsző gunyolódásnak, akkor már nem mindegy. Nem azt kiáltották, hogy pisze azt se, hogy hegyesfülü, hanem azt, hogy zsidó. Ebben azután a rossz indulaton kivül a butaság is benne van. Nem a gyerekeké, mert hisz ők csacskák s leszámitva azt a kis állati gonoszságot, a mellyel az idegen kutyák morogják meg egymást, csaknem ártatlanok. Hanem azoknak a butasága, akiktől tanulták, hogy zsidónak lenni az megbecstelenitő. Annál inkább, mert hiszen miért néztek ők engem zsidónak? Azért, mert matrózgalléros bluz, rövid nadrág volt rajtam, a fejemen szalmakalap, a lábamon harisnya és cipő! Tehát a városi ruhám miatt! Ellenszenvet, kötekedő kedvet keltettem a kis parasztgyerekekben, mert a városból jöttem, mert kulturmez volt rajtam. Ez az az ellenszenv, amelyet nem felejtettem el, ez az, amellyel oly sokszor találkoztam. És bizonyos, hogy azokhoz a kis gyülölködő, marakodni kész, butácska és müveletlen parasztgyerekekhez hasonló felnőttek ma is azt üvölhetnék felém, hogy: zsidó, zsidó, zsidó! Mert amint azok zsidóztak a városi mez miatt, most már zsidózhatnak lelki és szellemi hasonmásaik nem a mez miatt, hanem sok minden miatt, ami több a meznél, ami fontosabb tulajdonom és jelem, mint akkor a ruhám volt, ami a lényegem, amiatt, hogy fölvilágosodott, szabadon gondolkodó, európai kulturáju, humánus ember vagyok. (Zsidó! Zsidó! Zsidó!) Amiatt, mert igazi iró vagyok! (Zsidó! Zsidó! Zsidó!) Amiatt, mert a lelki rokonom nem Szabó Dezső, hanem Flaubert. A szellemi rokonom nem Budavári László, hanem Shaw. Kollégámnak nem Kozma Andort, hanem Gorkij Maximot tartom. Mert a legszivesebben Anatole France-t olvasom, mert szeretem a matematikát, mert legkedvesebb operám az Aida, mert azt tartom, hogy a legszebb kép Rafaello »Sixtusi Madonnája«. (Fuj zsidó, zsidó, zsidó.)

A frivól nóta

Reggeli hat óra tájban a Rákóczi-uton szembe jöttek velem négyen: három férfi, egy nő. Fiatalok voltak, a férfiak fején valami fehér vászonsipka, hasonlatos a tengerészekéhez, különben civil a ruházatuk. Nem igen néztem az arcukba, csak éppen keresztül suhantak a látókörömön; vagy mulatságról siettek jó későn hazafelé, vagy korán kirándulásra indultak, mindegy, fontos az, hogy félhangosan valami nótát énekeltek. Ez a nóta, annak néhány szava, csapta meg a fülem és az eszem; ez volt az oka, hogy egyáltalában észrevettem őket. Ennyit hallottam a nótából: »… huszonhárom, huszonnégy,… rohadt zsidó…« Ennyit és nem többet. Tehát valami elmés kis versről, valami bökkölteményről volt szó, valami olyanfajta reggeli áhitat szállott a négyek ajkáról, mint az Ergerberger, vagy az »Ennek a zsidónak, de nagy hasa van«, meg a »Kiskertembe zsidómagot ültettem« és a többi. Szóval egy sornak, verssornak a végét hallottam, hogy:… huszonhárom, huszonnégy, – egy másiknak pedig az elejét, ennyit csupán: rohadt zsidó… Mondjuk, hogy igy végződött a sor:… hová mégy?

Mellettem baktattak el, amikor ezt énekelték, talán észre sem vettek, mint ahogy én nem vettem volna őket észre a kis népköltészet nélkül, – de mondhatom, a daluk inzultusként hatott rám. Dühbe jöttem, megálltam, utánuk néztem, szörnyü utálattal s ha célja és értelme lett volna, utánuk futottam volna, valamit mondtam volna nekik.

Visszatérek a miniatür esemény külsőségeire, a hely és az idő alkotta keretre. A Rákóczi-uton történt, reggeli hat óra tájban. Előttem a nyilegyenes ut, végén a Keleti pályaudvar képével, fölöttem a tiszta kék ég, a nap már fölkelt s ontja sárga fényét. Csend. Az emberek még alusznak. Békességben alusznak. Jobbra tőlem a kis templom, ima és áhitat helye, mögötte az óriási Rókus, betegek szenvednek benne. Még nem indult meg az élet zaja, még tart a napi létért való harc fegyverszünetje, az ember most magába szállhat, vagy legalább is még nem kell, hogy kikeljen magából. És máris, a nap első jele, amellyel találkozom, a nap első hangja, amely rám ront, ez a hülye nóta. Mit várjak ezután? Mi minden van még hátra?! Szörnyüséges!

Talán különösnek tünik fel az olvasó előtt érzésem heve és a szélsőséges szó, melyet leirtam. Ezt értem, de magamat is meg akarom értetni. Tudom, ha zsidó embernek effélét, ilyen csekélységet, ami itt egyáltalában történt, elbeszélek, fölényesen mosolyog. Teheti, részén a fölény, mert hiszen találkozott valami végtelen szellemi és erkölcsi alacsonysággal s ezen csak mosolyoghat. De én szégyenlem az esetet, engem undorit, engem lesujt. Elvégre magyarok és keresztények voltak a delikvensek, vagy szegényemberek – s bennem megvan a szolidaritás érzése; én szeretném menteni az izlést, a gondolat, sőt a cselekvés esztétikáját, mi több: őket szeretném menteni az emberiesség, a tisztesség számára. Az antiszemitizmusukat talán nem is bánom. Ha megmarad nézetnek vagy ha politikai akció is, de törvényes, akkor vigye őket az ördög az ostobaságukkal, hadd higyjék, hogy meglelték a minden bajok arkánumát. Mit bánom én a tömegantiszemiták politikai vezetőinek, gondolatszállitó bölcseinek és betüvetőinek görbe nemzetmentését. Hozzanak törvényeket, szabályozzák meg az élet menetét ugy, ahogy legcélszerübbnek vélik, ahogy tudják. Én nem bánom a numerus clausust és a trafikrendeletet és sok mást, semmit, ami tételes intézkedés. Ha jók, maradjanak, ha rosszak, majd megváltoztatják ezeket. Jó, elismerem, hogy csakugyan vannak közgazdasági, sőt más problémák s látom, hogy a problémákat mindig két-háromféleképen kisérlik megoldani rosszul, amig valami jóhoz jutnak. De bánt az igazságtalan tömegcselekvés és bántanak a bujtogató szavak. Mert bármi legyen a végső igazság, annak a kiinduló pontja nem a »rothadt zsidózás«, nem a hősköltemény, amely azt mondja:

Az undok szavak, a Butaság gyermekei, az undok cselekedetek pedig: éjjel a kapu alól, »üsd a zsidót!« kiáltással előugrani – a Gonoszságéi; ha a mai politika urainak van valami igazságuk, – nem az antiszemitizmusban, hanem a magyar élet rendbeszedésében, – ezek a förtelmek azt is csak beszennyezik.

Mondom, indulat öntött el s a dalos kedélyek után szerettem volna vágtatni s rájuk ripakodni:

– Nincs más gondotok?! Nem szégyenlitek beszennyezni a reggeli napfényt? Nem undorodtok méregport hinteni a tiszta levegőbe? Ha üdülni, kirándulni mentek, nem átalljátok ezzel az otrombasággal kezdeni a napot? Kik-mik és hogyan neveltek benneteket, hol szedtétek ezt a mocskos izlést? Nem érzitek, hogy nincsen igazatok? Vagy van-e egyáltalában valami célotok? Rendes emberek, férfiak és nők, a lelkük s a tüdejük megfürösztésére vajjon indulhatnak-e igy, ezzel a zöld természetbe, Isten szabad ege alá? Milyen ordináré az ábrázatotok, milyen éretlenül durva a szellemetek! Illenék inkább elrejteni azt, ami rut bennetek. Persze megragadt rajtatok a fertőzet és megtanultátok, hogy lelketek ez undoritó felböfögéseivel mostanában szabadon kérkedhettek, mint perverz exhibitionisták. De vajjon igazak-e, nem hamisak-e a ti tanitómestereitek? Ők mossák kezeiket s azt mondják finom, diplomatikus mosolylyal, hogy ja, ti vagytok a durva és buta tömeg, nem kell csodálkozni rajtatok. Ők bölcsen megértenek benneteket, de vajjon ti, ha elgondolkoztok, nem láttok-e át a praktikáikon s nem szégyenlitek-e a tanitó mestereiteket, akiknek a durva és buta tömeg minden megnyilatkozására, válogatás nélkül, szükségük van?

Igen, a tanitó mesterek!! Ők napjaink pathologikus stigmáinak a kiformálói. Ők minden esetre bünösök ebben a kis incidensben és valamennyi ehhez hasonlóban s az ezt magasan tullicitálókban, mert elinditották, elnézték, mert bölcsen megértették, mert soha meg nem kritizálták, le nem intették. A tanitó mesterek, a gondolkodók, szónoklók és tollforgatók, akik ugyan maguk, ez igaz, soha nem énekelték nyilvánosan e kis dalokat s személyesen nem rejtőztek a kapuk aljába.

A hősök

Az Abbázia-kávéházban ültem, az egyik köruti ablakban s éppen a Nemzeti Ujságot olvastam. Esti kilenc óra volt, illetve az uj időszámitás szerint, ami legujabb korunk egyetlen vivmánya, huszonegy óra. A forradalmi idők legnagyszerübb eredményének a hidpénz eltörlését tartom, az ellenforradalmi idők pedig szinte lefőzték a forradalmiakat, az uj időszámitás életbeléptetésével. Nem is lesz addig az én szememben tökéletes az ellenforradalom, amig a hidpénzt ujra vissza nem állitja – s ha vannak még forradalmárok, ugy kell, hogy azok programmjának sarkalatos pontja legyen az óra belső számsorának eltörlése. Tehát huszonegy óra volt. Benn a kávéházban kevesen lézengtek, a terrasz azonban tele volt – szerintem emberekkel, némelyek szerint sziriai sakálokkal és csinos sakálnőkkel.

A vendégek derült hangulatban, vagy legalább is nyugodtan, feketéztek, fagylaltoztak, – én azonban a levegőt elektromosságtól feszültnek éreztem. Lehet, hogy ez érzésemnek semmi tárgyi alapja nem volt, tisztára hangulat volt az, melyet tévesen láttam rá a külvilágra. E hangulat mégis oly emlékképekből tevődött össze, melyek a világot immár évek óta elboritó gyülölettengerről valók, a hangulat anyaga a harc volt, melyet az ember ember ellen visel, fegyverrel, szóval, börtönnel és izzó indulattal, megkeseritvén a más és az önmaga életét, szennyes árnyat vetve még a nyári estén ránk ragyogó teliholdra is. Mikor lesz már egy ilyen, különben gyönyörü este valóban nyugodt és derüs?

De jaj a telhetetlen lirai kedélynek, jaj a szerénytelen ábrándozónak! Egyszerre vészes sikoltás, nyomában több is, kiáltás, vastag férfihangok, bődülés, sürgés, felugrálnak és futnak az emberek, széket, asztalt feldöntenek, tálcát, poharat levernek, egymás hegyén-hátán menekülnek be a kávéházba. Rémület szállt meg, a hirtelen rámzuduló kép olyan volt, hogy azt kellett hinnem, legalább is ágyukkal, gépfegyverekkel támadták meg a kávéházat. Azt kellett hinnem, véres csata van itt, legalább is egyoldalu harc, népitélet, istenitélet, a terraszt holtak és sebesültek boritják már.

Elszaladtam volna, de hát hová? Beszaladjak a kávéházba, az összeszorult tömegbe? Ott ugyis megtalálnak. Kiugorjak a terraszra s onnan az utcára? Nekiszaladhatok egy golyónak. Különben is futással fölhivom magamra a figyelmet, olajat öntök a tüzre, tápot adok a harcos indulatnak. Ott maradtam hát, ülve az asztal mellett, én, magyar és keresztény, előttem az asztalon a Nemzeti Ujság. Persze, egy csöppet sem éreztem magamat biztonságban. Mert hát mit hozhatok fel védelmemre, ha megáll az asztalom előtt harmincadmagával a hős, kezében fütykös, vagy revolver, szemében tüz, eszében átkozott gondolata a harcnak, szivében kiengesztelhetetlen indulata és vágya az emberi test elpusztitásának. Mi véd meg ellene? Ő magyar és állitólag keresztény. Én is az vagyok. De az nem mentség. Érzem, gondolom, tudom, hogy nem az. Az emberpusztitás éhsége tápot akar s ha kevés a zsidó, jó lesz a keresztény is.

Ez volt az érzésem. Most utólag tudom megmagyarázni ezt az érzést. Büntudat volt ez. Érzése annak, hogy én nem vagyok az ilyen harcosokkal szolidáris. Én ellensége vagyok ennek a harcnak, elitélem azt. A véleményem pedig ott ül a homlokomon. Én nem kiáltok fel a harci csapat érkeztére: Ugy van, üssétek, én is segitek! Az én szemem nem ragyog fel az örömtől, az én arcom nem derül szélesre a mosolytól. Én sápadt és ijedt vagyok. Mindenféle harcok idején jaj a békességet akarónak!

De hát tudvalevő, hogy nem történt semmi. Egy kisebb csoport, vagy huszan lehettek, a Friedrich István beszéde után a Vigadó felől jött az Andrássy-uton. Mikor közeledtek, állitólag az Ergerbergert énekelték s tőlük s ettől rémült meg a kávéház népe; velem együtt. Amikor az ablakom előtt elhaladtak, rákanyarodván a körutra, már a Himnuszt énekelték.

Mikor elvonultak, az emberek, azaz sziriai sakálok, visszasompolyogtak a helyükre. A nők megkönnyebbültek és csakhamar mosolyogtak, talán jól is esett nekik egy kis sikoltozás. De a férfiak sápadtak voltak, szégyelték, hogy megijedtek és hogy ettől ijedtek meg. Bizonyára az egyetlen voltam, aki nem szégyeltem az ijedtséget. Most ez volt, de valamikor Clubkávéházi eset is volt. És antiszemiták, vagy nem antiszemiták, én ismerem, sajnos, az embert.

Az emberiesség nem harci szónoklatokról és nem fütykössel indul el utjára. Korunkban ritkán találkozik az ember az emberiességgel.

Pofon a villamoson

Amikor felszálltam, már pörben állott egymással a kalauz s egy utas. A kalauz erős, katonás ember. Az utas egy szegény asszony. Nem tudom a dolog kezdetét, de a pénz miatt keletkezett a szóváltás, ugy rémlik, hogy az asszony nem akarta a rossz kétkoronásokat elfogadni. Mondom, nem tudom a dolog eredetét, kombinációra is alig van alkalmam, de nem is az eredet, hanem a folytatás és a végső kifejlés a fontos.

Tehát a kalauz és a szegény asszony pörlekedett. Nem nagyon, csak egy kicsit, még semmi különösebb gorombaságot nem mondtak egymásnak, vitájuk abban a stádiumban állott, amit feleselésnek szoktak mondani. De mindakettő izgatott volt, az asszony arca kipirult a belső indulattól, a kalauz meg sápadt volt. Én már láttam a dolog lényegét; láttam, hogy ez a két szegényember, akiket morzsol és tép a gond, akik reggeltől estig emberi erőn felül harcolnak, akiket tüzes vassal piszkál gonosz sorsuk, akik sok-sok sérelmet naponta szó nélkül lenyelnek, hogy ez a két ember most minden nyomorusága miatt egymásra acsarkodik. Láttam én ezt, de ha ők nem látták meg magukat, lehetetlen lett volna indulatukat leszerelni.

Egy percre csend lett, de az asszony ujra kezdte a lamentálást. Erre a kalauz hozzálépett és azt mondta, hogy ha nem fogja be a száját, hát pofon vágja. Az asszony megdöbbent, de csak egy pillanatra, önkéntelenül kiszaladt a száján a szó, azt mondta a kalauznak, hogy szemtelen. A kalauz most pofonvágta. Az erős, katonás férfi a szegény asszonyt, még pedig nem csak ugy markirozva a pofont, hogy a szavának álljon, hanem hévvel, erővel. Az asszony hangosan, jajveszékelve sirni kezdett.

A kocsi nem volt tele, tehát az egész jelenetet valamennyi utas látta, hallotta. A pofon után egy fiatalember, távoli padról felugrott, a kalauzhoz szaladt és rátámadt. Micsoda gyalázatos dolog ez – kiáltotta, – hogy szabad egy szegény asszonyt pofon vágni?! Egy kalauznak nem szabad igy bánni az utasokkal; rendőrt fog hivni és a kalauzt feliratja. A kalauz sápadt volt, de nem ijedt meg, még nem bánta meg tettét, szembeszállt a rátámadó fiatalemberrel és szavaival hadakozott ellene. Semmi köze hozzá, őt az a nő megsértette, ha »ön azt mondja nekem, szemtelen, önt is pofon vágom!« – Eféléket mondott a bátorlelkü kalauz. Az asszony hangosan sirt. Más utasok is közbeszóltak. A kalauz ellen beszéltek, fel voltak háborodva.

Ismét mondom, hogy a történet kezdetét nem tudom. Tegyük föl, hogy a szóharc kezdetén igaza volt a kalauznak. Igaza volt egész addig, amig pofont igért. Ettől a pillanattól fogva már nem volt igaza. Semmi esetre sem volt szabad pofonnal fenyegetőznie, még kevésbbé volt szabad a tettet elkövetnie.

Ott tartunk, hogy egy fiatalember és a kalauz közt folyik a heves szóváltás, a fiatalember igazságot akar tenni, rendőrt akar hivni. A kocsinak csaknem minden utasa egy véleményen és egy szándékon van vele. Két férfi azonban gunyosan mosolyog; figyelik az eseményeket és ők is beleavatkoznak. Nem részletezem tulságosan a dolgot, csak annyit közlök, hogy az egyik hangosan igy szól bele a vitába:

– Jól tette, igaza volt!

Ezt megelőzőleg a férfi már néhány gunyos megjegyzést tett a fölháborodó s a kalauzra támadó fiatalemberre, eleinte a társához intézve megjegyzéseit, de már láthatóan azzal a szándékkal, hogy a fiatalemberbe belé kössön. Eleinte csak ilyeneket mondott: nem szeretem a kövér embereket; hogy lehet igy izgulni; – később, amikor ezek hatástalanok maradtak, a fiatalemberhez intézve, igy nemeskedett az illető uriember:

– Mindjárt kap maga is egy pofont!

No most tartsunk rövid szemlét a szereplőkön. A kalauz keresztény. A sértett asszonyon nem láttam, hogy mi, valószinüleg keresztény. A gaztetten felháborodó fiatalember zsidó. Erőteljes, egészséges, jóképü, huszonegy-néhány éves. A külön véleményen levő s kötekedő ur keresztény, én régóta ismerem, mert közismert sportember, amatőr birkózó volt régebben, különben zsentri, hivatalnok, ő nem ismer engem.

Megint tisztában voltam a helyzettel. Tárgyilagosan, józanul, tisztességes szempontból kiindulva lehetetlennek látszott előttem, hogy valaki a kalauz pártján álljon. Mindenkit, tehát ezt a kalauzt is lehet védeni. De itt nem védelemről volt szó, hanem teljes igazolásról, helyeslésről, sőt többről, az illető uriember bele akart kötni a felháborodó fiatalemberbe, mind erőszakosabb kisérleteket tett, rettentő gyülölettel nézte ágálását s odáig vetemedett, hogy a gonosz indulatu krakélerek módjára ok nélkül pofont igért neki. Mellékesen jegyzem meg, hogy a fiatalember ezt az igéretet vagy nem hallotta, vagy ügyesen elsiklott fölötte.

Találkoztam ismét az antiszemitizmussal. A zsidóember oktalan és féktelen gyülöletével. Akkor, a mikor ezt a gyülöletet meg nem érdemelte, amikor tisztességes dolgot cselekedett, amikor méltán háborodott fel, amikor olyasmibe kezdett, amit elintézni emberi kötelesség.

Csudálatos volt ez a jelenet, az egész szörnyü perspektivájával, minden lelki, politikai és társadalmi mélységekbe szétfutó szálaival. Vigasztalan volt. Hihetetlen és megdöbbentő volt annak az uriembernek a szerepe. Egy brutális férfi ok nélkül, igazságtalanul pofon ütött egy szegény asszonyt – s ő pártjára kelt ennek a betyárnak csak azért, hogy szembe kerülhessen a zsidóval. Szembe kerülhessen a zsidóval, ha mindjárt akkor is, amikor kétségbevonhatatlanul szép és tisztességes dolgot müvel, szembe kerülhessen vele, beléje köthessen, szóváltást és esetleg verekedést provokálhasson és megüthesse. Ez a fontos, erre volt sóvár, éhes és szomjas, minden más: igazság, lelki esztétika, becsületbeli kötelesség, lovagiasság, mellékes volt. Fontos, minden racionális és erkölcsi értékkel szemben csak egyetlenegy dolog volt: a zsidót megütni.

A vezércikk

Egy konstruktiv lapnak, talán a legkonstruktivabbnak a vezércikkét olvasom. Olvasom ezt a cikket, de olvasom párhuzamosan vele azt is, a melyet a szerző nem akart megirni, amely mégis ott van a lenyomtatott és mindenki által olvasható cikke mögött, szól persze olyan dolgokról, amelyekről a szerző dehogy is akar közlést tenni a nyilvánosság számára.

A cikk a vallással vonatkozásban álló témáról tárgyal, a katolikusok és protestánsok viszonyáról. A cikk igen egyszerü, vezércikkbe kivánkozó gondolatokat tartalmaz, különben szándékában ebnek kötése a karóhoz, ugyanazon egy nótának konokul következetes pengetése. A szerző nyugtalankodó agyának produktumai közül azokat a gondolatokat tartalmazza, amelyek a felszinen uszkálnak, amelyeket a szerző, önmagába nyulva könnyedén kifog, megformál és papirra vet. Persze a felszinről való gondolatok között itt-ott csonkok, cafatok alakjában jelen vannak az agy mélyebb rétegeiből való gondolatok is, az igaziak, azok, amelyekről a szerző mit sem tud, amelyeket, ha tudna róluk, mások előtt is gondosan elrejtene. Némi rekonstrukcióval ezeket a csonkokat, véres cafatokat próbálom összeállitani, a hézagaikat kitölteni s megmutatni, mi van, mi lehet egy ilyen felette konstruktiv cikk mögött. Mi lehet a szobatisztára rendezett és pucolt felszinnek egy kissé mélyebb rétegü parallelje.

A cikk maga, a felszin, nem érdekel bennünket, mindazáltal, hogy az ellentétben is gyönyörködhessünk majd, közlöm, hogy a cikknek jellemző tulajdonsága: hivatkozás a kereszténységre, mint szelid, erkölcsi erőre, hivatkozás a magyar fajiságra, szerzőnek önmaga-beállitása oly módon, mint akinek egész lelki élete szüntelenül az és soha nem más, mint állandó szörnyü aggodalom a haza és a nemzet sorsán, mint akinek egyetlen vágya, már csecsemő korától eredőleg, minden más vágy kizárásával, hogy a haza s a világkereszténység boldoguljon, hogy ezeknek diadala elkövetkezzék és ez legyen a béke és a boldogság. A gondolat-felhámok közül, mondom: az ellentét kedvéért, idézek néhányat, persze az összefüggésükkel nem törődve.

»A protestáns szellemnek és egyházszervezetnek is megvan a maga különös jelentősége és ereje.«

»A katolicizmus és protestantizmus egyetemes nemzeti szempontból egymás mellett csak szine, ize, árnyalata az egyetlen és töretlen magyar népléleknek és örök kereszténységnek.«

»Ugy éreztem és érzem ma is, hogy Isten küldött nekünk e nehéz időkben a keresztény egyházak élére is igaz vezérembereket.«

»Mély és igaz kereszténység, mély és igaz magyarság, belső és lényegében ugyanaz a krisztusi hit él Prohászka Ottokárban… stb.«

»… testvérek között, kik végeredményben ugyanazon örök Krisztust vallják lelki Istenükül.«

»Soha nagyobb szükség nem volt arra, hogy egymásban az igazi értékeket keressük és becsüljük meg.«

Agyának felszinéről ezeket az ártatlanságokat hámozza le a szerző és tálalja elénk. Ezek a gondolatok persze közvetlenül nem érdekelnek bennünket, mert hamisak, hibásak és értéktelenek. De most nézzünk mélyebbre, lássuk meg, mi van a gondolatok mögött.

Mindenekelőtt föltünnek a cikk jelzői és képei öntudatlan tartalmukkal. Csoportositom őket:

»Vezuv-lelkének mélységei.«

»Legkeserübb lángész.«

»Bizakodást csepegtet lelkünkbe.«

»Legkiméletlenebb önismeret.«

»Minden belső és külső erő egyenesen szorit arra.«

»… melynek összefüggő erezete soha egy percig meg nem szakad.«

»Vörös métely fertőzte meg.«

»Vakság kell hozzá.«

»Oroszlánrész.«

»Belső egységének is oszlását jelenti.«

»Botor rövidlátó… gonosz nemzetrontó.«

»Mélyreásott ősi ösztönök.«

»Fölütötte fejét hol itt, hol ott egy gesztus, egy hang.«

»A testvérharc rettentő kényszerüségébe hajszolta, akkorra már ott vigyorgott a gonosz esemény mögött a budaörsi csatánál sulyosabb testvérviszály fekete árnya.«

»Gyülölködés sértődöttsége.«

»Nem taposták el az arra hivatottak.«

»Gonoszok és vakok.«

»Rosszhiszemü ugratás.«

»Micsoda citromagyvelő az, amelyből ilyen gondolatlőrét lehet kisajtolni.«

»… ezt csak kiirtani lehet és kell mindama magyarokból, kikbe beleette magát.«

»A mesterségesen szitott ellentétek fölcsapó lángjait el kell oltogatni.«

»A keresztény egység igazi összekovácsolói.«

»… ez az uj ragály… meg nem mérgezte.«

»Körülárkolni és magukra hagyni kell azokat…«

»Különös hang ütődött ki…«

»… vezérembereinek összefogása.«

»… bevonulni a bünös és idegen Budapest lelki életébe.«

»Kik mély gyökeret vertek a keresztény lelkekbe…«

Egy ujságcikkben a verekedésre, ütésre és üttetésre, tüzre, égetésre, szoritásra, szakadásra, fertőzésre, erőszakos behatolásra, mérgezésre, elásásra, sirásásra, ökölre, harcra, eltaposásra, kiirtásra, megevésre, ragályra, kalapáccsal való verésre vonatkozó ennyi kép, ilyen orgiás garmadája mind e jónak, meglepő és csudálatos, még a mi harci időnkben is. Csupán rámutatok erre, de azt hiszem e rámutatás is legalább is gondolkodóba ejti még azokat is, akik egészen járatlanok a lélektanban. Mindezen képek jelentőségének a teljes kifejtése és meggyőző erejü magyarázása egész nagy tudományos cikket igényelne. De én azt hiszem, e rámutatás is, amelynél többet a hely szük volta nem enged, elégséges arra, hogy legalább is megsejtse az olvasó, hogy a közérdekü szempontoknak s a humanizmus eszméjének hig szószával leöntött, különben ártatlannak látszó cikkben, annak szavai és mondatai mögött, a képeiben megmutatkozó fantáziákban micsoda óriási erejü indulatok feszülnek, szinte ugrásra, kitörésre készen, türelmetlen és éhes vágyával a harcnak, ütésnek, üttetésnek, ölésnek, égetésnek, elásásnak, kiirtásnak, taposásnak. Csak egy lépéssel kell például tovább fejleszteni az utolsó képet, mint fantáziát: »Gyökeret vertek a keresztény lelkekbe«; a ver ige egyenes értelmére térve át: gyökeret vertek lelkekbe, valamivel, ököllel, kalapáccsal, nem is gyökeret, hanem szöget, éles tárgyat, tőrt, kardot, baltát, lelkekbe, testekbe, fejbe, agyba.

Nemcsak az igék árulók, hanem a jelzők, a főnevek, a képies kifejezések. Például a lelkes emberről ez a brutális kép: Vezuv-lelkü. Sőt ennek is robusztus indulatu továbbképzése: Vezuv-lelkének mélységei.

»Legkiméletlenebb önismeret« – kacérkodó, érdekes érintése ez éppen annak, amitől az efféle neurózisban leledző irtózik, ami ellen hevesen tiltakoznék.

»Minden belső és külső erő« – tobzódó tulhalmozása az erőnek, ismét öntudatlan érintése a folyton sejtett patologikus belső erőnek, melyet a cikk irója önmagában érez.

»Oroszlánrész«, – kép ez a ragadozó állatok gyilkosságaiból, élő állatok feldarabolásából. Ha valaki legnagyobb rész-ről akar beszélni s ahelyett ezt a fantáziás kifejezést használja: oroszlánrész, bár e kifejezés magában hordja azokat a képeket, melyekre vele kapcsolatban rámutattam, mégis maga e kifejezés használata még nem lehet jel az iró lelki alkatára. Egy ilyen kifejezésnek jelentést tulajdonitani – lehet merő ráfogás. De éppen a halmazat a feltünő és áruló ebben a cikkben. Az én számomra félreérthetetlenül beszél, bár látom, hogy közlésem és magyarázatom csak szakemberek számára lehet meggyőző, a laikust csupán ennyire birhatja: Furcsa, de lehet benne valami!

Menjünk csak zavartalanul tovább:

»Belső egységének is oszlását jelenti.« Az oszlását szóban benne van a kielégülés után való érzésre gondolás, egy kép: amikor a harcmezőn már minden csendes és – a holttestek már oszlásnak indultak.

»Legkeserübb lángész.« A lángész-hez, ami fizikálisan agy, agyvelő, épp ez az izelésre vonatkozó jelző: legkeserübb. Önmagában szintén semmi, de mint állandóan a legváltozatosabb formákban jelentkező tünet, legalább is gyanus!

Most egyszerüen ismételjünk:

»Mélyreásott ősi ösztönök.«

»Nem taposták el az arra hivatottak.«

»… citromagyvelő az, amelyből ilyen gondolatlőrét lehet kisajtolni. Mindezek a fantáziák az ilyen egyszerü kifejezések helyett: Mély ősi ösztönök, vagy: silány agyvelő, amely ily gondolatokat termel.

Ime egy cikk, amely a kereszténység jelszava mögé meghuzódott agyvelőnek a kigondolása, megnyilatkozása, mekkora szadizmust árul el. Harcias és gyilkos korunk szóval, tollal és tettel müködő emberei közt sok az ilyen lelki alkatu, csak azt nem értem, hogy meddig lehetséges még az ilyen – hiszen már csaknem nyiltan megmutatkozó indulatoknak, ilyen patologikus, öntudatlan vágyaknak sikerrel hivatkozni a szelidséget, megbocsátást, megértést és türelmet tanitó kereszténységre.

Azt a tényt magát, hogy a szadizmus tényleg szeret a kereszténységgel, önzetlen hazaszeretettel s más ideálokkal takarózni, még értem, hiszen rejtve akar maradni. De azt már nem értem, hogy eddig sikerült is a rövidlátókat, a jóhiszemüeket, – vagy talán a titkon szolidárisokat! – megtévesztenie, illetve azokkal önmagát szalváltatnia.

A tudományos cikk

Nézzük csak meg, hogyan ragyog az a bizonyos kurzusképes elme, hallgassuk csak meg, hogyan nyikorognak azok az »Első Turáni Kerékgyár«-ból szállitott kerekek: nézzük a ragyogványt és halljuk a nyikorgást!

Efféle élvezetre szottyant kedvem, megvettem tehát a »Magyar Kultura« legujabb számát. Sajnos, husz koronámba került. Átnéztem az egészet s tüzetesen elolvastam benne egy cikket. Azt választottam ki, amelyik erre a szépen hangzó cimre hallgat: »Az elzsidósodott Budapest.« A szerző nevét nem irom ide, nem fontos, annyit nem érdemel meg, hogy a neve nyomtatásban megjelenhessen, elég ennyi: Az elzsidósodott Budapest, kigondolta és leirta, mondjuk, Nemzethy Keresztély.

Álljunk meg egy percre a cimnél. Tehát: Az elzsidósodott Budapest. Milyen témaszegény ember is az a G. B. Shaw! Éppen most olvastam egy kis könyvét, három értekezés van benne: 1. Szociálizmus milliomosok számára. 2. Az anarchizmus lehetetlensége. 3. A szociálizmus illuziói. Az igaz, hogy Shaw kitünően irta meg ezeket az értekezéseket, de mégis fájdalmasan érezzük a témák kisszerüségét. Mennyivel szebb és hasznosabb lenne, ha Shaw ilyen témákról elmélkedne: Hol lakik több zsidó, a Kőfaragó-utcában-e, vagy a Liliom-utcában? Bizony! »Az elzsidósodott Budapest!« Ilyent irjon az a Shaw. Akkor aztán majd világhirü iróvá lesz. Ha nem tud ilyent kitalálni, mért nem kér témát a »Magyar Kulturá«-tól?

No, de kezdjük meg az élvezetet, szürcsölgessünk a cikkből! Aszongya, hogy aszongya:

»A történetiró, a filozófus, a tudós, vizsgálván Magyarország történetének utolsó ötven esztendejét, főleg a Tisza Kálmán-féle liberális és az azt követő radikális időket, mely a két forradalomba és a román megszállásba hajtotta az országot, lehetetlen, hogy rá ne eszméljen a vezetőszerepre, amelyet az ország fővárosa ezekben az országvesztő mozgalmakban játszott… Budapest volt az a kovász, mely az országot a forradalmakba és mai kétségbeesett helyzetébe rothasztotta, és ha valaki, a bünös Budapest felelős elsősorban hazánk mai szörnyü állapotáért.«

Tehát: A történetiró, a filozófus, a tudós. Nemzethy Keresztély azt hiszi, hogy ő történetiró, filozófus, tudós. Mintha tudós lehetne az, aki a »Magyar Kulturába« ir. Mintha történetiró volna az, aki azt hiszi, hogy a mohi csatát azért vesztették el a magyarok, mert sok zsidó segédszolgálatos volt a katonai irodákban, viszont Batu kán önkéntesei mind igazi fajtatárok voltak. Mintha bizony filozófus lenne az, aki azt hiszi, hogy ha zsidók nem lennének, akkor nyáron kellemes hideg lenne s a beléndek télen is virágozna.

No, nem baj, hagyjuk rá! Tehát: a történetiró, a filozófus, a tudós. Vizsgálván. Lehetetlen, hogy rá ne eszméljen. Hogy mire ne eszméljen? Arra a vezetőszerepre, amelyet az ország fővárosa az országveszejtő mozgalmakban játszott. Erre neki rá kell eszmélni. Mert ha nem eszmélne rá, azt hinné, hogy országátalakitó mozgalmak Dunavecsén, vagy Sokorópátkán történnek. Lehetetlen rá nem eszmélnünk arra, hogy a cikkk első fölfedezvénye mily meglepő.

Azután: Budapest volt az a kovász. Milyen Budapest? A bünös Budapest! Helyben vagyunk. Valakinek, vagy valaminek bünösnek kell lenni. Valakinek, vagy valaminek felelősnek kell lenni. Mert azoknak az eszméknek a jegyében, amelyeket a »Magyar Kultura« képvisel, lehetetlen bármely témáról tiz soron keresztül elmélkedni, hogy ki ne lássanak a csattogó fogak, amelyek harapni akarnak. Legyen bár a szóban forgó téma: az édesvizi halak tenyésztése, – bünösnek kell lenni és felelősnek is kell lenni, mert a kardnak le kell valakire sujtania, azt a rézfán fütyölő erre, arra!

És miért bünös végső fokban az a Budapest? Hát igen, azért. No persze. Mert sok benne a zsidó. »Ez a baktérium elsősorban a zsidóság« – mondja később a történetiró, a filozófus, a tudós. Mondja. Vizsgálván. Ráeszmél. Azután még azt is mondja: »Az itt következő lapokon részletesen ismertetni fogjuk az európai nagyvárosok zsidóságának számarányát, viszonyitva az egyébfaju lakossághoz.« És ismerteti is. Megmondja, hogy mely városnak mekkora a lakossága s azok közt mennyi a zsidó. Igy tesz Budapesttel is. Tehát a zsidó az egyik faj, a keresztény az egyéb faj. Magyarról, svábról, tótról nem szól. Csak zsidóról és egyéb fajról, azaz: keresztényről.

Később ezt mondja a jeles szerző: »Mennél inkább Nyugatra megyünk, vagyis mennél közelebb azokhoz az államokhoz, amelyekben kultura van a városokban és természetszerüleg a falvakban is, annál nehezebb a zsidóság térfoglalása.« Ehhez csak annyit: Ajánlom antiszemitizmusnak, antiszemita harci eszköznek: a kulturát a városokban és »természetszerüleg« a falvakban is.

Egy oldalon az európai nagy városok statisztikáját adja a szerző. Turinban a lakosok száma 335.636, ebből zsidó 2.751; Flórencben 205.589, ebből zsidó 2.513; percentben: Turinban 0.8% zsidó lakik, Flórencben 1.2%. Ezek Olaszország legzsidóbb városai. Vajjon a szerző és »elvtársai« ezekből a számokból meg tudják fejteni az olasz szocializmust és kommunizmust? Hogyne! Meg. Ők képesek rá. Egész bizonyos, hogy szerintük Olaszországban is zsidók csinálják a kommunizmust.

Érdekes, mondja valamire a szerző. És mi az érdekes? Az, hogy valakinek nyolc ujj van a ballábában? Nem. Azaz az is érdekes, de sokkal érdekesebb az, ami érdekes: »a budai részt szembeállitani a pestivel.« Nahát ez idégfeszitően érdekes. »Amig Budán a zsidóság számaránya alig 9.1% addig Pesten már a lakosság 26.3%-a izraelita.« Hihetetlenül érdekes. Hátha még tovább megyünk s az egyes utcák baloldalát összevetjük a jobboldallal. Vagy megvizsgáljuk, hogy a páratlan számu házakban és a páros számuakban lakó zsidók száma percentualiter hogy viszonylik egymáshoz. Nem tudok ennél érdekesebbet elképzelni. Valóságos detektivregény ez.

A cikk utolsó fejezete:

»Egy statisztikai dolgozatban a Lipótváros halálozási arányszám szerint van feldolgozva. A statisztikus ebből a célból három részre osztotta jel a Lipótváros területét: egy belső, egy középső és egy külső övezetre. A megejtett számitások szerint a belső területen 9.3, a középső övön 12.6, a külső területen pedig 22.4 ezrelék a Lipótváros halálozási arányszáma. Vagyis, ahol a legtöbb a zsidó, a belső Lipótvárosban, ott a legkisebb a halálozási százalék, ahol pedig a legkevesebb, a külső Lipótváros perifériáin, ott a legnagyobb a halálozások arányszáma. Sapienti sat!«

Persze, minden értelmes ember tudja, hogy ha a Lipótváros külső periferiáit összevetjük a mágnésnegyeddel, akkor is a külső periferiák halálozási arányszáma nagyobb; ha a belső Lipótvárost összevetjük a szegényebb Dob-utcával, akkor meg a Dob-utca halálozási arányszáma lesz a nagyobb.

Sapienti sat! – mondom én, hogy micsoda hamisitás ez, micsoda kut- és levegőmérgezés. Sapienti sat!

De mond igazat is a szerző, a történetiró, a filozófus, a tudós. Térjünk csak vissza a bevezetésre: »Nos, Budapest volt az a kovász, amely az országot a forradalmakba és mai kétségbeesett helyzetébe rothasztotta, s ha valaki, a bünös Budapest felelős elsősorban hazánk mai szörnyü állapotáért.« Hát ezt a »szörnyüt« én is megszavazom. Ennél szörnyübbet, mint ami ma van, lidércnyomásos álomban sem élhet át az ember.

A röpelőadás

Olvasom a lapban, természetesen zsidó lapban, hogy Budavári László az »Éme« sör- és borházutcai helyiségében előadást tartott arról a bizonyos kérdésről, melyet enyhén zsidókérdésnek is nevezhetünk. Olvasom a fránya kis tudósitást, hát benne van maga az előadás is, rövid kivonatban. Jól jegyezzük meg: nem szó szerint, hanem kivonatban. Na mondok ezt elolvasom, mert ez engem érdekel. Az a bizonyos kérdés csakugyan létezik, nekem is vannak róla nézeteim és én szeretem az ellenkező nézeteket; ha az ellenkező nézeteket tehetséggel, okosan és intelligens módon fejtik ki előttem, az mindig megerősiti a saját nézeteimet s ez némi optimizmussal tölt el, mert azt hiszem, hogy valami olyasmiről van szó, ami érvekkel is eldönthető s az érvek harcában végre is győz az igazság.

Hát amint éppen olvasom az előadást, csak nem találom ám azokat az intelligens és okos érveket. Ellenben csodálatraméltó egyszerüségekre akadok: »Ne higyjétek, hogy elkéstünk, a zsidók még élnek!« Vagy: »Az »Éme« táborát nagyon fogjuk növelni és el fogjuk tiporni azt, aki utunkba áll.« Avagy »Hisz mi nem akartunk mást, csak azt, hogy mindenki keresztény és nemzeti alapon álljon.«

Istenem, én már vagy százhuszonhetedszer közeledek egészen tárgyilagossá szordinált érdeklődéssel e felé a bizonyos kérdés felé s ebből az előadásból, illetve annak a zsidó napilapban közölt kivonatából már megint nem tudok meg semmit. Pedig most már nagyon, de nagyon szeretném megtudni, hogy mit és hogyan gondolnak a kurzus antiszemitái, szeretnék már valami nagyon okos, egészen értelmes, igazságos dolgot hallani, szavamra mondom meg is hagynám magamat győzni, belátnám, hogy csacsi voltam eddig, de most lóvá… illetőleg felnyitották a szememet, most már végre tisztán látok, ismerem a kérdés lényegét és tudom a megoldás biztos módját.

De hát csak hiába olvasok én a Budavári előadásáról, hiába olvasom a többi autorokat, azaz humoristákat, hiába közlik velem a zsidó napilapok a Prohászka, a Zadravec, a Zandrássy szóbeli és irásbeli megnyilatkozásait. Hiába, hiába, ez a Budavári-féle röpelőadás is már nem tudom hányadik, amiről olvasok – s maradok tudásra szomjazón, felvilágositatlanul. És most, ebben a pillanatban, rettentő gyanum támad! Lehetetlen, hogy ezeknek a jó uraknak a beszédei és iratai olyan banálisak, olyan üresek, olyan frázisokat puffogtatók legyenek, mint ahogy azok elém kerülnek. Lehetetlen. Én azt hiszem, hogy azok a zsidó lapok a ragyogó gondolatokat kihagyják ezekből a szóbeli és irásbeli kiröppenésekből s az ellenállhatatlan érveket szintén elsikkasztják. De tovább megyek, azt is gyanitom, hogy a zsidó lapok nem csak a ragyogványokat lopják és sikkasztják és uzsorázzák ki a többször körülirt kedélynyilvánulatokból, hanem beleirnak, beleszerkesztenek olyan részleteket, olyan légüres terekből ugyancsak kilopott szakaszokat sőt olyan direkt zsidó szemtelenségeket, hogy a szóbanforgó ész- és szivprodukciókkal a kurzistákat egyenesen kompromittálják. Én mondom, hogy példátlan zsidó manőverrel állunk itt szemközt! A zsidó szerkesztők szerződtettek tehetséges irókat, hogy a röpbeszédek és szabad előiratokba, midőn azoknak drágaköveit vörös ceruzával áthuzzák, szürke szavakat, süket mondatokat és gondolattalan fejezeteket irjanak, orvul, galádul, mint ahogy az Babyloniában és Assyriában általánosan elterjedt szokás volt.

Ez az én gyanum és a nyomozást ebben az irányban már meg is inditottam. Ha gyanum beigazolódik, dacára annak, hogy nem volt alkalmam olvasni a röpir- és beszédek kapacitáló erejü ultramélységeit, mert hisz azokat a zsidók kilopták, levonom a végső konzekvenciát és én is antiszemita leszek s attól a perctől fogva szentül meg leszek győződve arról, hogy minden bajnak, ami a világon, akár az Északi-sarkon, akár Paraguayban, akár Patagoniában is van, kizárólag a zsidók az okai és ha zsidók nem lennének, akkor minden teremtett embernek ugy csurogna a nyála az általános és állandó és szünni nem akaró elviselhetetlen boldogságtól, hogy vödrökben hordanák utána.

De ha rettentő gyanum nem igazolódik be, akkor nincs más hátra – s ezt ajánlom a kurzista antiszemitáknak – zsidókkal tartassák az előadásaikat s irassák röpirataikat és tendenciás könyveiket.

Az irodalom

Ismerjük a kurzus természetét, ismerjük a jelszavait – s ha valaki nem is foglalkozik irodalmi kérdésekkel, e jelszavakból kiindulva könnyen megszerkesztheti magának a kurzusképes irodalom-szemléletet s a kurzus-ember irodalmi kritikáját. Hogy milyen a kurzus irodalomszemlélete, hát… hát… hát… most veszem észre, hogy dadogok. Hogy ugy mondjam, torkomon akadt a toll. Mert amint egy kicsit meg akartam határozni a kurzus irodalom-szemléletét, hát nem tudtam. Ezennel visszavonom tehát előbbi állitásomat s kijelentem annak az ellenkezőjét: a kurzus irodalom-szemléletét senki sem tudja megszerkeszteni. Bizony nem, hogy egy groteszk viccet mondjak – méltót a tárgyhoz, ahhoz a bizonyos szemlélethez –: könnyebb a tevének a fából vaskarikát megszerkeszteni, mint a kurzusbéli irodalom-szemléletet. Nem lehet azt kérem előre tudni, hogy mi az az irodalom, ami kurzus-ésszel irodalomnak ismertetik el. Nem lehet azt kérem kiszámitani, hogy mit kell irni, hogyan kell irni, mit nem szabad és hogyan nem szabad irni. Muszáj-e vidámnak lenni, mert hisz’ a sötét szemlélet Strindbergé, Ibsené s más efféle destruktiv zsidóké. Vagy muszáj-e szomorunak lenni, mert nem illik a mai nehéz időkben vidámnak lenni, disszonáns, tehát hazafiatlan dolog ma vidámnak lenni, holmi zsidó kabaré és bohózatirók tehetik azt csak. Szabad-e szegény emberről irni az irónak, amikor az már egyértelmü lehet az izgatással, mert hisz a szegényember sorsa rózsásnak talán még sem igen nagyon ecsetelhető ma; szabad-e gazdag emberről irni, ami már szintén egyértelmü az izgatással, mert hiszen ma a szegény embereknek megirni azt, hogy a gazdag embernek valamivel talán esetleg mégis csak jobb sora van, mint az egészen szegénynek, hát ilyesmit nem lehet csinálni.

Ezt sem lehet, azt sem lehet, de hát mit lehet?! Én nem sorolom el az összes lehetőségeket s nem mutatom ki valamennyiről, hogy egyiket sem lehet, csak azt mondom, hogy a kurzusban igazi irónak nem lehet irni. Az irodalom nem birja el azt a sok gátlást, akadályt, tilalmat, idegen erők betolakodását, azt a sok illetéktelen pozitiv követelményt, amit a kurzusnak természeténél fogva támasztania kell az irodalommal szemben. Inter arma silent Musae, sőt: ciángőzben nem nyilnak virágok.

Persze irnak és szavalnak irodalomról és müvészetről, de ők maguk sem tudják, hogy mit hogyan lehetne és volna szabad irniok. Két példát mondok el, hadd helyettesitsék azok a fejtegetést, remélem, kiváló erejükkel minden ellenvetést eleve leszerelnek. Valaki, az egyik kurzuslap munkatársa, a lapjának irt egy tárcanovellát. De hát honnan tudja egy kurzuslap munkatársa, hogy mitől döglik a légy, illetve, mi az, amit már elvisel a kurzusszerkesztő. Nem tudja, nem tudhatja, ezért irta bele a novellájába ezt a szót, hogy: one-step: Már hogy a mulatozó társaságban a fiatalok táncra perdültek és one-stepet táncoltak. A szerkesztő visszavetette a novellát, a frivól szó miatt. Ilyen szót kurzus-irónak nem szabad leirni. Bizonyára már csak azért sem, mert az olyan erkölcstelen népekről, akik one-stepet táncolnak, nem is irhat a kurzus-iró. Nem méltók azok, kérem az irói tollra. Az iró figuráinak is kérem, kurzusképeseknek kell lenniök. Istenem, mit tehetett a szegény iró, élni csak kell kiáltással, de viszont fogcsikorgatva is, kitörölte az one-stepet és csárdást irt helyébe. Bizonyára igy kivánja ezt, kurzusék szerint, a »magyaros« szellem. Igy, még ha mindjárt Buenos-Ayresben játszik is a történet.

Más, szintén kurzusiró, benyujtott a lapjához egy regényt. A szerkesztő visszaadta. Mert a regény ugy véződött, hogy férj és feleség elváltak egymástól, – mert hát honnan sejtse az a szegény kurzusiró, hogy mit kivánnak tőle. De hát a kurzusszerkesztő megmagyarázta. Uj befejezést kellett a regénynek csinálni, amelyben férj és feleség nem válnak el. Kurzusregény válással nem végződhetik, mert a katholikus egyház a válást nem ismeri. Igaz ugyan, hogy a protestánsok elválhatnak, vagy azok, akik polgári házasságot kötöttek, de vajjon szabad-e irónak protestánsokról és olyan egyénekről irni, akik csak polgárilag házasodtak össze. Nyilvánvalóan nem. Nem méltóak azok, kérem, az irói tollra. Csak házasodjanak, éljenek, s ha akarnak, váljanak is el, de kurzusregény hősei soha életükben nem lehetnek.

Bizonyos dolgokat tehát mégis tudunk már a kurzus irodalom-szemléletéről, ha az egészet nem is lehet megkonstruálni. De mennyi kérdés van még hátra?! Például mindjárt nem lehet tudni, hogy milyen cenzust kell megütni a mellékalakoknak, – mert amit elmondtam, az a főhős urra és főhősnő őnagyságára vonatkozik. Én azt hiszem, hogy ezt a fontos irodalmi kérdést még a kurzus irodalombölcselői, még maga Császár Elemér sem, tudják, e tárgyban tisztán kombinációkra vagyunk utalva. Én a magam részéről azt hiszem, hogy a tisztességes mellékalakoknak szintén nem szabad elválni a regényben, de az intrikusoknak, akik a derék főhősök kiszipolyázására, megrontására, vérük kiszivására satöbbire törekszenek, ármányos cselszövényekkel, azoknak szabad, mert azoknak természetesen zsidóknak kell lenniök.

Lesz itt kérem még akkora irodalom, hogy az a Flaubert, Balsac és Shakespeare még a sirban is szégyenleni fogják silány törpeségüket s nagyszabásu kurzusképtelenségüket, amit fércmüveikről még lápiszos pálcikákkal sem lehet levakarni.

A plakát

A plakát a politikai agitációnak szokásos eszköze. Stilusa egyszerü, tömör, világos – és rossz, tele hibákkal és magyartalanságokkal. A hangja pózosan patétikus, az őszinteség hangját még csak meg sem próbálja utánozni. Érvelése egyszerü, azaz nincs is érvelése, a plakátokon csak kijelentések olvashatók. De ezek a kijelentések aztán olyan határozottak, ellentmondást még csak fel sem tételezők, hogy csalhatatlanságuk nem is lehet kétséges. A plakátot mindig többen bocsátják ki s igy a plakát szövege alatt mindenkor valamely tömegalakulat: egyesület, párt, vagy társaság neve olvasható. A plakát szövegezése és a benne foglaltak egész szervirozása mindig oly módon történik, hogy a kibocsátó alakulat egészen homogénnek tünjék fel, mintha mindazok, akik az aláirt név mögött, hogy ugy mondjam, rejtőznek, gondolatban, érzésben, szándékban, a módszerekről való nézeteikben, de még talán a korukban és azon izlésükben is, hogy szeretik, vagy nem szeretik a sárgarépát, teljesen egyek lennének. A plakát hatása tagadhatatlan és kivételnek kell tartanunk az egyetlen esetet, amikor a plakát nyilván hiába rikoltott a házak falairól s a kávéházak ablakáról: mikor a vörös hadsereg egy kis katonáskodásra s egy kis háborusdira invitálta meg a jámbor embereket, – mert nem hinnénk, hogy akadt egy proletár is, aki éppen a plakátok imperativuszainak engedelmeskedve, indult el a kaszárnyákba.

A politikai plakát évek óta gyakori virág a mi utcáinkon. Körülbelül két és fél esztendő óta ezek a plakátok irásban és képben mind egyet mondanak. Azt mondják, hogy hát: a zsidók! Megállapitják, hogy a zsidók igy, meg a zsidók ugy, aztán kiadják a jelszót, hogy: igy a zsidókat! és ugy a zsidókat! Az immár óriási csokorban egyike a legujabb virágszálnak az

Éhezünk!…

cimü és kezdetü plakát. Ezt a plakátot is természetesen a nemzetközi plakát-táv-világgverseny győztese, az Ébredő Magyarok Egyesülete ragasztotta szemünk elé, okulásunkra.

Éhezünk! – mondja érdemben a plakát. Én pedig azt mondom, hogy éhezik az, aki éhezik, de nem mindenki éhezik. Vannak, akik nem éheznek, hanem bőségesen és kitünően táplálkoznak, ötfogásos ebédet esznek, mindenből csakis a legfinomabbat, ebéd után pompásan megfeketéznek és médiára, vagy igazi egyiptomi cigarettára gyujtanak. Vannak, akik valamivel szerényebbek, de még mindig igen kitünően élnek. Vannak, akik gyengén táplálkoznak és vannak, akik éheznek. Ezt különben a plakát is igy gondolja, eddig nincs is nézeteltérés köztem és a plakát között. Olvassuk tehát tovább a plakátot és nézzük meg, hogy kik azok, akik a plakáton keresztül kiáltják a szörnyü szót, hogy: éhezünk. Kik éheznek? Azt kell az első szóról hinnünk, hogy a jajszavas plakátot azoknak a szánandó embereknek a közössége bocsátotta ki, akik éheznek. Mert hiszen többes számban, többen beszélnek, sőt kiáltanak hozzánk és azt kiáltják, hogy: éhezünk.

»Mi hét esztendő nyomoruságától összetört magyarok még mindig csak éhezünk.« Helyes. Mi, akik éhezünk e hazában, – magamat is közéjük számitom, – magyarok vagyunk. Legalább is olyan magyarok, mint akik, hogy ugy mondjam, nem éheznek. Tehát: mi, éhező magyarok.

»Hát nem mi dolgozunk a pesti gyártól kezdve a magyar termőföldön át a bányák mélységéig minden munkahelyen?« Helyes, mi dolgozunk, azaz mi éhezők, illetve: mi dolgozók éhezünk. Mert ugyebár elsősorban az nem tud megélni, aki csak a munkaerejével rendelkezik, akinek vagyona nincs, aki nem vállalkozó, aki nem köt üzletet, aki a munkabéréből akar megélni, nevezzék azt fizetésnek, vagy akár honoráriumnak. Azaz mégsem egészen helyes. Mert talán mégis nekünk éhezőknek más közös ismérvünk is van, mint az, hogy magyarok vagyunk, minket más alapon lehetne és kellene egységbe foglalni, mint a magyarságunk alapján; mert nem minden magyar éhezik. A plakát magyarokról beszél, holott nem a magyarok éheznek, hanem más kategória az, amely éhezik. Ezen a ponton már gyanum támad, már kezdem kétleni, hogy végig egyetérthessünk, én és a plakát.

»A teritett asztalhoz még sem mi ülhetünk!« Bizony nem! Mi éhezők nem ülhetünk a teritett asztalhoz! Nem mi magyarok. Mert vannak magyarok, akik ugyancsak teritett asztal mellett ülnek. Kezd nekem ez a plakát zavaros lenni.

»Munkánk gyümölcsének lefölözője: a láncoló árdrágitó autokon robog el szenvedéseink és szégyenünk vagonlakásai mellett!«

Hohó! Itt valami tévedés van, itt baj van. Két kategória van ugyanis, éhezők és nem éhezők. A plakát rólunk beszél éhezőkről. A mi nevünkben szól. A másik kategóriának, a nem éhezőknek, azonban csak egy csekély részét emliti, a láncoló árdrágitókat. Ebbe én nem mehetek bele. Én kilépek ebből a plakátból, az én nevemben ez már nem szólhat, én már nem kiáltok e szón keresztül, hogy: éhezünk. Mert én igazságos ember vagyok és az ilyen sikkasztást, hogy csak a láncolókról beszéljenek, a másféle összes nem éhezőket pedig elhallgassák, ezt nem irom alá. Ez nem igy van, ez hamis, ehhez nekem, bár éhezem, már semmi közöm nincsen.

Nézzük tovább, mit mondanak még ők, akik azt állitják, hogy éheznek. Őszintén megvallva, most már kételkedem abban is, hogy éheznek. Tudom én nagyon jól, hogy vannak sokan, akik éheznek, de, hogy ők is éheznek, akik a plakátot kibocsátották, ez még nem biztos. Attól még semmi esetre sem biztos, mert ők mondják. Hiszen azt már látom, hogy bizonyos dolgokban legalább is tévednek.

»A hazafiságot és a vele járó nyomort vigyorogva nézi barok és kávéházak jóléttől görnyedő asztala mellől, amig nekünk az észbontó drágaság hullámai… kiölik szivünk minden jó érzését.« Na, ezt nem ajánlanám. Ha a jó érzés kivész belőlünk, azzal még nem szününk meg éhezni.

»Ő uralkodik tovább, gyülöli a magyart…« Ki a csodáról van itt szó? Ki gyülöli a magyart? A csehekről beszél ez a plakát, vagy a románokról? Még azokat sem vonnám egy kalap alá ilyen föltétlen bizonyossággal.

»Hát nem mozdul meg egy komolyan segiteni akaró kéz?«

»Mozduljon meg hát a keresztény magyarság!« Mondom, hogy erről van szó! Egy kis mozgásról. Testi mozgásról, egy kis sportról. Ettől jó étvágyunk is lesz, és, mondom, rögvest lesz ennivaló, rogyásig, mindnyájunk számára. Igy hiszik ezt az ébredő magyarok. Akik a plakátot irták. Legalább ők igy mondják. Ők, akik azt mondják magukról, hogy éheznek. Akik az éhezők nevében, a mi nevünkben, beszélnek.