Az én barátom
René Maran regényt irt, amelynek cime: Batouala. Francia regény ez a Batouala s érte René Maran megkapta a tavalyi Goncourt-dijat. A Goncourt-dijról tudnivaló, hogy egy esztendei időtartartam legérdekesebb és legsulyosabb uj talentumának jár.
A Batouala kitünő regény, René Maran igazi iró s ismeretlenül is barátom nekem. Lelkemnek rokona ő, barátom és kollégám, földim, szivem szerint való embertársam. Hogy mi minden ő? Jeles ember. Gondolkodó. Mélyen érző. Jól látó. Férfi. Harminc és egynéhány éves – ennyinek látom a friss francia példányon, amely fotografiáját hozza. Egész mellékesen még gyarmati hivatalnoka is a francia államnak, Afrikában a Kongó tájékán. No meg azután néger is – erről csaknem megfeledkeztem – Martinique szigetéről való néger; ez ugyan nem fontos, még csak kuriózummá sem teszi azt a tényt, hogy ő sokkal közelebb áll hozzám, mint bármelyik kisgazdaképviselő, aki a botbüntetést megszavazta.
Ha a sors négy fal közé juttatna egy ilyen bottal büntetővel, aligha tudnék vele két szót váltani; a Tejut távolsága a Földtől kicsiny ahhoz a végtelen ürhöz képest, amely bennünket akkor is elválasztana. Hogy ő is magyarul beszél? Hogy talán egy vallásban nevelkedett velem? Parányi esetlegességek ezek ahhoz a kiáltó lényeghez képest, hogy ő bottal büntet.
De, ha René Marannal, az én barátommal, kerülnék össze, mennyi mindent tudnánk beszélni, mennyi mindenről tudnánk egymásnak panaszkodni, – mert a mi fájdalmaink azonosak. Ha beszélnénk Verdiről, Renoirról, Platonról, Marxról, a grammofonról, a déli sarkról és a dróttalan táviróról (a bottal büntető kisgazdával még a mütrágyáról se!), végül szóba kerülne a Batouala. Elmondaná ő a regény keletkezését, hogy kikről mintázta az alakjait s a mesének mi volt a reális magja. Keserüen panaszkodna nekem a franciákra és általában a fehér emberre, aki igazságtalanul és kegyetlenül bánik a négerrel. Ezt különben a Batoualában meg is irta s – az előszó igérete szerint – még sokat ir majd erről a témáról. (A siralmak még a börtönön keresztül is feltörnek a magasba, hogy verjék az egek falát!)… Én meg panaszkodnék a barátomnak a botbüntetésről. A botbüntetésről és mindarról, amit ez a szó jelent. Arról a szellemről, amelyből a büntetés e neme sok egyéb istencsapásával egyetemben, fakadt.
Mi mindenben egyetértenénk. Ő panaszkodna a fehér emberre, hogy kegyetlen és igazságtalan a négerhez – és én is négerpárti vagyok. Mert ha az egyik ember bántja a másikat, én ellenállhatatlanul és tántorithatatlanul és mindörökké annak a pártján állok, akit bántanak. És Maran is igazat adna nekem, amikor én beszélnék. Maran, a néger-francia iró és én, bizonyára nagyon jól értjük egymást, de az ostoba emberek nem értenek meg bennünket.
Én értem a Batoualat és a lelkembe befogadom minden szavát. De én is irtam egy könyvet, melyet – sajnos – Maran nem olvashat. Nem regény, csupán napi használatra szánt elmélkedő, agitáló irat, néhány szó azért, hogy az emberek jobbak legyenek. Hogy küzdjék le gonosz indulataikat s ha már megvannak bennük a gonosz indulatok, átszellemitve éljék ki azokat. De embert ne nyuzzanak, tiz liter vizet egyszerre senkivel ne itassanak és ne kasztráljanak, ahogyan ezt cselekedték; ilyesmiket ne helyeseljenek, ahogyan ezt tették; kapu alatt éjjel fütykössel ne leskelődjenek, amit szintén nem átallottak; mindezeket, ha megtörténnek, ne igyekezzenek »megérteni«, mint ahogy megértették, nem ugyan az eszükkel, de a rokon gonoszindulatukkal, és ne higyjék el, mert nem igaz, hogy Bors László, vagy Paranyacsura Piroska szökést kiséreltek meg, amikor lelőtték őket.
Az élet: harc. De minden harc megvivható a lovagiasság szabályai szerint, ha sokan vannak is, akik roncsoló lövedéket használnak s nyilaikat, mielőtt ellövik, méregbe mártják. Ne akarjon senki, mert ugy nem kell és nem is lehet uj gazdasági rendet teremteni, hogy aki öt üveg uborkát félretesz a spájzába, azt halálra itélik, – de nem okvetlenül muszáj azt a gépiróleányt sem, aki a Szellemi Termékek Országos Tanácsának a »Karamazoff testvérek« forditását gépelte, a hajánál fogva felakasztani. (Ne tessék azt sem elhinni, hogy ez hazafias elkeseredés, vagy keresztény szeretet!)
Csupán a szó durván egyenes értelmében van e könyvben zsidókról szó. Igazában nem a zsidókért, hanem a bántalmazott emberért beszélek, legyen az szegényember, vagy »burzsuj«, akár ha szocialista, vagy »kommunista«, vagy legyenek az ártatlanul bántottak akár az orosz cár leányai, akiket szegényeket, a jekaterinburgi pincében, mint nyulakat az erdőben, puffogtatott le a buta és gonosz ember. Rettentően hatalmas az ellenség: a butaság és a gonoszság; ellenük szót emelni szinte kómikus tett, de nem vagyok szerénytelen, hangos csupán a jajszavam, élénk csupán az iparkodásom, könyvem értelmét azonban mindössze annyiban szabom meg: Ha a gonoszságra lehet bujtogatni – már pedig, hogy lehet, azt tapasztaltuk, – akkor hinnünk kell abban is, hogy a jó szónak is van valami hatása, ha mindjárt százszor kisebb is, mint a bujtó sziszegésnek.
Lehetne itt szó akár vörös, akár fehér terrorról, inkvizicióról, vagy a reakció eszmekörének fojtó gázáról, esetleg a szabadjára engedett kapitalizmus lelketlen tultengéséről, – de én antiszemitizmusról beszélek. Az antiszemitizmus ma az a harctér, amelyre leszállva az igaz ember szembe találja magát valamennyi fajta gonoszság katonáival. Aki az antiszemitizmust támadja, az nem okvetlenül zsidó érdek uszályhordozója, hisz’ maga az antiszemitizmus is, még akkor is, ha csakugyan zsidóra céloz, a szegényembert találja. Én láttam egy kávéház ablakából a kurzus antiszemitizmusát. Az Oktogonon keresztül sisakos és szuronyos katonák közrefogva kisértek egy ötven főnyi tömeget. Kirohantam a kávéházból, hogy jól megnézzem és feledhetetlen emlékül eltegyem magamnak, mi történik itt már megint! Az ötven főnyi tömeg fázó, mezitlábas, piszkos, éhes emberek voltak, férfiak, asszonyok és gyermekek, mind zsidók ugyan, de mind szegények és ártatlanok. Valahová a fenébe toloncolhatták őket, bizonyára azért, mert a cipőzsinórt nyolc koronáért vették és tizért árulták, – hogy mennyit kerestek ezen az üzleten, mutatta a külsejük. És amikor elszorult szivvel visszamentem a kávéházba, megállapitván százezredszer, hogy jaj annak, akinek nincsen tizezer hold földje, vagy három sarokháza, esetleg egy üzemképes gyára, hát az ablakom előtt robog el a gazdag zsidó – Duna-Tiszaközti nagybirtokos – akkora automobillal, mint egy hadihajó, a szájában akkora szivarral, mint egy szőlőkaró, arca hagymaszinben virul a boldogságtól. Én azt mondtam, látván a szivaros autózót, hogy hála Istennek, bár mindenkinek ilyen jól menne a dolga, mégis csudálkoztam a kurzus arcátlanságán, hogy ezt a két jelenetet igy egymás mellett, térben és időben, antiszemitizmusnak meri nevezni. Ha nem is mondja egyenesen és szószerint antiszemitizmusnak, de keresztény és nemzeti iránynak minden esetre.