GRÓF TISZA ISTVÁN1)
I.
Soha még magyar államférfinak nem voltak olyan szenvedélyes ellenségei és talán egyiknek sem voltak olyan odaadó hívei, mint gróf Tisza Istvánnak.
Sorsa egy halálraítélt birodalom vezető államférfiává tette; életműve reménytelen küzdelem volt a végzet hatalmával szemben.
Politikai ellenfeleitől őt, az alkotót, elválasztotta az a mély szakadék, amely az élet és az elmélet, a cselekedet és az ábránd között tátong. Magyarország sohasem szűkölködött politikailag iskolázott agyvelőkben, de a nemzeti hanyatlás korszakában több volt a közéletben az analitikus, mint az alkotó tehetség és ritkán volt még államférfi, aki a kritikának olyan gyilkos pergőtűzében élt és küzdött volna, mint Tisza gróf.
Kétségtelen, hogy úgy a szeretet, mint a gyülölet, amely a közélet küszöbétől a sírjáig kísérte, nemcsak a politikusnak, hanem az embernek is szólt. Élesen körvonalazott egyénisége az emberi nagyság erejével sodort magához bizonyos jellemeket, míg másokból szenvedélyes ellenkezést váltott ki; közömbösen azonban nem hagyott senkit.
Minden gondolata és érzése azé a fajmagyarságé volt, amelynek széles rétegei – és ez apai öröksége volt! – bizalmatlanul és elutasítóan állottak szemben az ő politikájával és ő ebben látta életének tragikumát.
Halála után, amely a nemzeti vértanuság komor glóriájával ragyogta körül homlokát, a magyar közvélemény ugyan revízió alá vette Tiszáról mondott ítéletét, de az egymásnak ellentmondó nézetek hullámverése még ma sem símult el teljesen.
Ezért talán érdemes lesz, hogy közelebb merészkedjünk különös jelenségéhez.
II.
A Tisza-család abból a tiszántúli kálvinista köznemességből sarjadt, amely mindenkor a nemzeti- és szabadságmozgalmak erjesztő kovásza volt. Ezt a társadalmi réteget a bécsi udvar örökké éber bizalmatlansága a nemzet táborába szorította és függetlenségre és harciasságra nevelte.
A Tiszák hamar kinőttek a kisnemesek soraiból; az erdélyi fejedelmek alatt már névre és tekintélyre tettek szert. Bár száz esztendő óta sűrűn összeházasodtak az első protestáns mágnásházakkal és nagy földbirtokot szereztek, a legújabb időkig tagjai maradtak annak a nemesi osztálynak, amely önmagát Magyarország középosztályának nevezi. Tisza István, aki a grófi koronát a nagybátyjától nyerte örökbefogadás útján, mindenkor a magyar gentry tipikus és fényes képviselője maradt.
A geszti kúria másfél évszázad óta a Tiszák fészke. A Mária Terézia ízlésében épült ház, amely a nyári hőségtől megaszalt és szikes foltoktól megrágott széles bihari rónán áll, előkelő mintaképe a vidéki nemes otthonának.
Ebben az úrilakban, ahol a fiatalok szinte babonásan tisztelték az öregeket, az élet célját a kötelességteljesítésben keresték.
A Tiszák élete hármas csillagkép uralma alatt folyt: a biblia, a nemzeti politika és – igenis! – a paripa. A ház bibliás alaphangjába magyaros motivumként belezengett a lókultusz. A Tiszák vallásos puritánok voltak, de puritánok, akik vágtató ló hátán ültek.
A geszti földesurak tenyésztették a vármegye leggyorsabb járású négyesfogatait és legkitünőbb hátas lovait. Már a kastély külső képe is figyelmeztetett az urak kedvtelésére: a nyitott folyosón tucatszámra heverésztek az agarak, vakmerő vadászlovaglások tanui és segítői, a park széles pázsitján pedig, dámvad helyett, karcsú félvércsikók legeltek.
Meg kell jegyeznem, hogy a geszti urak, bár régóta nem került ki közülök hivatásos katona, ifjabb éveikben férfias-katonás benyomást tettek. Érzéseiket szinte túlzott szemérmetességgel titkolták; érdes és száraz hangon szerettek beszélni; a keleti hízelgésnek a mi politikai köreinkben szokásos elmés és ruganyos formáival idegenül és értelmetlenül állottak szemben. Sportszenvedélyükből következett, hogy szinte föltétlen tiszteletet éreztek a személyes bátorság, a testi erő és ügyesség minden megnyilvánulása iránt.
Volt idő, midőn Tisza Istvánt junker-nak szerették nevezni. Porosz értelmében alkalmazták a szót és junkerpolitikáról is beszéltek. De soha még melléknevet nem választottak meg rosszabbul. A mélységes komolyság, amely eltöltötte Tiszát, a keresztény alázatosság, amellyel az életet szemlélte, lényének fanatikus bátorsága inkább Ó-Anglia hatalmas és félelmetes puritánjaira emlékeztette az embert.
Tisza István édesapja Tisza Kálmán volt. Mint politikai összeesküvő kezdte és – miként Ferenc József király idejében annyi forradalmár – a korona bizalmi emberévé lett.
Alkalmasint ő volt a magyar parlament legfinomabb emberismerője és legelmésebb vitatkozója; ezekkel a képességekkel tizenöt esztendeig tudta magát a viharoktól körülzúgott miniszterelnöki székben fenntartani. Az ő kormányzása idején olyan mértékben érvényesültek a magyarság hatalmi vágyai, amennyire az a kettős monarchia határain belől egyáltalában lehetséges volt, de ugyanakkor beállott a nemzeti társadalom belső meghasonlása is, amelynek végzetes következményeit később Tisza István is sínylette.
A magyar nép, vagy legalább annak tekintélyes része, amelynek lobogó lelkesedése árkon-bokron át követte Tisza Kálmánt ellenzéki vezér korában, elkeseredetten elkanyarodott tőle, midőn a vezér Deák Ferenc pártjával fuzionált és ezentúl csak udvari és osztrák érdekek bajvívóját akarta benne látni.
Tisza Kálmán és a különböző szabadelvű kormányok, amelyek örökébe ültek, abban a kényszerhelyzetben találták magukat, hogy a magyar nép zöme ellenére kellett magyar nemzeti politikát csinálniok és ehhez – gyakran a választási korrupció eszközeivel – meg kellett nyerniök a szláv és román választók támogatását, míg a fajmagyar tömegek politikai ösztönei függetlenségi álmokban és a valóság meddő tagadásában élték ki magukat.
Tisza István 1861-ben született, mint öt testvér közül a legnagyobbik. Édesanyja Degenfeld-Schomburg Helén grófnő volt.
Gyermekéveit felváltva a geszti úrilakban és a budai szép kis empire-palotában töltötte, ahol a magyar miniszterelnökök hivatali lakása van. Egyetemi tanulmányait Heidelbergben és Berlinben végezte. Az utóbbi egyetemhez különben családi hagyományok is fűzték: édesapja és annak testvérei a maguk idejében ugyancsak ott tanultak.
Bizonyos, hogy az egész Tisza-nemzetség különös előszeretettel volt a poroszok iránt, akikben talán valami lelki rokonságot fedeztek fel. Mint polgári és szabadelvű gondolkodású emberek közelebb állottak a brit alkotmányos szellemhez, főleg a szigetlakónak a királyához való tisztult viszonya volt nekik rokonszenves, de az út, amelyet a poroszság Jéna és Szedán között megtett, ez az út nekik, a nemes és fegyelmezetlen nép fiainak, a szervezett erő nagyszerű diadalútja volt.
Az idősebb Tisza poroszbarátsága a gyakorlati politikában is érvényesült. 1870-ben, a német-francia háború kirobbanásakor, az akkor még ünnepelt ellenzéki vezér volt az, aki a magyar országgyűlést rászorította a semlegességi nyilatkozatra, ezzel becsapván az ajtót bizonyos magas bécsi körök kalandos tervei előtt; kilenc esztendővel később pedig Tisza Kálmán, akkor már miniszterelnök, buzgón segédkezett gróf Andrássy Gyula külügyminiszternek a német szövetség megkötésénél.
A nagy megértés, melyet Tisza István érzett Németország és a poroszok iránt, «Szadovától Szedánig» című történelmi tanulmányában nyert kifejezést, amelyet kevés idővel második miniszterelnöksége előtt bocsátott a nyilvánosság elé.
III.
Gróf Tisza István politikai pályája 1886-ban kezdődött, midőn elsőízben választották országgyűlési képviselővé. Megjelent a régi Házban, amelynek ellenzéki pártjai szívós elkeseredéssel ostromolták édesapja kormányát. Nem fogadták valami nagy rokonszenvvel, a Herbert-et látták benne. Rövidesen azonban elejtették ezt a kicsinylő melléknevet. Rokonszenvesnek most sem találták, de belátták, hogy nagyképességű férfi, aki – az ellenzéki mentalitás értelmében – még veszedelmes is lehet.
Bár Tisza István fiúi hódolattal szerette édesapját és bár a közéletben sokáig Tisza Kálmán politikai elveinek örököseként szerepelt, a valóságban teljesen ellentétes jellemű férfiak voltak. Az öreg Tisza volt az államférfiak legsímulékonyabbja. Nagy emberismerő létére, aki egyébként mentes volt minden hiúságtól, szívesen kerülte meg az útjában emelkedő akadályokat. A politikában nem az elvekre, inkább az emberekre vetette a fősúlyt. Nem volt az emberek megvetője, de éppen csak annyira becsülte felebarátait, amennyit megértek.
Tisza István testileg is egész fejjel nagyobb volt édesapjánál. Míg az apa hihetetlen szívóssága mellett is korán megvénült férfi benyomását tette, addig a fiú halála napjáig a vasizmú és acélidegzetű, karcsú növésű atléta maradt. Teste, amely szemmel láthatóan nem ismert sem betegséget, sem fáradtságot, Isten remek ajándéka volt. Napokat tudott nyeregben vagy havasi vadászaton eltölteni; órákig játszott tenniszt az izzó augusztusi napfényben; kifáraszthatatlan volt a vívóteremben és tánc közben; miniszterelnök korában pedig azzal lepte meg a világsajtót, hogy versenydíjat nyert mint úrlovas.
Külseje és életmódja akkor változott csak meg, midőn hályogoperáción esett át és utána vastag lencséjű szemüveget kellett hordania.
Míg az öreg Tisza szívesen kerülte meg az akadályokat, addig az ifjú szerette a gyökeres megoldásokat. Egyébként nem volt benne semmi a diplomatából; ahhoz nagyon is komolyan vette önmagát és felebarátait. Több volt a diplomatánál: született vezér volt. Széles szemszöge, amely felölelte a nagy egészet, csodálatos sugalló ereje, amely lelkesíteni tudta pártjának szkeptikusait és bátorsággal tudta eltölteni a gyöngéket és gyávákat, végül rettenetes energiája, amely nem szörnyedt vissza a fellegekig tornyosuló akadályoktól sem, a nép hivatott vezérévé avatták.
Ambiciója szédítő magasságok felé kalauzolta, de a hiúság és irígység, mint egyáltalában minden, ami kicsinyes, távol esett tőle. Bár évekig tombolt körülötte a gyűlölet dühös orkánja, ő maga senkit és semmit sem gyűlölt, mert alapjában véve jó és egyszerű ember volt. Csak időközönkint, mikor azt hitte, hogy a nemzet életérdekeit kell megvédenie, lobbant föl benne a fanatizmus komor tüze, amely tízszeresen fokozta erejét és bátorságát.
A valóságban nem volt sem arisztokrata, sem demokrata, nem volt sem legitimista, sem köztársasági, a valóságban ő csak magyar volt. Ragaszkodott az uralkodóházhoz, meg akart egyezni Ausztriával és konzervativ politikát akart folytatni, mert meg volt róla győződve, hogy így szolgálhatja legjobban nemzetét. Ha azonban ellenkező nézeten van, akkor olyan izgató és forradalmár lesz belőle, amilyent Kossuth Lajos óta nem látott a világ.
Mint a talpig férfiak általában, fölötte szemérmetes természetű volt és gyűlölte a fellengős szavakat; a magyarságot azonban azzal a forró, fájdalmas és áldozatkész szeretettel szerette, amely, úgy látszik, a boldogtalan nemzetek örökrésze.
IV.
Tisza István éveken át mint a jövő embere szerepelt; úgy látszott, mintha a korona egyelőre még vonakodnék szolgálatait igénybe venni, miként az ember nem szívesen használja a túléles pengét. Végre 1903. október 26-ikán, mikor a végleg elzüllött magyarországi helyzet Schönbrunnban megint egyszer kívánatossá tette az erős kéz politikáját, megbízták kabinetalakítással.
Bánffy Dezső báró 1896-iki erőszakos választásai óta, amelyek jóformán kiirtották az ellenzéket, passzivitásba szorították a nemzetiségeket és szörnyű keserűséget hagytak vissza az országban, a magyar alkotmányosság a süllyedés jeleit mutatta.
Az obstrukcióból elfogadott parlamenti fegyver lett. Az ellenzék meg volt róla győződve, hogy hazafias kötelességet teljesít, ha lehetetlenné teszi a képviselőház munkáját. Gazdasági kérdéseken kezdődött az ellenállás, később szembehelyezkedett a katonai javaslatokkal, de megesett az is, hogy az obstruáló pártok összekülönböztek azon, mi is legyen az obstrukció végső célja. Az obstrukcióból romboló erő lett, amelyet az ellenzéki vezérek nem tudtak már megfékezni.
A Bánffy-kormány elvérzett ebben a harcban. Helyébe lépett a Széll-kabinet, amelynek elnöke a közjogi alapon álló pártok egyesítését tervezte és a forrongó közhangulatot tüntető lojalitásával akarta lecsendesíteni.
Bár a baloldalon sok tisztelője és jóbarátja volt Széll Kálmánnak, kormánya mégis az obstrukció áldozata lett, amely most már mintha végleg függetlenítette volna magát minden politikai, sőt emberi logikától. Miután gróf Khuen-Héderváry kormánya is tönkrement a meddő és elkeseredett harcokban, végre gróf Tisza István ragadta kezébe a kormányrudat.
Az ellenzéki pártok jól tudták, mit várhatnak Tiszától és ellenszenvüknek viharos kitörésével köszöntötték a piros bársonyszékben.
Az új miniszterelnök szarván fogta a bikát, midőn választóihoz intézett levelében bejelentette a képviselőház házszabályainak reformját. A reformot egyébként már az ellenzék gondolkodó politikusai is elkerülhetetlennek tartották, mert hiszen a tapasztalás igazolta, hogy az elszánt kisebbség, amely ismeri a járást a régi házszabályok paragrafusbozótjában, rá tudja erőszakolni a maga akaratát a többségre. A baloldal azonban egy elméletet faragott magának, amelynek értelmében az ilyen reformot csakis a kisebbségek beleegyezésével szabad megvalósítani; olyan kormány pedig nem akadt, amely képes lett volna megfizetni az árat, amelyet a kisebbségek beleegyezésük fejében követeltek.
V.
Az 1904. november 18-iki emlékezetes ülésen Tisza döntő támadást intézett az obstrukció ellen. Meglepetésszerűen és en bloc megszavaztatta a többséggel az új házszabályokat. A puccskísérlet – mert az volt – arra ösztönözte az ellenzéki pártokat, hogy koalícióra lépjenek egymással; harci kiáltásuk a restitutio in integrum volt.
Tisza feloszlatta a képviselőházat és a nemzethez appellált; meg volt róla győződve, hogy a józan magyar nép torkig van már a förtelmes parlamenti botrányokkal. Csalódott. A november 18-iki puccskísérlet a felháborodás viharját váltotta ki az országos közvéleményből, s az 1905. évi januári választásoknál, amelyeket a Tisza-kormány teljes pártatlansággal vezetett, a régi szabadelvű párt, amely annyi vihart túlélt, hogy szinte már halhatatlannak látszott, megsemmisítő vereséget szenvedett. A nemzet nagy többsége Tisza ellen nyilatkozott. Az oroszlánugrás nem sikerült.
Az ellenzék hajóját egy nemzeti érzelmi hullám emelte magasra, amely hullám már 1896-ban, Magyarország ezredéves ünnepén, dagadni kezdett, és amely most elérte a maga tetőpontját. Ez a hullám sok tiszta lelkesedést, de egyszersmind sok szennyet is hozott a felszínre.
Tisza bukása hazafias örömmámorba ejtette az országot, hiszen nem kevesebbről volt szó, mint arról, hogy felvirradt a nemzeti nagyság hajnala. Nálunk mindig akadtak jámbor lelkek, akik olyasmit hittek, hogy egyszerű képviselőházi határozattal meg lehet valósítani az egységes és független nemzeti államot.
Első győzelmi mámorában a koalició megelégedett annyival, hogy a nemzeti engedmények minimumaként a magyar vezényleti nyelvet követelte és hogy az impedimentum publicae honestatis elvének proklamálásával másodrendű hazafiakká bélyegezte politikai ellenfeleit.
A lelkesedés és a gyűlölködés, az áldozatkészség és a haszonlesés napjaiban megindult a tulipán-mozgalom is, amely a társadalmi propaganda eszközeivel hirtelen fel akarta lendíteni a magyar ipart.
A király a fényes öreg katonát, báró Fejérváry Géza táborszernagyot és gárdakapitányt bízta meg azzal a kínos feladattal, hogy hűtse le a nemzeti lelkesedést, amely immár elérte a forrpontot. A Ferenc Ferdinánd-féle tervet vették elő, amely demokrata választójogot akart adni az országnak, hogy azután a nemzetiségek, a proletárok és polgári radikálisok segítségével egyszersmindenkorra kicsavarja a hatalmat «a magyar oligarchia» kezéből.
Fejérváry báró egy hivatalnok-minisztérium élén jelent meg a képviselőházban, ahol azonban egyhangú bizalmatlanság fogadta. Tisza gróf is hátat fordított az alkotmányellenes kormánynak, a koalició pedig megkongatta a vészharangokat és kiadta a törvényhatóságoknak a nemzeti ellenállás jelszavát. 1906 február havában királyi biztos feloszlatta a munkaképtelen képviselőházat, a palotát – teljesen felesleges módon – katonaság szállotta meg. Április havában a be nem avatottak nagy meglepetésére megegyezés jött létre a koalició és a kormány között. A koalició Wekerle Sándor elnöksége alatt kormányt alakított, Fejérváry báró pedig megszabadult a nem az ő testére szabott szereptől.
VI.
A nemzeti kormány (így nevezte magát a koaliciós minisztérium), amelyet az országos közvélemény ujjongó örömmel és túlcsigázott reménységekkel üdvözölt, már megalakulása napján nagybeteg volt. Beteggé tette az a hazugsága, hogy a baloldali pártokat, amelyek a dualisztikus államrendszer ellen folytatott küzdelmüknek köszönhették népszerűségüket, most ugyanennek a dualizmusnak védelmére kellett felsorakoztatni.
Tisza gróf időközben Gesztre ment önkéntes számkivetésbe. Gazdálkodott és történelmi tanulmányokba mélyedt, egyébként pedig olyan lojálisan megőrízte semlegességét a kormánnyal szemben, hogy még bizalmas körben is tartózkodott minden bírálattól. Most már belátta, hogy hibázott és tudta, hogy politikai remeteségéből csak a nemzet hívó szava válthatja meg.
Ez az időpont azonban hamarább eljött, mint bárki hitte volna. A kormány, amely «nemzeti vívmányokkal» volt adósa a feltüzelt közvéleménynek és amely tudta, hogy a bécsiektől most semmit sem várhat, a vasúti pragmatika dolgában a horvát érzékenység költségére óhajtott babérokat szerezni. A horvátok azonban bőszülten védekeztek és a magyar képviselőházban ülő delegáltjaik az obstrukció kipróbált fegyveréhez nyultak.
A horvát obstrukció végleg ad absurdum vezette a koalició által nemzeti szentségként tisztelt régi házszabályokat, mert bebizonyította, hogy a Ház egy kisded csapatja, még ha nincsenek is tartalékjai a budapesti sajtóban és a magyar közvéleményben, igenis meg tudja fojtani a képviselőházat. Végül az a tragikomikus helyzet állott elő, hogy a koalició, amely a parlamenti kisebbség jogainak védelmében verekedte ki magának a hatalmat, kénytelen volt maga revízió alá venni a házszabályokat.
1909 őszén a «nemzeti kormány» beadta lemondását. A nemzet már akkor cserben hagyta Wekerlééket, az udvar jéghidegen bánt velük, a vezérek viszálykodtak, a pártok kiábrándultak és fáradtak voltak. Senki sem siratta meg a távozókat, kivéve talán azokat a «nemzeti őrszemeket», akiket álláshoz és kenyérhez juttatott a koalició.
Tisza István útja, midőn újból megjelent a fórumon, diadalút volt. Bejárta az országot és miközben szétzúzta a koaliciós rendszer utolsó bástyáit, életében először megismerte a népszerűséget.
A Szabadelvűpárt, amely Nemzeti Munkapárt néven újból föltámadt hamvaiból, döntő győzelmet szerzett az országos választásokon. A győzelem Tisza István személyes sikere volt. Ő volt most Magyarország legnépszerűbb embere.
VII.
Az ellenzéki pártok akkor riadtak föl aléltságukból, midőn gróf Khuen-Héderváry, akit a választások után kormányalakítással bíztak meg, az ujoncjutalék fölemelését kérte. A honvédelmi miniszter ezúttal is az Európa egén felvonuló viharral példálódzgatott.
A 48-as Justh-párt válasza az obstrukció volt. Meg kell állapítani, hogy a vármegyék és városok ezúttal szinte kivétel nélkül tiltakoztak a parlamenti anarchia ellen. A tárgyalások, amelyeket a rend helyreállítása érdekében folytattak, jégre vitték és elbuktatták a Khuen-Héderváry-kormányt.
Lukács László lett az új kormányelnök, míg Tisza Istvánt a képviselőház elnökévé választották.
Tisza azzal a szándékkal foglalta el helyét, hogy törik-szakad, de ki fogja írtani az obstrukció szellemét, amely Szent István birodalmában már olyanféle állapotokat teremtett, mint a liberum veto a régi Lengyelországban. Első, balsikerű kisérlete arról győzte meg, hogy minden az elnök személyén fordul. Tapasztalataiból, amelyekért oly nagy árt fizetett, úgy vonta le a következtetéseket, hogy maga ült bele az elnöki székbe.
1912. évi június 4-ikén az új elnök, a házszabályok nyiltan bevallott megsértésével, megvonta az ellenzéki távszónokoktól a szót és megszavaztatta a véderőjavaslatot. A vad jelenetek, amelyekkel az ellenzék az elnöki intézkedést fogadta, arra ösztönözték a Ház mentelmi bizottságát, hogy több képviselőt kitiltson bizonyos számú ülésről. Mivel a kitiltott képviselők ellene szegültek a határozatnak, Tisza rendőri karhatalommal eltávolította őket az ülésteremből.
A képviselőház ezentúl napról-napra szörnyű jelenetek színhelye lett, az ország egész politikai társadalma szenvedélyes izgalmak között élt, csak Tisza István haladt tovább vas következetességgel megkezdett útján.
Június 7-ikén az általános feszültség erőszakos kirobbanáshoz vezetett: midőn a rendőrség újból megjelent az ülésteremben, egyik ellenzéki képviselő három revolverlövést adott le az elnökre. A lövések célt tévesztettek és a merénylő öngyilkos szándékkal megsebesítette önmagát. A merénylet az ülésteremben történt, de Tisza nem látta szükségesnek, hogy ezért megszakítsa az ülést, még kevésbbé gondolt arra, hogy akárcsak egy hajszálnyira is letérjen útjáról.
A merénylőt az esküdtbíróság fölmentette, ellenzéki arisztokrata családok fiatal leányai pedig virággal kedveskedtek neki. Ezek már cikázó villámok voltak, amelyek élesen megvilágították Magyarország komor jövőjét. A budapesti polgárbíráktól, akik tüntetve fölmentették a revolverhőst, nem lehetett várni, hogy adott alkalommal meg tudják védeni városukat a rendbontókkal szemben, az arisztokrácia balga szűzei pedig nyilvánvalóan egy rothadt társadalom virágai voltak.
Néhány nappal később az ellenzéki pártok távollétében megszavazták az új házszabályokat. A nemzeti munkapárt tehát agyonverte az obstrukciót, de eltemetni nem tudta és a holttest nemsokára kellemetlen módon jelentkezett.
A gróf Tisza István módszere nagyon merész volt. Miután tudatosan megsértette a törvényes formákat, hatósági karhatalmat vett igénybe álláspontja megvédése céljából és egyszerüen kidobatta az országgyűlési képviselőket, köztük Magyarország legelőkelőbb történelmi neveinek viselőit, az ülésteremből. Bizonyos azonban, hogy Tisza erőszakos eljárásával az országot akarta megmenteni. Minden idegszálával érezte a világtörténelmi nagy vihar közeledését és tudta, hogy a monarchia fegyverkezése nagyon is hiányos. A Balkánon gonosz fordulatot vettek a dolgok; Szerbia már bejelentette örökösödési igényeit a monarchia hagyatékára. A háború küszöbön állott és a magyar képviselőház véget nem érő házszabályvitákkal töltötte idejét. Az országban megmozdultak az összes államellenes erők és a központi hatalmat megbénította a krónikus betegséggé lett kormányválság. A kormányok az örökös válságok miatt nem értek rá kormányozni.
Tisza meg volt róla győződve, hogy erőszakos eljárásával magasabbrendű kötelességet teljesít. Hite szerint csakis így lehetett a magyar alkotmányt kiragadni a mocsárból, amely már-már elnyelte. És ő meg akarta menteni, akár egy Curtius-ugrás árán is.
Vele szemben sorakoztak az ellenzéki pártok, amelyek viszont komolyan meg voltak róla győződve, hogy a technikai obstrukció fogásaival, kezdve a véghetetlen névszerinti szavazásokon és végezve a gyerektrombitán, szent és magasztos ügyet szolgálnak.
Az obstrukció történetének kietlen fejezete egyszersmind a nemzeti süllyedés fejezete. Azt lehetett hinni, hogy Magyarország történelmi osztályai, amelyek évszázadokon keresztül fényesen beváltak, végleg elvesztették politikai ösztöneiket.
VIII.
1913. június 7-ikén, miután egy botrányper, amilyenek a nemzeti hanyatlás korszakaiban sűrűn szoktak tenyészni, váratlanul elgáncsolta a Lukács-kabinetet, Tisza István lépett kormányra.
Ez neki nemcsak joga, de kötelessége is volt, hiszen a Nemzeti Munkapárt Lukács László személyében mindig csak Tisza István locum tenensét követte.
A baloldal Tisza megbizatásában hallatlan inzultust látott és megint élethalál-harchoz fegyverkezett. Átcsoportosították a 48-as pártokat és miután a két vezért, Kossuthot és Justhot, tisztelettel falnak állították, gróf Károlyi Mihály lépett előtérbe.
Károlyi a szélsőséges nacionalista ellenzék élén nemcsak újabb képviselőházi harcmodort, hanem teljes rendszerváltozást is jelentett. Eddig a függetlenségi pártok mindig a nemzeti sovinizmus lobogója alatt masiroztak, ezentúl azonban majd összefognak az összes felforgató elemekkel. Károlyi gróf összeköttetést tartott fenn a földalatti erőkkel, rajongott szélsőséges elméletekért és miután politikai pályája elején szenvedélyesen agitált a demokrata választójog ellen, most kisajátította magának Ferenc Ferdinánd választójogi programmját.
Miközben a képviselőház ülésterme újabb vad jelenetek színhelye lett és miközben Tisza, helyesen ítélve meg a jövőt, a magyarországi románokkal való megegyezést kereste, június 28-ikán megtörtént a szerajevói kettős gyilkosság és megkezdődött a világtörténelem legújabb, vértől és könnyektől ázott fejezete.
IX.
A monarchiában és külföldön egy időben gyökeret vert a hit, hogy a háborúért elsősorban Tiszát és vele Magyarországot terheli a felelősség. Hogy ez a rágalom egyáltalában visszhangra találhatott, annak két oka volt; az első Tisza István egyéniségében rejlett: ő jóbarátaira és ellenségeire mindenkor az erő, az elszántság és a harciasság benyomását tette; a másik ok lélektani természetű: azoknak, akik Magyarországot oly kegyetlenül kifosztották, szükségük volt arra, hogy bírói tógát öltsenek magukra.
Amióta azonban az osztrák köztársaság külügyi hivatala kiadta: «Diplomatische Aktenstücke zur Vorgeschichte des Krieges 1914» című közleményeit, azóta kétségtelen, hogy a magyar miniszterelnöknek semmi köze ahhoz a háborús úszítóhoz, akinek alakja jóideig kísértett a világsajtóban. A monarchia összes államférfiai közül éppen ő volt az, aki sokáig és szívósan ellene szegült a fegyveres elintézésnek. Az osztrák vöröskönyv okiratai világosan beszélnek.
Július 1-én kelt felterjesztésében Tisza gróf az uralkodóval szemben hangsúlyozza, hogy végzetes hibának tartja és nem vállalja érte a felelősséget, ha Berchtold gróf arra akarja felhasználni a szerajevói rémtettet, hogy leszámoljon Szerbiával. «A miénk volna a legrosszabb locus standi, mint békebontók állanánk az egész világ előtt és a legkedvezőtlenebb viszonyok közt nagy háborút lobbantanánk lángra. Másodszor a mostani időpontot, mikor Romániát jóformán elveszítettük, a nélkül, hogy valami pótlást nyertünk volna érte és mikor az egyetlen állam, amelyre számíthatunk, Bolgároszág, kimerülten a földön fekszik, egyáltalában nagyon kedvezőtlennek tartom.»
A július 7-iki közös minisztertanácsban a magyar miniszterelnök a jegyzőkönyv szavai szerint azt a kijelentést tette: «most már ő is úgy látja, hogy a Szerbia elleni katonai akció lehetőségével inkább kell számolnunk, mint azt közvetlenül a szerajevói merénylet után hitte volna. A Szerbia elleni meglepő támadásba, amelyet nem előzne meg diplomáciai akció (és úgy látszik, tervbe vettek ilyen támadást, sajnálatosképpen Hoyos gróf is ilyen értelemben nyilatkozott Berlinben), soha sem tudna beleegyezni, mivel ilyen esetben az ő nézete szerint Európa szemében igen rossz helyzetbe jutnánk és alkalmasint számolnunk kellene, az egy Bulgária kivételével, az egész Balkán ellenségeskedésével.»
Továbbá: «Föltétlenül követelésekkel kell föllépnünk Szerbiával szemben, de ultimátumot csak akkor adhatunk, ha Szerbia nem teljesíti követeléseinket. A követelések legyenek súlyosak, de nem teljesíthetetlenek.»
És: «Ha nem fogadják el követeléseinket, akkor ő is a katonai akció mellett volna, de már most is hangsúlyoznia kell, hogy célunk csak Szerbia megkisebbítése, de semmi esetre sem végleges megsemmisítése lehet, mivel Oroszország ezt élethalálharc nélkül soha sem engedhetné meg és mivel ő, mint magyar miniszterelnök, soha sem egyezhetne bele, hogy a monarchia Szerbia egy részét annektálja. Annak megítélése, hogy megtámadjuk-e most Szerbiát vagy sem, nem Németország dolga. Neki egyénileg az a nézete, hogy a mostani pillanatban nem kell föltétlenül háborút viselnünk.»
A vita folyamán megállapítja az elnök (Berchtold gróf), hogy: «… az összes jelenlevők a magyar királyi miniszterelnök úr kivételével oly nézeten vannak, hogy a tisztán diplomáciai siker, még ha Szerbia eklatáns megalázásával végződnék is, értéktelen volna és azért olyan követeléseket kell Szerbiával szemben támasztanunk, amelyeknek visszautasítása előrelátható, hogy katonai beavatkozással gyökeresen el lehessen intézni a kérdést.»
Berchtold gróf így ír július 7-iki fölterjesztésében: «Tisza gróf azt az álláspontot képviselte, hogy háborús akciónak csak akkor lenne helye Szerbiával szemben, ha nem sikerülne Szerbiát diplomáciai eszközökkel megalázni. Tisza gróf attól fél, hogy háború esetén Szerbia balkáni barátaival és szövetségeseivel is akadna dolgunk.» Azután: «Ezzel szemben az értekezlet összes többi részvevői a magukévá tették az általam képviselt álláspontot, hogy a mostani alkalmat fel kell használni egy Szerbia ellen indítandó háborús akcióra, mert ha tovább várunk, akkor helyzetünk csak romlani fog.»
Július 8-ikán kelt fölterjesztésében a magyar miniszterelnök kifejti a következőket: «A mindenesetre igen örvendetes berlini hírek, továbbá a szerbiai események miatt érzett jogos felháborodás, a tegnapi közös minisztertanács összes többi részvevőiben azt a szándékot érlelték meg, hogy provokálni kell a Szerbiával való háborút, hogy végleg leszámoljunk a monarchia főellenségével. Nem voltam abban a helyzetben, hogy egész terjedelmében magamévá tegyem ezt a tervet. Minden emberi előrelátás szerint Szerbiának ilyen megtámadása fölidézné Oroszország közbelépését és így a világháborút, pedig én – Berlin minden optimizmusa ellenére is – legalább is kérdésesnek tartom Románia semlegességét.» Továbbá: «Abban foglalom össze az elmondottakat, hogy az általunk provokált háborút alkalmasint igen kedvezőtlen föltételek mellett kellene végigharcolnunk, míg a leszámolásnak későbbi időpontra való halasztása, ha diplomáciailag jól kihasználjuk az időt, az erőviszonyok javulását eredményezné. Ha a politikai szempontok mellett tekintetbe veszem az államkincstár és a közgazdaság helyzetét, amelyek óriás módon megnehezítenék a hadviselést és a társadalom számára szinte elviselhetetlenné tennék a háborúból folyó áldozatokat és szenvedéseket, akkor kínosan lelkiismeretes fontolgatás után nem tudom viselni a felelősséget a Szerbiával szemben javaslatba hozott katonai aggresszióért.»
Azután: «Tehát kimért, de nem fenyegető hangú jegyzéket kellene Szerbiához intéznünk, amelyben felsoroljuk konkrét panaszainkat és preciz kívánságainkat.» És tovább: «Előrelátható, hogy Anglia minden valószínűség szerint ilyen értelemben fog nyomást gyakorolni a többi entente-hatalomra és a cárnál is latba fog esni a megfontolás, hogy ő anarchista bujtogatások és antidinasztikus gyilkos merényletek védnöke nem lehet.» És végül: «Ha Szerbia enged, akkor persze bona fide el kell fogadnunk a megoldást és nem szabad megnehezítenünk visszavonulását.»
Berchtold gróf július 14-iki felterjesztésében a következőket mondja: «Tisza gróf lemondott kifogásairól, amelyeket a rövid határidőhöz kötött ultimátummal szemben emelt, miután utaltam a katonai nehézségekre, amelyek a halogatásból származnának. Arra is rámutattam, hogy a mozgósítás elrendelése után is lehetséges volna még a békés elintézés, ha Szerbia idejében beadná a derekát.» «Tisza gróf továbbá nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a tervezett eljáráshoz csak oly föltétel mellett járulhatna hozzá, ha még az ultimátum elküldése előtt a közös minisztertanács oly értelmű határozatot hozna, hogy a monarchia – eltekintve kisebb határkiigazításoktól – a Szerbia elleni háborút nem kívánja területek szerzésére használni.»
A július 19-iki közös minisztertanácsban «a magyar királyi miniszterelnök felszólítja a jelenlevőket, hozzák meg azt a határozatot, amelytől neki, miként az utolsó megbeszélés alkalmával hangsúlyozta, a magyar királyi kormánynak az egész akcióhoz való hozzájárulását függővé kell tennie. A minisztertanácsnak ugyanis még egyhangúan ki kell mondania, hogy a Szerbia elleni akció nem függ össze a monarchia valamelyes hódító terveivel és hogy a monarchia a katonai okokból szükséges határkiigazításokon kívül, Szerbia egyik részét sem akarja annektálni. Föltétlenül ragaszkodnia kell hozzá, hogy ilyen egyhangú határozat hozassék.»
X.
Ismételten fölvetették a kérdést, hogy Tisza, miután nem sikerült megmentenie a békét, miért nem vonta le balsikeréből az alkotmányos következtetéseket? Ha ő is, miként Széll Kálmán tette a bosnyák okkupáció idejében, a nyilvánossághoz intézett szózat kíséretében kivonult volna a kormányból, akkor kétségtelenül ő lenne ma Közép-Európa legnépszerűbb államférfia.
Tisza maga mélyen hallgatott erről a kérdésről. Egyébként jellemző előkelő gondolkodására nézve, hogy évekig a vádak és rágalmak záporában állott, a nélkül, hogy bécsi kollégáinak terhére tisztázta volna magát.
Valószínűnek tartom, ő azért maradt meg kormányon, mert – okkal-e vagy ok nélkül – zavarban volt utódjának személyét illetőleg. Jól tudta, hogy a háborús állapot milyen súlyos kötelességeket fog a magyar miniszterelnök vállaira vetni. A nemzetnek külső és belső fronton kell harcolnia. A belső fronton szemben áll vele a magát csalhatatlannak valló, züllött osztrák hadvezetőség. Később a tapasztalás csakugyan azt mutatta, hogy Tisza körültekintése, bátorsága, emberszeretete és az udvarnál élvezett nagy tekintélye kell hozzá, hogy meg tudja védeni állásának méltóságát.
Őt a magasabbrendű kötelességérzet kötötte a helyéhez. Rajta volt, hogy megakadályozza a háborút, nem mint elvi pacifista, mert az soha sem volt, hanem mert nem várt semmi jót ettől a mérkőzéstől; midőn nem lehetett már megakadályozni a háborút, ő is, mint minden jó magyar ember, azt vallotta, hogy a nemzet minden fizikai és szellemi képességét a fegyveres erő szolgálatába kell állítani.
XI.
1916. november 21-ikén meghalt az agg Ferenc József király. Abban a tudatban húnyhatta le fáradt szemét, hogy a Habsburg-ház lobogói diadalmasan lengenek északon és délen.
December hó 30-ik napján érte el Tisza pályája a delelőpontját. Mint nádorhelyettes akkor tette fel Szent István koronáját IV. Károly fejére. Egy királyt koronázott meg, aki sokkal fiatalabb és sokkal inkább Habsburg volt, semhogy nyomasztónak ne érezte volna első magyar tanácsosának hatalmas egyéniségét.
1917 tavaszán a király váratlanul kéziratot intézett magyar miniszterelnökéhez, amelyben meghagyta neki, hogy dolgozza ki az általános titkos választójog törvényjavaslatát. Május 22-ikén Tisza megtette azt, amit Bécs tőle várt: beadta a kormány lemondását.
Az udvari politika ezekben a napokban, mikor már kétséges volt, hogy a Habsburg-ház kibírja-e egyáltalában a háború szörnyű megterhelési próbáját, megbuktatta a monarchia legerősebb államférfiát és jégre tette a legjobban fegyelmezett kormányzópártot.
A választójogi blokk, a polgári radikálisok és a szociáldemokraták koaliciója, gróf Károlyi Mihály vezetése alatt előtérbe lépett.
A király az ifjú Esterházy Móric grófot bízta meg kormányalakítással. A gróf magára vállalta, hogy elő fogja vezetni a demokrata sárkányt az udvari lovardában, de négy havi kísérletezés után általános testi és lelki kimerültsége arra kényszerítette, hogy elbocsátását kérje.
Utóda a minden vizen otthonos és minden széllel ismerős öreg Wekerle Sándor lett. Az öreg úrnak szemmel láthatóan az a különös megbízatása volt, hogy lefaragja a választójogi javaslatból mindazt, ami Tisza Istvánnak kellemetlen, hogy ilyen módon a Nemzeti Munkapárt jóakaró semlegességét biztosítsa magának. A kormányzati művészet, amely a választójogi javaslatot hozta, egészben véve csak annyit ért el, hogy mérhetetlenül fokozta a választójogi blokk elégedetlenségét és hogy az államhajó kormányrudját kitépte az erős kézből és az aggastyán bizonytalan vezetésére bízta.
Tisza visszanyert szabadságát arra használta, hogy frontszolgálatra jelentkezett. Ő felsége kinevezte a 2. királyi huszárezred parancsnokává. Ezredének Debrecen volt a hadkiegészítő kerülete, huszárai abból a kálvinista civistársadalomból sarjadtak, amely mindenkor a Tisza-féle politika leghevesebb ellenzéke volt. Künn a lövészárokban boldoggá tette a tapasztalás, hogy az alföldi kálvinisták, akiket most már nem választott el tőle semmiféle politikai demagógia, olyanok, amilyennek a maga fajtáját szerette: vitézek, eszesek, istenfélők és hűségesek.
XII.
Wekerlének, az öreg ezermesternek, fölényes ügyessége nem volt már elég ahhoz, hogy lefogja a rombolás démonait. Amióta ingadozni kezdett a győzhetetlennek hitt német erő, Budapesten egy véresszájú sajtó azon fáradozott, hogy felborítsa a helyzetet. A vad agitáció, amely Károlyi Mihály nevét írta zászlóira, félelmetesen megerősödött, mikor a breszt-litovszki békekötés után a hadifoglyok kezdtek hazaözönleni a bolsevista Oroszországból.
Tisza, az államférfi, még két ízben lépett a nyilvánosság elé. Szeptember végén a király Szerajevóba küldte, hogy érintkezésbe lépjen a délszláv vezérpolitikusokkal és megmentse azt, ami a monarchia számára még megmenthető. Küldetése balsikerrel végződött. A szláv notabilitások kevély és gúnyos hangon beszéltek, Tisza búcsúszavaiban pedig nyilt fenyegetés volt.
Azzal vádolták a korona követét, hogy brüszk föllépésével megrontotta a helyzetet. Szerajevóban azonban akkor már nem volt a monarchia számára semmi rontani való, a délszlávok vágyai és reményei már egy új bolygórendszer központi napja körül keringtek. Tisza haragját fokozta a tapasztalás, hogy a régi monarchiát odalenn már quantité négligeable-nak tekintik.
Utolsó politikai tette volt, midőn október 18-ikán magára vállalta a szörnyű nehéz kötelességet, hogy fölvilágosítsa a nemzetet a reménytelen hadihelyzetről. Amit már mindenki sejtett, amit azonban senki sem akart elhinni és amit egyik felelős államférfi sem mert kimondani, azt ő száraz szavakban jelentette a Háznak: «Ezt a háborút elveszítettük!» Úgy beszélt a képviselőházban, mint férfi a férfiakhoz. Igaz azonban, hogy ezzel csak megerősítette azt a hitet, hogy a szerencsétlen háborúért elsősorban ő a felelős.
A szomorúan emlékezetes ülésen azzal a kéréssel fordult Károlyihoz, hogy egyesítsék erejüket az ország megmentésére. Károlyi kurtán elutasította a feléje nyujtott kezet és kijelentette, hogy maga fog cselekedni. Hogy mit értett cselekvés alatt, az kitudódott október 25-ikén, amikor nemzeti tanácsot alakított azzal a bevallott céllal, hogy forradalommal kényszerítse ki magának a hatalom birtokát.
XIII.
A győzedelmes forradalom előestéjén, 1918. október 31-ikén, meggyilkolták Tisza Istvánt a Hermina-úti lakásán.
A borús őszi est homályában gyalogos katonáknak öltözött férfiak jelentek meg a nyaralóban és miután a ház őrzésével megbízott csendőrök ellenállás nélkül elvonultak, egy sortűz megölte Tisza Istvánt a felesége oldalán.
Emelt fővel, félelem nélkül lépett a gyilkosok elé és úgy halt meg, mint az alakulóban levő magyar népköztársaság egyetlen polgára, aki megérdemelte a szó antik értelmében vett republikánus nevet.
A forradalom, amely sehol sem tudta az ellenállás nyomát fölfedezni, ezzel a véres tettel önmagának akart imponálni, mintegy meg akarta magát győzni a komoly voltáról.
A gyilkosság eredménye volt az évekig tartó dühös izgatásnak, amely Tiszát állította oda mint a háború okozóját. Ma már tudjuk, mit kell erről tartanunk, de az igazság csak Tisza halála után került napfényre.
Meg kellett azonban halnia, mert ő volt a magyarság ereje és reménysége. Meg kellett halnia a forradalom első napján, mert a másodikon a megcsalt és meggyalázott nemzet megint az ő nevét kiáltotta volna. A Károlyi-forradalom a magyargyűlölet lázadása volt és a puskalövések, amelyek elcsattantak a Városliget őszi alkonyán, minden magyar embernek szóltak.
Sokan kérdezték már, hogy Tisza, akit élete utolsó napjaiban intő szózatokkal és komor jóslatokkal ostromoltak, miért nem gondoskodott a maga biztonságáról. Ez a feladat azonban rá nézve, aki akkor Európának talán leggyűlöltebb nevét viselte, alig volt megoldható. Hamis névvel, álruhában, talán parókával vagy álszakállal esetleg elmenekülhetett volna, ilyen árat azonban neki nem ért meg az élet.
Jellemző, hogy a Károlyi-kormány sohasem üldöztette a gyilkosokat. Gróf Károlyi Mihály koszorút küldött a halottas házba, valami szentimentális felírással, a Tisza-család azonban visszautasította.
A holttestet a geszti családi sírboltban tették nyugalomra. Hitvese, született Tisza Ilona, erős lélekkel és hűséges szívvel siratta meg. Egyetlen fia, ifjú gróf Tisza István, a gyilkosság idején betegen feküdt és csak néhány nappal élte túl édesapját. Három árvája maradt, köztük két fiú.
XIV.
Különös jelenség, hogy a Párka ennek a férfinak a sorsát halála után is tovább szövi. Halála körülményei neki, aki egykor az ország leggyűlöltebb embere volt, poszthumusz népszerűséget szereztek, amely még ma is növekedőben van.
A hősi kultusz – mert ilyenről van szó! – azt a benyomást teszi, mintha a nemzet magábaszállása és elégtételadása volna. A népek rendszerint a siker hipnózisa alatt állanak, Tisza gróf azonban szerencsétlen államférfi volt, a balsikerek embere, aki a háború buzogánycsapásai alatt nemcsak a saját politikai alkotásainak, hanem minden ideáljának összeomlását látta.
Úgy látszik azonban, a kegyelet, amely ma megkoszorúzza emlékét, nemcsak a politikusnak, de a férfinak és a magyar embernek is szól. A magyarság a halott márványarcán fölfedezte saját vonásait. Tisza egyénisége csakugyan a faj terméke volt, mint a bazaltkő a vulkán terméke. Aki őt ismerte, az körülbelül mindent ismert, ami a magyarságban erőt és nemességet jelent.
Öntudatlanul egy volt a magyarsággal, úgyhogy időközönkint az ő szájából a magyarság hangját hallottuk. A gyűlölet, amely őt életében körüllobogta, a beteg faj önmarcangolása volt. Élete kétségbeesett kísérlet volt, hogy megtámassza a birodalom roskadozó oszlopait. Midőn Nagymagyarország elbukott, neki is buknia kellett és sorsa őt a dicsőséges legyőzöttek sorába állítja, oly nemzet hősi csapatjába, amely nemzet nem a szerencséje, hanem fiainak áldozatkészsége által áll fenn.
A háború előtti könnyűvérű Magyarország irtózott az ő vallásos komolyságától, a hermafroditákat pedig megbotránkoztatta lényének férfiassága; a földre tiport mai Magyarország azonban tiszteli és csodálja Tiszában az óriás, szívós erőt és azt a fanatikus áldozatkészséget, amely a magyar népet bús multjának ezer veszedelméből kimentette.