Tanulmányok I.

A genézisben, Mózes I. könyvének VI. részében, van egy feltünő és titokzatos passzus, amely arról szól, hogy az özönvíz előtti időben az Isten fiai, tehát az angyalok, lejártak a földre és házasságra léptek az emberek leányaival. A gyermekekről, akik az ilyen házasságból születtek, azt mondja a biblia: «Ezek ama hatalmasak, kik régen híres-neves emberek voltak.»

A zsidó monotheizmus, amely egyébként következetes a türelmetlenségig, az őskor nagy embereit, a hatalmasakat, más szóval a héroszokat, – csak úgy, mint a görög-római mithológia – az ég és a föld ölelkezéséből származtatja. Ahhoz, hogy az emberi nagyság megjelenjen a földön, testet kell öltenie egy felsőbbrendű principiumnak. Egy ideálnak.

Azt mondhatnám: Magyarországon ma nyitva állanak a halhatatlanság kapui. A nemzet a borús égre tekint és várja a termékenyítő csodát. A nemzet ideálokra áhitozik. Úgy érzi, hogy vezérekre van szüksége, Carlyle értelmében vett hősökre, a bibliai hatalmasakra, akik vállukra veszik az irtóztató terhet, mely a magyarságra szakadt, akik csillagokat gyujtanak a sötétségben és megmutatják az utat, melyen haladnunk kell.

A lealázott és kifosztott magyarságot nosztalgia emészti a nemzeti és az emberi nagyság után és nem véletlen, hogy mostanában megint oly sokat foglalkozunk Széchenyi István alakjával és oly gyakran halljuk Tisza István nevét. Az új Mohács fölött, ahol összeomlott Magyarország ereje, az új Csele-patak fölött, amelybe beleveszett Magyarország büszkesége, mind sürűbben hallatszik a sóhajtás: «Ha Tisza István élne!»

Tiszáról ma már nyilvánvaló, hogy egyike volt a kevés kiválasztottnak, a nemzet representativ-man-je, akinek agyával a magyarság gondolkozott és szívével a magyarság érzett. A Mannlicher-golyók, amelyek őt leterítették, nem egy ember, hanem egy nemzet szívének voltak irányítva. A Hermina-úton a magyarság ellen követtek el gyilkos merényletet.

A félemberek és a kétlelkű emberek korában Tisza azzal vált ki, hogy egész férfi volt. Tulajdonképpen igen egyszerű ember volt; egyszerű, mint a gránitszikla; egyszerű, mint minden, ami nagy. Amilyennek kifelé mutatta magát, olyan volt belül is; sem titok, sem komplikáció nem lappangott benne. Normális ember benyomását tette volna, ha egyes emberi tulajdonságai nem mutattak volna gigantikus méreteket. Szokásaiban és megnyilatkozásának formáiban a konvenció útján haladt. Nem kisebb elme, mint Goethe megadja ennek magyarázatát Wilhelm Meisterben, midőn így szól:

«(Das Genie) bequemt sich zum Respekt, sogar vor dem, was man conventionell nennen könnte: denn was ist dieses anders, – tudniillik a konvencionális – als dass die vorzüglichsten Menschen übereinkamen, das Notwendige, das Unerlässliche für das Beste zu halten…»

Igénytelen elmélkedésem tárgya nem az államférfi méltatása, – csak az emberről kívánok néhány szót mondani. Nem azt keresem, ami Tiszában nagy, hanem azt, ami kicsi, hogy közelebb hozzam alakját a hétköznapokhoz. Nem is kísértem meg, hogy kimerítsem anyagomat, – én a kőszirtből két apró gránitszilánkot teszek hallgatóim elé – ezek: Tisza István magyarsága és az ő férfiassága.

Beszéljünk először az ő magyarságáról.

A nagy szerep, melyet a borosjenői Tisza-nemzetség két emberöltő óta a monarchia közéletében vitt, megszerezte neki a grófságot, de azért Tisza István sohasem volt arisztokrata, hanem példaképe maradt az alföldi birtokos nemesnek, hétköznapi nyelven szólva: a magyar gentrynek. Geszt, amely sajátos levegőjével úgy kiegészítette a gazdáját, mint a csigát a háza, Geszt nem volt főúri udvar, hanem nemesi kúria.

Magyar vonás volt, hogy a geszti földesúr szenvedélyesen szerette a lovat, nem az angol telivért, hanem a sallangos négyesben járó és az agarászathoz való magas félvért.

A lóversenyt ő máskép kultiválta, mint a mai sportarisztokrácia. Fogadásokat nem kötött és a futtatás akkor érdekelte igazán, ha maga ülhetett nyeregbe.

Abban is magyar vére nyilatkozott meg, hogy nagyon szerette a cigányzenét, sőt – ezt kevesen tudják róla – zongorán maga is cigányos vérrel játszotta a magyar nótákat.

Egy ismert nevű politikus, aki nemrégiben adta ki följegyzéseit a nagy összeomlás korából, megírja, hogy látta egyszer Tisza Istvánt, amint férfitársaságban órákon át egyedül táncolt a cigány előtt. Az író úgy vélekedik, hogy Tisza a tánc fizikai erőlködésével egyensúlyba akarta hozni felzaklatott idegrendszerét, – ez tehát valami idegcsillapító svéd gimnasztika lett volna. Mi tudjuk, hogy a magyarázat rossz. Külföldi embernek ezt egyáltalában nem is lehet megmagyarázni, magyar embernek pedig nincs szüksége magyarázatra, – úgyis megérti. Ez az, amit virtus-nak szokás nevezni. A magyar vérnek szilaj, szomorú és titokzatos hódolata a saját fajisága előtt. Eszembe jut Bárd Miklósnak szép költeménye, amely a Volgától jött hetyke lovasról szól, aki puzdrát hordott a vállán és egy ősi dalt a szívében. Mikor a volgai lovas unokája magában táncol, akkor talán az az ősi dal szólal meg a szívében.

Senki sem ismerte és senki sem szerette úgy a magyar föld természeti szépségeit, mint Tisza István. Neki, bár jó darab földet bejárt életében, az alföldi naplemente volt a legszebb természeti tünemény, amely egyáltalában látható. Ha erről beszélt neki, aki annyira irtózott mindentől, ami fellengős, akkor áttüzesedett a hangja és megszínesedtek a szavai. Ilyenkor nem lehetett vele vitatkozni. Ki mond ellent a fiúnak, aki az édesanyját tartja a világ legszebb asszonyának?

A porosz és az angol – persze a háború előtti porosz és angol – volt az a két nép, melyet legtöbbre becsült és amelytől az ő nézete szerint, legtöbbet kell tanulnunk. A világ legkülönb emberanyagának azonban a magyar parasztságot tartotta. Ha be akarta bizonyítani ezt a tételét, akkor kifogyhatatlan volt az apró, jellemző történetekből, amelyek többnyire az utolsó nagy kolerajárvány idejében keltek. Tisza akkor két alföldi falu népében tartotta a lelket. Sorra látogatta a betegeket, orvosságot vitt nekik, kioktatta az ápolókat, bátorította a haldoklókat, vigasztalta az árvákat.

A jó magyarok akkoriban úgy beszéltek Tisza Istvánról, mint az ég küldöttéről, egyik beteg sem tudott meghalni, ha előbb kezet nem szorított vele, – azonban a két falu népe, lelkes szélbali lévén, a legközelebbi választáson megint csak a Tisza jelöltjei ellen szavazott.

Én szóba hoztam ezt a különös dolgot Tisza előtt.

– Ha ezek a gazdák olyan okos és derék emberek, hogyan van az, hogy inkább hisznek a pesti demagóg szélkakasoknak, mint Tisza Istvánnak?

Ez már a nagy háború idejében volt és Tisza érdekesen megvédte magyarjait.

– Nem feltünő, – kérdezte – hogy a nép a politikában fegyelmezetlen, pártoskodó és nagyzoló, a harctéren pedig fegyelmezett, áldozatkész és megbízható? Mi következik ebből? A politizáló gazda nem a maga szíve szerint beszél, hanem azt mondja és teszi, amit az uraktól tanult, ami kívülről ráragadt, mint a bojtorján, – a politizáló intelligencia pedig évtizedek óta egyebet nem tesz, mint a népet rontja. A lövészárokban azonban, szemben a halállal, a magyarság igazi természete érvényesül. Aki a harctéren látta a mi népünket, annak el kell ismernie, hogy ez a világ legkülönb fajtája.

Ezredparancsnok korában Tiszának meg volt az a nagyszerű elégtétele, hogy az ő bihari huszárjaiban megtalálta a magyar nép összes erényeit, amelyekben olyan fanatikusan hitt. A pergőtűzben megismerték egymást a geszti földesúr és a bihari parasztlegények.

Mi pedig mindebből egy tanulságot vonhatnánk le. A nemzet megmentője az lesz, aki rá tudja nevelni népünket, hogy harctéri erényeit a polgári közéletben is érvényesítse. Ha a magyarság a politikában is úgy tudna viselkedni, mint a Doberdón, akkor kétségtelenül ez volna a világ első népe.

Tisza igen kemény fegyelem alatt tartotta saját lobogó vérmérsékletét és én csak egy esetre emlékszem, mikor úrrá lett fölötte a keserűség és fájdalom. Ez akkor volt, midőn egyik lap azt írta, hogy a geszti uradalom cselédjei tömegesen betegszenek meg, mivel takarékosságból nem tisztítják a kutakat és az emberek kénytelenek poshadt vizet inni.

Az esküdtbíróság előtt kitünt, hogy a mérgezett kutak történetéből egy szó sem igaz, de én azt hiszem, az ilyen eset többet árt a magyar sajtószabadságnak, mint a cenzura.

A jövő nemzedék már nem fogja megérteni, hogyan nevezhették írásban és szóval annyiszor rossz magyarnak azt a férfit, akinek legfeltünőbb tulajdonsága éppen izzó magyar érzése volt. A hazugság betege lehetett ez az ország, hogy nem tudott többé különbséget tenni fehér és fekete, ellenség és jóbarát közt.

Tisza maga volt a férfiasság. 100% férfiasság! Ő a póluson lakott és az embereket, akik energiájának sugárkörébe kerültek, vagy nagyon vonzotta, vagy eltaszította magától. Közömbösen azonban nem hagyott senkit és nem is volt ember, aki komolyan nem vette volna. Jellemző, hogy Pistának, Tisza Pistának csak olyanok nevezték, akik személyesen nem ismerték. Családja és bizalmasai körében mindenkor István volt.

Gyakran vetették szemére, hogy hiányzik belőle a diplomata ruganyos alkalmazkodó képessége. Nem, nem, – neki valóban nem voltak moll-hangjai, ő nem rakott szordinót magára, ő nevén nevezte a gyermeket. Sokan azért kiméletlennek és gőgösnek nevezték. Pedig az ő érdességében éppen embertársainak megbecsülése nyilatkozott meg. Ő komolyan vette felebarátait és állandóan úgy beszélt és ágált, mintha a Tisza Istvánok parterre-je venné körül. Nem bókokkal, hanem érvekkel akarta megnyerni az embereket. Hiszen tudjuk, hogy az édesszájúak, akik mindenkivel az ő külön nyelvén tudnak beszélni, az emberiség nagy megvetői közül kerülnek ki.

Férfiasságával vele járt, hogy irtózott minden érzelgősségtől. A barátságot a szó klasszikus értelmében fogta föl, de azokkal, akiket kedvelt, állandóan valami bajtársiasan kötekedő, csipkedő hangon beszélt. Ha valakinek nagyon sok csípősséget mondott, akkor bizonyos volt, hogy az illetőhöz nagyon vonzódik. Hízelegni nem tudott, de neki sem hízelgett soha senki. Ha mégis megesett, hogy valamelyik javíthatatlan mameluk próbát tett ilyesmivel, akkor Tisza irgalmatlanul józan és kissé kaján arckifejezéssel az udvaronc ajkára fagyasztotta a szót. Nem csinált kázust az emberekből, de magából sem.

Volt egy politikai ellenfele, – nevezzük X. Y. úrnak – akivel Tisza gyakran kereste a megegyezést. Néhányszor meg is állapodtak egymással, de X. Y. mindig talált rá módot, hogy utólag tisztességgel kivonja magát a vállalt kötelezettségek alól.

Midőn egyízben erről beszélgettünk, a miniszterelnök a következő épületes kijelentést tette:

– A legokosabb embert is be lehet egyszer csapni. Aki ugyanazzal az emberrel kétszer csapatja be magát, az már nem okos ember. Engem X. Y. tízszer csapott be.

Aki így beszél, az nem hiú ember.

Diplomata nem volt, de annál több volt: vezér! Valami csodálatos energia élt benne, oly energia, amelyhez foghatót emberben soha nem láttam, de elképzelni sem tudtam. Energiája szinte félelmetessé lett, ha akadályok és veszedelmek rekesztették el útját, ilyenkor viharosan megnőtt, mint a sziklafalba ütköző tenger.

Ha pedig azt hitte, hogy a nemzet jövőjéért kell síkra szállnia, akkor prófétai fanatizmus lobbant ki belőle, idegen, perzselő tűz, titokzatos erő, amely fölötte és kívüle állott az általunk ismert élettani törvényeknek, amellyel nem bírt senki, talán ő maga sem és amely a szokrateszi daimont juttatta eszébe az embernek. Ez a daimon lángralobbantotta és magával sodorta környezetét is és nem hiszem, hogy Kossuth Lajos óta élt volna Magyarországon ember, aki a közömbösséget annyira fanatizálni tudta volna, mint Tisza István. Ha módjában lett volna, hogy agitálva bejárja az országot, mint tette Kossuth, akkor – esküszöm – ő lett volna a magyar nép elismert vezére.

Ebben a rettenetes erejű emberben sok volt a jószívüség. Emberekhez, állatokhoz, tárgyakhoz nagyon tudott ragaszkodni. Ismeretes dolog, hogy Mikszáth Kálmán egyszer tetten érte a miniszterelnököt, mikor a dolgozószobájában éppen a Bálint nevű öreg huszárja hátát masszírozta.

– Zsábája van, – magyarázta Tisza, – ő is elégszer dögönyözött már engem!

És volt benne valami a gyermek naivitásából és játékos kedvéből is. Nietzsche mondja valahol, hogy a harcos férfi lelkében egy kisgyermek lakik, amely játszani akar. Geszten néhanapján a kiskorú rokonok egész vidám csapata vette körül, akik István bácsiban látták a vezérüket és legkedvesebb pajtásukat. Volt egy tízéves hugocskája, aki szenvedélyesen szerette a triktrakot, vele órákon át játszott Magyarország legelfoglaltabb embere.

Férfias vonás volt benne a nagy lelki tisztasága, amely olykor már szemérmetességszámba is mehetett. Alaposan ismerte és szerette a magyar irodalmat, de a szerelmi lírával teljesen idegenül állott szemben. Alkalmasint azért is volt a legkedvesebbik költője Arany János, aki tudvalevően sohasem írt szerelmes verset.

– A férfi szerelmi gerjedelmei nem a nyilvánosság elé valók – mondta egy ízben. – Ha a költő megénekli a boldog vagy a boldogtalan szerelmét, akkor rám olyan szemérmetlen benyomást tesz, mintha levetkőznék a nyilvánosság előtt.

Ebben természetesen nem volt igaza. Toldi zordon lantosa kivétel volt, de Petrarcától Petőfiig a legjobb költők a szerelmi dalok énekesei voltak. Hiszen a lírai költészet valóban hasonlít a nyilvános vetkőződéshez. De ha valaki Apolló, akkor ruhátlanul is állhat a fórumon a nélkül, hogy szemérmetlen lenne. A fontos persze az, hogy Apolló legyen. A szemérmetlenség ott kezdődik, mikor valaki a maga nyavalyás voltát viszi a nyilvánosság elé. De ezek nem voltak Tiszának való érvek.

A férfiasság szemérmetességében annyira ment, hogy mindazt, ami gyöngéd és művészies volt benne, gondosan eltitkolta a nyilvánosság előtt. Kevesen tudták róla, hogy szereti és érti a zenét és hogy maga is zongorázik. Ráfogták, hogy könyvgyűlölő, pedig sokat olvasott és Geszten gyönyörű könyvtára volt. Arany Jánost nagyon szerette és jóformán könyv nélkül tudta, bizalmas beszélgetés közben sűrűn idézgette is, de parlamenti beszédeiben nem találtam egyetlen Arany-idézetet sem. Mi ez? Megmagyarázni nehéz volna, de megérteni lehet.

Én Tiszában mindig a magyar katona-tipus nagyszerű megtestesítőjét láttam.

Lenézte a kényelmet, utálta a puhaságot és kemény fegyelem alatt tartotta izmait. Csak egyszer láttam őt kényszerű tétlenségben: midőn felesége kedvéért néhány hetet a pöstyéni fürdőben töltött. Semmi érzéke nem volt a divatos fürdőélet stilizált naplopása iránt és mivel kimélnie kellett a szemét és nem olvashatott, tehát sétákkal töltötte idejét. Néhány útján elkísértem és mondhatom, azok rettenetes séták voltak. Öt-hat óráig tartó rohanások, toronyirányban, hegyen-völgyön keresztül. Ha fölvergődtünk egy hegytetőre, akkor rendesen egy újabb, még magasabb csúcs állott előttünk, amelyet Tisza szerint szintén meg kellett még mászni.

A hízástól jobban irtózott, mint a betegségtől és Budapesten vívógyakorlatokkal, Geszten pedig a perzselő nyári napfényben véget nem érő tennisz-pártikkal fogyasztotta magát.

Első miniszterelnöksége idejében gyakran láttunk tőle egy érdekes tornamutatványt. Ebéd után, amint fölkelt az asztaltól, összekulcsolta az ujjait és keresztülugrott a két kezén, a nélkül, hogy ujjai szétváltak volna. Nem sok miniszterelnök csinálná ezt utána.

Tisza szerette a veszedelmet. Nemcsak hogy nem kerülte, de határozottan kedvelte, olykor talán kereste is. Sohasem láttuk jóbbkedvűnek, étvágya és álma sohasem volt annyira rendben, mint mikor párbaj előtt volt. Ott voltunk a képviselőház ülésén, midőn a zavaros fejű Kovács képviselő le akarta lőni az elnöki székből. Emlékszem Tiszának minden mozdulatára. Midőn a golyók elfütyültek a füle mellett, föltekintett a karzatra, ahol a felesége ült és a kezével egy kicsinylő mozdulatot tett. Gesztusa ilyesmit mondott: «Rosszul lő!»

A választójogi harcok idejében egy Létai-Leitner nevű ember fogott rá fegyvert. Erről az esetről egyáltalában nem akart beszélni. Potomság, amelyre kár szót vesztegetni.

A forradalmi napokban, midőn a Nemzeti Tanács által szított gyűlölet tűzövként lobogta körül, sokan kérlelték és biztatták, hogy meneküljön Budapestről. Deák Ferenc példájára hivatkoztak, aki a szabadságharc elől Kehidára vonult és szolgálatot tett a nemzetnek azzal, hogy érintetlenül megmentette tekintélyét a jövő számára. Hogy mit válaszolt Tisza másoknak, azt nem tudom; nekem ezt mondta:

– Te nem vagy gyáva, miért akarod, hogy én az legyek?

Szörnyű gyűlölet lobogta körül a magyar fővárosban a legigazibb magyart. Az októberi forradalom hajtóereje a Tisza elleni gyűlölet volt. Hogyne! Hiszen Tisza akkor is, ha hallgat, ha meg se mozdul: akkor is maga az ellenforradalom. A pesti ál-magyaroknak halálos lefőzetésük az ő rendületlen magyarsága. Az erőtlen törtetőket felbőszíti az ő irgalmatlan ereje. A katonaszökevényeket, akik kultuszt csinálnak a gyávaságból, porig alázza az ő vas férfiassága. A nemzetközi csőcselék a volgai lovas utolsó származékát rettegi benne. És Budapest egész forradalmi kulturája, amely pénzvágyból, érzékiségből, mocsokból és a külföld majmolásából van összerakva, úgy irtózik a férfiak férfiától, mint a betegségi csira a napfénytől.

Úgy halt meg, ahogyan élt: magyar férfihoz, Tisza Istvánhoz méltóan. Egyet biztosan tudunk: midőn eldördült a sortűz, akkor nem az áldozat félt, hanem a gyilkosok.

A legmagyarabb férfi, a legférfiasabb magyar most ott fekszik a geszti sírboltban, arccal a csillagoknak fordulva. De a gondolatok, amelyeket gondolt, az érzések, melyeket érzett, a magyar levegő atomjaivá lettek, azok ott szikráznak a magyar ekék és a magyar szuronyok acélján, ott tüzelnek és erjedeznek a magyar agyvelőkben és a magyar szívekben.

A nemzet pedig akkor fogja megengesztelni leghívebb fiának emlékét, ha fölépíti azt a Magyarországot, amelyről Tisza István álmodott.

(1921.)