GRÓF KÁROLYI MIHÁLY
Gróf Károlyi Mihály sohasem volt demokrata, ő csak egy lecsúszott arisztokrata volt. A demokráciában nem az egyenlőséget, hanem a vezérséget kereste. Nem tudott azonban fölemelkedni a magyar néphez, a helyett lesüllyedt a pesti utcához. A munkástömegek lelkében rügyező nemes és emberies hajlamokkal nem törődött, ő onnan a maga céljaira csak a gyűlöletet és a hatalmi vágyat igyekezett kitenyészteni. A nagyvárosi csőcselék erkölcsi színvonalát pedig az ő politikai szereplése még alacsonyabbra süllyesztette.
Aki a modern politikus szerveit akarja kiboncolni Károlyi etikai kadáveréből, az sohasem fog vele elkészülni. Gondolat- és érzelmi világának kulcsát csak az lelheti meg, aki a lázadó oligarchát keresi benne. Az látni fogja, hogy Károlyinak csak a redingote-ja volt európai és néhány kedvenc szólama volt modern, lelkében azonban egyenes leszármazottja maradt a rendi Magyarország ama falánk urainak, akik állandóan a nemzet vérző testében tartották karmaikat, és akik századokkal ezelőtt csak azért hozták az országra a törököt és a tatárt, mert az ő idejükben még nem volt bolsevizmus.
Mint híres család sarjadéka és fejedelmi vagyon várományosa nevelkedett. Károlyi Sándor elárvult udvarának tagjai, a nagy Károlyi-clan politizáló és újságíró hűbéresei és nem utolsó sorban az arisztokrácia leányos anyái úgy köszöntötték az élet kapujában, mint valami égből alászállott tüneményt. Soha senki sem mondta meg neki, hogy ő intellektus és jellem dolgában tulajdonképpen alatta marad a közepes átlagnak.
Mint annyi más fiatal mágnás, akiből a hízelgés exstirpálta az önbírálatot, vagyoni függetlensége tudatában azt hitette el magával, hogy ő becsületesebb, az erős társadalmi pozíciójára támaszkodva pedig úgy érezte, hogy ő bátrabb minden más emberfiánál. Az ilyen fiatal úr, ha testi alkata és vérmérséklete nem vonzza a sport és a szerelem szórakozásai felé, többnyire hivatást érez magában, hogy a magyar politikai életet megajándékozza az egyéni korrektség és bátorság kincseivel.
A politizáló oligarcha gondolkodása elüt minden más politikusétól, mivel ő a politikai hatalom forrása, a fejedelmi udvar napközelében fejlődik. Ő tulajdonképpen mindig az udvarral, vagy az udvarnak politizál. Más politikus lehet dinasztikus vagy köztársasági, ő azonban vagy aulikus vagy lázadó.
És ha már arról beszélünk, az is jellemzi ezt a típust, hogy a maga személyes érdekeit csökönyösen összetéveszti a nemzet érdekeivel és hogy belőle minden elvi ellenkezés személyes gyűlöletet vált ki. Mivel nincs semmiféle belső szolidaritásban az állam gerincét alkotó osztályokkal, nem is igazán konzervatív és ha ellenzékbe szorítják, a túltáplált tenyészember szenvedélyességével ugrik át a fekete reakcióból a vörös demagógiába. Coriolanus és Catilina patricius családból születtek.
Ennek a régi dúvad-oligarchiának volt lelki sarjadéka Károlyi Mihály. Kiválóan veszedelmessé tette őt önhittséggel párosult tudatlansága, továbbá erkölcsi korlátokat nem ismerő fegyelmezetlensége, amely bizonyára a degeneráltság szimptomája és végül mániákus csökönyössége, amely nála a tetterőt pótolta.
A természet, amely jószívű előrelátással csörgő készülékeket adott némely mérges kígyófajnak, talán ártalmatlanná akarta tenni ezt a veszedelmes embert is, mert olyan beszédhibával verte meg, amely rendes körülmények közt lehetetlenné tette volna reá nézve a közéleti szereplést. A természet azonban nem számolt a pesti polgári radikálisok sznobságával. Minden Kovácsot vagy Kohnt, aki ilyen handicappal indul meg, első szereplése alkalmával megöl a nevetség és a szánalom. Gróf Károlyi érthetetlen hebegését azonban odaadó közönség hallgatta, amely épp olyan eredetinek találta minden banalitását és elragadónak minden sületlenségét, mint annakidején a leányos anyák. Ők Károlyiban persze nem a politikai tehetséget keresték, nekik az arisztokratikus név cégérére volt szükségük mérges kotyavalékaik számára. Nem értették meg ugyan vezérük kínos szónoklatait, de egyet jól megértettek: ha a gróf feje nem is elég erős ahhoz, hogy meg tudja ítélni politikájának szükségszerű következményeit, a koponyája mégis elég kemény ahhoz, hogy ostrombak lehessen a radikalizmus szolgálatában.
Biztosra vehetjük, hogy beszédhibája, amely más, egészségesebb lelket talán az önmegismerés szerény útjaira terelt volna, erre a féktelenül hiú emberre nézve az állandó megalázások kútforrása volt és megmérgezte ifjúságát. Mint Quasimodo a Notredame tornyában, úgy a büszke nevű, gazdag és délceg ifjú külső hüvelyében egy elvadult nyomorék lappangott. Valószínű, hogy az irígység, amelyet némely kortársának viruló és hódító férfiassága iránt érzett, fejlesztette ki benne a pyromán hajlamokat.
Előttem fekszik Károlyinak néhány fényképe és valamennyin fokozott mértékben érvényesül az az arckifejezése, amely az életben is jellemezte. Ez az affektált zordonság kifejezése. A fotografáló gép lencséje előtt azon erőlködik, hogy minél félelmetesebb benyomást tegyen. Midőn már hatalmon volt, államfő korában, egy alkalommal akaratlanul elárulta ennek a mirabeaui, vagy talán inkább rocheforti póznak titkát.
«Gyermekkorom óta mindig az volt leghőbb vágyam, hogy egyszer forradalmat csináljak», – mondta egy nála járt újságírónak.
A kazánrobbanás vagy a gátszakadás lehet szükségszerű, adott esetben hasznos is; de kazánrobbanás, gátszakadás mint öncél: ez Quasimodo álma. Az ő forradalma a beteg lélek zendülése az élettel szemben.
Károlyi politikája a tagadás és a várakozás politikája volt. Mindent tagadott, ami nem ő maga volt és vallásos fanatizmussal várta a saját eljövetelét. Az egész háború alatt baisse-re spekulált. Nem hitt a győzelemben, mert nem akarta a győzelmet. Nem akarta, mert gyűlölte az embereket, akikre a háborúviselés kötelessége hárult, mert nem értette meg a nagy érdekellentéteket, amelyek a harctéren megütköztek és végül mert életének kétségbeesett játékában már csak ez az egy ütőkártya volt a kezében.
Midőn bekövetkezett az, amiről epedve álmodozott és a központi hatalmak elvesztették a háborút, Károlyi egy nap arra ébredt, hogy ő a monarchia legélesebben látó államférfia és nyiltan követelte magának a hatalmat. Sajtója ebben a parlamentarizmus követelményét látta. Pedig ha az ántánt vesztette volna el a háborút, az angol sajtó aligha követelte volna, hogy németbarát politikust állítsanak Nagy-Britannia kormányára.
Ha Károlyi hazárdjátékos volt, akkor a hatalom megszerzése közben határozottan korrigálta a szerencsét, midőn világos utalással az ő titkos ántánt-összeköttetéseire, azt sugallta a megfélemlített és megzavarodott közvéleménynek, hogy ő, egyedül csak ő képes enyhíteni a katasztrófa következményeit. Még politikai ellenfelei közül is sokan hitelt adtak híveinek, akik úton-útfélen híresztelték, hogy a grófnak kész megállapodásai vannak az ántánttal. Ugyan ki merné a mind a négy sarkán égő házból kiutasítani az ügynököt, aki tűzkár ellen akar biztosítani?
Valószínű egyébként, hogy Károlyi nemcsak az országot, de önmagát is megcsalta. Ő, aki meg volt róla győződve, hogy Budapestről némi diplomáciai ügyeskedéssel meg lehetett volna akadályozni a világháborút, a döntés után azt is hihette, hogy udvarias szavakkal kicsalhatja a győztes oroszlánok szájából a prédát. Ennek a senkinek mérhetetlen önhittségét nem értheti meg egészséges ítéletű ember. Ő a távolból sütkérezett Wilson tiszteletének és barátságának fényében és meg volt róla győződve, hogy a versailles-i zöld asztalnál Clemenceau és Lloyd-George között egy üres széket tartanak fönn az ő számára. Kételkedni csak akkor kezdett, – de akkor sem a maga értékében, csak a világ igazságérzetében – midőn Belgrádban egy gascognei Napoleon-imitátor oly hangon beszélt vele, mint egy gyarmati törzs lázadó főnökével.
Magyarország ekkor ezeréves történetének talán legválságosabb napjait élte, és elszorul az ember szíve, ha arra gondol, hogy Wilsonnal, Lloyd-George-zsal és Clemenceauval szemben kik képviselték a nemzetet.
A nemzet méltósága egy degenerált hazardőr kezébe volt letéve. A nemzet esze Jászi Oszkár volt, akinek agyába csak egyetlen gondolat, a magyar Svájc gondolata fért bele, és aki ezzel a rögeszmével a kemény fejében kész volt nekimenni minden falnak. A hazafiságot Szende Pál képviselte, aki a külföldön megfordult kereskedelmi ügynök nyegleségével mosolyogta meg az erkölcsi erőt, amely a nemzeti szolidaritásban rejlik és amelyet a hozzá hasonlók sohasem fognak megérteni. A nemzet kardját, ezt a rettenetes és dicsőséges fegyvert, amely a népvándorlás harcaiban szórta első véres villámait, Linder Bélára bízták, egy elnyűtt idegzetű, gyönge fejű alkoholistára, aki a fronton kiállott félelmének hatása alatt most zsoltárokat zengett a férfigyávaság dicséretére. Midőn rokonszenvet kellett keresni Svájcban, a Terézváros leglomposabb és legarrogánsabb szüffrazsettjét küldték oda a magyar állam képviseletében. És ezt a társaságot, amelynél tehetségtelenebb és selejtesebb soha nem állott még semmiféle négerállam élén, megáldotta a nemzeti tanács elnöke, Hock János, a katolikus pap, akinek neve hallatára összemosolyognak a szabadkőművesek és elpirulnak a keresztények.
Hogyan oldotta meg Károlyi a legsúlyosabb feladatot, amely valaha magyar államférfi lelkiismeretét terhelte? A kifordított eszű ember csalhatatlanságával pontosan megtette mindannak az ellenkezőjét, amit az ő helyében épelméjű ember megtehetett volna.
Abban az órában, midőn nagyobb szükség volt a magyarság katonai erényeire, mint a honfoglalás óta bármikor, lefegyverezte Doberdo védőit és az ország védelmét Diner-Dénes, Jászi és Bédy-Schwimmer Róza diplomáciai tudására bízta. Midőn a legnagyobb szükség volt a vonzó és összefogó erőre, amely a Szent István-koronából árad, kitördelte a koronát a nemzeti címerből. Midőn életkérdéssé lett a nemzet egységes és fegyelmezett állásfoglalása, Jászi ostoba rögeszméjével siettette a politikai nemzet szétrobbantását, a mellett a kisgazdákat a nagybirtok, az ipari munkásságot a munkaadók ellen uszította, hivatalokra éhes híveinek jóllakatása céljából pedig pánikot és zűrzavart teremtett a közélet minden ágában.
Soha addig az ország nem látta még a kétes exisztenciáknak olyan elszánt rohamát, mint aminőt gróf Károlyi vezetett a közélet magaslatai felé. Ezek az emberek Károlyival egyetemben a szabadságot csak az anarchia alakjában tudták megérteni. A törvényes rendet ostromolták és azt állították, hogy a zsarnokság ellen harcolnak. Porba gázolták Magyarország tekintélyét és azt híresztelték, maguk talán el is hitték, hogy régi bálványokat döntögetnek. Egymás kezéből kapkodták a nemzet hajdani gazdagságának szomorú rongyait és úgy ujjongtak, mintha dicső prédát nyertek volna valami ellenségen.
S mialatt a halál angyala közeledett komor léptekkel, Károlyi Mihály zordon arca megenyhült, mert úgy érezte, hogy elkövetkezett az idők telje, hiszen ő államfő volt, ha nem is Isten, de Isten egy igen méltatlan szolgájának, Hock Jánosnak kegyelméből. Magyarország a siralomházban ült. Károlyi ajkán pedig megrögződött a kegyes uralkodó sztereotíp mosolya, miközben tisztelgő küldöttségeket fogadott, beszédeket mondott, a feleségét kinevezte a Vöröskereszt elnökévé, maga színházi díszelőadásokra járt, ahol Serenissimus bárgyúságait újból elmondta az igazgatóknak és szerzőknek. A népköztársaság minden demokratikus vívmánya egyelőre annyiban volt, hogy József főhercegből Habsburg József polgártársat csináltak, Károlyi Mihály azonban grófabbnak érezte magát mint valaha, a radikális milliomosok is ragaszkodtak drága pénzen vett nemesi címerükhöz, egy csomó forradalmár ügynökből és reporterból pedig méltóságos urat csinált a demokrácia.
Arról talán lehetne vitatkozni, hogy Károlyi mennyire volt ura a maga akaratának, ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy politikai barátainak magatartása annál súlyosabb beszámítás alá fog esni, minél kevésbbé beszámíthatónak fog bizonyulni maga a mesterük. Ők végre is a tékozló majoreszkó udvara voltak és Károlyi még akkor is elrettentő példaképe maradt az ész nélkül költekező kiskorú grófnak, midőn a feje már kopaszodott és ő már régen nem a magáét, hanem az ország kincseit prédálta.
Ha a jóbarátok ismerték vezérüket, akkor bűntársai voltak; ha azonban annyi esztendő után sem tudtak beletekinteni beteg agyába és üres szívébe, akkor rossz emberismeretüknek oly rettenetes bizonyítékát adták, amely minden józaneszű emberre nézve lehetetlenné teszi, hogy politikai kérdésekben még súlyt tulajdonítson az ő ítéletüknek.
A jóbarátok felelősségét az sem enyhíti, hogy egymásután cserbenhagyták a grófjukat, midőn már elérték azt, aminek az elérésére szövetkeztek. Sőt azt merném mondani: éppen az ijedt kapkodás, amellyel némelyek bizonyos stádiumában meg akarták állítani a nagy felfordulást, amelyet éveken át tartó szívós munkával maguk készítettek elő, bizonyítja, hogy mennyi cinikus önzés és milyen szélkakas léhaság csinálta az októberi forradalmat.
A hívek egyik csoportja rögtön megelégelte a forradalmat, amint megosztoztak a miniszteri tárcákon és főhivatalokon. A polgári radikálisok azonban vidáman tovább lendítették az ostrombakot, mert arra számítottak, hogy a földreformmal megnyomoríthatják a magyar birtokos osztályt. Ők csak akkor hökkentek vissza, midőn a munkásság programmon kívül szocializálni kezdte a gyári üzemeket. Addig abban a gyermeteg hitben éltek, hogy a hálás tigris, melyet ketrecéből kiszabadítottak, csak politikai ellenfeleiket fogja fölfalni. A sajtó elvakult részének még igen tetszett a «hadi milliomosok» felkoncolása, azonban ezek a lapok is félteni kezdték a «forradalom vívmányait», midőn a tigris rátette karmait néhány lapvállalatra. A fatális ostrombak azonban tovább dolgozott. Volt egy pillanat, midőn maga Károlyi is megelégelte már a rombolást, – hiszen ő már «államfő» volt, mi jót hozhatott még a forradalom? – de akkor már titokzatos idegen kezek ragadták meg a katapult nyelét.
Utolsó kormányzói aktusa egy pusztuló ország tűzfényében mutatja a pyrománt. Károlyi március 22-iki kiáltványával a nemzetet összekötözött kezekkel kiszolgáltatta a bolsevizmusnak. Egyszerűen kivégezte Magyarországot, amelyet nem tudott tovább a hatalmában tartani. Úgy bánt el az országgal, mint a huszár, ki agyonlövi a kedves paripáját, hogy ne kerüljön az ellenség kezére.
Ha rosszhiszeműen tette volna, akkor egy sátán, ha jóhiszeműen, akkor egy gyöngeelméjű ember ült Magyarország kormányzói székében. Én azonban azt hiszem, van a két lehetőség között egy szégyenletes középút is: Károlyi ugyan mindig rosszhiszemű volt, de ezúttal nem tudta megítélni elhatározásának következményeit, ő akkor már sugallata alatt állott annak a démoni akaraterőnek, amely a lengyel és orosz ghettók bosszúálmait készült megvalósítani ebben a szerencsétlen országban.
Károlyi Mihályt soha a legbizalmasabb hívei sem tartották jelentékeny politikusnak, némelyek azonban azt hitték róla, hogy becsületes és bátor férfiú.
De mi a bátorság? Ahhoz, hogy egy gróf ne féljen túlságosan bizonyos fizikai balesetektől, aminőket kard vagy pisztoly által, lóháton vagy vadászat közben lehet elszenvedni, ahhoz jóval kevesebb bátorság kell, mint aminőről a világháború sok millió parasztkatonája tett tanuságot. Ahhoz, hogy valaki szembeszálljon királyával akkor, mikor Szent István utódjának kezéből már kihullott a hatalom, ugyancsak nem kell nagy hősiesség. Bizonyos azonban, hogy azzal a sötét hatalommal szemben, amely az ő szeme láttára tette rá fojtogató kezét a háború ütötte száz sebéből vérző Magyarország nyakára, Károlyi kimondhatatlanul gyávának mutatta magát.
A fegyveres csőcselék azt tehette az ő kormánya alatt, amit akart, indiai dsungelt csinálhatott Budapest körutaiból, a nélkül, hogy a «kormányzó» meg mert volna pisszenni. A Károlyi-korszak szégyenletes emlékeihez tartozik a tény, hogy vad legények, akik pisztollyal a kezükben lesbe állottak a Kossuth-utcában, világos nappal tucatjával rabolták az automobilokat. Pogányék az ő szemeláttára toborozták az első terrorcsapatokat és aki néhány hangos embert maga köré tudott csődíteni, az saját szakállára birtokába vehette akármelyik állami hivatalt vagy kereskedelmi üzemet.
Midőn Tisza István forró vére pirosra festette a magyar földet, Károlyi elhebegte a részvét néhány sunyi frázisát, de óvakodott attól, hogy észrevegye a gyilkosokat, akik az ő háta mögé rejtőztek. Lehet azonban, hogy ez nemcsak gyávaság volt. De annyi emberség sem volt benne, hogy megóvja a gyalázattól azt a magyar lobogót, amelynek szolgálatában ősei minden hírüket és gazdagságukat szerezték. Budapest középületein az ő kormánya alatt tűzték ki először a vörös zászlót és Károlyi udvariasan megemelte előtte a kalapját; a kommün türelmetlen előörsei lábbal kezdték taposni a nemzeti színeket, Károlyi pedig tapintatosan elfordította a fejét. Egy gróf Károlyi! Úgy látszik, hogy őneki, aki azelőtt, midőn más volt a politikai divat, szívesen adta a tüzes kurucot, alapjában véve mindig idegen volt a nemzeti gondolat. A túllakottság ugyancsak oda sodorta a degenerált arisztokratát, ahová a tudákos nyegleség a polgári radikálist és a koplalás a proletárt, de a három közül bizonyára az arisztokrata a megvetésre leginkább méltó.
Midőn magához ragadta a legfőbb hatalmat, a nemzettel szemben azt a kötelességet vállalta, hogy meg fogja védeni az élet- és a vagyon biztonságát. Ő azonban csak egy emberi életet és egy vagyont védett meg szomorú bátorsággal: a magáét. Mire már tüzelni kezdett talpa alatt a magyar föld és ő nem bízott már a vörös testőreiben, akiket az udvarias szovjetkormány bocsátott rendelkezésére, egy csomó kék bankjeggyel a böröndjében, a csehekhez szökött. Elmondhatjuk róla: nagyúrnak született, félbolond módjára élt és úgy tűnt le, mint egy kalandor.
Ez az ember, aki ma is olyan ortografiával ír, mint egy szerényebb polgári házban szolgáló szakácsnő és aki vezérlő politikus létére sohasem tudott tisztába jönni a magyar közjog alapelveivel, kétségkívül a leggyöngébb koponya mindazok közül, akik ezer esztendő óta vezérszerepet vittek a magyar közéletben. Erőssé a lelkiismeretlensége, rettenetessé a dúvad-önzése tette. Végső elfajulásában mutatja be az oligarcha-politikust. Ez a politika már akkor is a vörös terror mélységei felé ostorozta a nemzetet, midőn Károlyi még csak a technikai obstrukciónál tartott. Higyjük és reméljük, hogy benne és általa öngyilkosságot követett el egy egész politikus iskola.
Tíz nemzedékre való keserűség van abban a gondolatban, hogy Magyarország életének legtragikusabb órájában, midőn szükség lett volna a nagy elődök minden hitére, hazaszeretetére, bölcseségére, bátorságára és ékesszólására, egy politikai szövetkezet cinizmusa ezt a démoni dilettánst taszította ki a világtörténelem színpadjára. Szereplésével kiszámíthatatlan kárt okozott az országnak és oly mérhetetlen gyalázatot hozott a nemzetre, amit a vér és a könnyek óceánja tudna csak lemosni.