Tanulmányok I.

1.

Feltűnő alakját mindenki ismerte, aki csak egyszer is találkozott vele az utcán. Emberi mivoltáról azonban tulajdonképpen csak keveset tudott a közönség. Pedig a kiegyezés óta állandóan a politikai bírálat teleszkópjainak látószögében élt. Egész lénye azonban olyan egyszerű és éles rajzú, olyan tiszta és átlátszó volt, hogy szinte már valószínűtlennek hatott és stilizált benyomást tett, akár a gótikus templomablak.

A szabadelvű párt elnöke volt és a közvélemény azért az egyiptomi titokzatos húsosfazék-kultusz főpapját akarta benne látni. A baj csak az volt, hogy Podmaniczky télvíz idején is gyalog döcögött haza a klubból – egy pár sárcipőre még telt neki, egy pár félvér csikóra már nem – és hogy a napi költségelőirányzat szerény tételeit (kezdve a reggeli kávé árán és végezve az esti kapupénzen) külön-külön kis papírcsomagokban őrizte kockás kabátjának megszámlálhatatlan zsebeiben. Ezek bizony nem a korrupció gesztusai, inkább a büszke és naív szegénységéi. A mameluk-gárda kapitánya puritán volt. Ez elég furcsa. Az ellenzéki propaganda tehát nem tudott vele mit kezdeni és kiszolgáltatta alakját a politikai szatirának.

Podmaniczky és a pesti élclapok találkozása vereséggel végződött, még pedig az élclapok vereségével. A torzképrajzolók újjongva rávetették magukat szokatlan színű és még szokatlanabb szabású ruháira, a tarka csomagolásnál mélyebbre sohasem tudtak eljutni. Podmaniczky, az ember, láthatatlan és ismeretlen maradt előttük. A magyar humoristák gondolatvilágában az ő helyén egy nyurga és élettelen obeliszk állott, amelynek hosszú síkját szabályos kockákkal rótták teli, hol felülről lefelé, hol meg széltében. Ehhez nem kellett szellem, csak türelem; ez nem is volt humor, inkább talán geometria.

Az öregúr gardrobja különben csakugyan kétségbeejthette a divat-esztétikusokat. Körülbelül úgy öltözködött, mint azok a valószínűtlen angol lordok a bécsi operettben. Horánszky Lajosnak erre vonatkozóan egyszer a következő felvilágosítást adta:

«Az emberek azt hiszik, hogy én különcködésből öltözködöm így. Pedig megvan ennek a maga oka. Mikor egyszer a szabadságharc idejében hazajöttem pesti szállásomra, az egész ruhatáramat kifosztva találtam. A tolvajok semmit sem hagytak meg. Nagy méregbe jöttem és elhatároztam, ezentúl olyan ruhákat csináltatok, amiket nem lesz kedve ellopni senkinek.»

Ha ez volt a célja, akkor el is érte, mert nem képzelhető olyan vakmerő tolvaj, aki Podmaniczky báró ruháiban végig mert volna menni az utcán; hiszen azok a kabátok és nadrágok hangosabban kiáltottak volna bosszúért, mint a meggyilkolt Ibikus vándordarvai.

De még tovább is volt! A szekfűvirágot nem a gomblyukába, hanem – a nyakkendőjére tűzte, egy külön erre a célra szerkesztett melltű segítségével. Ez is célszerű volt, mert így a virág illata egyenesen az orrába szállott. Valljuk be: a célszerűségi szempontoknak ilyenmódon való érvényesítése mégis csak különcködés.

Az ilyen excentrikus virágok azonban többnyire leeresztik gyökérszálaikat az emberi lélek komoly mélységeibe. Abban van logika, hogy egy férfi, akinek torzképét egy vonalzó és egy sakktábla segítségével meg lehet konstruálni, a belső életében is tiszta, rendszeres és befejezett. Az élet alaposan és aprólékosan átgondolt formulák szerint folyik, amely formulák megföllebbezhetetlenek, mint a matematika szabályai. Síneken jár, de hangsúlyozni kell: maga rakta síneken. Ez is egy módja annak, hogy az ember elbánjon az élettel; költői lendület ugyan nincs benne, de van erkölcsi bátorság, azonkívül fegyelmezettség és kötelességtudás.

2.

A természetet azonban nem lehet geometriai formulákkal elintézni és Podmaniczky Frigyes lelkéből is kivirágzott és kibuggyant valami, ami semmiképpen nem fért bele a sakktábla kockáiba. Valami, ami eleven, gyöngéd és illatos volt. Költészet! Fiatal éveiben elbeszélő-műveket és naplóföljegyzéseket írt és azokban egy szeretetreméltó, üdítően tiszta lélek nyilatkozik meg. Ez a tavaszi ösztöne vonzotta őt a színház felé; akkoriban az országgyűlés mellett az a hely, ahol legforróbban dobogott a magyar szív. Színházi intendánsnak jó volt, tudta azt, amit nem sok kollégája tud: mibe nem szabad beavatkoznia. Megbízott az igazgatójában, aki valóban kiváló és szerencséskezű ember is volt; vigyázott az állam pénzére; megvédte a színházat nagyurak maharadzsa szeszélyeivel szemben; összebékítette a veszekedőket; nyájas szavakkal és előlegekkel megengesztelte a duzzogókat, bonbonokat vitt a női öltözőkbe és ezzel körülbelül megtette mindazt, amit a jó intendáns megtehet.

Alkalmasint az ő szemérmetesen rügyező költői hajlamai vonzották őt a Közmunkatanácsba is. Budapest csodálatos fejlődése megvalósult meseálom volt és Podmaniczky büszkén és gyönyörködve nézte a körutak és rakpartok palotasorait, amelyeket az Ezeregyéj szolgálatkész szellemei varázsoltak a homokbuckák és pocsolyák helyébe. Nem született még ember, akit Budapest ifjú szépsége úgy megbabonázott volna, mint őt és ha valami átutazó idegen véletlenül egy jó szót mondott a magyar fővárosról, akkor azt a személyének szóló bóknak vette, hálás szívvel magával vitte, mint valami drága ajándékot.

3.

De most keressük meg Podmaniczkyt, a politikust.

A száz esztendőbe, amely az ő születése óta eltelt, beleesik a modern Magyarország születése, serdülése, férfi kora, hanyatlása és bukása is. Az élettani erőkről, amelyek egykor talpra állították és az erőkből, amelyek majdan földre fogják teríteni Magyarországot, szó esett már Podmaniczky ifjúkorában, még pedig a Kossuth-féle Pesti Hirlap megindulása alkalmával. Gróf Széchenyi István akkor úgy látta, hogy két ellentétes erő, a nemzet jelleméből kicsirázott két politikai irány harca fogja eldönteni a magyar jövendőt. A Kossuthtal való éles vitája folyamán, amelybe Fáy András, Eötvös József, Kuthy és Dessewffy is beleszóltak, a legnagyobb magyar különbséget tesz az ész és a szív országlási rendszere közt. Ezt persze nem szabad úgy értenünk, mintha a nagyszívű Széchenyi önmagát mint a rideg ész képviselőjét, a fényes elméjű Kossuthot pedig csupa szívemberként állította volna oda. Nem! Ő azt vitatta, hogy a politikusnak kizárólag csak a nemzet értelmi képességeire szabad hatnia, Kossuth Lajost pedig (a Kelet Népé-ben és a Garat-ban) azzal vádolta, hogy érzelmi politikát csinál, értsd: a tömegek szenvedélyeire spekulál. Ezt az irányt tartotta ő veszedelmesnek és károsnak; az agitáció állandósulásától, a tömegszenvedélyek politikai érvényesülésétől, a szív politikájától, szóval: a demagógiától féltette ő az ország jövőjét.

Mi elfogadhatjuk, vagy mellőzhetjük a Széchenyi-féle elnevezést, ha azonban elfogadjuk, akkor meg kell állapítanunk, hogy a két irány, miután közös erővel virágzóvá tudták tenni, később pártharcok csataterévé változtatták és kopárra tiporták Magyarországot.

A Széchenyiek és Kossuthok között lappangó izzó ellentétek sohasem robbantak ki, a nemzeti gyűlölet lángjait akkor még kizárólag az idegen elnyomó számára szították. Alkalmasint Görgey Artúr tábornok volt az első magyar ember, akit prédául vetettek a tömegszenvedélynek. Ezentúl mind gyakrabban kigyulladnak majd a gyűlölet máglyái, a nemzeti autodafék tüzein pedig kizárólag magyar politikusok fognak égni.

A 67-es kiegyezés az ész politikájának diadala volt, a Deák alkotása ellen megindult ellenzéki roham, a lángoló honfiszívet viselte címerként zászlóin.

A harcmodor kezdett elzülleni; a szív haszonleséssel vádolta az észt, ez pedig lelkiismeretlenséggel a szívet. Ha mind a két félnek igaza lett volna, – pedig egyiknek sem volt! – akkor a magyar politikában nem kurucok és labancok, hanem lakájok és sarlatánok állottak volna szemben egymással.

Ha már visszájáról nézzük az eseményeket, akkor azt a benyomást nyerjük, hogy a trianoni parancs nem lett volna olyan irgalmatlan, ha a proletárforradalom már előbb el nem gáncsolja és védtelenné nem teszi a nemzetet; a forradalom pedig nem végezhetett volna olyan romboló munkát, ha az elmult évtizedek szörnyű pártcsatái le nem tarolnak minden tekintélyt és meg nem lazítanak minden pártot, amely összefogta a nemzetet. Ez bizonyára esprit d’escalier, de azért nem kevésbbé igaz.

4.

A politikus értékmérője: mennyire tudja fölismerni a történelmi igazságokat, amelyek a hétköznapok országútján, a napi események porfelhőjében közelednek feléje. Podmaniczky Frigyes politikai beköszöntője némi feltűnést keltett. Félrevágott kanászkalappal a fején, cifra szűrrel a vállán, lóháton ugrat bele a politikába, midőn Kossuth Lajos híres választásán a pesti megyeházára vezeti az áporkai bocskoros nemeseket. Ifjú éveiben valósággal bálványozta Kossuthot, de öregkorában sem tűrte el, hogy az ő jelenlétében tiszteletlenül beszéljenek a kormányzóról. A választás napján az árvalányhaj bokrétájától a sarkantyúja tarajáig csupa szív-politikus volt. Ezt megerősíti egy 1847-iki osztrák kémjelentés is, amely azt tudja Podmaniczky Frigyesről, hogy «az országgyűlés egyik leglármásabb tagja». De a fiatalúr csak addig lármázott, amíg nem hallotta a harctéri ágyúütegek lármáját.

Az ész és szív politikusai között ekkor újabb szelekció történt és nevezetes, hogy azok, akik 1848-ban fegyverrel védelmezték a hazát, később szinte kivétel nélkül a kiegyezés hívei lettek, míg a kérlelhetetlen 48-asok nagyobbrészt a szónoki gárdából kerültek ki. Podmaniczky mint a Károlyi-huszárok vitéz svadron-parancsnoka küzdötte végig a szabadságharcot, 1861-ben azonban olyan események sodrába került, amelyek megváltoztatták egész politikai irányát. A közvéleményt akkor a Deák-féle felirat sorsa tartotta lázban, a nemzet érezte, hogy megint sorsának válaszútjához jutott. Podmaniczky az országgyűlés második alelnöke volt és természetesen a határozati párthoz tartozott. A történelmi nevezetességű ülés előestéjén a benfentesek már ismerték a szavazatok arányát és nyilvánvaló volt, hogy a Deák-féle felirat el fog bukni. Úgylátszik, ez a gondolat irtóztató súllyal nehezedett Podmaniczky lelkiismeretére. Horánszky Lajos közlése szerint ekkor összeszövetkezett Almásy Pállal, a 48-as országgyűlés volt elnökével és két képviselőt, névszerint gróf Szápáry Gyulát és Kacskovics Lajost rávették, hogy igennel szavazzanak, kettőt pedig, Prónay Józsefet és Grabarin Ernőt távolmaradásra szorítottak. A Deák-féle felirat 155 szavazattal 152 ellenében többségre jutott. A nemzeti politikában a Széchenyi-féle ész országlási rendszere győzött a szív fölött.

Ez az epizód a hazafias lelkiismeret elemi erejű megszólalásának ritka és emlékezetes példája.

Emlékezetes, mert ritka; az elvi harcok viharában nehéz megkülönböztetni a pártot a hazától. Podmaniczky megértette, hogy a nemzetnek most nem merész és patetikus, hanem józan és óvatos politikát kell csinálnia. A maga példájával megoldotta a Széchenyi-féle problémát, összeegyeztette az ész országlási rendszerét a szívével, midőn a 48-as honvéd büszke és forró katona szívét Deák Ferenc hűvös és éles táblabíró eszének vezetésére bízta.

5.

Vérmérséklete szerint nem született szónoknak. 1867 óta a magyar politika mennyboltján egymásután vonultak fel a nagy szónokok, szélesen és fenségesen, mint a zivataros felhők, tiszteletet parancsolva mennydörgő hangjukkal és szellemük tüzijátékával, – a legtöbbjük azonban annyi áldást nem hullatott a magyar földre, amennyiből egy ujjnyi fűszálacska kinőhetett volna. Podmaniczky Frigyes százszor többet adott a nemzetnek, mint mindazok a mennydörgő és villámló nagyságok; azt adta, amire a mi fényes képességű és mégis oly bús végzetű fajunknak mindenkor a legnagyobb szüksége volt: példát a kötelességteljesítésből és a fegyelemtartásból.

Őt a szabadelvű párttól, a szabadelvű pártot tőle elválasztani nem lehet, de nincs is az a kémikus, aki a párt vegyi alkatából ki tudná elemezni, milyen hatással volt reá Podmaniczky. A szabadelvű párt eljövendő történetírója meg fogja állapítani, hogy a pártnak voltak hibái és bűnei, de meg fogja állapítani azt is, hogy soha még politikai csoport nem tett az országnak nagyobb szolgálatokat. A kutató tapasztalni fogja, hogy időközönkint kalandos és kétes egzisztenciák kompromittálták a pártot, de tapasztalni fogja azt is, hogy a Lloyd-palota termében évtizedeken át a magyarság szellemi és jellembeli elitje találkozott össze.

Hogy a színmagyar alföldi nép, amelyet Széchenyi István annyira féltett a szív politikusainak megejtő frázisaitól, megtagadta Deák Ferenc és gróf Andrássy Gyula művét és távol tartotta magát az építő munkától, hogy a szabadelvű pártnak a magyar hegemónia védelmi rendszerét a nemzetiségi kerületekben kellett kiépítenie, ami ismét a visszásságok özönét zudította politikai életünkbe, ez nemcsak a szabadelvű párt, hanem az egész magyar nemzet tragikuma volt. Ha azonban volt a magyarságnak a XIX. században egy rövid, de szép virágkora, ha meg tudta győzni a világot arról, – amit azelőtt senki sem akart elhinni, ami azonban most már kitörülhetetlen betűkkel van beleírva a világ népeinek tudatába – hogy a magyar igenis, tud dolgozni, tud kulturális értékeket termelni s tud modern állami életet élni: mindez csak abban a gránitkemény és mégis ruganyos, európai és mégis annyira magyar politikai keretben volt lehetséges, amelyet Podmaniczky Frigyes pártjának fegyelmezettsége és kötelességtudása alkotott.

Podmaniczky életének nagy és boldogító érzése a szabadelvű párté volt. Az agglegény szívében a párt foglalta el a hiányzó család helyét. Ha ő délutánonkint a klubba igyekezve, az aggastyán tipegő lépteivel végigment a Gizella-téren és a Dorottya-utcán, akkor ő haza sietett, szerettei körébe. Az ő élete tulajdonképpen 1906 április 11-ikén ért véget, a szabadelvű párt utolsó értekezletén, amelynek melanchóliája ma is ott borong még sok öregedő szívben, midőn a párt kimondta a maga feloszlását.

Tisza István búcsúztatójában a következő szavakkal jellemezte Podmaniczkyt, de önmagát is.

Igy szólt Tisza István. Ezekkel a szavakkal a mamelukok kapitánya kikapta zsoldját egy életen át tartó hűségéért és feláldozásáért. Ha jól meggondoljuk: nem is fizették fukarul, mert amíg alakja élni fog az emlékezetben, mindig Tisza István tündöklő szavainak fénykoszorúja fogja övezni kedves, kopasz homlokát.

6.

Vigasztaló gondolat, hogy Budapest népe, amelyet pedig évtizedeken át felülről és alulról rendszeresen izgattak, bőszítettek a szabadelvű párt ellen, nem ismerte félre Podmaniczky Frigyest.

Sokak előtt feledhetetlen marad a kép, amely az öregúr utolsó évében gyakran volt látható a Rákóczi-úton. Podmaniczky Frigyes keresztül akar menni a kocsiúton. A járókelőkből rögtön önkéntes testőrség alakul, védő emberlánc állja el az utat, megállítja a fogatokat, meg a villamoskocsikat, egy-két percre megszünik az egész utcai forgalom.

Az utca rokonszenvének ilyen szokatlan formában való megnyilatkozása: kitüntetés, aminőt sem uralkodó, sem törvényhozás nem adományozhat. Ez csak a pater patriae-t, a haza agg atyját illeti meg és egy évszázadban nem juthat ki két embernek.

És így is éljen ő emlékezetünkben, amint melegen mosolygó emberarcok sorfala előtt, koczkás kabátban, gyertyaegyenes tartással, forró, nagy szívében a szabadelvű pártkör, a Nemzeti Színház és Budapest város látképével, kurta aggastyánléptekkel tipeg az örökkévalóság felé.

(1924.)