A SZABADSÁGHŐS
Amióta a sátorlakó kalandorok egy elszánt csapata elfoglalta ezt az országot, azóta minden magyar politikának egy a tartalma: hogyan lehet a hódítást állandóvá, véglegessé és teljessé tenni. A magyarság politikai vezérgondolata ma is a honfoglalás betetőzése. Ez a vezérgondolat nem változott ezer esztendő óta, pedig maga a magyarság fogalma igenis változott. Hajdan a honfoglaló nemzetségek szövetsége alkotta a magyarságot, aztán a nemzeti királyság, később a nemesség és végül a nemzet összessége. A történelmi átalakulások, melyeknek az ország színhelyük volt, közvetve vagy közvetlenül mind a magyarság megerősítésének nagy célját szolgálták. A Nyugat nagy ideáljai is a nemzeti létfenntartás eszközeivé váltak Magyarországon. Hiszen még a nemzetnek a keresztény hitre való áttérését is a nemzeti önfenntartás tényeként szokták magasztalni. A lelkében arisztokratikus és konzervatív magyarságot az önfenntartás ösztöne tette egy időben az európai szabadság előharcosává és ugyancsak ez az ösztöne tette az új Európa legdinasztikusabb népévé. Eleink nem küzdöttek a szabadságért, hanem a magyar szabadságért, és az ideálnak a magyar jelzője adta meg hódító erejét. Legalább is valószínű, hogy összes szabadsághőseink, Bocskaytól kezdve Kossuth Lajosig, meg tudtak volna békülni a legkeményebb abszolutizmussal, ha ezt egy Hunyadi Mátyáshoz hasonló nemzeti király gyakorolja.
A nemzeti hősök közül, akiket az évszázados védekezés kényszerűsége nevelt, kétségkívül Kossuth Lajos a legnagyobb, úgy egyéniségét, mint a hatást tekintve, mellyel korára volt. Ezek a hősök, bár az utókor kutató kegyelete közismertté tette életük minden mozzanatát, egészben véve mint emberek mégis nagyon ismeretlenek előttünk. Bámulni tudjuk őket, de megmérni nem és megérteni csak kevéssé. Az ideálok, amelyekért küzdöttek, a nemzeti élet ideáljai, ma is aktuálisak még és azért Bocskay, Rákóczi vagy Kossuth alakja is aktuális még. A nemzet velük szemben csak egy érzést tűr meg: a föltétlen meghódolás érzését. Aki bírálgatni vagy elemezni akarná emberi mivoltukat, annak boncolókése a nemzet kegyeletébe vágna. Az ismert nóta: «Ha még egyszer azt üzeni – Mindnyájunknak el kell menni» – Kossuth Lajos halálával semmit sem veszített kötelező voltából. A magyar ember hűségesküje ez a nemzettel szemben, melyet a nemzet vezére személyesít meg előtte. Megszokásból ma még Kossuth Lajosnak nevezi a nemzet vezérét, de a multban Rákóczi volt a neve.
Alig hiszem, hogy megszülessen valaha a magyar Tacitus, aki teljesen meg tudná velünk értetni Kossuth Lajost, az embert. A históriában szereplő ember tulajdonképpen két egyéniség: egy belső és egy külső, mely utóbbi a kortársaira gyakorolt hatásából konstruálódik. Egyik olyan igaz, mint a másik. Aki meg tudja magyarázni a két egyéniségnek egymáshoz való viszonyát, az megmagyarázta az ember jellemét. Erre a misztikus munkára azonban csak egy Shakespeare volna képes, egy Isten kegyelméből való költő, aki nem az emberi tudás bizonytalan eszközeivel, hanem a lángész csalhatatlan ösztöneivel dolgozik. Ha megszületik valaha a magyar Shakespeare, aki toronytetőről tudja nézni a históriát és aki meg tudja találni a hősben az embert s az emberben a hőst: keresve sem fog fönségesebb tragédia-alakot találni a Kossuth Lajosénál. Ha soha semmi jót nem alkotott volna életében, ha nem is szerette volna nemzetét annyira: akaratereje és temperamentuma magában megérdemelné, hogy fellegekig érő oszlopok őrizzék emlékét az utókor számára. Ha valaha valaki meg fogja írni az emberiség intellektuális erejének történetét, akkor Kossuth Lajost talán Julius Caesar és Napoleon előtt fogja emliteni. Caesar és Napoleon kerülő úton jutottak hatalomra; pályafutásukhoz szükségük volt a nyers erőre, melyet a győztes hadsereg képvisel. Kossuth ellenben közvetlenül, önmagából, tisztán egyéni tulajdonságainak érvényesítésével lett a nemzet vezérévé. Akaratereje és temperamentuma a megnyilatkozás legközvetlenebb és legprimitívebb formáját kereste: az ékesszólásét. Ha az ékesszólás erejét annak hatása után ítéljük meg, akkor Cicero és Demosthenes ékesszólása eltörpül a Kossuthé mellett. Azok a híres szónokok nagy népszerűségre és meglehetős befolyásra tettek szert az ékesszólásukkal, Kossuth Lajos azonban pusztán szavának erejével megszerezte magának a kormányhatalmat, reformálta az ország alkotmányát, hadseregeket teremtett, háborút viselt, intézte nemcsak Magyarország, de Ausztria sorsát is és tényezőjévé lett a világpolitikának.
Az államférfiakat tehetségük megnyilatkozásának mivolta szerint tulajdonképpen két csoportra lehetne osztani: író és beszélő tehetségekre. Az előbbi, ha kitünően beszél is, azt a benyomást teszi, mintha írott dolgot beszélne. Az utóbbi, ha jól ír is, mindig beszédet ír. Olvassák el az utolsó mondatot, melyet Kossuth Lajos halálos ágyán írt. Ott van Iratai V. kötetének 231. lapján. «Nem a Habsburg-háznak, hanem az osztrák császári és a magyar királyi méltóság egyszemélybe kumulációjának vagyok ellensége; ennek igenis, bár tehetetlen, de megtörhetetlen, de hajthatatlan ellensége vagyok és maradok mind halálomig.» A körmondat második részének különös szórendje nem írás, hanem eleven lüktető beszéd, a szónoki hatás titkait jól ismerő ember beszéde. Könnyűszerrel hozzáképzelhetjük a rövid és súlyos mondatokat kísérő erélyes és makacs kézmozdulatokat is.
Ami Kossuth Lajos egyéniségét emberi szempontból különösen érdekessé teszi, az orkánerejű szónoki temperamentuma mellett még annál is hatalmasabb akaratereje. Akaratereje különösen élete alkonyán érvényesült, mikor elkészült halálára, Petőfi Sándoré mellett a legtökéletesebb halálra, amelyről a hősök és filozófusok krónikája egyáltalában tud. Egész Magyarország szíve vele volt, de egész Magyarország elméje már elfordult tőle. Iratai-nak föntebb idézett szavait, amelyekbe hitvallását foglalta, akkor már rajta kívül nem vallotta senki, a nevét viselő párt sem. De erre a rettenetes magányosságra szüksége volt, nem neki, hanem a nemzetnek. Ő egész életében tudta, mit tesz, és valamint nem magának élt, hanem nemzetének, úgy nem is magának halt meg. Fölséges örökségként egy mérhetetlen kincset hagyott nemzetére: a megalkuvást nem ismerő, a törhetetlen, a hajthatatlan, az önmagához mindvégig hű szabadsághős emlékét.
Soha más ember, mint a magyar ember meg nem fogja érteni a kegyeletet, mellyel a legdinasztikusabb nemzet a szabadsághős emléke iránt viseltetik. Minden magyar ember jól tudja azonban, hogy a Kossuth-kultusz éppenséggel nem versenytársa a dinasztikus hűségnek. Dinasztiájában a jövőjét szereti a nemzet, Kossuth emlékében a maga multját, a könnyel, vérrel, mámorral és költészettel telt multját.