Tanulmányok I.

Midőn egy nép a maga nagy költőjét ünnepli, akkor tulajdonképpen önmagát ünnepli. Mert a költő, ha a muló évek már lefosztották alakjáról mindazt, ami emberi és hétköznapi volt rajta, mint egy egész faj lelki világának képviselője áll az utókor előtt. Költészete arany tükörré lesz, amelyben a nemzet saját eszményesített arcát csodálja. Azért teljes joggal hódolnak meg emléke előtt a nemzetnek oly szerényebb műveltségű fiai is, akik csak felületesen vagy egyáltalában nem ismerik költői alkotásait; ők, midőn megkoszorúzzák a költő emlékét, a nemzeti közösség oltárát ékesítik föl.

Minden ilyen irodalmi ünnep a nyugtalanul szárnyaló gondolatok pihenő- és üdülőnapja, mert az életnek olyan tiszta régiói felé irányítja a figyelmet, ahová nem hatol föl az elvi küzdelmek és a magánérdekek összeütközése által felvert por és lárma. A költészet némileg az a népek életében, ami a Senki szigete volt az Aranyembernek: egy semleges földzug, amelynek árnyékában a Szépség lakik; az élet egy szabad szigete, amely a maga ősi szent törvényei szerint virágzik; egy őserdő, melynek fái akár az égbe is nőhetnek.

Hogy az angol Shelley szívében hány csepp kelta és hány csepp normann vér lüktetett, azt nem kutatta senki. Az sem érdekelte az irodalomtörténetet, hogy Béranger vagy Moreau irói dicsőségéből hány százalék a gall és hány a frank ősök öröksége. Azonban, hogy Petőfi Sándorban mennyi volt a szláv vér, azon sokan törték már a fejüket, tudósok úgy, mint tudatlanok. De ez érthető is; a boldog nyugati népeknél befejeződött a fajok keveredésének folyamata, mielőtt még a népek féltékeny versengése tudományt csinált volna a fajgyűlöletből. Nálunk a folyamat még útban van.

De hiszen minél több szláv vér buzgott Petőfi ereiben, annál nagyobb dicsőség háramlik ebből a magyarságra, mert bizonyos, hogy Petrovics Sándor sohasem emelkedik föl a világirodalom állócsillagjai sorába, ha ifjú Szigfridként előbb meg nem fürdik a turáni sárkányvérben. Költészetének legmesteribb kincseit ő a magyar hazaszeretet tüze mellett kovácsolta. A nemzeti érzés, amely mint éltető vértest, hallgatagon és magától értetődően, benne kering minden költőnk ereiben, a legtudatosabban Petőfi Sándorban élt. Ezer esztendő óta ez az érzés az ő lantján adta a legharsányabb és a legmegragadóbb hangokat. Egy Petőfi, akinek költészetéből hiányzik a magyar elem, nem Petőfi; valamint a Hunyadiak és a Zrínyiek neve is csak úgy lehetett aranyértékké az egész keresztény világban, hogy előbb beleolvadtak a magyarság tűzkatlanába. A Kárpátok hegygyűrűjében különböző népfajok élhettek, de a kulturális élet lehetőségeit itt egyedül csak a magyar faj tudta megteremteni.

Petőfi Sándor költészete a magyarság ezeréves lelki életének legjellemzőbb és legnemesebb megnyilatkozásai közé tartozik. A csodálatraméltó ifjút már élettani alkata is lírikusnak predesztinálta, mert érzelmi élete oly páratlanul gazdag és érzékeny, mint magyar és külföldi költőtársai közül egyiké sem. Ő állandóan valami lelki feszültségben él, mint a telített villamostelep és minden külső érintésre bámulatos erővel reagál. Az ő szíve afféle természeti csoda, mint azok a titokzatos sziklabarlangok, ahol a lehulló kavics mennydörgő visszhangot ver föl. Fogékonysága szinte univerzális, a legkülönbözőbb benyomásokat egyformán fölfogja, megérti és egyformán válaszol reájuk. És bár idegrendszerét állandó izgalom fűti: érzelmi és szellemi élete mégis egyensúlyban tartja egymást, úgy, hogy igazuk van azoknak is, akik hangoztatják, hogy Petőfiben nem volt semmi beteges. Bizonyos, hogy «Az őrült» című költeményét így csak egészséges költő tudta megírni.

Az érzések lantosa, a szív költője. Szíve, amelyet ő maga olykor idegenkedő csodálattal, szinte rettegve aposztrofál, úgy lakik benne, mint valami titokzatos istenség, amelynek a költő keble a temploma, elméje pedig papja és ihletett prófétája.

Igy tünődik maga a költő. Másutt pedig azt mondja:

Ha az emberi érzések a szívből fakadnak, akkor Petőfi valóban a szívén hordja költői koronáját, mert tündöklő elméje mindenkor csak hű vazallusa volt annak a királyi szívnek.

Idegéletének csodás érzékenysége titokzatos meglepetéseket szerez. Olykor azt hihetnők, hogy a költőnek megvan az a rejtelmes adománya, melyet ma divatosan távollátásnak nevezünk. Midőn alig húsz éves korában megsejti korai halálát és le meri írni ezeket a sorokat, hogy:

akkor nem az önhitt ifjú titán, hanem a saját küldetését megértő, kiválasztott férfi hangját halljuk. Mint bizonyos élő szervezetek az égi háborút, úgy ő előre megérzi az 1848-as véres zivatar eljövetelét. 1845-ben már azt írja: Háborúval álmodám… Minél jobban közeledik a végzetes esztendő, annál szörnyűbb álmokat lát. Ugyancsak 45-ben, a Ha az Isten… kezdetű költeményében, megjósolja önmagának a harctéri halált. Az Egy gondolat-ban megismétli jóslását, ezúttal olyan részletekkel, amelyeket az események később megdöbbentő módon valóra váltottak. A halál képe állandóan izgalomban tartja képzeletét. Ifjúságának virágos kertjében mindig ott áll a sötét angyal. A halált ő csak a katona harctéri halála alakjában tudja elképzelni. Ha erre gondol, akkor valami tüzes és szent mámor fogja el, – a hősök mámora! Annyira beleéli magát ebbe a gondolatba, hogy midőn 1848 elején úgy látszott, mintha a kerekedő vihar mégis ártatlanul akarna elvonulni, megriadtan kiált föl:

Az ilyen eruptív természetnek nincs sok köze a számító művészi gonddal alkotó mesterekhez. Ő nem csillagok magasságából tekint le az életre, hanem a földi élet forró forgatagából kiált föl a csillagos egekhez. Neki az élet nem látványosság, hanem élmény. Ő nem szemléli, hanem átéli az életet. Az ember neki nem modellje, hanem testvére. Mindenki, aki küzd és szenved, neki testvére. Nem a távoli felhők fölött ragyogó Apollo, hanem a földön bolyongó Dionysos az ő költészetének istene. Az élet borától mámorosan támolyog az isteni diadalkocsi kerékcsapásában s nevezetes és csodálatos, hogy azért mindig tudja, hol jár.

Mindennemű erőfölösleg az érvényesülést keresi. Petőfi pályája kezdetén az ő érzelmi gazdagsága türelmetlen lángot vet, mint az elásott kincs. Az ifjú költő reszket a vágytól az élet után; élni akar, küzdeni, szeretni, szenvedni, – mintha tudná, hogy a Párkák milyen rövidre mérték ki életének fonalát.

Kétféle nagy vágy remeg és háborog a lelkében: vágy a nő szerelme és vágy az emberszeretet után. A nő nagy és díszes helyet foglal el Petőfi lelki birodalmában. A nő a teremtés bájos csodája, az élet koronája. Angyal, tündér, istennő, leginkább csillag; minden, csak nem ember. Amit Petőfi erről gondolt, az tulajdonképpen az egész női nemnek szóló gyönyörű bók. Ha valakinek, úgy a magyar nőknek van okuk, hogy virágot szórjanak a költő lábnyomába.

Az érzés szíve mélyéből fakadt, de a költői megnyilatkozásban kezdetben idegen példák után indult. Shelley, Moreau, de főleg Béranger, az ő szeretett Béranger-ja az, akinek tanítványául szegődött, aki pedig mint költői tehetség a Petőfi válláig sem ér föl. Béranger a párizsi bohém-kultusz egyik fullajtárja és az ő befolyása alatt üti meg Petőfi a könnyed élvezetvágy hangjait, amelyeknek alapjában véve édeskevés közük volt az ő lelkének mély és tiszta alaphangjához. Kevéssé ismerhette még önmagát, hogy chansonokat próbált játszani a templomi orgonán! Ő inkább csak elméleti korhely volt, tüzes bordalait olykor vizes palack mellett írta és ha elvétve cinikus hangon beszélt egy «asszonyi állatról», ezzel nem a maga meggyőződésének, hanem a külföldi divatnak hódolt. Tudunk Petőfinek egy-két kalandjáról, amely bemutatja nekünk az ifjú lángészt, amint szinte megható naivitásban áll szemben a nővel. Naívitás annyi, mint szellemesség, amely tudatlansággal párosul; női dolgokban pedig a költő sohasem szerezte meg azt a kétes becsű tudást, amellyel az ő akkori eszményképei, a Montmartre bohémjei dicsekedhettek. Emlékezetes Petőfi életének egyik különös epizódja, midőn feleségül kérte a gazdag pesti bankárleányt, akivel soha még egy szót sem váltott. Ez kaland volt, kaland a szó ariostói értelmében. Ő bement a sárkány barlangjába, nem az elvarázsolt királyleány kedvéért, hanem a veszedelem kedvéért. Vakmerő és képtelen lépésére éppen a lépés vakmerő és képtelen volta ingerelte. De hiszen a nagy fájdalom, melyet a bájos Csapó Etelka korai halálán mutatott, ugyancsak nem a szívéből, hanem a képzeletéből fakadt. Ő küzdeni és szenvedni akart; valósággal kereste a szenvedést, részben azért, mert a világfájdalom a kor irodalmi divatja volt, részben azonban azért is, mert ösztönszerűen megérezte, hogy az út az igazsághoz a Golgotán keresztül vezet.

De a költő egyszerre megtalálja önmagát, éneke csodálatosan mély, tüzes és gyöngéd hangot ad: Petőfi Sándor az élet útjain összetalálkozott Szendrey Júliával. Ime, a párisi grizett-hegedősök tanítványában fölszabadult a magyar lélek: Petőfi csak házasságában ismerte meg az igazi szerelmet. A Júliához írott dalok, amelyek bizonyára a világirodalom gyöngyei sorába tartoznak, az igazság és a szépség szárnyain fölragadták a költőt merészen ívelő pályájának delelőpontjára.

Szenvedélyesen és fönntartás nélkül átengedi magát a nagyszerű érzésnek.

Júlia neki «lélekzete…», «szívverése…», «lába nyomán virág terem…» Nem tud betelni a csodálkozástól, hogy az élet ilyen páratlan kincset ajándékozott neki.

Úgy érezte, hogy Júlia szerelmével elnyerte az élet koronáját.

És le meri írni azt, amit halandó alig mert előtte még kimondani:

Most már a túlvilági életben is hisz, mert nem tudja elképzelni, hogy a sír elválaszthatná őt a feleségek feleségétől.

Ha a fülemilének szavai volnának, akkor holdvilágos tavaszi éjszakán ilyen szavakat hallanánk a virágzó kertekből.

A hitvesi szerelem költészete gyönyörű magyar specialitás. Soha még szerelmes király oly gazdagon meg nem ajándékozta kedvesét, mint Petőfi.

Kezdetben mint a szabadság költője is idegen példák után indult Petőfi. Shelley, Béranger, Moreau – ők Voltaire apostolai voltak. A nagy Voltaire-hez, aki a La Pucelle-ben véres gúnnyal írt az orleansi szűzről, de ugyanakkor hódolattal meghajolt Madame Dubarry előtt, akit királyi Egeria-ként ünnepelt, a nagy Voltaire-hez nem lehetett sok köze Petőfi Sándornak. A vallás ellen indított hadjáratában nem is követte soha.

De az ifjú költő nagy szíve megpattanásig teli volt emberszeretettel, a kitagadottak és elnyomottak szenvedései megzavarták a nyugalmát, hiszen még akkor is, midőn az Őszi éj-ben Juliskájával a meleg kályha mellett ült, akkor is a hontalan kóborlókon járatta eszét, akiknek súlyos és tántorgó lépéseit az ablaka alatt vélte hallani. Abban a korban az emberszeretet általános megnyilatkozási formája nem is lehetett más, mint a forradalmi tűzben égő szabadságvágy. A francia nagy forradalom hajmeresztő túlzásai már feledésbe mentek, a szent szövetség kormányainak brutalitása azonban még élénk emlékezetben volt. Európa levegője teli volt erjedéssel, várakozással és visszhangzott a jelszavaktól. Emberi jogok, egyenlőség, a népek testvérisége…! Mindez sokkal vonzóbb, merészebb és emberibb volt, semhogy ilyen fogékony, tüzes ifjú lélek ellent tudott volna állani. Petőfi repült a viharral, a világszabadság nagyszerű viharával…

A bécsi kormányrendszer durva balfogásai és hitszegése, a királyság szenvedélyes ellenségévé tették. Szekfű Gyula azt mondja: «Kun Lászlóról, V. Lászlóról, Dobzse Lászlóról írt versei a történetellenes történetszemléletnek jellemző példái…» Ezek valóban politikai költemények, idegen befolyás alatt íródtak és nem találjuk meg bennük az átlagos magyar ember kegyeletét a történeti multtal szemben.

Az igazi, a politikai doktrinák láncaitól megszabadult Petőfi Sándor akkor veti meg lábát a magyar anyaföldön és akkor emelkedik föl egész titáni nagyságában, midőn 1848 nyarán megérti, hogy nem a világszabadságról, hanem csak egy kis népnek, az ő magyar népének, élethalálharcáról van szó. E perctől kezdve olyan vakító és izzó tűzben ég az ő hazaszeretete, ahogyan ezer esztendő óta nem égett senki szívében. Most már kiejti kezéből a vörös lobogót s fölkiált:

A költeményekből, amelyeket akkoriban írt, nem egy ember, nem egy költő, hanem egy sebesült oroszlán haragja mennydörög:

Ezer év óta ez a magyarság sorsa: hogy magára hagyják. Békében mindig akadtak vállveregető barátai, de a vészben magára hagyták, tatárral, törökkel, minden ellenségével szemben magára hagyták. A világpolgár most már kész volna arra is, hogy mind a négy sarkán fölgyujtsa a világot, ha így meg tudná menteni hazáját.

A magyar elhagyottság, amely valamikor rabul ejtette Zrínyit, a költőt, perzselő és büszke lángra lobbantotta Petőfiben is a magyar lelket. A doktrinér költőből a nemzet Tyrtaeusa lesz; a demokrata pártemberből szabadsághős; az öreg Petrovics fiából a magyarság legnagyobb lírikusa.

Mindössze csak néhány évig fogta kezében az írótollat, de ennyi idő alatt páratlan gazdag fejlődésen ment keresztül. A fejlődés útja nála befelé vezetett: kívülről rárakódott idegen rétegeket keresztül törve, önmagát kereste és a legnagyobb akkor lett, midőn megtalálta önmagát. Mert egy csodálatosan gazdag, tiszta és erős emberi lelket fedezett fel önmagában.

Ami Petőfi alakját oly megragadóan érdekessé teszi és népszerűségét elterjesztette túl az óceánokon: a kristálytiszta és gyémántkemény egység, amelybe az ő élete és költészete egybeforrt. Ő bizonyára a világirodalom legbecsületesebb költője. Költeményei érzéseiből fakadtak, mint villámok a felhőből, viszont ő annyira azonosította magát minden megírt sorával, mint a tisztességes ember az adott szavával. Bizonyos, hogy midőn szép ifjú hitvesét és szeretett kisfiát elhagyta és a harctérre indult, ezt főleg azért tette, hogy betű szerint beváltsa ígéretét: «Szabadságért föláldozom szerelmemet». A szabadság szent máglyatüzét emberek életével élesztik s Petőfi fanatikus következetességgel a maga ifjú életét beledobta a lobogó tűzbe.

Petőfi Sándor esztétikai értékeknél jóval többet adott nemzetének: egy ideált adott, – az ifjúság bájában és a lángész fényében tündöklő hős ideális alakját.

Az ó-görög és a germán népek fantáziája Achilles és Szigfrid legendás alakjában személyesítette meg a fájdalmas nosztalgiát, amit az egymás után fölvirágzó és elfonnyadó nemzedékek a győzelmes ifjúság iránt éreznek. Örök ifjúság csak annak a halandónak jut osztályrészül, aki ifjan hal meg. Achillesnek, Szigfridnek életük virágában meg kellett halniok, hogy emberekből csillagokká legyenek a költészet egén. Amit Homérosz és az északi bárdok csak megálmodtak, az ifjúság hősi époszát, a Gondviselés valóra váltotta egy magyar költő életében. Mert Petőfi élete hősi éposz, amely megrázóan szép és szomorú akkordjaival belebúg a hétköznapokba és ünnepiesebbé, mélyebbé és gazdagabbá teszi a magyar életet. Az ő emlékéből az örök ifjúság villamos árama fut át a nemzet testébe, az ő példája messzi idegenben is dicsőséget szerez a magyarságnak.

(1923.)