Tanulmányok I.

Régi pogány népek szokása volt, hogy midőn sírjába tették a halott vezért, fegyvereket és drágaságokat, a hatalom és gazdagság jelvényeit temették melléje.

Midőn Jókai Mór tíz esztendővel ezelőtt meghalt, mi is melléje temettünk valamit a magunkéból, valamit, ami drága volt nekünk: egy darabot mindannyiunk ifjúságából.

Ő a mai Magyarország viharos és virágos tavaszának küldötte volt. Miként az útszéli akácfa, ő is virágokat szórt az emberek fejére és a jövő-menő nemzedékek megszokták azt a mese-esőt, mint valami természeti tüneményt.

A magyar ver sacrum egyik szikrája mindvégig ott foszforeszkált Jókai tintásüvegében és midőn az üveg gazdátlanná lett és kiszáradt: Magyarországon az élet valamivel szürkébb és hidegebb, a magyarság valamivel öregebb lett.

Hiszen lesz még kikelet Magyarországon. A jövő talán gazdagabban is fog virítani a multnál, de az a kikelet, amely a rendiség tüskés vadonjában alvó nemzetet öntudatos életre ébresztette, nem térhet vissza többet. Az ébredező magyar társadalomnak boldog csodálkozása, amellyel fölfedezte a világot és a világban önmagát; az ifjúságnak szent és együgyű hite, amely hegyeket akart kimozdítani a helyükből; Jókai nemzedékének nagyszerű optimizmusa, amely aranyvárosokkal építette tele a magyar pusztákat: mindez nem térhet vissza többet. Magyarországnak születhetnek még nagy költői, de Jókai Mórja nem születhet már.

Egy nemzet elaludt Ázsia határán és fölébredt az európai gondolatvilág kellő közepén. Micsoda ébredés volt az! A levegő áttüzesedett a vágyaktól és reményektől, a föld remegett a termékenység lázában. Amely elme és amely szív valamely magot hordozott magában, az erjedni, rügyezni, virágozni kezdett.

A magyar közélet sivatagában titáni munkások serege jelen meg. A nagy ébresztő haragos türelmetlenséggel döngeti a zárt kapukat; a legnagyobb magyar éles ekevassal tépi a göröngyöket; a lángeszű katona fegyveres kézzel őrzi a vetéseket; a távolban pedig a haza bölcse már készíti a csűröket, hogy majdan behordja a termésből azt, amit meg fog kímélni az augusztusi jégverés.

Ami rügyezés és ígéret volt a reformkorszak irodalmában, az egyszerre gyümölccsé és valósággá érett és a fák roskadoztak arany terhük alatt.

Ez az egész kor olyan volt, mintha egy Jókai álmodta volna meg. Ezen a nagyszerű Walpurgis-ünnepen érvényüket veszítették a nehézkedés törvényei. A láthatár megtelt repülő emberekkel.

mondja Faust költője.

Vörösmarty után Petőfi, Arany, Jókai…

Honnan jöttek ilyen büszke csapatban? Hol késtek ezelőtt? Erre a kérdésre a világtörténelem szelleme tudna válaszolni. Mi csak annyit tudunk, hogy mikor az ő órájuk ütött, akkor fejedelmi pontossággal megjelentek.

Talán hozzánk, írókhoz illik legkevésbbé, hogy túlbecsüljük a költészet jelentőségét a nemzeti életben. Theseus, Athéne ura, így szól a Szentivánéji Álomban: «Az effélének a legjava is csak árnyék és a legrossza nem rosszabb, ha képzelődés pótolja».

A tett embereiben, a kifelé élőkben, amilyen Shakespeare Theseusa is, gyakran meg van a hajlandóság, hogy kicsinyeljék az «effélének» nemzetfenntartó erejét. A történelmi események elfogulatlan szemlélőjének azonban el kell ismernie, hogy a magyarság életében a költészet kivételes fontosságú nemzeti munkakört tudott betölteni.

A nemzet talán föl sem ébredt volna ázsiai álmából, ha a költők tülkei már sötét hajnalon nem zúgnak.

Az irodalom a felriadó országnak kész, pompás fegyvert adott a kezébe, hogy megvédelmezze vele nemzeti egyéniségét; ez a fegyver az új magyar nyelv volt.

Az egzigenciák tudósai, az államférfiak, minden lépésükkel, amelyet előre tettek, beleütköztek a való tények vaskorlátaiba; a korlátlan lehetőségek emberei, a költők, a nyomorúságos valóság feje fölött már régóta teljes és független nemzeti életet éltek. Az akkori irodalom úgy világított az akkori Magyarország láthatárán, mintha ünneplő világvárosok visszfénye volna; pedig odalenn csak néhány magyar kisváros olajos lámpái csillogtak.

Akkor emelkedett föl a magyar irodalom politikai küldetésének csúcspontjára, midőn az országos gyász idejében a nemzet vigasztalójává szegődött. Az ötvenes években ott ült Jókai Magyarország betegágya mellett és képzeletének minden fantómját harcbavitte a lázálom rémei ellen. A mult dicsőségével és a jövő reményeivel biztatta a nagybeteget. Az ellenséget, akit nem lehetett fegyverrel leverni, a szatíra nyílzáporával támadta és hogy mosolyt csaljon a beteg arcára, csörgősapkát tett a fejére. Ebben a hosszú éjszakában több fényesség volt, mint a hétköznapok napsütésében.

Politikai magyar állam nem volt. És ugyanakkor a magyar irodalom oly nagyszerűen megalapozta a maga hegemóniáját, hogy azóta Magyarország a világirodalomban mint megdönthetetlen, nemzeti egység szerepel. Soha még a szellem nem aratott ennél teljesebb diadalt az anyag fölött.

Azt a benyomást nyerhetjük, hogy a természet maga mesemondónak szánta Jókait. Ez valami elementáris tünemény volt. Egy tűzforrás fakadt ki Magyarország talajából és a forrás a révkomáromi Jókai Móric telkén buzgott. A költő maga is a sors kiválasztottjának érezte magát, a szent forrás őrének és fölkent papjának. Ez a nagyszerű egyoldalúság eredményezte, hogy a reális élet nappali világításában mindig némileg idegennek, vendégnek érezte magát. Igazi élete ott folyt le, ahol a mese szent tüzei lobogtak. Ott nyilatkozott meg egész energiája, élettudománya és emberismerete. A reális élet neki motívum volt, amelyre a maga rapszódiáit költötte. Regényei a valóság költői parafrázisai. Az élet ősi melódiája benne volt a dalaiban, de azonkívül benne volt még valami: Jókai költészete.

Született mesemondó volt és nem is kellene véresre sarkantyúzni a fantáziánkat, hogy ott lássuk ülni Jókait a bagdadi vagy damaszkuszi mecsetkút lépcsőjén, amint fáradhatatlanul mesél az utca népének. A katona megfeledkezik a szolgálatáról, az inasgyerek a mesteréről, a vőlegény a lakodalmáról: mind ott ülnek a lába elé terített gyékényen és szomjas füllel hallgatják. A mesemondó szemében ugyanaz a tűz ragyog mint a hallgatókéban, mert ő megmámorosodik a maga borától és támolyogva követi a költők istenének diadalútját.

Az igazi elbeszélő születési ajándékát, a költői fantáziát, kosárszámra öntötték bölcsőjébe a múzsák. Ha Ariosto még nem nyergelte volna meg a Hippogryphet: Jókai meg tudta volna tenni. Ha Shakespeare nem bukott volna le a tenger fenekére, hogy fürtjeinél fogva kimentse Percy elsüllyedt becsületét: Jókai meg tudta volna tenni. És ha Rabelais nem szedte volna le a Notre-Dame tornyának harangjait, hogy csöngetyűnek odakösse Gargantua kancájának nyakára: Jókai képes lett volna reá. Ez a fantázia – hogy magának Jókainak másvonatkozású szavait idézzem – országot takar be s hullat tündérvirágot s aranygyümölcsöt. A képzelőtehetség nemcsak az élet nagy enyhítő körülménye, hanem mindennemű emberi nagyság mustármagja is. Sohasem fogjuk megtudni, hogy miféle hajlamok és tehetségek termékenyültek meg az édes és forró órákon, melyeket a mai nemzedékek Jókai csodakertjében töltöttek. Soha nem fogjuk megtudni, hogy államférfiaink, tudósaink, katonáink, kereskedőink vagy gazdáink lelkében mennyi izzik még abból a tűzből, melyet a nagy kazánfűtő szított.

Szeretnék most közelebb lépni Jókai Mórhoz, de szinte attól kell félnem, hogy beleszédülök, beletévedek költészetének őserdejébe. Az ő teremtőereje egész virágzó vadont növesztett a valóság sivatagjaiban.

Kiválasztok tehát ebből a gazdagságból egyetlen regényt: Az Aranyembert. Azt a regényt, amelyről a költő maga így nyilatkozik: «Be kell vallanom, hogy nekem magamnak ez a legkedvesebb regényem. Az olvasóközönségnél is ez van legjobban elterjedve: ezt fordították le a legtöbb nyelvre…» Egyike a kevés költői munkának, melyeknek kristályos mélységében az olvasó még fölismerheti az első ötlet jegecedő pontját. Ez a pont a Senki-szigete. A szépség, a tisztaság, a béke semleges zónája. Egy hely, ahol nem az állam és a társadalom, hanem a lélek és a szív törvényei parancsolnak. Ez a regény nem egyéb, mint a szürke hétköznapok honvágya a vasárnap után. A társadalmi hazugságokba belefáradt író és olvasó közös lelki kirándulása. Ha akarom: Senki-szigete maga a költészet. Bizonyos, hogy a mai magyar értelmiség nem egy tagja éppen Jókai regényeinek olvasása közben találta meg a maga Senki-szigetét, ahol Noémi Jókai múzsájának vonásait viselte.

A költő képzelete fölkapja egy vidéki magyar város, Rév-Komárom, képét és délibábként fölemeli a valóság láthatára fölé. Az eredmény amit elért, nevezetes: ma minden művelt magyar ember kétféle Komáromot ismer; az egyik, az ősi Rév-Komárom, laposan és szerényen sütkérezik a Duna és a Vág összefolyásánál; ennek kéményei fölött pedig, fenn a levegőben, lebeg Jókai városa, Köd-Komárom, amely merészen és büszkén fúrja szivárványos tornyait a költészet egébe. És a képzeleti város is reális gazdagsága a magyar koronának.

Hány magyar város van, amelynek háztetőin ma is ott fénylik még Jókai költészetének dicsfénye. A mai Budapest házóriásai fölött a gyári füstben, ott sejtjük Jókai régi Pestjének halványuló, melanchólikus képét és van akárhány magyar ember, aki a székely havasokat, a Balatont, a szepesi városokat, a Hortobágyot vagy a Vaskapút csak Jókai szemével tudja meglátni.

Képzeletének sugalló energiája oly nagy, hogy ott, ahol a leírásban kiegyenlíthetetlen ellentétbe kerül a valósággal, a köztudat olykor Jókai pártjára áll. Hogy megmaradjunk Az Aranyember mellett: aldunai hajósemberek, mivel az utasok által keresett Noémi szigetét semmiképpen sem tudták elhelyezni a térképen, hol az egyik, hol a másik dunai szigettől vitatták el becsületes, régi nevét, hogy elkereszteljék Senki-szigetének.

Térjünk vissza Köd-Komáromba. Ez a felhőgyarmat mindenben hasonlít a dunaparti anyavároshoz, a különbség mégis annyi, hogy Jókai városának minden köve a fantázia aranyfényében ragyog. Mert Jókai az irodalmi Midás király: amihez hozzányul, az fényleni kezd. A költő szemének nagyítólencséje is van: amire rátekint, az megnő. A kisvárosból városi köztársaság lesz, a rác gabonakereskedőkből zsarnoki hajlamú plutokraták lesznek, a potrohos, rácsos ablakokon kikandikáló polgárleányok között pedig Borgia Lukréciákat és Laurákat találhatunk.

Nincs érdekesebb dolog mint végigbolyongani a meseváros utcáin. Itt csupa originális ember lakik. Minden utcasarkon valami meglepetésbe botlunk bele és minden kapu alatt valami kaland leselkedik reánk. A levegő oxigéntartalma igen nagy lehet itt, mert minden élet forró és mohó lüktetésben van, minden emberi szem drágakőként ragyog, a vér muzsikál az erekben és a szenvedélyek lobogó lánggal égnek. Köd-Komáromban úgy tudnak szeretni és gyűlölni az emberek, mint sehol a világon.

A hős: az aranyember. Tipikus Jókai-hős; hiszen tulajdonképpen minden igazi Jókai-hős Aranyember. A költő apai gyöngédsége annyi szellemi és testi előnnyel ruházza föl a szegény hajóbiztost, hogy elegendő volna egy ország megreformálásához vagy egy birodalom meghódításához. Ezeket a kiváló tulajdonságokat a hős titokban tartja, csak a döntés óráiban, mikor nem lehet már kertelnie, gyulladnak ki váratlanul lelkének fényszórói, csodálatba ejtvén a jókat és rémületbe a gonoszokat. A szülői szeretet szertelensége azonban gyakran vesztére van a gyermeknek, mert míg a regény mellékalakjai csak úgy duzzadnak és ragyognak az életerőtől és az igazságtól, addig az aranyember a belső valótlanság gyógyíthatatlan kórságában senyved. A valótlan hősök a valószerű környezetben oly benyomást tesznek, mintha egy távoli, idegen és fejlettebb világból tévedtek volna a földi siralomvölgybe. Jókai hősei gyakran úgy is viselkednek, mintha száműzött arkangyalok volnának. Ők nagy titkok tudói és arcukon gyakran a melanchólia kifejezése ül, mintha honvágyat éreznének csillaghazájuk után. Az ember a földi élet titokzatos vendégeire gondolhatna, akikről Mózes könyve ír: «… az Istennek fijai egyesülének az emberek leányaival…»

Az emberek leányai közül legkiváltképpen kettőt kedvel Jókai; az egyik a forró bűn megtestesítője. Az Aranyemberben Athalie a neve; a másik a hűvös erényé, ezúttal Timeának hívják. Ők élethalál-harcot fognak egymással vívni és ez az éjszaka és nappal örökös hadjáratának egyik ütközete lesz. A szép démon, a kit a költő olykor amazonvonásokkal is szokott felruházni, végül is elveszi méltó büntetését, de azért nyilvánvaló, hogy alakja közelebb áll Jókai szívéhez, ó, sokkal közelebb, mint a hófehér és vértelen angyalé.

Jókai a jellemrajzban gyakran a mai rajzolómesterek módszerét követi: elhagyja a karakterfej véletlen és lényegtelen vonásait és megelégszik a jellemző részletek kidolgozásával. Emberei így vagy nagyon nemesek vagy fölötte megvetésre méltók lesznek, vagy szikráznak az elmésségtől vagy kacagtatóan ügyefogyottak, vagy félistenek, vagy egész állatok. Drasztikus módszere, melyet főleg epizódalakjainál alkalmaz, rendszerint pompásan beválik; néhány vonással egész embereket tud teremteni, embereket, akiket szívesen és tartósan fogadunk be ismerőseink körébe.

… A komáromi iszapos folyóparton néhány vontatóhajó vesztegel. Az egyik csigaorrú gabonaszállító, neve: Szent Borbála. Ismerjük ezt a hajót, nekünk oly kedves úszó ereklyénk, mint az angoloknak Nelson admirális hajója. A Szent Borbálát lovak vontatják föl a Duna csendes folyásán, de azért egy-egy útjában mégis több kaland és veszedelem rohanja meg, mint a fölfedezőket, akik elsőkül járták be az afrikai Kongó-folyót.

Az olvasó remegő izgalommal követi majd a Szent Borbála útját, mert tudja, hogy Jókai hajója aranyat, drágaköveket és gyöngyöket szállít a gabonazsákjaiban és sejti, hogy a hajó utasait halálra keresi valami titokzatos és túlhatalmas ellenség.

A költő bírálói gyakran hibáztatták, hogy a meseszövésben annyira keresi a meglepőt, a rendkívülit, az izgalmat – mint ma mondanók: a szenzációt. Ez azonban nem annyira kora és közönsége ízlésének, mint inkább a tulajdon üde fabuláló kedvének tett engedménye. Mint vérbeli elbeszélő, maga is közönségként áll szemben a meséjével és gyakran boldog kritikátlansággal veti magát bele a rohanó áradatba.

Egyszer, hatvannyolc esztendős korában, talán mert mégis gondolkozóba ejtették az ilyenféle tipikus megjegyzések, mellőzve a romantikus hatáskeltés minden eszközét, szigorú önfegyelemmel és a művészet puritán eszközeivel megírta elbeszélőirodalmunk egyik büszkeségét: A Sárga Rózsát. Jókai összekötözött szárnyakkal is tudott repülni.

Midőn azonban mérget kever és végrendeletet hamisít, midőn álarcosan oson végig földalatti folyosókon és titáni kézzel fékezi meg a természet lázongó erőit, midőn az ő csigaorrú kis gabonahajóját Scyllák és Charybdisek között kormányozza el, az olvasó akkor is áhítatos izgalommal követheti útjait, mert Jókai a szenzáció mellé annyi művészetet, a kaland mellé annyi életigazságot, a mese mellé annyi emberi érzést ad, oly plasztikusan festi az embert és a természetet, oly ellenállhatatlan élénk szeretetreméltósággal tereli érdeklődésünket hősei felé, hogy végül már nemcsak a regény olvasóinak, hanem valósággal a regény szereplőinek érezzük magunkat.

A meséje olykor úgy kalandozik és csapong, mint a harkály a bükkfaerdőben. De az olvasó ritkán bánja meg, ha követi szeszélyes útjain, mert ahová vezet, ott kincs vagy legalább is virág terem. Jókai-féle virág, amelynek kelyhében gyémánt-harmat csillog, mesevirág, amely hárfázik, ha süt a nap és zokog, ha jön az őszi hervadás.

Az osztályozók és skatulyázók, akik minden irodalmi jelenség számára rekeszt tartanak készen, Jókait olykor együtt említették korának nyugateurópai, főleg francia regénygyárosaival. Bár Jókai írói külsőségeiben sohasem zárkózott el a nyugateurópai divatok elől, az ő lelki rokonait mégsem a nyugaton, hanem a mesék keleti őshazájában kereshetnők.

A francia és német regénygyárosok társaságától megóvta őt tündöklő képzelete és istenadta humora. Humora fölényesen fantasztikus, olykor enyhén borongó, gyakran merész és csípős, de mindig ellenállhatatlanul szeretetreméltó. Ez az írói adománya a néplélek mélységeiből árad feléje. Mert hiszen azzal tisztában kell lennünk, hogy soha senki sem ismerte, szerette, érezte és értette át jobban népünket, mint Jókai Mór. Az ő parasztjai, a komor méltóságú alföldi gazdától a furfangos székelyig, az urasági hajdútól a pusztai haramiáig, még torzképeiben is mindig igazak.

Jókai humora csillogó, puha arany brokátként borul rá mindenre, eltakarja az élet szennyét és szakadásait, letompítja a szögleteket, széppé, meleggé és otthoniassá teszi a világot.

Az Aranyember-ből találomra idézem a következő sorokat. Nem a legmulatságosabbak, de Jókaira nézve fölötte jellemzők.

«A sócsempészeknek volt ott divatja.» (Az Al-Dunán.) «Az állam eladta másfél forintért a török parton azt a sót, aminek ára itthon hatodfél forint; a török partról visszahozta azt a csempész és eladta a magyar parton negyedfél forintért. És így aztán mindenki nyert rajta, az állam is, a csempész is, a vevő is. Ennél barátságosabb viszonyt képzelni sem lehet. Hanem, aki legkevésbbé volt megelégedve a nyereségével, az az állam volt, mely a saját védekezésére a hosszú határparton végig őrházakat állított fel, azokba a közeli falvak férfilakosságát állítá be, puskával, hogy a határ fölött őrködjenek. Minden falu adott határőröket és minden falunak voltak saját csempészei. Minélfogva csak aziránt volt szükséges intézkedni, hogy amely falu fiai éppen az őrségen vannak, annak a falunak a vénjei járjanak ugyanakkor a csempészhajókkal…»

Francia vagy német író sohasem írhatta volna meg ezeket a sorokat. A bagdadi vagy damaszkusi mesemondó inkább elmondhatta volna. A fölényes alázatosság az élettel szemben, a derűs fatalizmus, amely meghajol, de fenntartja magának a jogot, hogy mosolyogjon, félig-meddig már keleti vonás. Jókai ott áll a kelet és a nyugat összefolyásánál, pontosan azon a helyen, ahol évszázadok óta egymással szembe jövő áramlásokban összekeveredett a magyar vérmérséklet és a magyar észjárás. Ezért is annyira magyar.

Nyelvében is egyesíteni igyekezett a keleti erőt és pompát a nyugati fínomsággal és előkelőséggel. Nagy és örök dicsősége marad a művészi ötvösmunka, amelyet az irodalmi magyar nyelven végzett.

Hogy a nemrégiben még oly érdes és nehézkes nyelv zengzetessé, erőteljessé, csillogóvá és olyan hajlékonnyá lett, mint a nemes keleti acélpenge; hogy a szónoki lendületnek, a könnyed társalgásnak, a szaktudományok szövevényes meghatározásainak, az üzleti forgalomnak és a körmönfont költői hatásoknak egyaránt alkalmas és pompás szerszáma: azt nem kis részben az edző és csiszoló munkának köszönhetjük, amelyen a magyar nyelv Jókai költészetének tüzében keresztül ment.

Minden csepp vérében, minden lélekzetvételében magyar író volt. Nem programmszerűen, hanem mivel tehetségének és vérmérsékletének vegyi alkatánál fogva más nem lehetett. Alapjában véve mindennel rokonságot tartott és mindenhez vonzódott, ami magyar volt; ahhoz is, amit bajnak és veszedelemnek ismert föl a nemzet életében és ami ellen a jövő érdekében hadat viselt. Senki sem ostorozta elszántabban a régi rendi Magyarországot, mint ő és senki sem állított annak az immár letűnt világnak szebb és maradandóbb emléket, mint ő.

Jókainak van egy fantasztikus elbeszélése, – amely egyébként nem tartozik legsikerültebb alkotásai közé – a címe: Álmodád. Rege az özönvízelőtti korból.

Álmodád a neve Noé apó legifjabb és legkedvesebb unokaleányának. A költő elbeszéli, hogy a tündöklő szépségű leány meg akart fürödni egy kis tóban.

«Az a tó pedig» – szól az elbeszélés – «nem víz volt, hanem a titokteljes hegykristály cseppfolyós korában. Még most kovasavas olvadék; de ha csak egy légből leesett szitakötő hull is belé, abban a percben egyszerre kristállyá tömörül…»

Egy pillanatra megnyílik előttünk Jókai fantáziájának izzó kohója. A költő egyszer talán egy borostyánkő darabot tartott a kezében, amelybe valami őskori rovar volt bezárva. Talán szúnyog. Az ő nagyszerű képzelete megnagyította a szúnyogot, nem elefánttá, hanem szépséggé.

Mert Álmodád körül is hirtelen megkeményedik a folyadék és ő be van zárva egy roppant nagy, átlátszó kristályprizmába. Szemei lehúnyva, teste betakarva, aranyveres hajával, kezei összetéve keblén. «Megkezdte hosszú álmát; hosszú utazását a napok napja felé.»

(A kristályba zárt szépség ötletével másutt is találkozunk még Jókainál.)

Ami Noé bájos unokaleányával történt, azt cselekedte meg a költő a negyvennyolc előtti Magyarországgal: bezárta művészetének óriás kristályprizmájába. Egy elmult világ így utazik örök szépségben «a napok napja» felé, mi pedig méla gyönyörűséggel szemléljük.

Jókai mesemondó mohósága olimpusi szarkaként keringett az élet fölött és ha odalent valami fényeset látott, arra lecsapott, azt fölkapta és fölvitte a felhőfészkébe. Nemcsak Rév-Komárom fölött hordott össze egy Köd-Komáromot, hanem egész délibábos Magyarország is keletkezett a magasságban.

Ő mindenhová elszállott, ahol prédát sejtett. Az Alföld szépségeit éppúgy tulajdonába vette, mint a Balaton gyöngykagyló-színeit; Erdély aranybányáit éppúgy kifosztotta, mint Nagy-Magyarország feketegyémánt telepeit. Ő ott volt a nagyurak klubjaiban, a delnők boudoirjaiban, ott a betyárénektől hangos csárdákban; ő együtt mulatozott a honfoglaló ősökkel és együtt búsult a kurucokkal, együtt táborozott a vörössapkásokkal; ő leereszkedett a föld méhébe és saját szerkezetű gépén fölemelkedett a felhők fölé: ő elsőnek nyomult fel az északi sarkra, karavánokat kalauzolt a homokpusztákban, végigbarangolta az afrikai őserdőket, elkalandozott messzi szigetekre, ahol szomjas kék ég ragyog a pálmafák fölött. Ő visszament a multba, a mastodonok és saurusok korába és előre repült a jövőbe, az emberi intellektus birodalmába. Nem eszelhetünk ki olyan kort és olyan helyet, ahol nem találkoznánk üstökös útjának sziporkázó nyomaival.

Amit idegenből hozott: az ő kezén az is magyarrá lett. Ha Mikszáth Kálmán szerint a régi lőcsei városbírák vérének földszerző ereje volt, akkor Jókai tintájának is ilyen ereje volt. Új alattvalókat, tartományokat, világrészeket és planétákat hódított a magyarságnak.

Érdekes megfigyelni, hogyan bánik el Jókai idegen nemzetekkel. Az ő törökjeinek vagy franciáinak van egy közös családi vonásuk, amely kedves rokonainkká avatja őket, ez a vonás a magyar humor. Az ő törökjei bizony nem igaz oszmánlik, a párizsiai nem vérbeli franciák, de azért van bennük sok költői igazság, sőt néprajzi érték is, mert Jókai olyannak írja le a törököt és a franciát, amilyennek a magyar ember ismeri és elképzeli. És ehhez végre is joga van, mert az irodalomban éppen úgy, mint a nemzetközi politikában, minden jog forrása a hatalom. És ebben az esetben a hatalom Jókaié.

Jókai költészete egy egész magyar világ. Ha valami új özönvíz elnyelné Magyarországot, Jókai Magyarországa még évszázadokon át folytatná magányos bárkaéletét a világ feje fölött.

Ha ma, tíz esztendővel a költő távozása után, újból – és talán némi kegyeletes aggodalommal a szívünkben – bemerészkedünk abba a trópikus őserdőbe, amellyel Jókai munkásságának eredményét leggyakrabban és legtalálóbban összehasonlítani szokás, akkor boldog megkönnyebbüléssel tapasztaljuk, hogy a muló idő alig is tett benne valami kárt. Itt-ott talán megritkult a lombrostély, némely helyen talán bevillan egy jótékony napsugár a titokzatos arany homályba, egy pár gyenge csemete vagy élősdi, amelynek magját a lázas munka hevében válogatás nélkül vetette el a nagy kertész, kiszáradt és kiveszett: de maga a fenséges erdő él, virul és pompázik, a fejünk fölött örökzöld faóriások zúgnak, mint egy óriás hárfa húrjai, a csodavirágok még nyílnak és illatoznak, a madarak még énekelnek, a pillangók még röpködnek. Távoli tisztásokon pedig aranykupolás márványtemplomok előtt ismerős, nemes és kedves emberpárok gyülekeznek: Jókai hősei, akik annyi édes boldogságot és annyi még édesebb bánatot okoztak a magyar olvasóközönség szívének.

Jöhetnek idők, midőn az egyre változó napi ízlés rövid időre másfelé tereli a szórakozók és gyönyörködni vágyók útját; bizonyos, hogy a divatok mulnak, de Jókai költészete megmarad, mint a magyar elbeszélő irodalom büszke ékessége és gazdagsága.

Jókai Mórból semmi sem halt meg, csak a teste. Amit Petőfi Sándor ifjú barátságuk boldog és forró napjaiban írt hozzá, az ma is ráillik:

(1914.)