FARKAS PÁL
Az erkély alatt, ahol ezeket a sorokat írom, hosszan elnyúló hullámok szaladnak a partnak. A tenger énekel és ez jó kísérő zene, mikor az ember egy ifjan elhalt barátjára gondol. Farkas Pált én egyetemi hallgató korában láttam először. Az egész ember akkor csupa kíváncsiság volt; izgatott, támadó, olthatatlan kíváncsiság, amely a maga diákos mohóságával kómikusan hatott, de imponált is, mert a vérbeli író igazolványa volt. Ez a kíváncsiság nem az élet élvezeteinek, hanem – ha szabad így mondanom – absztrakt értékeinek szólt.
Már akkor két feltűnő tulajdonságot találtunk benne: egyik az óriás, szinte már abnormis emlékezőtehetsége, amely elraktározott mindent, amit betűéhségében összeolvasott és egyebek közt arra is képesítette, hogy fejében tartsa Jókai Mór minden elbeszélésének címét, meséjét és hőseinek nevét, – a másik az ő hihetetlenül aktív és kimeríthetetlen munkakedve, amelyről nekünk, tépelődve dolgozóknak, sejtelmünk sem volt.
Hamarosan harcostársak lettünk a politikában és kollégák a szerkesztőségben. Nem jósoltam neki valami nagy sikereket a pártpolitikában, mert tudtam, hogy túlságos merevséggel ragaszkodik elveihez, – hiányzott belőle a lelkiismeret diplomáciai ruganyossága.
Nem tartozott azonban az igazság fanatikusai közé; az ő igazságszeretete inkább passzív természetű volt: ő egyszerűen nem értette meg a hazugságot, értelmetlenül nézett farkasszemet még a társadalmi életben elfogadott, sőt mellőzhetetlen udvariassági füllentésekkel is.
Az egyébként szikrázóan szellemes szalónember fatális csökönyösséggel a nevén nevezett minden gyereket és olykor valóságos pánikot keltett a szókimondásával.
Mint a szászvárosi kerület képviselője, tagja lett az országgyűlésnek és a vezér, gróf Tisza István, hamar felismerte a nemzeti munkapárt enfant terrible-jében a bátor és tisztalelkű férfit és befogadta szűkebb baráti körébe. Boldog házassága mellett ez a barátság adott Farkas Pál életének igazi mélységet és értéket.
Csonka lenne a silhouette, amelyet róla készíteni akarok, ha hallgatással mellőzném az ő zsidó voltát. Meggyőződéses zsidó volt, hallani sem akart arról, hogy elhagyja őseinek hitét, pedig e részben – tanu vagyok rá – kísértéseknek volt kitéve.
Talán meglepően hangzik, pedig valóság, hogy éppen a zsidó voltából nőtt ki az ő erős és harcias ellenszenve mindennemű radikálizmussal szemben. Ő ugyanis azt vallotta, hogy a mi speciális magyar viszonyaink mellett mindenféle forradalmi mozgalomnak előbb-utóbb antiszemita mozgalommá kell fajulnia. A forradalom, bármilyen jelszavakból induljon is ki, gyökereivel a gazdaságilag gyöngébb rétegek írígységéből táplálkozik; a tervszerű propaganda ideig-óráig ugyan megtévesztheti ezt az írígységet az objektumát illetőleg, végül azonban ez minden körülmények közt meg fogja találni a maga természetes és igazi célpontját és a zsidóság ellen fog támadni, amely köztudomás szerint a népességnek gazdasági szempontból leginkább irígylésreméltó rétege. Ha Magyarországon a zsidók csinálnak forradalmi propagandát, akkor az nem egyéb, mint a faj öngyilkossági kísérlete.
Farkas Pál politikai pályájának tartalma: a forradalom elleni harc. Ezért agitált a Társadalomtudományi Egyesület alapítása mellett, ezért lett gróf Tisza István hű és lelkes katonája, ezért vett részt a Magyar Figyelő szerkesztésében, ezért mondott száz beszédet, írt ezer cikket.
Évekkel az őszirózsás forradalom előtt ő már kongatta a vészharangot és egyenként kipécézte a nyilvánosság előtt a jövendő «forradalmárokat». Nevezetes, hogy maga gróf Tisza István sem hitt mindig a Kasszandra-jóslatokban és úgy találta, hogy Farkas eltúlozza némely jelentéktelen ember fontosságát.
Midőn azonban a forradalom tüzei kigyulladtak, kivétel nélkül Farkas Pál ellenlábasai voltak a gyujtogatók. A logika szabályai szerint talán mégis gróf Tiszának volt igaza, az emberek csakugyan jelentéktelenek voltak, a történelmi események azonban erre a boldogtalan országra nézve felfüggesztették a logika érvényét és így testet ölthettek Farkas rémlátásai.
Miként a vele egyívású nemzedék értékesebb tagjainak általában, neki is több érzéke volt a gúny, mint a pátosz iránt. Hogy mit érez a hazája iránt, azt sohasem mondta meg, midőn azonban a kirobbant világháború tüze belekapott a monarchia fedelébe, ő egyike volt az elsőknek, akik a harctérre siettek. Országgyűlési képviselő volt, hírlapíró, semmi sem volt természetesebb, mint hogy felmentesse magát. De ő egy kicsinylő legyintéssel hárította el magától ezt a gondolatot. Nem is irodában, nem kórházban szolgált, hanem künn a fronton, ahol az ágyúk bömböltek. A tiszttársaitól tudjuk, hogy mintaképe volt a kötelességtudó és hidegvérű katonának.
Egyszer meg is sebesült, de ezt eltitkolta, valósággal szégyelte. Sajnos, a harctérről hozta haza annak a betegségnek csiráját is, amely megőrölte hatalmas életerejét.
Betegágyán sem vesztette el humorát és midőn később mégis árnyék borult a lelkére, nem a saját elmulásának gondolata, hanem a magyarság szégyenletes összeomlása fájt neki.
E sorok írója, aki egykor az élet küszöbén köszöntötte a duzzadó vitorlájú conquistadort, abban a szomorú kitüntetésben részesült, hogy ravatala fölött utolsó istenhozzádot mondhatott neki jóbarátai nevében.
Úgy látszik, az embereket mi csak a haláluk után ismerjük meg. A halál pillanatában lehull az álarc, lehull minden, ami idegen, fölösleges és véletlen volt s a halott megmutatja a világnak igazi ábrázatját. Farkas Pál alakját megnövesztette és megszépítette a halál. Aki előttünk a koporsóban feküdt, az pompás tehetség, szikrázó szellem, nagyszerű vérmérséklet, arany szív és kristálytiszta jellem volt.
Az író hagyatéka, ha a szerencsésebbek közé tartozik: egy név, amely az emberek szívében él és egy csomó könyv. Farkas Pál számára rögössé tette az írói pályát az a körülmény, hogy édesapja a nagy magyar kiadók egyike. «Neki könnyű!» – mondták megértő mosollyal írótársai és ez a «neki könnyű» síkos jéggel borította be előtte és szinte megmászhatatlanná tette a Parnasszus lejtőjét. Ha egy lépést fölfelé tett, egyet visszacsúszott. Első munkái nem zavartak sok vizet. De aztán váratlanul beleszólt a dologba Valaki, akié a döntő szó: a közönség. Farkas írásai kapósak lettek, az író máról-holnapra népszerű lett, még pedig írótársai, bírálói, sőt apai kiadójának feje fölött.
Ez a fokozatos és rohamos népszerűség egyébként együtt járt az író belső fejlődésével. Megfigyelhető, hogy későbbi műveiben fantáziája mindjobban kitüzesedik, merészebb szárnyalással mind magasabb régiók felé kalandozik, elbeszélő módszere pedig mindjobban megragadja és fogva tartja olvasóinak érdeklődését.
Versek kivételével minden költői műfajjal megpróbálkozott, a novellával csak úgy, mint a regénnyel és drámával. Színműveivel elérte azt a maximális sikert, amit vérbeli elbeszélő a színpadon elérhet. Az igazi Farkas Pál a novellákban és regényekben lép elénk. Igen erős szatirikus vénája volt és naplóformában írt elbeszéléseinek, amelyeknek sorozatát Az önkéntes naplója nyitotta meg és amelyek mókás kommentárral kísérték az élet némely jelenségeit, köszönhette első, országos derültségtől kísért irodalmi babérait.
A mai regényirodalom főtárgya, a szerelmi élet mélységeiben való búvárkodás, nem érdekelte túlságosan. Őt a nagy tettek emberei vonzották, különösen azok, akiknek energiáját emberfölöttivé fűti valamely fanatikus hit, legyen az akár vallásos, akár politikai természetű.
Forradalmi korszakok embereiben és eseményeiben találta meg a földi élet legnagyobbszerű és megírásra leginkább méltó jelenségeit. Ez, ha visszaemlékezünk az ő politikai és hírlapírói állásfoglalására, ellentmondásnak látszik. De csak látszik, mert a valóságban Farkasnak nem a forradalom, mint az elnyomottak ultima ratiója, hanem a korabeli magyar forradalmárok léha munkája ellen volt kifogása. Ő azoktól, akik tragikus időkben a kezükbe merik ragadni egy nemzet sorsát, megkívánta a tiszta meggyőződés, a férfias bátorság és az áldozatkészség erényeit és fölháborítónak találta azt a nyegleséget, amely a sérthetetlenséget biztosító újságírójelvénnyel a gomblyukában óhajtotta fölforgatni az országot.
Az angol alkotmányos és vallásos küzdelmek kora, az olasz szabadságmozgalom, mindenekfölött pedig a nagy francia forradalom állandóan mozgalomban tartották a képzeletét, mint a nap a maga bolygóit. Drámai rövidségű, nemes alaptónusra hangolt, pompásan beállított frappáns jeleneteket merített az emberiség nagy tragédiáiból.
A nagy forradalommal való beható foglalkozás gyümölcse lett A Francia Forradalom című kétkötetes műve, amely kimagaslik a hasonló tárgyú magyar munkák közül.
A francia forradalmon keresztül elérkezett Bonaparte alakjához, amellyel Farkas több munkájában is találkozunk. Napoleont egy százsoros cikkben úgy megjelentetni, hogy Napoleon maradjon, ahhoz már valódi művészet kell.
Későbbi éveiben, az író utazásai eredményeképpen, a Kelet napja teszi tündöklőkké és forrókká Farkas írásait. Nagy előszeretettel választja úgy humoros, mint történelmi regényeihez és elbeszéléseihez ezt a hátteret és ugyancsak a Kelet termékenyítő hatása alatt írja meg legsikerültebb regényét, a Mithradates kincsét is. Az előadó művészete ekkor már annyira tökéletesedett, hogy hitem szerint csak korai halála akadályozta meg abban, hogy az egészen nagy elbeszélők sorába emelkedjék.