NÁDAY FERENC
Volt idő, midőn az ifjú fővárosi társaság Náday Ferenc színpadi előkelőségében találta meg a maga férfi-ideálját. Bizonyos fokig – titokban, vagy bevallottan – mindenki Náday Ferencnek érezte magát. A harcolók és munkálkodók felekezete is úgy üdült, hogy megkereste magában Náday Ferencet. A sors mostoha gyermekeinek pedig az volt a tragikumuk, hogy nem fejleszthették a bennük szunnyadó Náday Ferencet. Ez az eufonikus név úgy hatott a fantáziára, mint valami ismert illatszer: a könnyed elegáncia, a szeretetreméltó elmésség, a hódító férfiasság képeit váltván ki. Abban az időben pedig nem volt férfi Budapesten, sem a grófok, sem a csizmadiák céhében, aki nem szeretett volna elegáns, elmés és hódító lenni. Sőt akadtak női Náday Ferencek is.
Ennek a kiváltságos egyéniségnek fejlődése összeesik nemcsak a Nemzeti Színház, hanem az egész társadalom újabb megifjodásának idejével. A tragikus viharfelhők elvonultak a haza láthatárán. Az aszkéta szenvedélyek megenyhültek. A pátosz ideje elmúlt. Az ifjú fővároson valami opportunisztikus tavaszi láz vett erőt. Kitűnt, hogy okosnak lenni többet ér, mint hősiesnek lenni, mert íme, minden nemzeti vágy teljesülése már csak idő kérdése volt. Hogy az ország erős, gazdag és független legyen, hogy a monarchia súlypontja Budára kerüljön, hogy utazó angolok árasszák el Budapestet, hogy az összes nemzetiségek megmagyarosodjanak – mindez már csak idő kérdése volt. Budapest egyelőre azt tartotta a legsürgetőbb feladatának, hogy európai metropolissá legyen. Európai – ez a szó akkor még körülbelül annyit jelentett, hogy francia. Éppen kapóra jött a párizsi dráma-import! Ezek az elokvens és mégis prózai, érzelmes és szkeptikus, érdekes és hétköznapi, raffinált és mégis naiv színművek úgy hatottak itt, mintha egyenesen Budapest számára íródtak volna. A fővárosi társaság gyönyörködött bennük, mint a hentesné a Diana-portraitban, amelyet az udvari festő róla készített. Ilyen volt ő maga – nem! ilyen szeretett volna lenni!
Az erjedő és termékeny talajból nőtt ki Náday. Ő maga volt a budapestibe oltott párizsi, a színpadon is, az életben is. Az ő lábanyomán boulevarddá lett a Múzeum-körút, Bois-vá a Városliget. Derült életbölcsesége és nagy szeretetreméltósága úgy hatott az emberekre, mint egy személyes bók. Ez a szeretetreméltóság szinte megérzett az egész főváros levegőjében, mint valami kellemes, egzotikus illatszer.
A közönség, miután egyszer már fölismerte Nádayt, szinte korlátlan művészi hitelt nyitott neki. Pedig az ő tehetsége nem szorult hitelre. Mindenkor készpénzben fizetett, csengő aranyban. Fölényes intelligenciája és a könnyedség, amellyel önmaga fölött rendelkezett, a legtöbb szerepkör hivatott ábrázolójává tették. De volt tehetségének egy szinte páratlan, egyéni segédeszköze is: a megfigyelőképessége. Náday minden ízében modern ember volt, fantáziája a reális életből táplálkozott és azért főleg oly keretben érvényesült, ahol hasznát vehette hétköznapi tapasztalatainak. Tehát a modern társalgási színműben és a vígjátékban. Miként minden nagy megfigyelő, ő is szívesen elejtette az esetleges vonásokat, hogy annál markánsabban kidomborítsa a jellemzőket. Az emberekben természetesen először is a félszegségeket látta meg és azért erős hajlamot mutatott a torzkép-rajzoláshoz. Torzképei igazak, mélyek, olykor egész társadalmi rétegekre nézve jellemzők és művésziek voltak. Egy-egy epizód-alakja önálló betétként hatott a darab keretében. Ilyenféle alakjai túlzásukban is annyira meggyőzők voltak, hogy a társadalmi szatira erejével hatottak. Az ábrázoló művész alkotó művésszé lett és amit a közönség tapsai között (olykor rögtönözve) alkotott, a legtöbb esetben magyar és speciális budapesti művészet volt. És ez a képessége avatta őt a szó legelőbbkelő értelmében vett nagy színésszé.
Koporsóját hosszú, sápadt menetben követik a színpadi hősök, akiknek fantómjaiba az ő alkotóereje öntött forró vért és életet. Köztük vannak a közelmult társadalmának legismertebb típusai, akiket ő vitt az utcáról a színpadra és akik a színpadról kerültek le az utcára. És sokan lesznek, akiket most elfog a különös, bús érzés, hogy Nádayval a saját ifjúságuk egy eleven darabját temették sírba.
Bár hatvankilenc esztendőt élt, mégis ifjan halt meg. Az aggkor szomorúságaitól megkímélte a sors, amelynek mindenkor kedvence volt. Élete, ha emberi életre egyáltalában ráillik ez a jelző, mindvégig szép volt. Ami virág és gyümölcs a magyar művészet kertjében megterem, azt mind leszüretelte. A jó sors a derült epikureust boldog családi élettel áldotta meg. Hitvese, gyermekei és unokái gyöngéd rajongással szerették. Mint filozófus élt és mint keresztény halt meg.