Tanulmányok I.

Hűvös árnyékok szaladtak át a szívünkön. Úgy tetszett, a világ megint öregebb lett valamivel. Különösen az a világ, ahol mulatnak. Ujházi mester már forma szerint is visszavonult a színpadtól. Hiszen régóta várható volt, de azért valahogyan mégis váratlanul jött. Ez bizony nem volt szép fölvonásvég és az embernek elment a kedve attól, hogy tapsoljon. Eddig azzal áltattuk magunkat, hogy az elpusztíthatatlan öreg egy nap megint csak vidáman fog fölrobogni a színpadra, hogy elhozza nekünk októberi tündöklő nyarának gyümölcseit. De erről, sajnos, le kellett mondanunk. Most aztán olyan hír érkezik róla, mely jóleső derűvel melegíti föl a szíveket. A mester megházasodott. Igen, ez egészen stílszerű.

Blaha Lujza asszony mellett ma Ujházi a művészvilág legnépszerűbb alakja. Népszerűsége vidám rikoltásként hasítja át a nagyvárosi élet hangzavarát. Ez a népszerűség úgy él és muzsikál az utcán, mint valami ragadós nóta, amely elől nincs menekülés. A «mester» szó mint művészi rangfokozat furcsán hangzik a magyar ember fülének, Ujházival szemben azonban a budapesti nyelvszokás kivételt tett, őt mindenki mesternek nevezi. Ő nemcsak mester, hanem Budapest számára a mester. Ha nem csalódom, ezt a címet Crampton mester óta kezdték általánosan megadni. Van egy képem, amely Crampton szerepében ábrázolja. Kócosan, álmosan, kissé fájdalmasan és kissé cinikusan bámul ki a keretből, ujjai a gitár húrjait keresik, mintha nótázva akarna átsiklani életének tragikuma fölött. Ez a kép olyan megkapó, mint egy vallomás.

Furcsa, hogy a művész páratlan népszerűségét nem művészetével, hanem magánéletével szerezte meg. Ő a színpadon kívül zsebelte be azt a népszerűséget, amely tehetségének kijárt.

Bár nem kimondott barátja az alkoholnak, mégis van valami benne, ami Szilénuszra emlékeztet. El ne felejtsük: Szilénusz is isten volt. Az ember egy megszelídült és megfinomodott Szilénuszra gondolhatna, olyanra, aki megfelel Julian Apostata fölfogásának. Széles karimájú kalapját félrevágva, szájában az örökös szivarcsutkával, amely Liszt Ferenc óta művészeti kellékszámba megy, ragyogó egészségben, pezsgő jókedvében, ártalmatlan és kedélyes malíciával bandukolt át az életen. Ahol megjelenik, ott örvendező ábrázatok fogadják. Ha belép valami helyiségbe, az már elegendő arra, hogy egy csomó vadonat-idegen embert a földi boldogság csúcspontjára emeljen. Ez az ember az életkedv kolosszális fölöslegét hordta magával, a vitalitás Rothschildja volt és két kézzel szórta szét kincseit.

A mindkét nembeli erdei istenek vidám bandája követte nyomon. A mester rendet tartott köztük, mert minden kedélyessége mellett is meg tudta őrizni a pátriárka tekintélyét. Aki föllázadt ellene, annak mázsás gorombaságok repültek a fejéhez. Olyan immunitást élvezett, amilyenben törvényhozónak még sohasem volt része. Az epekórban szenvedő színikritikusok is meghajtották előtte tollukat, a fiatal bolyhosok, a foglalkozásszerű bálványdöntögetők és a holnapután lángelméi is meghódoltak neki. A hölgyek pedig külön, pajzánul alázatos pillantásokat találtak ki, a mester tiszteletére. Öreg gyermek volt, a sok gyermekarcú öreg között. A korán megvénültek örültek az ő örök ifjúságának, a túlokosak szívesen melegedtek az ő szívének arany együgyűsége mellett.

A mesternél melegebb, színesebb, férfiasabb és a mellett gyöngédebb egyéniség Szigeti József ideje óta nem igen járt magyar színpadon. Egy Reinhardt alig tudott volna vele mit kezdeni, mert ő bizony sohasem volt szerszám a rendező kezében, ő saját magának öncélja volt és művészete egy egyéniség leleplezése volt. Nem volt kellék a színházi gépezetben, hanem magával hozta a saját külön színházát a deszkákra. Született komédiás volt, mégpedig az ösztönművészek fajtájából való.

Ami az elméletet illeti, ő bizony könnyű vállvonogatással szokta elintézni. Szerepeibe egyszerűen belebújt, mint valami ruhába, és ha valahogyan ráillettek a lelki idomaira, akkor emberileg tökéletes is volt. Ha X. urat kellett adnia a színpadon, akkor X. volt. És ha véletlenül nem tudta a szerepét, akkor olyan X. volt, akinek nem jut eszébe, hogy mit kell mondania, de húsból és vérből való X. volt.

Színpadi viselkedése – nem akarom a módszer szót használni – olykor megdöbbentően egyszerű és magától értetődő volt. A szerepeiben úgy beszélt, mint otthon, helyesebben mint a kávéházban. Tulajdonképpen nem is beszélt jól, mert nyelve mindig nehezen forgott, de kevés ember tudta magát oly jól megértetni a közönséggel, mint ő. Naivan bámészkodó szeme és nagy, furcsán vágott orra van, olyan, mint a papírcsákó csücske. Bohózatokban ellenállhatatlanul komikus a külseje, de máskor ugyanez a szem és ugyanez az orr elragadóan emberies benyomást tesz és borzongó tisztelettel tölti el a közönséget.

Könnyű kézzel gyúrta és alakította önmagát és hősszerelmeseken kívül majd mindent tudott magából csinálni. A legbolondabb bohózatokban éppannyira otthon volt, mint klasszikus darabokban, és a kispolgári fenegyereket éppúgy elhitték neki, mint Bölcs Náthánt. Emberi mivoltának egy szentimentálisan naiv vonása bizonyos érzelmes szerepek felé terelte ízlését és előttünk feledhetetlen marad, hogy mit tudott csinálni Constantin abbéból, vagy Crampton mesterből. Az ilyen szerepekben megtalálta önmagát és mi úgy gondolunk vissza ezekre, mint valami személyes élményünkre. Közönséges esprit d’escalier, semmi egyéb, ha ma azt kérdezzük, hogy miért nem láthattuk Ujházit soha Falstaff szerepében?

Jó ideje már, hogy távol maradt a színpadtól. Visszavonulásával csak bevallotta azt, amit már mindenki tudott. Azért mégis általános sajnálkozás fogadta a visszavonulását. Pompás látvány volt, ahogyan ő az évek rohamát ignorálta. Az ifjúság az ő legitim birodalma volt és a közeledő öregséggel szemben körülbelül úgy viselkedett, mint egy Isten kegyelméből való Bourbon alattvalóinak követelődzéseivel szemben. A dolog nemcsak kellemetlen, de valósággal sértő is volt. Önként egy hajszálnyit sem engedett az ifjúságra való szent jogából, végül azonban színpadi koronáját megvetően odalökte a zendülő éveknek.

Mi mindenesetre sokkat többet veszítettünk, mint Ujházi. Neki, aki debreceni civisből tipikus nagyvárosi emberré, budapesti őslakóvá tudott lenni, megmarad kedves városa és megmaradnak kedves külvárosai, amelyeknek utcáin és vendéglőiben ragyogó arcok köszöntik a mestert.

(1914.)