Tanulmányok II.

Egy könyvről

1.

Mr. Clissold nem élő ember, hanem regényhős, H. G. Wells új regényének, William Clissold világá-nak hőse. A vénülő férfi az elmúlás palotájának küszöbén áll és némi melanchóliával a szívében utolsó szemlét tart elmúló élete fölött. Ez Wells regénye. De a visszafelé pergetett filmnek alig egytized részét teszik Clissold életének külső eseményei; a túlnyomó részt lelki élmények foglalják le. Clissold beszámol azzal, amit egy hosszú életen keresztül tapasztalt és elgondolt: ez az ő világa.

Élete gazdag volt sikerekben. Legalul kezdte (az apja mint sikkasztó került a bíróság elé és mint öngyilkos végezte!) és magasra fölvitte a polgári rangfokozat lajtorjáján: közgazdasági hatalommá lett Nagy-Britanniában, az egykor porbaesett Clissold nevet megint fölemelte, tiszteltté és irígyeltté tette.

Ezek után is emberi a hős keserű vallomása, hogy egész élete nem volt olyan, amilyen lehetett volna, hanem tele volt céltalan küzdelmekkel, haszontalan áldozatokkal és fölösleges szenvedésekkel. Hogy így történt, annak nem Clissold az oka, hanem maga az élet, amelyet a civilizált emberiség a mai napig elfelejtett «megorganizálni», hanem meghagyott járatlan, veszedelmes vadonnak.

Bolondok farsangi ünnepe az élet, mondja a szerző, az ember csakhamar fárasztónak, végül visszataszítónak találja. Mert a tudomány kicsinyes eredményei, a tökéletes művészet, amellyel nagyritkán egy-egy zugban összetalálkozunk, hacsak nem tekintjük azokat eljövendő nagyobb dolgok előhírnökeinek, teljesen elégtelenek arra, hogy ilyen szörnyűséges züllést megmentsenek az elkárhozástól.

A zsoltárköltő még azt hitte, isteni rendelés, hogy «a mi esztendeinknek a java nyomorúság és fáradság» legyen, de Mr. Clissold úgy tudja, hogy minden földi baj csak valami technikai mulasztáson fordul; azt mondja: ma már lehetséges volna az embereket úgy vezetnünk és óvnunk, hogy életük kezdettől végig kiegyenlített és derűs, tartalmas és alkotó, eseménydús és boldog legyen. Szerinte úgy lehet formálni az életet, hogy a halál ne jelentkezzék mint katasztrófa.

2.

Wells könyvének előszavában tiltakozik ellene, hogy az ő személyét összetévesszék a hősével. Kétségtelen, hogy Clissold életfolyása nem a Wellsé, de az is bizonyos, hogy lelkivilága egészen a szerzőé. Mert olyan költő még nem élt a csillagok alatt, aki ennyire részletesen és logikusan ki tudna eszelni egy neki idegen világfelfogást.

Tehát a nagy kiábrándulás, amelynek Wells vastag könyve a színhelye, igazában egy zseniális és óriás népszerűségű író lelkében megy végbe. De honnan vette magát a szörnyű blazírtság, amely ebből a papírcsomóból árad?

Érdekes és jellemző, hogy ez is abból a záptojásból kelt ki, amelyet Wilson elnök – Wells szerint «az ünnepélyes lúd»! – rakott a versaillesi békekonferencia zöld asztalára. A világ, legalább az ántánt-világ, akkoriban reszketett az újjáépítés lázától. Mindenki mindent az újjáépítéstől várt! Lloyd George azt ígérte a katonáknak, olyan új hazát fognak teremteni, amely méltó arra, hogy hősök lakjanak benne. A világ kapuja tehát tárva-nyitva volt, jöhettek az új, nagy dolgok! De nem jött semmi. Clissold szerint hiányzott egy ember, aki tudta volna, miről van szó és mit kell csinálni. Lloyd George? A szerző kedvetlenül legyint: az csak afféle «pompás dudva», óriás, hideg agyveleje van, de az valahogyan nem fészkel a kellő helyén.

Az újjáépítés jelszó maradt, amelytől később már a falra másztak az ideges emberek, helyette felvirradt az adósságok korszaka. A bankok «az adósságok halottas leplébe» varrták be a világot. A szerző azonban megengedi, hogy a bankárok jóhiszeműek voltak, olyan jóhiszeműek, mint a legyek, mikor petéiket a dögre rakják.

Csak egyet nem hajlandó megérteni: hogyan van az, hogy az állam, amely a háborúban lefoglalta és céljaira használta föl százezrek életét, annyira tisztelte a tőke jogait, hogy még ki is uzsoráztatta magát általa?

3.

Mr. Clissold, aki kozmopolita köztársaságinak vallja magát, megállapítja: az újjáépítés csődje után a világ megpróbálta, hogy visszabujjon a lenyúzott bőrébe. (Ha egy angol ember világot mond, akkor a brit birodalomra gondol.) Megint elővették a régi királyokat, a díszegyenruhákat, himnuszokat, hivatali talárokat és parókákat. Wells szerint ekkor kisült, hogy a régi rend a régi formák közt sohasem nyerheti többé vissza hajdani állandóságát, sohasem kelthet többé bizalmat, mert elvesztette hatalmát a lelkek fölött.

A szerző (az átlagos regényolvasó ízlése szerint: kétségbeejtő lassúsággal) egymásután elérkezik a brit birodalom gigantikus palotájának támasztó pilléreihez, amelyeket teherviselő képességük szempontjából vizsgálat alá vesz. Mi nem követjük őt útján, nem is veszünk tudomást Mr. Clissold életéről és kalandjairól, hanem saját ösvényünkön sorra járjuk azokat a bizonyos pilléreket. Ha Mr. Clissoldnak igaza van, akkor kivétel nélkül valamennyi elkorhadt és csak a jó Isten tartja még egyensúlyban a kolosszális épületet.

A jó Istent azonban csak megszokásból emlegeti a szerző, egyébként az atheisták balszárnyán áll és miként Anatole France, ő is szükségét érzi, hogy a gúny mérgezett nyilaival lődözzön kevésbbé haladott embertársai szívére, amelyben még az istenség gondolatát sejti. Az Úristent tréfásan Mr. G.-nek nevezi. Mindenesetre szerencséje Mr. Wellsnek, hogy nem kortársa Mr. Carlylenek, mert azt a választ, amit tőle Miszter Dzsi-re kapott volna, évszázadok multán is megemlegetnék.

4.

Clissold-Wells azonban a földi istenekkel sem bánik kíméletesen. Nagy-Britannia és Irország királyát, India császárát, nevén említve a mostani uralkodót, «jelentéktelen és érdektelen embernek» mondja. Egyébként komikusnak találja, hogy az uralkodóház tagjai minden érthető ok nélkül állandóan utazgatnak, olykor skótoknak öltöznek és hogy a család idősebb nagynénéit daliás lovasezredek tulajdonosaivá avatják.

Megvalljuk, ezt a hangot nem könnyű megszoknunk angol embertől. De a törvényhozás másik tényezőjéről, a parlamentről sem nyilatkozik nagyobb tisztelettel. Ő egyáltalában nem hisz abban, hogy választott testületekkel valami okos dolgot lehessen végezni. Felső- és alsóház! – kiált föl. Milyen átka a brit és amerikai alkotmány az emberiség fantáziájának! (Mikor ezt a felkiáltást halljuk, akaratlanul is azokra az időkre gondolunk, mikor nálunk a Szilágyi Dezsők angol parlamenti precedensekkel zúzták össze politikai ellenfeleiket.) De Clissold most azt mondja: tizenkilenc századdal Krisztus születése után azt hitték, hogy holmi választás, bármilyen helytelenül hajtsák is végre, elengedhetetlen ahhoz, hogy egy közszervezetet kormányozzanak; éppen így hitték tizenkilenc századdal Krisztus előtt, hogy a tavaszi magvetés idején véráldozatot kell bemutatni. A népképviseleti rendszer tehát a kor babonája!

De menjünk tovább! Mr. Clissold láthatóan meg van róla győződve, hogy a hadseregben gyűlnek össze az emberiség legkeményebb és legsötétebb koponyái. Kitchener egy mondatát idézi: A tankok, – mondta a brit fővezér – a tankok sohasem lesznek egyebek, mint mechanikai játékszerek! Az író hozzáteszi: A hadtörténelem szakadatlan krónikája a hivatásos katonák csökönyös és vérengző tudatlanságának.

Ilyeneket hallottunk itthon is, az osztrák Hofkriegsrat idejében – újszerű benyomást tesz azonban a szerző határozottsága, amellyel a pénz- és bankemberektől elvitatja az intelligenciát. Nem is tudja elképzelni, hogy volna a bankároknál valószínűtlenebb és furcsább felekezet. A pénzt pozitív dolognak tekintik, mint a kutya a patkányt; ha meglátják, rögtön rárohannak; egyébként azonban teljesen szűzek minden a pénzre vonatkozó filozófiai kíváncsiságtól. A bankár- és pénzkörök fejedelmi jövedelmeket fejnek ki olyan vállalatokból, amelyeket egyáltalában meg sem értenek. Nagy vállalkozásaik, adósságaik, kölcsöneik, cselfogásaik és módszereik nem egyebek, mint óriási gyerekeskedések és ezek nem lesznek kevésbbé gyerekesek azáltal, hogy az egész világ szenved alattuk.

5.

Egy időben nálunk, a politikában csakúgy, mint az irodalomban, szokássá lett, hogy az ifjúság fogalmát összekapcsolják a forradaloméval. (Sőt a mi októberi forradalmunk nemcsak az ifjúság, hanem az éretlenség hímporát is magán viselte.) Most azonban Wells, aki maga is forradalmár, azt mondja a galileistáknak és a velük hasonszőrűeknek: az ifjúság szelleme «középkori szellem», mert hirtelen, türelmetlen, szenvedélyes és színpadias. Szerinte az ifjúság originalitása többnyire csak gyerekes fejtetőre állítása a való világnak. Függetlensége pedig általában nem egyéb, mint primitív szembeszállás a tanulás kényszerével.

A mai angol nevelési rendszert korhadtnak és pusztulásra érettnek ítéli. Ez a rendszer szerinte olyan atmoszférával veszi körül a növendékeket, amelyben a jó tónus többet számít, mint a nagy tett. Azt vallja, hogy minél kevésbbé ismeri a fiú az iskolában gyártott értékeket, annál megértőbb lesz a való élettel szemben.

Különös ellenszenvet érez a brit világbirodalom nevelési rendszerének két híres gócpontja, Oxford és Cambridge ellen. El kell jönnie az időnek, kiáltja prófétai hangon, mikor Cambridge és Oxford nem fog többet jelenteni a világ szellemi életében, mint Athos hegyének szentélyei, vagy a tibeti Láma-kolostorok…

Oxfordnak egyebek közt azt is szemére veti, hogy ki akarja zárni kebeléből az ifjú kommunistákat. Ebből minket főleg az a kedélytelen megállapítás érdekel, hogy az angol felsőbb körök fényűző főiskolájában kommunista diákok vannak!

6.

A regény széles és lassú folyásából kihalásztunk néhány aforizmát, amelyek Clissold-Wellsnek a modern nőről való véleményét jellemzik. Ezek a megjegyzések üdítők, mert azt bizonyítják, hogy az angolszász férfi, még ha borotvaeszű szkeptikus is, asszonyokkal szemben meg tudja őrizni a naivitását.

A döntő különbség, amelyet Mr. Clissold a nő régi és modern típusa közt lát, abban nyilvánul, hogy a női tisztaság, értve az önmegtartóztatás leküzdhetetlen erejét, amely valamikor a nő legféltettebb és alkalmasint egyetlen kincse is volt, ma már nem is megy erényszámba. A regényhős le is vonja ebből a tanulságot, amennyiben elbeszélése folyamán bevallja, hogy neki igazán csak az olyan nők tetszenek, akik – mondjuk így –: amélységből e melkedtek ki a magasabbrendű életbe.

Mr. Clissold különben megkockáztatja azt a nézetet, hogy a mai nők most éppen azon vannak, hogy «a szexuális becsületesség új fogalmait dolgozzák ki». Úgylátszik, mondja, ez a munka most éppen a kísérletezés fázisában tart…

A rövid szoknyákban és a kurtára vágott hajban, igen helyesen, a nők szabadságvágyának bizonyítékát látja, viszont azonban nem tudja hová könyvelni azt a tapasztalását, hogy sokan közülök, «egészen fiatalok is», úgy kendőzik az arcukat, mint a vén kokottok.

Úgy hisszük, hogy a nők, a kurtaszoknyásak és bubifejesek, folytatni fogják buzgó experimentumaikat az új szexuális becsületesség terén, ha pedig munkaközben eszükbe jut Mr. Clissold, akkor talán el fognak mosolyodni.

Mindezekből látható, hogy H. G. Wells alapos munkát végez. Cserepekre töri az Olimpust és földönfutókká teszi a régi isteneket. Ha lenn, az alvilágban, még vannak megkötözött titánok, azok bizonyára örülni fognak új kollégájuk forradalmi lendületének. Örömük azonban korai lesz.

7.

Mr. Clissold kissé nevetségesnek találja a királyság intézményét és reménytelenül ostobának az egész népképviseleti rendszert. A katonaság és az intellektus összeférhetetlen két fogalom, a pénz- és bankemberek általában tudatlan szerencsevadászok, a hirlapírók különösen jellemtelenek, fecsegők és hanyagok, az angol közoktatásügyi rendszer pedig olyan csapni való, hogy az ifjúságra még előnyösebb, ha egyáltalában nem is jár iskolába. A brit pedagógusok közül csak a néptanítók egyik rétegét árasztja el virágesővel, azt hiszem azt a réteget, amelyből a zseniális H. G. Wells emelkedett ki.

Egyébként pedig azt hiszi, hogy «a királyok, parlamentek, kongresszusok, bíróságok, nemzeti lobogók és országhatárok» nemsokára a zsibvásárra kerülnek.

Miután így cserepekre törte és ronggyá tépte mindazt, ami az egyházi, állami és társadalmi leltárból kezeügyébe esett, a jól végzett munka tudatával leszáll a radikális mélységekbe, ahol a megláncolt titánhad csikorgatja fogait.

A szociáldemokraták, ha annyit tudnának csak Clissoldról, mint amennyit elmondtunk róla, bizonyára kedves kötelességüknek ismernék, hogy köszöntsék benne a szövetségesüket. Esetleg diadalívvel fogadnák, amelynek tetejét az a bizonyos nemzetközi vörös plakátember ékesítené.

8.

Rosszul ismeri Mr. Clissoldot, aki azt hiszi róla, hogy békésen el tud menni egy ártatlan plakátember mellett, legyen az vörös, fehér vagy akár zebraszínű. Nem, ő rögtön megindítja az ellenségeskedést a szociálisták kalapácsforgatója ellen. Azt mondja, annak nincs köze semmiféle ismert munkástípushoz, hanem hatalmas izmaival, kicsi fejével és rettenetes kalapácsával világosan kifejezi «a korlátolt entellektüell elfojtott vágyát az erőteljes férfiasság után.» Más szóval: a vörös fickónak intellektus-bűze van és aki nemzette, az föltétlenül szűkmellű ember volt, cvikkert viselt az orrán, sok cigarettát szítt és íróasztal mellett ült.

Clissold egyáltalában azt hiszi, hogy a mai elméleti szocializmus nem az elnyomott munkásság, hanem a nagyravágyásukban csalódott tudósok és féltudósok terméke. A munkások nagy érdemeket szereztek a tudományos és a technikai haladás körül, de a szociáldemokrata elméletek kiépítésében egyáltalában nem vettek részt. Ez részben jómódú emberek munkája volt, akik rendet akartak teremteni a gazdasági zűrzavarban, részben elkeseredett tudósoké és megvadult diákoké.

Clissold szerint a szociáldemokráciának eleinte az volt a célja, hogy nagyvonalú, igazságos világrendet teremtsen. Marx azonban, «az elfogult és májbeteg szobatudós», megalkotta az irígység és a megtorlás rendszerét. A Marx-féle internacionálé a gyűlölet világszolidaritása, amely eleve örökös sterilitásra itélte önmagát. Nem is akarja megváltoztatni a régi rendet, csak maga akar elnyomóvá lenni elnyomottból.

Marx igen leegyszerűsítette a maga feladatát, midőn a gazdasági zűrzavart rendszerbe kényszerítette és midőn a társadalmat osztályokra tagolta, bár a legtöbb ember nem illik bele egyik osztályba sem. Clissold szerint a proletariátus és a burzsoázia teljesen meghatározhatatlan osztályok, a kapitalista rendszer pedig, amelyről annyit fecsegtek, üres rögeszme. Lesujtó gondolat, hogy korukat állandó izgalomban tartották olyan harcok, amelyeket nem egzisztáló rendszerekért vívtak.

9.

Clissold hevesen tiltakozik az ellen, hogy az orosz forradalmat a Marx-féle tanok győzelmének tekintsék. Ha Marx föltevései beváltak volna, akkor a szociális forradalomnak Angliában, vagy a nyugati ipari központokban kellett volna kirobbannia.

Az orosz katasztrófa nem volt egyéb, mint a cárizmus megsemmisülése saját fegyvere, a felbomlott hadsereg által. Az orosz kommunisták, akik a hatalmat igen ügyesen kezükbe ragadták, nem voltak munkások, nem is voltak proletárok, – ilyenek nincsenek is Oroszországban! – hanem az entellektüellek maréknyi csapatja, amelyet a fiatal munkások, a diákok és matrózok támogattak. A kommunizmusnak nincsen semmiféle rendszere. A kommunizmus nem egyéb, mint tagadás, vacuum, amely azt szimulálja, mintha neki valami terve volna.

Marx három egymásra következő nemzedékkel el tudta hitetni, hogy a tömegekben a teremtő erők óriási készletei vannak felhalmozva. De abból az igazságból, hogy súlyosan dolgozó emberek nyomorúságban élnek, még nem következik, hogy képesek komplikált társadalmi újításokat végrehajtani. A tömeg, ha kellően felizgatják, fel tudja borítani a rendet, de újat teremteni nem tud.

Ezek a gondolatok nem mondhatók éppen újaknak, de bizonyos, hogy Mr. Clissold szikrázóan elmés és mulatságos formában tudja őket felvonultatni. Az ember szinte megsajnálja a szegény, jó bolsikat.

10.

Mikor már idáig érkezett, egyszerre szembe találja magát a nagy Semmivel. Rombolni annyi, mint építeni, mondja Hegellel, a májbajos Marx és az epés Clissold kedves filozófusával. De vajjon mi épül a Clissold-féle vacuum helyén?

Világköztársaság! – mondja egyetlen szóval.

Meglepő, hogy ettől kezdve Mr. Clissold egyszerre nagyon halk és bizonytalan hangon beszél, még harapós szatirája is megszelídül és érvelése valósággal naiv lesz.

Egy nyilvános összeesküvésről beszél. A nagy tömegtől nem vár semmi okos dolgot, nem is demokratikus, hanem arisztokratikus forradalom kell neki, amelyet az intelligens kisebbség csinál a tömeg és a mai kiváltságosak ellenére. (Hogyan képzelendő ez, nem világlik ki a regényből.) Az új világrendet tudósok, szellemi munkások, a nagyipar és a bankok vezérférfiai, politikusok és ujságírók egyetértő munkájától várja. Mivel azonban nem tart sokat mindezekről az emberekről – a pénzembereket tudatlan kalandoroknak, az ujságírókat jellemtelen fecsegőknek mondja –, a nagy reform csak úgy jöhetne létre, ha előbb megreformálná valaki a reformátorokat. Ez meglehetősen komplikált módszer, de Clissold–Wells azt mondja: föltétlenül meg kell lennie, különben egészen biztos a civilizáció bukása, sőt az emberiség pusztulása. Lehet, hogy ez az argumentum forradalmasítani fogja a nagyiparosokat és a bankárokat.

11.

A forradalmi taktika, amelyet Clissold ajánl: nem kell a meglevő kormányok ellen föllázadni, elég, ha megvetően félretolják és feleslegesekké teszik őket. Szerinte a nagyiparosoknak és a bankároknak, akikre leginkább számít, már most is van annyi hatalmuk, hogy meg tudnák akadályozni a háborúkat és diktálni tudnának a politikában.

A világköztársaságról azt mondja: az senki ellen nem fog harcolni, csak az idő, a távolság és a halál ellen. Egyébként úgy fog különbözni a régebbi államoktól, mint az autó a parasztszekértől. «Felesleges, hogy valami látható állatot fogjanak eléje, császárt vagy elnököt, de az emberiség parlamentjére sincs semmi szükség».

Elismeri, hogy minden emberi közösség alapja az erőszak, de ő a katona helyébe a rendőrt akarja állítani. Miközben a nemzetközi rendőrség gondolata mellett kardoskodik, argumentumnak fölemlíti a magyar államrendőrséget. «A bűnösök egy csoportja, melynek romantikus és politikus pretenziói voltak, Magyarországon francia pénzt hamisított; a francia és a magyar rendőrség becsületes összeműködése lehetségessé tette, hogy elfogják őket».

Azután egyszerre mintha fejbeütnék a nyájas olvasót: William Clissold világa hirtelen elsötétül, mielőtt részletesebben kifejthette volna, hogyan kell «az egész emberiség anyagi életét a nagy szervezetek koncentrációja által a föltétlen becsületesség atmoszférájában egyszerűsíteni», a hős egy váratlan autószerencsétlenség áldozata lesz. Igen, meghal. Utolsó szavai: Ezt finoman csinálta Miszter Dzsi! – És mi, akiket elképeszt a felelősség elől való megugrásnak ez a hallatlan módja, csak azt sajnáljuk, hogy Miszter Dzsi nem avatkozott bele ilyen módon már akkor, mikor Mr. Clissold megkezdte a följegyzéseit.

12.

Nem foglalkoznánk ilyen bőven William Clissold világával, ha nem tudnók, hogy a könyvnek most divatja van. Wells sok zavarosfejű és félművelt olvasója el van ragadtatva a szerző ötletes kritikájától, a szkepszis és a merész bírálatok hazájában nem egy ifjúember hiszi, hogy megtalálta a maga ködös gondolatainak gránit kiadását.

A könyvre azonban ráillik az, amit Clissold a kommunizmusról mond: üresség, amely azt szimulálja, mintha terv volna.

Budapesten hallottuk azt a mondást: szellemesnek lenni annyi, mint rágalmazni. Wells csakugyan a szellemességnek ezt a fajtáját kultiválja. Ő minden gondolatot és minden intézményt darabokra tép, legtöbbnyire az igazság erejével, mert hiszen minden emberi alkotás, a királyság csakúgy, mint a szociáldemokrácia, tökéletlen és kihívja a bírálatot. A meglevőt lerombolni azonban csak annak van joga, aki jobbat tud a helyébe állítani.

Wells az építésben naiv kontár. Ez a formátlan, vértelen és erőtlen valami, amit a mai világrend helyébe akar állítani, mélyen alatta áll a szocialista irodalom kamaszéveiben keletkezett utópisztikus regényeknek, amelyeket szárazlelkű, gyalogos költők izzadtak könyvvé.

Mindenesetre gondolkodóba ejtő, hogy az angol könyvkiadók most már ilyen nyomtatványokat is küldenek a kontinensre. Nem tudjuk, vannak-e a csatornán túl nagy számmal, akik kedvüket lelik az efféle olvasmányban? Nagy-Britannia robusztus ereje jóval többet elbír a szkepszis mérgéből is, mint más nemzet, de ha figyelemreméltó számmal vannak ilyen Clissoldok, akkor az mégis csak betegség, amelyet a brit életerőnek le kell küzdenie.

Ha a nemzeti energia először a legműveltebb népeknél mállik szét, annak következménye nem a világköztársaság, hanem a kultúrától és a szkepszistől kevésbbé érintett barbár népek felülkerekedése lehet.

(1928.)