A PADLÁSLÉTRÁN
A néphit azt tartja, hogy bizonyos helyeken alvó sárkányok feküsznek a föld alatt. Ha megmozdul álmában a sárkány, akkor megrendül a talaj. Kis iskolásfiú voltam, nem több nyolc esztendősnél, mikor egy nap tektonikus rengést éreztem magamban. Lelkemben megmozdult valami. Nem sárkány, hanem – azt hiszem – az alvó író-embrió.
Verőfényes tavaszi nap – nagyon jól emlékszem minden részletre! – és én a szülői ház hátsó udvarában, a padlásajtónak támasztott létrán ülök. A létra a vidéki gyerek fellegvárába, a szénapadlásra vezet.
Ott ültem és egyre egy szót ismételgettem magamban: Én – Én! Ki az az Én? A szó és mindaz, amit mögötte éreztem, megdöbbentett, kíváncsivá tett és valami édes és fájdalmas szédülést okozott. Ki az az Én? Egy nagyfejű, szuszogó iskolásfiú, a padláslétrán ül, én hideg és kissé ellenséges kíváncsisággal figyelem, tudni szeretném, mi köze hozzám, mi köze a napfényhez, amely az öreg ecetfa lombjában játszik és mi köze az én galambjaimhoz, amelyek a háztetőn búgnak.
Úgy gondoltam, könnyebben a végére járhatok a titoknak, ha hangosan kimondom a szót. Azóta nagy idő mult el, de én máig sem tudtam még összeszokni az Énemmel; szédülést érzek, valahányszor farkasszemet nézek vele. Úgy jártam, mint a falusi gyerek a nagyvásárban: megragadtam az első mutatványos bódé előtt és mivel már alkonyodik, nem is fogok tovább jutni.
Dehát szabad a költőnek önmagáról beszélnie? Hiábavaló kérdés, – akár szabad, akár nem: hiszen írni annyi, mint önmagáról beszélni.
A teremtésben nincs olyan kicsi és hitvány jelenség, amelyet haszonnal nem tanulmányozna az ember. Ha író vagy, akkor szabad ugyanazt keresned a magad lelkében, amit a tudós keres az esővizes pocsolyában: az élet törvényeit!
Goethe azt mondja: «Mindenben, amit alkotunk, önmagunkat tükröztetjük.» De ilyet is olvastam már, még pedig Felix Speidltől: «Minden ember a világ tükre és minél több tükröződik benne, annál gazdagabb.» Mi az igazság? tükör vagyok, vagy tükörkép? Azt hiszem, a két igazság összeegyeztethető: magamat a külvilágban találom meg, a világot pedig magamban.
Az író mindig önmagának áll modellt. A lírikus bevallott nyiltsággal vetkőzteti le lelkét és ha apollói idomai vannak, akkor ez nem szemérmetlenség, hanem szépség. De az elbeszélő, a színműíró is a saját képére teremti fantáziájának kreaturáit. Minden regény, minden színmű egy-egy álarcosbál, ahol minden maskara alatt a szerző ábrázata rejtőzik.
A költő ebben az egyben hasonlít a színészhez: az ő egyéniségében is különböző és ellentétes emberi egyéniségek vannak beskatulyázva, rudimentáris lehetőségek formájában. Ezeket az ember-fantómokat ő a pillanatnyi szükséghez képest, fantáziájának tojásköltőgépében életre tudja kelteni.
Minél gazdagabb a költő, annál több ilyen fantóm gyülekezik össze a kincstárában. Shakespeare egy személyben Lear király és Romeo, Shylock, Falstaff és III. Richard. Ez azt jelenti, hogy az ő szivárványos lelkében ott tüzel minden szín, amely emberi: a rajongó szenvedély éppúgy, mint a cinikus hitetlenség; a kapzsiság csakúgy, mint a pazarlás: a hősiesség nem kevésbbé, mint a gyávaság.
Ha azt mondjuk a költőről, hogy emberismerő, az azt jelenti, jól tud halászni a saját lelkében; a költő lelke halastó, amelyben emberarcú pontyok úszkálnak.
És így a költő fejlődési menete tulajdonképpen utazás a saját Énje felé, leereszkedés a saját lelkének tárnájába, leszállás egészen a titokzatos földközéppontig, ahol már érvényét veszíti a nehézkedés törvénye és ahol az élet izzó focusa van.
Minél közelebb tud férkőzni önmagához, annál igazabb élet lüktet a költészetében. Azt lehetne mondanunk: a költő számára az út a csillagokhoz a saját vérén keresztül vezet.
*
A poéta többféle életet él, mint a nempoéta, de az utóbbi intenzívebben éli ki a maga egy életét. Lám: Titánia, a tündérkirálynő, beleszeretett a szamárba és a költő halhatatlan komédiát írt róla. De ki az irígylésreméltó: a költő, aki megénekelte, vagy a szamár, aki átélte a tündérkalandot?
A költő nem annyira élvezője, mint inkább szemlélője az életnek. Ő nem a színpadon ágál, hanem a karzatról kommentálja az élet színjátékát. Bele kell nyugodnia abba, hogy van a megfigyelő képességnek egy foka, amely összeférhetetlen a kifelé élőnek cselekvő és élvező képességével. Akinél megvan ez az éles megfigyelő ösztön, az elsősorban arra alkalmas, hogy megértse, följegyezze és megítélje azt, amit mások cselekszenek.
A legtöbb költő örökös honvágyat érez az élet után, de megragadni csak mint irodalmi témát tudja, nem mint valóságot. Ő az igazi Bolygó Hollandi, künn vitorlázik a végtelen vizeken és csak ködös távolban látja az élet zöldelő partjait.
A költő, csakúgy, mint a kísérteties hollandi, a hű nő szerelméről álmodik, amely megváltaná őt lárvalététől és élő embert formálna az élet parazitájából. De a házasság nem való neki. Ő mint házastárs is társtalanul él. A többi emberben, bármennyire szeresse őket, elsősorban nyersanyagot lát, munkaanyagot az érzelmei számára. Mert szerelemnél, házasságnál és életnél fontosabb a költészet.
Magam előtt látom a juhászbojtárt, aki künn éjszakázik a pásztortűz mellett és csillagok szagát szimatolja. A magány és a homály szárnyas gyermekei körülszálldossák és ha szavakba tudná önteni azt, ami a lelkében forr és olvadoz: talán egy új Dantéval ajándékozná meg a világot. De mivel nem ura a formának, csak az lehet a poéták közt, ami a festők közt a csodakarú Rafael.
Forma nélkül nincs költészet, de a forma magában csak fecsegőket tud teremteni, nem költőket.
Hitem szerint a költő lelki kvalifikációja: a nagy csodálkozás! Ő nem tudja megszokni az életet és csodákat talál ott is, ahol más emberfia csak hétköznapokat és banálitásokat lát. Ő nem fogadja el fait accomplinak a tavaszt és a telet, hanem újból és újból mohó kíváncsisággal és mélységes meglepetéssel nézi azt, ami körülötte jön és megy. Van benne valami a vadember és a kis gyermek szűzies fogékonyságából. Költőnek lenni talán annyi, mint: nem morzsolódni szét a civilizáció malmában; annyi, mint: megmaradni gyermeknek.
A költőtől hiába kívánod, hogy hajtson térdet a hipnózis, vagy mondjuk: a rádió csodái előtt. Ő még a búzaszemnél tart. Őszülő fejjel is azon csodálkozik, hogyan szökik kalászba a mag.
*
Eddig a Poéta és az Én kölcsönhatásáról volt szó. De a közönség –?! Nem neki ír a költő?
Nem! – A költő magának ír. Aki írás közben a közönségre tud gondolni, az nem költő, hanem a költészet ügynöke, előzője és kollégája a könyvügynöknek.
De a közönség elismerése – nem az a siker? De igen. A költő nem tud meglenni siker nélkül, mert általa igazolva látja önmagát.
De az író a siker kedvéért sem megy a közönség után, hanem ő csalja maga után a közönséget. A tömeg hidegsége pedig azért fáj neki, mert jeges vízzel önti nyakon az íróasztalánál eltöltött forró és szent órák mámorát.
*
Az író útjának irányát négy különböző erő egyenközénye szabja meg. Az ifjúság, a halál, az ember és a magány.
A szülőváros hegyeinek profilvonala, amely ifjúsága fölött uralkodott, megadja élete sajkájának ritmusát, mint az oceán dagályhulláma. Az én szülőházam, amelyet a padlásig megtöltöttek a könyvek, egy szép gótikus templom tövében állott. Azóta sem találtam harangokat, amelyek olyan édesen énekeltek volna, mint a verseciek, de hegyet sem láttam, amely olyan mély oroszlándübörgéssel visszhangoztatta volna az égzengést.
Rabelais meséli, hogy Pantagruel kalandos útján olyan hideg vidékre is eljutott, ahol megfagyott hangok hullottak le a levegőből. Az én gyermekkoromban a verseci levegő teli volt megfagyott hangokkal. Ágyúdörgés, lármaharang jajgatása, dobpergés, hazafias szónoklatok pátosza, támadó vörössapkások csatadala, haldoklók hörgése – szóval a negyvennyolcas évek hangzavara még ott keringett a háztetők fölött. A békés svábok annakidején belezuhantak a bánáti harcok tűzfészkébe és húsz esztendővel Világos után még hősies rémületben zakatolt a város szíve. Csak szóba kellett ereszkedni valakivel az idősebbek közül és rögtön kisült, hogy Damjanich katonája volt és a tűztől, amely a lelkéből kicsapott, megolvadtak a megfagyott hangok és forró szózápor alakjában zuhogtak le reánk.
Gyermekkoromban szülővárosom afféle paraszt Weimar volt, a múzsák porfészke, ahol malacok visítoztak az utcán és törkölyszag áradt a házakból. De mégis a múzsák szállóhelye volt, mert egy sváb polgár – Isten tudja, miféle elfajulási folyamat áldozataként – kőszínházat épített és nagy áldozatok árán jó színtársulatot játszatott. A mecenás nem volt teljesen önzetlen: ha valamelyik színműben kiválóan nemeslelkű és megható sorsú hős szerepelt, annak szerepét ő maga játszotta, sőt olykor saját szerzeményű tragédiáit is előadatta, – az akkori verseci ifjúság jóformán a színházban nőtt fel és én csodálatosnak találom, hogy annak a nemzedéknek minden tagja, – egyetlen kivétel én vagyok! – azzá lett, ami az apja és nagyapja is volt: rendes és dolgos polgárember. Talán mondanom sem kell, hogy a mecénás, aki annyira rácáfolt a szállóigévé lett sváb józanságra, hogy még képes élclapot is szerkesztett a versecieknek, talán mondanom sem kell, hogy a szegények házában fejezte be életét.
*
Mi emberek olyanok vagyunk, mint Saguntum városának polgárai: a kegyetlen Hannibál, miután elfoglalta a várost, halálra ítélte minden lakóját és mi most afrikai harcosok kopjavasai közt vonulunk a vesztőhelyre. Hosszú menetben férfiak és nők, öregek és gyermekek, nemesek és koldusok, – senki se számítson kegyelemre!
Az út a vesztőhelyig hosszú és a rabok közül ez is meg az is megfeledkezik arról, ami reá várakozik.
A gyerekek vihogva lökdösődnek, fiatal leányok virágot szednek az út szélén, valaki halkan penget egy gitárt, valaki pedig megmámorosodik egy tüzes szempár pillantásától és felujjong: szép az élet! És mennek tovább a vesztőhely felé.
De legkülönösebbek a férfiak, a tanultak és erősek. Köztük ádáz versengés támad, hogy ki menjen elől, mint vezér és ki lépkedjen utána. A gyülölettől szikrázó szemmel méregetik egymást, kezük ökölbe szorul… És a pún zsoldosok, akik kopjanyéllel terelik a menetet, némán vigyorognak…
A rabok közt van a költő is. Ő egy másodpercre sem veszi le szemét a Halálról, aki ércsisakkal a koponyáján, fekete lovon léptet a menet élén.
A költő tudja: Az égbolt nem volna oly tündérkék, a tavasz nem illatoznék olyan szívfájdítón, a női szépség nem volna oly megindító, ha Ő – sokatmondó hallgatással – ott nem lovagolna az alkony árnyékában.
Minden lélekzetvételünkkel búcsút mondunk a világnak. Minden lépéssel, amit előre teszünk, elhagyunk egy darabot életünkből.
És jó, hogy így van, mert ha örökké élnénk, akkor hasonlók lennénk azokhoz az egyiptomi istenekhez, akik állatfejet viselnek a kőtestükön és az örökkévalóság kulcsát szorongatják markukban. Ha gondolkodni tudnának a gőgös és gránitszívű bálványok, akkor irígykedve szemlélnék a mi rövid meteor-utunkat, amelyben több a ragyogás, több a szépség és több a halhatatlanság, mint az ő fakó örökkévalóságukban.
Mert a halál közelsége ad bájt és méltóságot az életünknek. A halál teszi forróvá és édessé a napfényt. A halál a szépség, a halál a mélység, a halál a költészet.
*
Nem lehet gyűlölni az embereket, mert meghalnak.
Az író szereti az embereket. De ez nem a kereszténység felebaráti szeretete, hanem a vadász, a gyüjtő, a fölfedező szenvedélye.
Az emberek, akikkel a fogékonyság éveiben találkozik össze, sorsdöntő befolyást nyernek a költői jellem kialakulására.
Ifjú éveimben sokat barátkoztam a császárhuszároknak nevezett első közös ezred tisztjeivel. Meghódított a fiatal katonák egészséges és barbár férfiassága, amely azt hitte, hogy a földi boldogság a ló hátán terem.
Első novelláimban és első színdarabomban bemutattam néhány huszártípust. Az új hang tetszett és én megfogadtam, hogy beérem ennyivel, nem írok több katonatörténetet. Nem is írtam. A császárhuszárok azonban reinkarnálódtak, mint a teozófusok mondják, új testi alakban jelentek meg az irodalomban, de a lelkük a régi maradt.
Mikor a kurucok korával kezdtem foglalkozni, az én császárhuszáraim valamennyien Rákóczi fejedelem szolgálatába léptek. Ocskay brigadéros senki más, mint a Dolovai nábob leányának gavallérja, Tarján Gida főhadnagy, csakhogy szilajabb, a társas konvenciók által még kevésbbé fékezett, – szóval: kuruc kiadásban. A huszártisztek lelke új tartalmat nyert: megtelt azzal a keserűséggel, amelyet a nemzeti törekvések reménytelenségének tudata váltott ki a kettős monarchia sok magyarjából.
A császárhuszárok különben későbbi művekben is fölbukkantak. Midőn Bizánc szerzője meg akarta rajzolni Giovanni Giustianiani alakját, jó ideig homályban tapogatódzott, de azután egyik huszárkapitány ismerősét választotta modellnek és ekkor már könnyű kézzel mintázta meg alakját. Egyébként a Pogányok pusztázó besenyő hadában is ott vágtatnak, az Élet kapuja római zarándokai közt is ott vonulnak néhányan a hajdani császárhuszárok közül.
*
Egy titokzatos, erjesztő és érlelő erő szólal bele a költészetbe: a magány. Minden költő keresi időközönkint az egyedüllétet és jó annak, aki a szabad természetben találja meg.
A költő nem a tájképfestő szemével nézi a természetet. Nem a színek és a vonalak vonzzák, hanem valami, ami azok mögött lappang. A festő gyönyörködik a természetben, a költő keres benne. Végeredményében talán ugyanazt, amit nyolcesztendős koromban a padláslétrán ülve kerestem.
Nem akarok háládatlan lenni az élettel szemben, de azt hiszem, soha nem voltam annyira költő, mint mikor megfeledkeztem az írásról és vitorlás hajómmal a jóniai tenger kristálysivatagában bolyongtam. És soha nem voltam annyira ember, mint mikor egynek éreztem magamat a hullámokkal, a napfénnyel és a vonuló felhőkkel.
Goethe azt mondja: «… sok haszontalan dolog lóg rajtunk, egész rongyköpönyeg, amelyet a megszokás, a hajlam, a szeszély és a szórakozottság fércelt össze. Azért nem tudjuk megtalálni és értékesíteni a legjobbat, amit belénk adott a természet.»
A hellászi naplemente káprázatos színpompájában, a jóniai éjszakában a csillagos ég tündöklő hieroglifáit betűzve, a viharban megszólaló titokzatos harag szavát hallgatva, gyakran éreztem azt az áhítatos és fájdalmas nosztalgiát, a Goethe-féle «legjobb» után, amit a természet belém adott. A honvágyat egy magasabbrendű élet után.
Nem találtam meg. Csak ültem gyermekkorom padláslétráján és az Élet hol fakó, hol arany felhő alakjában gomolygott el a szemeim előtt.
De ennek talán így kell lennie. Küldöncök vagyunk, akik lepecsételt levelet viszünk valahová. Hogy mi van a levélben, azt nem szabad megtudnunk, majd csak a célnál. Ha mindent megtaláltunk volna, akkor már nem lenne keresni valónk a világon. Élni annyi, mint keresni!