NÉMET NEMZETISÉGI KÉRDÉS
I.
Kezdjük az elején. Abban az időben, mikor a délvidéki svábok elei otthagyták ősi szülőföldjüket és a töröktől megtisztult Bánság zsombékos pusztaságaiba telepedtek, tudvalevően még nem volt német nemzeti érzés. A római szent birodalom laza határain belül az osztrák, porosz, bajor, szász és még néhány tucat dinasztia égisze alatt ugyanannyi állameszme és állameszmécske virult, versenyzett, intrikált és tülekedett, de a fajbeli közösség gondolata akkor még egyáltalában nem volt politikai tényező. A német fejedelemségek lakóit a dinasztia közös volta fűzte össze és választotta el egymástól. A fajbeli összetartozás politikai gondolata jóval későbben, a napoleoni háboruk idején szökött kalászba.
A bánsági telepesek bizonyára hoztak magukkal kedves és fájó emlékeket régi hazájukból, de német nemzeti érzést nem hoztak magukkal. Emlékeik is inkább fájóak lehettek, mint kedvesek, nem is lehetett rá nagy okuk, hogy megőrizzék azokat, mert bizonyos, hogy ma a sváb családok közül alig egy-kettő tudja, hogy a német államok melyikéből származtak ide ősei, német földön maradt rokonsága után pedig százötven esztendő alatt egyikük sem érdeklődött annyira, mint teszem Zichy Jenő gróf Ázsiában maradt atyjafiai után. Képtelenség tehát, ha valaki a bánságiak német nemzeti érzéséről, mint történelmi fogalomról beszél. Ennek az érzésnek nincs eredete a multban és nincs folytonossága a jelenben. Ha igazán meg is van, akkor nem a szívekben nőtt, hanem újságpapíroson tenyésztették.
A beláthatatlan nagy síkságon elszórt falvakban és civis-városokban élve, a legújabb időkig extenzív gazdaságot folytatva, gabonát és bort termelve, lovat nevelve: a sváb gondolkozása, jelleme, de még a vérmérséklete is gyökeresen átalakult. A déli égboltozat, az alföldi égalj, a zsíros magyar föld, az új környezethez alkalmazkodó életmód és táplálkozás megtette a népre a maga hatását: a bánsági sváb ma nem hasonlít sem bajorhoz, sem szászhoz, sem württembergihez, sem semmiféle német felekezethez, de igenis hasonlít a keleteurópai nagy síkságok lakóihoz és édesrokona mindenekelőtt az alföldi magyar embernek. Munkás, szívós, takarékos, földéhes, mint minden jó paraszt, de a mellett kevély, szabadságszerető, alkotmányos érzületű és politizálni szerető, miként a magyar civis. A gazdagjának minden takarékossága mellett gavalléros hajlamai vannak, szereti a vendégséget, a bort, a szép lovat; a fiatalsága pedig szeret legénykedni.
A németet, míg az osztrák uniformisban jelentkezett, soha sem szenvedhette a sváb. A hajdani Bánság, de különösen a határőrvidék katonai kormánya brutális, a korlátoltságig copfos és hihetetlen módon romlott volt. Nevezetes, hogy ennek a német kormányrendszernek mindenkor a szerb és román granicsárok voltak legmegbízhatóbb oszlopai. Ez a két délvidéki nemzetiség, melyet az osztrák katona-bábák tervszerűen politikai és gazdasági nyomorékokká akartak nevelni, szívesen tűrte a katonai gyámkodást, mivel a házközösségi rendszer megvédte őket a gazdaságilag nagykorú svábok terjeszkedése ellenében.
A szabadságharc idején az egész bánsági svábság habozás nélkül a magyar zászló alá sorakozott. Különösen a határőrvidék fekete-sárga sorompói között senyvedő svábok tüntek ki hősiesség és áldozatkészség dolgában; ők tapasztalásból tudták, mi az osztrák szolgaság és valósággal janicsárjai lettek a magyar szabadságnak. A magyar földet, melyet osztrák császárok adtak nekik, most véren vették meg a magyar nemzettől maguknak és utódaiknak. A reakció idejében – mely sűrűn szedte közülök is áldozatait – a svarcgelb és pecsovics név a svábok közt szakasztott olyan megbecstelenítő volt, akár a nagy Alföldön.
A kiegyezés után bekövetkezett a reakció reakciója. A magyarosodás sehol az országban nem haladt oly lázas gyorsasággal, mint odalenn. A temesvári német színészetet a jóformán tisztára német város kiéheztette. Oly községi képviselőtestületek, melyeknek alig volt egy-két magyarul értő tagjuk, elhatározták, hogy iskoláikat megmagyarosítják. A torontáli parasztész a szegedi internátusok alapításával olcsón és gyakorlatilag megoldott egy kérdést, melyen sok tudós elme hiába töprengett. A magától megindult természetes folyamatnak legértékesebb eredménye, hogy a bánsági városokban erős magyar értelmiség képződött. A sváb eredetű értelmiség a magyar faj szeretete dolgában talán túltesz magán a fajbeli magyarságon is.
Szerbek, románok, de főleg erdélyi szászok gyakran mondták, meg is írták, hogy a nagy készség, mellyel a sváb értelmiség beleolvad az anyanemzetbe, a faj férfiatlanságának jele. Szerintük a svábok opportunisták, akik a hatalomhoz szítanak. Ez a fölfogás erdélyi szász levelezők jóvoltából közkeletűvé lett a németországi sajtóban is. Egy nép jellemét azonban annak történelme után kell megítélni. Minden épeszű és becsületes ember a megmondhatója, hogy opportunisták voltak-e azok a sváb földmívesek, akik véres csatákban védték meg a királyától is elhagyott magyar zászlót Knicsanin seregei ellen. A svábok akkor vallották magukat első ízben magyaroknak, mikor a délvidéki magyarságot három ország kopófalkája hajszolta. Fegyveres kézzel törtek maguknak utat a nemzet szívéhez; vérben forrtak össze a magyarsággal; vitézségükkel örök jogot nyertek a magyar szabadságban való részesedésre. Az opportunizmus ostoba vádját megcáfolja egyébként az a tény is, hogy a bánsági svábság politikai téren rendesen nyakas ellenzéki volt. Elég különös, hogy a férfiatlan megalkuvás vádját éppen szászok hangoztatják, mikor pedig Erdély egész történelmén tragikomikus motívumként vonul végig a szász városok ismert cirkumspektus opportunizmusa. A nemzetiségekre nézve a magyarsággal való rokon- vagy ellenérzés ma sem opportunizmus, hanem tisztára csak érzelem, vagy ha úgy tetszik: ízlés kérdése. Ez így van, mivel a magyar állam – és erre még rá fogunk térni – nemzetiségi vidékeken ma sem lép föl hatalomként.
A svábok hajlandósága a magyarosodásra egy világtörténelmi igazság ösztönszerű megismeréséből fakad. Az igazság ez: az egyén csakis a nemzet közvetítésével vehet részt az emberiség munkájában. Ami becseset és nagyot az ember alkotott, az mind a nemzeti érzés kohójából került ki. Hasznos ember csak az lehet, aki a nemzeti szervezet tagja. A fajától messzire elszakadt svábság magában soha sem lehet nemzet. Legföllebb csak úgynevezett nemzetiség. A jövőjét illetőleg két lehetőség képzelhető el. Vagy eggyé lesz a magyarsággal és akkor beleviheti speciális faji tulajdonságait a nemzet állami és kulturális életébe, értékesítheti nagy munkaerejét a maga és az emberiség javára, szóval nemzeti életet élhet. Vagy elzárkózik a nemzettől, átalakul a nagynémetség platonikus gyarmatává és akkor az ellenséges földön magára hagyottan tengődő kolónia meddő és szomorú életét éli. A nagy életerő és életkedv, mely a svábokat az erdélyi szászok elvénhedt fajától megkülönbözteti, az előbbi útra terelte őket.
Úgynevezett nagynémetek szórványosan mindig akadtak a Bánságban. Idősebb emberek voltak, akik nem tudták megérteni a kort, részben nyugalmazott határőrvidéki katonatisztek, legkisebb részben pedig Bécsben iskolázott ügyvédek vagy orvosok, akiket elkeserített valamely (rendesen az állami nyelv nemtudásából eredt) mellőzés vagy megbántás. Ezeket azonban soha sem vették komolyan, csak többé-kevésbbé mulatságos alakoknak tekintették. Mivel a délvidéki szerbek is elcsendesültek, az odavaló románok pedig soha sem voltak nyugtalan természetűek, már úgy látszott, mintha a délvidéki nemzetiségi kérdés történelmi emlékké lett volna. Egy idő óta azonban minden megváltozott. A svábok körében a legféktelenebb izgatás indult meg minden ellen, ami magyar. Az agitáció nem folytatása a régi nagynémet különködésnek, hanem más eredetű és más irányú mozgalom. Az úgynevezett groszdeutsch-ok, akiknek déli Németországban még lehetnek szórványos híveik, a Habsburgok égisze alatt alapítandó ködös határú nagynémet államszervezetről álmodoztak. Az alldeutsch mozgalom egyenesen a Habsburg-dinasztia ellen irányul. A régi groszdeutsch gondolat német tanárok és írók rögeszméje volt; az új alldeutsch eszme határozottan valami katonai és kereskedői karaktert mutat. Az előbbi délnémet, az utóbbi porosz eredetű. Ez meglátszik híveinek harcmodorán is; a groszdeutsch-ok ideálisták voltak, az alldeutsch-ok gyakorlati emberek. Az alldeutsch hajót egy a budapesti német főkonzulátusnál alkalmazásban volt tisztviselő bocsátotta vizre. Kormányosai németországi emberek, buzgó evezősei erdélyi szászok. Az ügynökök lapokat és bankokat alapítanak. Mindennel törődnek, mindennel foglalkoznak, ami a szegény népet érdekli. Pénzük is van. Bevallottan magyar lelkű ember nem igen találkozik velük, de a nagy tömeg mindig látja őket. Bámulatos vakmerőséggel és valódi német alapossággal dolgoznak és a siker, melyet máris elértek, ugyancsak bámulatos.
Itt is, ott is fölhangzik a nép köréből a követelés, hogy a magyarosított iskolákat megint vissza kell németesíteni. Egyesek megtiltják gyermekeiknek, hogy maguk közt magyarul beszéljenek. Német színházat akarnak. A községi képviselőtestület pedig vezesse németül jegyzőkönyveit. Egyes városokban német érzésű értelmiség kezd képződni. Ezek kiadták és fölkapták a jelszót, hogy a német a világ első nemzete, mely kulturális képességei tekintetében szédítő magasságban áll a szegény és műveletlen magyarság fölött. Aki pedig magyarul szól a gyermekeihez, az renegát.
Ha így folynak tovább a dolgok, akkor valószínű, hogy rővid öt esztendő mulva féltucat német nemzetiségi képviselőt fognak Budapestre küldeni. Némelyek úgy vélekednek, hogy ez nem nagy baj. «Hadd beszéljék ki magukat, legalább a szemük közé nézhetünk.» De igenis baj! Ha politikai pártszervezetet nyernek, akkor biztosra vehető, hogy minden magyarországi nemzetiségi mozgalom élére fognak állani. A szerb radikálisok és románok máris sűrűn érintkeznek velük és nagy kedvteléssel szemlélik a német mozgolódást. Bevallott céljaik ma még eléggé emberségesek, de minden propaganda önmagát tüzeli és minden nemzetiségi mozgalomnak végső célja valamelyes autonómia, vagyis a nemzet testétől való elszakadás. Megeshetik, hogy évtizedek multán, ha magyar ember végigutazik a Bánság gyönyörű rónaságain, ugyanaz a keserűség facsarja majd össze a szívét, melyet ma Erdélyben érez az ember.
Pesszimisztikus hangokat is hallottam már. «Ha harmincöt évi uralom után ide jutottunk: akkor ez a magyarság csődje!» Nem tudok egyetérteni a pesszimistákkal. Igaz hitem, hogy szeretettel, tapintattal és eréllyel elejét lehet venni a vésznek. Megpróbálom majd kifejteni, minő eszközökkel érte el sikereit az agitáció és mely körülmények vetették meg neki ágyát – akkor talán tisztázható lesz az a kérdés is, hogy minő magatartást kell e különös esetben a magyar államhatalomnak és a társadalomnak elfoglalnia.
II.
Németországi lapok, főleg a drezdaiak és müncheniek, melyek állandóan szemmel tartják a bánsági eseményeket, a mozgolódásban a tűzzel-vassal való magyarosítás ellenhatását látják. Könnyen kimutatható azonban, hogy a Bánságban sohasem magyarosított senki. Az állam talán legkevésbbé. Magyarosításról nem lehet szó, legföllebb magyarosodásról. Ez az önkéntes folyamat nem az államhatalomból, hanem a sváb községi autonómiákból indult ki. Az állam jóformán csak plátói rokonszenvével támogatta, a magyar társadalom még annyival se. Maguk a svábok azonban igen nagy anyagi és erkölcsi áldozatokat hoztak és hoznak a cél érdekében. Törvényhatóságaik mégis ma is német nyelven tanácskoznak. Természetesen az istentiszteletük is német. A községi iskoláik nyelvét maguk határozzák meg. Egy-egy magyar állami iskolát úgy kell kikönyörögniök a kormánytól. És ha a bánsági ember azt akarja, hogy a fia igazán megtanuljon magyarul, akkor nagy pénzáldozatok árán ma is Szegedre küldi. A magyarságot nemcsak hogy rá nem kényszerítik a svábra, de elég drágán is mérik neki.
Való igaz azonban, hogy a délvidékiek egy töredéke ma másképpen érez, mint éreztek a honvéd-apák és a papírrokonság, mely a távoli, ismeretlen külföldhöz fűzi őket, komoly beszéd tárgyává lett köztük. Való igaz, hogy a gyakorlati észjárásáról híres svábság egy töredéke ma délibábok után futkos. Ez azonban nem reakció jele. Mikor a földmíves érzelmi politikát kezd űzni, akkor baj van a gazdaságában.
A svábság demoralizációja elsősorban és túlnyomó részben az országos gazdasági válságra vezethető vissza. A gabonaárak mélységes hanyatlásával leapadt Európa magtárának gazdagsága is. A filloxera-veszedelemmel még meg tudott birkózni a svábság bámulatos szívóssága – sehol az országban oly gyorsan és tömegesen nem rekonstruálták a szőlőt, mint odalenn, – de az új intenzív gazdaság berendezésével járó óriás terhek most kezdenek csak igazán a nép vállára súlyosodni. Az olasz borvámklauzula pedig megfosztotta a leterített szőlőgazdákat a reménytől is, hogy egyhamar talpra állhassanak. Az uzsorabankok (és odalenn a legtöbb parasztbank leplezett uzsorás) teljes gőzzel szivattyúzzák a nép vérét. Hozzájárul mindehhez, hogy míg a svábok azelőtt könnyű szerrel kielégíthették földéhségüket gazdaságilag kiskorú szerb és román szomszédjaik rovására, addig terjeszkedésüknek ma már nagyjában határt szabott a nevezett nemzetiségek gazdasági megérése. Mind a szerbek, mind a románok sokat tanultak a sváboktól, a szorgalmas és takarékos gazdák száma növekszik falvaikban, földjükhöz pedig, amelyen annak előtte ugyancsak könnyű szerrel túladtak, most már szívósan ragaszkodnak. A bánsági svábok közmondásos gazdagsága ma jóformán csak szóbeszéd. Minden községben akad egy-két aranyparaszt, aki a többiek rovására hízik, de a gazdák nagy tömegében szaporodik az úgynevezett törpebirtokosok száma és terjed a nyomor, mégpedig a piszkos, fekete zsellérnyomor. Hogy az éhség rossz tanácsadója a népnek, azt nem kell bizonyítanom olyan közönség előtt, mely tudja, hogy az alföldi szittya-koponyákban minő vad ötleteket érlelt meg a nyomor. A szegénység hatalmas szövetségese mindennemű népbolondítónak. A nagy Alföldön az agrár-szociálizmus alakjában explodált a nép elégedetlensége, a Bánságban nemzetiségi mozgolódás formájában.
Egy különös mellékkörülmény még tetézte a bajt. A bánsági tömegekben mindig bizonyos erős ellenzéki áramlat dolgozott, mely azonban az újabb országos pártalakulások következtében már nem tudott alkotmányos mederben lefolyni. A nép ellenzéki kedve csak kisebb részben fakad politikai meggyőződéséből. A nagy politikai értékek aprópénz alakjában forognak a vidéken. A kisgazdát sok esetben gazdasági okok, gyakran lokális ellentétek, olykor a vérmérséklete vagy a családi hagyománya teszik ellenzékivé. Majd minden sváb községnek vannak ellenzéki utcái és háznegyedei, melyeknek lakói együttesen opponálnak a községházának és a kormánynak, ami vidéken körülbelül mindegy. A svábok ellenzéki ösztöne azelőtt a Nemzeti Párt keretében keresett kielégítést. Ott nagyon jó kezekben volt. A fuzió óta fölszabadult ez az erő és nem igen tud magával mit kezdeni. A függetlenségi párt nem tudta elveit a svábok szája íze szerint formulázni, a néppárt se tudott gyökeret verni közöttük, mert a sváb vallásos, de nem papos. Ha évekkel ezelőtt megalakult volna valami országos agrárpárt, valószínű, hogy a bánságiak nagy tömegekben tódultak volna zászlai alá, még ha e zászlókra az úgynevezett sovinizmus igéit írták volna is. Ezt a fölszabadult ellenzéki gőzt most a maga kazánjába fogja a német propaganda. Bizonyos dinamikus vonzást, de jóval kisebbet, mint közönségesen hiszik, a nagy német faj világhatalmi állása is gyakorol a svábságra. Ha dagad az oceán, akkor zúgni kezd a kandallón fekvő tengeri csiga. A régi német császárság a Drang nach dem Süden jelszava alatt fejtette ki világuralmi vágyait, évszázadokra megnyomorítva velük Olaszországot; sok jel arra mutat, hogy az új világuralmi rendszer a Drang nach dem Osten jelszava alatt keresi a maga tartalmát. Szinte természetes, hogy a németség erőfölöslege keleti irányban igyekszik lefolyni, ahol a Boszporusig csak bomladozó, újonnan alakuló és felemás államszervezetek állják útját. Ennek a nem-hivatalos, de a németség vérmesebb elemei között igen népszerű politikának már egész kis irodalma van Németországban, amelyet aggódó figyelemmel kísérnek a francia politikai revue-k. Ránk nézve főleg az az érdekes, hogy a keleti propaganda Magyarországgal szemben különös dilemmába keveredett. Egyrészről ugyanis megragad minden eszközt arra, hogy a magyar államot németajkú polgárainak elcsábításával gyöngítse, mivel egy egységes magyar állam kemény akadálya lehetne a németek keleti politikájának, – másrészről azonban láthatólag idegessé teszi a gondolat, hogy a magyarság megegyezésre találna jutni a szlávokkal a közös veszedelem láttára.
Igaz, hogy a keleti problémán egyelőre csak a németség legvérmesebb, tehát legkevésbbé komoly elemei rágódnak. De az is igaz, hogy a nemzeti politikát nem kormányok készítik elő, azok csak végrehajtják.
A német egység gondolata is évtizedeken át az írók és sörházi politikusok vesszőparipája volt és a német kormányok keményen üldözték azokat, akik előkészítették a nemzet jövendő nagyságát. Ha ma nincs is rá okunk, hogy kétségbevonjuk különösen a Hohenzollern-dinasztia lojalitását a magyar nemzettel szemben, meg lehetünk róla győződve, hogy ez a lojalitás véget fog érni, mihelyt a dinasztia hatalmi érdekei megkívánják.
A dinasztikus érzésű és jó katolikus délvidékiek természetesen nem is sejtik, hogy őket közvetve ugyanaz az erő mozgatja, mely az osztrák németeket elhidegítette a Habsburg-háztól és kiadta a Los von Rom jelszót.
Milyen eszközökkel dolgozik a német propaganda? Eszközei a képzelhető legegyszerűbbek, de egyszersmind csalhatatlanok is.
Magyarfaló lapok és füzetek, melyekkel különösen Drezda és a Királyföld elárasztotta a Bánságot, továbbá odaszakadt németországi és erdélyi emberek, már régóta hintették a konkolyt, de vajmi kevés eredménnyel. Több esztendővel ezelőtt aztán a budapesti német főkonzulátus egy tisztviselője vette kezébe a vezetést. Ő egységes szervezést, tartalmat és célt adott a mozgalomnak. Azelőtt is állandó összeköttetésben volt a zöldszászokkal és most természetesen köztük válogatta ügynökeit. A szász szellem, mely egyébként minden közügytől távol tartja magát, kikelt kriptájából és lóra ült, mint a ballada holt vitéze, hogy ellátogasson a Bánságba. Egész csendben egy féltucat szász ember bukkant föl a svábság központjaiban. Ott egymásután több német lapot alapítottak. Ezeket a lapokat fővárosi ember igen együgyűeknek találja, ha olvassa. Pedig céljukhoz mérten igen jól szerkesztett lapok, igazi néplapok. A szerkesztőik tudják, hogy az út a paraszt szívéhez a gazdagságán át vezet, a lapok tehát agrárius lapok, vagy – mint büszkén vallják magukat – parasztlapok. A szerkesztők bejárják a falvakat és a legkisebb fészekben is szerződtetnek tudósítót. Legszívesebben valami intelligens földmívest vagy a nép között élő kispolgár-embert. Az ilyen levelező aztán legbuzgóbb terjesztője is a lapnak. A lapot a nép írja, a maga nyelvén, a nép számára. A szerkesztő szerkeszt, azaz kiélezi a magukban véve talán ártatlan közleményeket a magyar állameszme ellen. A paraszt, ha ír vagy íróembert informál, rendesen csak panaszkodik. Van is ezer oka a panaszra. Semmi sem könnyebb most már, mint a közélet ezer látszólagos és valódi félszegségét és hibáját az uralkodó rendszerre visszavezetni. Azaz a magyar faj hegemóniájára. E lapok alaphangja a Bismarck-féle titáni önérzet, melyet a vaskancellár halála óta minden német tintanyaló a maga örökségének tekint. Mivel a sváb paraszt igen önérzetes és kedveli az önérzetes embert, fölötte tetszik neki a férfiasan brutális hang, amelyen hozzá beszélnek és amelyen őt beszéltetik. A sváb magát németnek nevezi. Nem nehéz vele elhitetni, hogy a legderekabb német az, aki a legnémetebb német. A lapok nem igen foglalkoznak a nagy politika kérdéseivel. Inkább csak helyi kérdéseket vitatnak, fölkarolva a szegény nép minden érdekét, de mindig a leplezett faji politika szempontjából. A magyar nemzetet és a magyar államot következetesen gyalázzák, kicsinyítik és kompromittálják, de ebben eléggé furfangos taktikát követnek. A fajbeli magyarságot nem igen támadják, de a düh és a gúny minden fegyverével küzdenek az idegen vérből eredt magyar hazafiak ellen. Ezek a renegátok, kik vérük megtagadásával fizették meg a boldogulásukat. Ezek közé tartozik Baross, Wekerle, Benczúr, szóval mindenki, akinek idegen hangzású neve van vagy akinek valahol a végeken ringott a bölcsője. Jellemző, hogy a helyi hatóságokba nem szívesen kötnek bele. A minden vakmerősége mellett is cirkumspektus szász tudja, hogy Magyarországon egy-egy polgármestert vagy szolgabírót bántalmazni veszedelmesebb dolog, mint az állam méltóságát. A mindig változatos, népies, harcias és a köznép közvetetlen érdekeit érintő lapokat még azok a parasztok is érdeklődéssel olvassák, akik szívükben magyarok. Ezerszámra küldözgetik szét, pénzért és ingyen, a legkisebb falunak is jut belőle.
Romboló munkájuk legsikeresebb részét azonban nem is a sajtó útján, hanem társadalmi téren végezték. Tudnivaló, hogy a svábokban igen erős az egyesületi szellem. Minden fészekben vannak takarékpénztári és egyéb szövetkezeteik, gazdasági egyesületeik, olvasó-, dalos-, tűzoltó- vagy lövész-egyesületeik. Az iparosok és gazdák, akik ott nagyon összeszítanak, szeretnek fantasztikus és tréfás nevű társaságokba verődni, melyeknek egyéb céljuk nincsen, mint a társas együttlét. A bánsági magyar társaság, mely, mint minden magyar társaság, arisztokratikus hajlamú és ennélfogva zárkózott természetű, nem igen törődött a szociális nagy tőkével, melyet a svábok társas szelleme képvisel. Igy tehát az izgatásnak könnyű volt ott gyökeret vernie. Az egyesületek egyrésze – kisebbik részére még idejekorán rátették kezüket a magyar érzelmű sváb urak – ma a propaganda fellegváraiként szerepel. A német ügynökök közt – a lapszerkesztők mellett számos magánhivatalnok is szerepel ilyen minőségben – vannak világlátott, ügyesmodorú fickók, kik rendezői ügyességükkel, sörös humorukkal és azzal, amit kedélyességnek szokás nevezni, vezérlő szerepet tudtak maguknak biztosítani társas téren. Némelyik mint a társaság bolondja kezdte a szereplését, hogy idővel vezérévé legyen. Ezek eddigelé ismeretlen német szokásokat honosítanak meg a Bánságban, ők szorítják ki a sváb dalos-egyesületekből a magyar zene kultuszát és – hadd említsem meg ezt a jellemző apróságot is! – ők tanítják a népet arra is, hogy Éljen helyett Hoch-ot kiáltson. Ezek a látszólagos kicsinyességek befolyással vannak a faji önérzet fokozására.
A propaganda egyik legaggályosabb eredménye, hogy a sváb városokban német érzelmű értelmiség kezd képződni. Ezt az értelmiséget egyre erősítik a bécsi egyetemről hazakerült ifjak. A sváb fiú, aki Budapesten tanul, rendesen mint tüzes magyar tér meg. Az én tapasztalásom szerint németországi és svájci főiskolákon megfordult ifjaink odakünn inkább megerősödnek magyar nemzeti érzés dolgában. A bécsiek nagyrésze azonban mint harcias alldeutsch tér meg hazájába. Jól megértsük egymást: az osztrák főváros nem csöpögtet osztrák érzelmeket a mi ifjaink szívébe, hanem igenis megitatja őket a Hohenzollern-házért rajongó, porosz-protestáns propaganda eszméivel. A bécsi német diákság ma poroszabb a berlininél. A sváb ifjakat egyébként Bécsben a Vereinigung deutscher Hochschüler aus den Ländern der ungarischen Krone készíti ki erdélyi szász és egyéb magyarországi ifjak társaságában a propaganda számára.
A bánsági német értelmiség ma még kicsi és fölfelé jelentéktelen, de lefelé szervezettebb és tevékenyebb a magyar értelmiségnél. El lehet mondani, hogy a társaság minden tagja agitátor. A magyar értelmiségnek úri hajlandóságai vannak, exkluzív és a néppel jóformán csak választások idején törődik. A német belsőleg is demokrata és a nép között él. Nem veregeti meg a paraszt vállát, de valódi barátságban él vele, megfordul a házában, szolgálatokat teljesít neki egyesületeiben, foglalkozk ügyes-bajos dolgaival, résztvesz mulatságaiban.
Ez korántsem áldozat, melyet a fanatizmusuknak hoznak. A sváb gazda urakkal szemben átlag bizalmatlan, olykor gőgös is; aki azonban közel férkőzött a szívéhez, az nemcsak megbecsüli, de meg is szereti a társaságát. Tiszta, becsületes, őszinte és fölötte férfias jellemű. Sok van benne abból a tulajdonságból, amit lovagiasságnak és tapintatnak szokás nevezni, megfigyelőképessége megdöbbentően éles, némelyik közülök pedig ellenállhatatlan humorral bír. Sok egész férfi van közöttük. A parasztság az értelmiségtől kapja politikai elveit, de viszont a parasztság elvei is visszahatással vannak az értelmiségre. Amelyik községben a gazdák egyrésze német érzelmű, ott mindjárt akad iparos, kereskedő, gyógyszerész, ügyvéd vagy orvos, aki szintén német érzelmű. Részint az anyagi, részint az erkölcsi haszon kedvéért. Sok ember, aki sehogysem tudott érvényesülni a régi viszonyok közt, most befolyáshoz juthat. Azelőtt senki se törődött vele, most még a vármegyei urak is szóba állnak vele, mivel tudják, hogy otthon népszerű ember. Vannak, akik erkölcsi gyávaságból csatlakoznak a nemzetiségi propagandához. Az átlagos emberre nézve nincs országos közvélemény. Őt a maga városa, faluja vagy utcája emeli föl vagy ejti el.
A bánsági sváb községek legnagyobb része ma már meg van mételyezve. Politikai párttá nem szervezkedett még a propaganda, azért is tudunk róla olyan keveset, de a szervezkedés csak idő kérdése. A nyilt szervezkedéstől maguk az intézők is fáznak még, mivel valószínű, hogy a színvallás reakciót fog kelteni jóhiszemű híveik soraiban. A parasztság nagy tömege ugyanis sejtelemmel sem bír még a mozgalom egész horderejéről.
Fölmerül a kérdés, hogy mit tett eddig a magyarság a veszedelem elhárítására.
Jó lélekkel mondhatom és be is fogom bizonyítani: semmit. Azaz még kevesebbet, mert van a semminél is kevesebb. A német mozgolódás a hatalom elleni küzdelem látszatával bír. Ez azonban csak látszat. Soha semmiféle hatalom, amely megérdemelné ezt a nevet, nem állotta útját a mozgalomnak. A hatalom relatív fogalom és a Bánságban ma hatalom egy a Királyföldről odaszakadt embercsapat, mely részben erkölcsi idiótákból, részben félművelt szájhősökből áll. Ma még elférnének néhány tolonckocsiban.
III.
A német propaganda nagyszebeni gyári bélyeget visel. Tehát engesztelhetetlen, de a mellett igen cirkumspektus. Engesztelhetetlen, ahol lehet; óvatos, amikor kell. Ámbár az egész hajdani Bánságban láthatjuk már a szász betörők dúlásainak nyomait, a propaganda – számolva a magyarság előkelősködő könnyelműségével és kényelemszeretetével – hírlapírói munkásságának javarészét arra fordítja, hogy nagy hidegvérrel letagadja önmagát. Az izgatók azt állítják magukról, hogy ők nincsenek, csak egyes stréberek és soviniszták képzeletében élnek. Ahol nem tagadhatják le exisztenciájukat, ott letagadják országbontó terveiket. Bár rájuk bizonyultak külföldi összeköttetéseik és a zsold, melyet a nemzet ellenségeitől kapnak, mégis gúnyos lojalitással erősködnek, hogy hű fiai a hazának. Következetesen és nyomatékkal ismételgetik, hogy mozgalmuk nem támadó, hanem védekező természetű. Védekezés «az erőszakos és cseles magyarosítás ellenében.» Ha hinnék a hamiskártyás jóhiszeműségében, akkor megkérném őket, mutassanak valahára egy németet, akárcsak egy ökölnyi németkét is, akit valaki erőszakkal vagy csellel megmagyarosított. A fajgyülölet megdöbbentő kitörései közepett sem feledkeznek meg annak hangoztatásáról, hogy ők jól megférnek a békés magyarsággal, csak a magyar sovinisztákkal van bajuk. Békés magyar a nemzeti szempontból közömbös kérődző; soviniszta azonban mindenki, aki nem közömbös az ország jövendő sorsa iránt. A soviniszta szó olyanféle jelentőséget nyert a lapjaikban, mint a régi boszorkánybíróságok jegyzőkönyveiben a maleficus szó. Olyan embert jelent, akinek bűnös és bolond voltát bizonyítani nem kell. Jellemző egyébként, hogy a német a soviniszta jelzőt csak két nemzetre alkalmazza: a magyarra és a franciára. Bismarck herceg visszautasította a német leveleket, amelyeket nem gótikus, hanem a szemorvosok által propagált latin betűkkel írtak hozzá. Bismarck herceg nem volt soviniszta. Német lapok nemrégiben azt követelték a porosz tisztikartól, hogy ne járjon olyan vendéglőkbe, amelyeknek lengyel ember a gazdájuk. Ők sem soviniszták.
A lappangó bujkálást, de másrészről az izgatás munkáját is megkönnyíti a szászoknak az a körülmény, hogy nálunk a nemzeti politika egész terminológiájának kétféle jelentősége fejlődött. Valamint a magyar közjog és főleg a dualizmus szakszerű kifejezéseinek kétféle értelmük van (egy, amelyet Budapesten és egy, amelyet Bécsben fogadtak el) – úgy a nemzeti politikára vonatkozó legtöbb kifejezésnek más az értelme Budapesten és más a végeken. Maga a hazaszeretet is többféle; nekünk: a honfoglaló fajhoz való ragaszkodás; nekik: a holt röghöz való ragaszkodás. Mi az ország jövendő nagyságát az egységes szervezkedéstől várjuk; ők valamelyes federalisztikus rendezkedéstől. A sváb igen jól ismeri a nemzeti politika jelszavait, de a szavaknak esetről-esetre a nép vezérei adják meg tartalmukat. Igy eshetett meg, hogy az országbontó munka a hazaszeretet és Magyarország jövendő nagyságának jelszavai alatt folyik, amely jelszavakat az alapjában véve igen rendszerető, sőt konzervatív svábság nagy tömege soha sem tudná megtagadni.
A propaganda tehát a hazaszeretet nevében kongatja a vészharangot és az állam nyugalmát és biztonságát veszélyeztető sovinizmus ellen való védekezés ürügye alatt tüzeli föl a békés nép harci kedvét. A nép harci kedvét pedig könnyű föltüzelni; hiszen olykor a magyar falu is vasvillára kap a garabonciás ellen.
A szász ügynökök egyébként eléggé ismerik a magyar ember és a magyar hatóság természetrajzát. A magyar ember igen fogékony mindennemű demonstráció iránt. Tüntetéssel lehet az országos közvéleményt fölizgatni és tüntetéssel lehet megnyugtatni. Ha valahol egy nemzetiségi fészekben magyar nyelvű táblákat szögeznek az utca sarkára: ezzel igen nagyra vagyunk. Ha idegenajkú gyerekek nemzetiszínű zászlócskákat lengetnek: közel vagyunk hozzá, hogy sírva fakadjunk. Az alldeutsch ügynökök, ha megszorítják őket, tüntetéssel segítenek magukon, bár az utcatáblákig és a zászlókig már nem mennek el. Ha esküdtbíróság előtt áll a szász szerkesztő – ami eddig ugyancsak elvétve esett meg – akkor a kettős terminológia fraus pia-jával élve, tüntet a hazafiságával. Sohasem mulasztja el, hogy ne hivatkozzék a magyar nemzet lovagiasságára és vétségét a magyarság és németség higgadt elemeinek együttes működésével könnyen eloszlatható félreértés eredményének tünteti föl. A magyar esküdt – miként a szegedi példa bizonyítja – lépre is megy neki. A magyar esküdt bírót lefegyverzi már a szász ügynök magyar beszédje is. Olyanféle naív hit él a mi népünkben, hogy aki magyarul tud, az nem is gyülölheti a magyart. És fölülkerekedik az esküdt szívében a diplomatikus vágy, hogy nagylelkűségével megszégyenítse és megtérítse a nemzet ellenségét. Azaz kegyes szívvel meg akarja jobbítani a farkaskölyköt. A hazafias érzésű sváb esküdt, miként a temesvári példa bizonyítja, nem annyira érzelmes, de nem is annyira naív. Ő tudja, hogy az izgatót már azért is el kell ítélnie, mivel a nyilvános megbélyegzés talán sehol az országban nincs olyan hatással, mint a Bánságban, melynek sváb lakossága még eltévelyedésében is tiszteli a törvény tekintélyét.
Van az úgynevezett hazafias tüntetésnek egy más módszere is, mely, ha jól sikerül, nemcsak hogy kirántja a megkergetett rókát a hinárból, de bele is mártja üldözőjét. Lássunk egy példát. – X falu gazdáit rendszeresen és sikeresen dolgozza a szász szerkesztő, aki a szomszéd városból szokott odarándulni. A falu ifjú tanítója megrémül a nagy változástól, mely a lakosság lelkében végbement. Mivel nem ismer más helyet, hol kiönthetné szíve keserűségét, egyik fővárosi laphoz fordul. Az országos közvélemény és a hatóság szeme kezd X falu felé fordulni. Ez pedig kellemetlen a szerkesztőre nézve, aki szereti a homályt, miként a ragadozók általában. Mi történik most már? Tüntetést rendez. A vádakat, amelyeket ellene emelt a tanító, áthárítja a falura. Ime, ti jámbor gazdák, a tanító befeketítette a falu becsületét a fővárosi lapokban. Azt írta rólatok, hogy rossz hazafiak vagytok, hogy összeköttetésben vagytok a külfölddel és hogy pénzt kaptok Nagy-Szebenből. A falu rettenetesen elkeseredik ezen. Népgyűlést tartanak és a gyűlésen jelen van a főbíró is, de nincs jelen a szász ügynök. A gyűlés egyhangú megbotránkozással kimondja, hogy a tanító rágalmazó. Aztán üdvözlő táviratot küldenek a főispánhoz. A főispán természetesen udvariasan válaszol. Másnap vagy harmadnap újból megjelenik a szerkesztő. Diadallal fogadják. Ime, a főispán rehabilitálta őt! Most már újult erővel folytathatja a propagandát. A tanító pedig majd a föld alá süllyed szégyenében. Rajta szárad, hogy denunciáns, izgága ember, soviniszta, stréber, aki önző okokból meg akarta bontani a falu békéjét. Még jó, ha nem kap orrot föllebbvalóitól. Dehogy vesz többet tollat a kezébe! Ez a hazafias tüntetés sablonja, melyet mostanában alkottak meg és úgy lehet, hogy a közel jövőben a tüntetések egész sorozata fog erre a mintára készülni. Minden hazafias demonstráció, mely nem ítéli el nyiltan a délvidéki szász sajtót, teljesen értéktelen. Ha a hatóság és a nép jóhiszeműen vesz is bennük részt, közvetve mégis a propaganda céljait szolgálja vele.
Céltudatos és alattomos ellenségével szemben mit tett eddigelé a magyarság? Azt mondtam, hogy semmit, sőt annál is kevesebbet. A nemzeti állam eszméje a hajdani Bánságban egyáltalában nem lépett föl hatalomként. A hatalom egyik külső ismertetőjele kétségkívül az, hogy azt szolgálni könnyebb, mint vele ellenkezni. Hogy valaki odalenn szereti-e vagy gyülöli-e a magyarságot, az ma még jóformán egyéni ízlés dolga. Ez természetesen nem a hivatalos körökre vonatkozik, hanem a tulajdonképpeni lakosságra. Hogy így van, azt eléggé bizonyítja az a körülmény, hogy a politikai szélkakasok, azok az emberek, akiket a hatalom puszta exisztenciája vonz és megigéz, ma még nem igen vallottak színt.
Most pedig vegyük vegyi analizis alá a föntebb említett semmi-t. Mi az államhatalom? A szíves olvasó tudja, magam is tudom, de a paraszt csak azt tudja, amit lát, vagy amit elhitetnek vele. Az államhatalomról olyasmit képzel, hogy az egy komplikált valami, ami a messzi Budapesten van, előszobák, folyosók és írószobák méhében. Olykor szerencsét próbál és együgyű folyamodást intéz hozzá. A folyamodáson fő a bélyeg. De ki vagy mi képviseli a paraszttal szemben az állam hatalmát? A szomszédos Szerbiában talán a hadsereg. Nálunk a katonaság el van szigetelve a nemzeti élettől, a közös hadsereg szervezete pedig inkább összezavarja még a homályos fogalmat, mellyel a sváb gazda a magyar állam szuverénitásáról bírhat.
A vidéki városkában több középület is van, melyen az állami címer díszeleg. Nézzük azokat sorra, mindig az egyszerű földmíves szemével. A királyi posta! Ez a maga nagyszerű szervezetével hatalmas szövetségese a német propagandának, mert levelek és nyomtatványok alakjában gyorsan, pontosan és olcsón hordja szét az infekció anyagát. A másik a királyi adóhivatal. Mindenki tudja, hogy a szükséges rossz, melyet végrehajtó és finánc megszemélyesít, sehol a világon nem erősíti az állameszme erkölcsi erejét, de kedves fegyvere mindennemű államellenes izgatásnak. A bíróság. Ennek a kezébe bizonyára nagy része van letéve az állami hatalomnak. Igaz, hogy hatalmát csak kész bűntettekkel és vétségekkel szemben érvényesítheti, de az elrettentő példának nagy a hatása olyan nép között, amely egészben véve törvénytisztelő. Egy-egy ügyészi vádbeszéd élesen és erősen bevilágít a népnek az államhoz való viszonyába – baj azonban, hogy a beszédeket a nép ma már nagyrészben csak a szász szerkesztők önkényesen szerkesztett tudósításaiból ismerheti meg. Baj, hogy a megbélyegzés nem követheti rögtön nyomon a vétséget. Baj, hogy nem is nyujtja mindig a bűnös személyét hanem olykor csak annak kibérelt helyettesét. A legnagyobb baj pedig – erre Szivák Imre mutatott rá első ízben, – hogy a büntető hatalom oly kétségbeejtően, oly érthetetlenül sokáig hüvelyében tartotta pallosát.
Nagy nemzeti erő rejik (fájdalom, azonban korántsem olyan nagy, mint a közönség elhinni hajlandó), az állami magyar iskolákban. Ezekre még bővebben is rá kell térnünk. Most emlékezzünk meg a nemzeti erőről, mely a közigazgatásban rejlik. Mind a három délvidéki vármegyének főtisztviselői kara színmagyar, túlnyomó részében magyar születésű is. A főszolgabírák között, akik közvetetlenül érintkeznek a néppel, sok a nagyműveltségű, erélyes és ambíciózus ember. A főbírónak, hogy fönntartsa tekintélyét a nép előtt, úrnak kell lennie. A cívis és a paraszt pedig rendesen begombolkozott még az olyan úrral szemben is, akit tisztel, sőt szeret. A községi elüljáróság, főleg a jegyző, közelebb áll a néphez. A főszolgabíró úgy jelenik meg járásának egy-egy falujában, mint az angol cirkálóhajó az oceán vad szigetein. Tisztelet és félelem fogadja. Ő megnézi, hogy ott leng-e még a nemzeti zászló a kókuszpálmák fölött, aztán impozánsan, amint jött, elmegy megint. Ha folt esett a zászló becsületén, elégtételt szerez neki. Ez az elégtétel gyakran a föntebb említett hazafias demonstrációk medrében folyik le. Akik bensőleg is érintkeznek a néppel, a községi elüljárók, szinte kivétel nélkül opportunisták. A milieu teszi őket azokká. Az ő föladatuk, hogy rendet tartsanak falujukban. Van is rend a legtöbb sváb faluban. Amit a korcsmában és a malom alatt beszélgetnek és olvasgatnak az emberek, az nem zavarja a rendet. A főispánok kezében tehát olyan kard van, melynek mozog a pengéje. Nem odaüt, ahová sujtani akarnak, ha talál is, rendesen ellapul a vágás.
Még fokozottabb mértékben áll mindez a városi törvényhatóságok tisztviselőinek nagy részére. Ezek egyébként is a polgárság kegyétől függnek. A lokális pártoskodás intrikái és önfenntartó ösztönük belekényszerítik őket az opportunizmusba. Főigyekezetük, hogy fölfelé és lefelé megerősítsék állásukat. Fölfelé azzal, hogy erős nemzeti érzésükkel tüntetnek, lefelé azzal, hogy ignorálnak minden olyan dolgot, mely nem érinti őket személyükben. Tolsztoj azt mondta, hogy a legtöbb ember, aki háborúban járt, önkéntelenül hazudik. Azt lehetne mondani, hogy a legtöbb ember, aki ex offo részvevője a nemzeti harcoknak, akarva sem tud igazat beszélni. Meg kell jegyeznem, az a kevés vérbeli magyar, aki sváb városi törvényhatóságnál szolgál, az én megfigyelésem szerint opportunus félénkség dolgában rendesen túltesz német eredetű kartársain.
Sokat ront a viszonyokon egy-egy képviselőválasztás is. Az úgynevezett nemzetiségi kerületek mandátumainak egyrésze a legkülönösebb paktumok eredménye. A németérzésű svábok még nem szervezkedtek párttá, de azért pillanatnyi és apró kedvezések igérete fejében résztvettek az elmult választásokban. Jó magyar ember is, ha képviselőjelölt, megteszi azt, hogy oly kérdéseket, amelyekben nem ért egyet választóinak egyrészével, hallgatással mellőz. A másik kétértelmű nyilatkozatokkal vagy általános frázisokkal ugrat át a veszedelmes árkon. Ismerek azonban olyan képviselőt is, aki ma a szabadelvű párt tagja és aki lapjában a legféktelenebb nemzetiségi hajszát indította meg ellenjelöltje ellen.
Emlékezzünk meg a délvidéki sajtóról is. A németnyelvűről, mert a propaganda ellen való helyi küzdelemben csak ez jöhet számba. A bánsági hazafias német lapok közt van egy-két jól szerkesztett napilap. Ezek egészben véve a Pester Lloyd iskolája szerint szerkesztvék. A Pester Lloyd tudvalevően kitünő lap, de bizonyára maga sem pretendálja, hogy paraszt-lapnak nevezzék. Oda pedig ilyen kell. A kisebb lapok, egy-két magyar érzelmű paraszt-lapnak a kivételével, úgynevezett Intelligenz-Blätter-ek, félhivatalosan komolykodók, egyébként pedig jámbor és jelentéktelen kis hüllők módjára tengődnek. A szászok népszerű és harcias paraszt-lapjaival nem tudnak versenyezni. Az egész bánsági sajtó egyébként a legújabb időkig azt a taktikát követte, hogy elvből ignorálta a szászokat, kerülte az izgatóknak és lapjaiknak említését, nehogy mozgolódásuk nagyobb fontosságot nyerjen.
A propaganda ellen való küzdelemre hivatott tényezőkről szólva, meg kell emlékeznem a katolikus papságról is. A svábság kivétel nélkül katolikus. Papsága számra nagy és vagyonra nézve éppen nem szegény. A horvátok példájából tudjuk, hogy minő óriás szolgálatot tehet a nemzeti eszmének a papság. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a horvát eszme legerősebb oszlopai katolikus papok. A német propagandáról nyilvánvaló dolog, hogy végső következtetéseiben úgy a Habsburg-dinasztia, mint a magyar állam ellen irányul és hogy eredetére nézve antikatolikus – tehát három ok, hogy az ecclesia militans felkösse kardját. Egyesek, a tüzesebb fiatalok közül, kongatják is a vészharangot, a papi bonvivánok nagy tömege azonban, akik nagyrészben oly nyilt és idillikus családi életet élnek plébániáikon, mely a többi egyházmegyékben teljesen ismeretlen, a békesség nevében hamarosan elhallgattatják az alkalmatlan strébereket. A mostani megyéspüspök elődje, életének jókora részét betegeskedve töltötte. Óriás összegeket ajándékozott a szegényeknek és az iskoláknak és ha aranyból lett volna a szíve, azt is elajándékozta volna. Hosszú betegeskedése idején azonban oly fegyelmezetlenség hatalmasodott el az alsó papság közt, mely szerencsére páratlanul áll az országban. A mostani püspök, Dessewffy, tudvalevőleg igen lelkes magyar, a mellett európai műveltségű és a legtisztább életű férfiú. Úgy látszik azonban, hogy a viszonyokon ő se tudott még változtatni.
Szerény eszközeihez mérten elég sokat tett a propaganda ellen való csendes küzdelemben a német eredetű értelmiség. Az ő befolyásuk főleg ott érvényesül, ahol kezükbe keríthették egyes gazdaegyesületek vezetését. A mérleg azonban mindenképpen kedvezőtlen.
IV.
A németországi jingo-lapok történelmi jogalapról is gondoskodtak a keleti propaganda számára. A ködös jogalap két léha állításra támaszkodik, mely utóbbiakat a német sajtó komoly része is valóknak fogad el. 1. Magyarországot német fegyver hódította vissza a töröktől, a németségnek tehát bizonyos históriai joga van az országban. 2. A magyar kultúra német eredetű, a magyarországi németségre nézve tehát saját fölényes kultúrájának föladása és a magyarságba való beolvadás hanyatlást jelentene.
Nézzünk a két állítás szeme közé.
1. A török veszedelem idején a magyarság nemzeti létéért nem harcolt más sereg, csak magyar és délszláv. A német hadak, melyek a törököt kiverték, nem küzdöttek a magyarság nemzeti létéért, hanem a német-spanyol Habsburg-ház hatalmi aspirációiért. Ha rajtuk állott volna, a törökkel együtt kipusztították volna a magyart is. A seregek részben a család szövetségesei, részben zsoldosai voltak, de egyáltalában nem voltak nemzeti seregek, hanem a Habsburgok családi hatalmának fegyverhordozói. A magyarságnak, hogy nemzeti létét biztosítsa, hosszú küzdelmek árán meg kellett törnie a hatalmi állapotot, melyet a Habsburg-seregek itt megteremtettek, valamint a német fajoknak is le kellett előbb győzniök Königgrätznél a Habsburg-ház hatalmi aspirációit, mielőtt nemzetté egyesülhettek. Magyarországot tehát nem a mai német birodalom őse, hanem annak ellensége szabadította meg a töröktől. Miféle logikával akarják már most a Hohenzollern-birodalom sovinisztái nemzetük számára lefoglalni a történelmi akciót, melyet a birodalmukból véres csaták árán kiszorított Habsburgok hajtottak végre?
2. Német eredetű a magyar kultúra? Mindenféle európai kultúra két ősi elemből áll: a görög-latin klasszicizmus és a keresztény szellem összeolvadásából. Ez alkotóelemek egyikét sem teremtette meg a németség. Ő maga is másoktól vette és tovább adta másoknak, akarata ellenére, mint egy világtörténelmi folyamat részese. Az európai műveltség mai formája azonban, maga a modern gondolkozás és annak tudományos és művészi eredményei, tudvalevőleg az olasz renaissance termékei. Ebből indult ki a németség legnagyobb szellemi produktuma is, a reformáció. A németek a modern művelődés italát az olaszoktól vették, mi pedig nemzeti királyaink idejében (főleg Mátyás alatt) ugyancsak olasz forrásból, a Habsburgok korában pedig német vízvezetékekből merítettünk. Ha tehát hálásak akarunk lenni a kulturális szolgálatokért, melyeket nekünk a németség tett, koncedálhatunk nekik annyit, amennyit ma ők koncedálnak az olaszoknak.
A németség, mely hasonlíthatatlanul kedvezőbb történelmi viszonyok közt fejlődött, anyagi és szellemi műveltség dolgában ma sokkal magasabban áll, mint a magyarság. De nem a magyarországi németség, hanem a német birodalmi. Magyarországon csak egy faj van, melynek számbavehető nemzeti kultúrája van: a magyar. Más kultúra itt nem volt, nem lesz és nem is lehet. A kulturális munka céljai mindenütt ugyanazok, eredményei az emberiség közös kincsei, tehát nemzetköziek, de maguk a munka szerszámai nemzetiek, tehát mindenütt mások. Kultúra csak ott van, ahol nemzeti érzés van, mivel a nemzeti érzés a hajtó erő az emberiség nagy műhelyében. Gyarmat-államok, amelyek nem élnek nemzeti életet, anyagilag boldogulhatnak, de fennállásuk külső esélyektől függ, szellemi kultúra dolgában pedig heréi az emberiségnek. Magyarországon nemzeti és kulturális életet csak a magyar faj élhet. Aki elzárkózik a magyarságtól, az elzárkózik magától az élettől is, mert annak exisztenciája meddő passzivitás vagy romboló harc.
Úgy lehet, hogy egyik-másik erdélyi szász olvasóm most szánakozva mosolyog. «Mi a magyar kultúra a miénkhez, a Goethe és Kant nemzetéhez képest?» Ez önámítás, olyanféle, mint mikor a zsidó koldus Rothschilddal azonosítva magát, fölkiált: «Nekünk zsidóknak minden király az adósunk!» A szász köznép éppen csak annyit tud Kantról és Goethéről, mint az alföldi cívis. A művelt szásznak igenis tulajdona Goethe és Kant nemzetének műveltsége, de nekem is tulajdonom. Shakespeare, Dante, Cervantes, Voltaire nemzetének műveltsége is tulajdona minden magyar, szász vagy tót embernek, aki európai műveltségre tett szert. A művelődés kincstára közpréda és mindenki ott állhat be fogyasztónak, ahol kedve tartja. Termelő azonban csak a nemzet műhelyében lehet. Az erdélyi szászság egyrésze kilépett a műhelyből, tehát meddő életet él. Vajjon hol nyilatkoznak meg kultúrális képességeik? Hol a germán fölényük? Évszázadok óta féltékenyen őrködtek jogaik fölött, de azért nem termett köztük egy államférfi sem, akit Deák Ferenccel és más húsz magyarral egy napon lehetne említeni. Városaik alatt örökké tombolt a háború, de a német iskolákban, hol jól ismerik sok magyar hős nevét, nem tudnak szász hadvezérről. Híres iparosok voltak mindig, ott is laknak a Kelet pitvarában, de a nemzetközi versenyben, mely a Balkán piacain folyik, semmi szerepe se jutott a szász iparnak. Kik a mai szász tudósok? Kik a költőik? Kik a művészeik? A magyar országutak szélén termett nóták egész rajokban teszik meg a világkörüli utat, de szász zenéről nem tud a világ, pedig ők híres zenekedvelők. Évszázadok óta konzervatív gondolkodású és vagyonszerző emberek voltak, de egy európai nevű családot, egy országra szóló vagyont nem tudott alapítani egyikük sem. Hol lappang tehát a szász nép sokat emlegetett kulturális fölénye? Nem tudom. A multban, mikor még nem alakultak át a nagy-németség plátói gyarmatává, igen tisztes kultúr-munkát végeztek és ötvösiparuk például világhírű volt. Nem véletlen, hanem a nép lelkében végbement átalakulás eredménye, hogy ez is elvesztette eredetiségét, elkallódott.
Sűrűn hánytorgatják, hogy a magyarság vezető elemei között sok volt mindig az idegen eredetű. Ez az igazság, amelyen nincs mit tagadni, a mi tételünk mellett bizonyít. Nem hiszem ugyan, hogy Hunyadi János oláh eredetű lett volna, de bizonyos, hogy Hunyadi soha sem lehetett volna az egész kereszténység jóltevőjévé és ünnepelt bajnokává, ha megmarad oláhnak. Zrinyi Miklós horvát bán volt, de ha holmi szeparatisztikus elvei lettek volna, nem hagyja az utókorra a nagy erkölcsi kincset, melyet hősies példája képvisel. Buonaparte Napoleonnak és Gambettának is franciának kellett magát éreznie, hogy elvégezhesse világtörténelmi küldetését. Lenau sem lett volna azzá, akivé lett, ha nagyszebeni fővel gondolkozik és besztercei szívvel érez. Petrovicsnak Petőfivé kellett lennie, meg kellett ittasodnia a magyar faj, a magyar föld és a magyar szabadság szeretetétől, hogy szellemi kincseivel megajándékozhassa az emberiséget.
Azt mondhatná nekem egyik szász vagy sváb barátom: «Én azonban nem akarok részt venni semmiféle nemzeti életben, én megelégszem azzal, hogy a német kultúra passzív szemlélője legyek.» Helyes, ez végre is ízlés dolga. Az öncsonkítást, ha nem katonaköteles ember végzi magán, nem kell büntetni. Aki azonban (bizonyos hóbortos muszka szektáriusok példáján) a tömeges öncsonkítást prédikálja a népnek, azt büntetni kell. Az államot ne bántsa, ha a retyezáti pásztor román nótát dudál és ha a szenthuberti sváb németül imádkozik. De az állam nem tűrheti meg, hogy a német imádság és a román nóta védelmének ürügye alatt egész országrészeket elvágjanak a nemzeti élet vérkeringésétől. Az oláh, a tót, a sváb paraszt egy-egy hasznos sejtje az anyaország testének, ha románul, tótul, németül beszél is. Mihelyt azonban e sejtek külön organizmussá tömörülnek, mely önálló életet akar élni az anyanemzet testében: mérges élősdi lesz belőlük.
Ha külső ellenség fegyveres kézzel el akarná foglalni egyik határszéli kopasz hegyhátunkat, habozás nélkül föláldoznók tízezer polgárunk életét és vagyonát, hogy megmentsük a nemzet birtokát és becsületét. Egész állami szervezetünk a külső ellenség ellen való gyors és hathatós védekezésben csúcsosodik ki. Különös, hogy minő nehézkes, komplikált és szegényes eszközök állanak az állam rendelkezésére, mikor belső ellenségek ellen akar föllépni, akik egész virágzó országrészek lakóit készülnek elidegeníteni. Minden állam első főcélja, hogy megtalálja és fejlessze védekező szerveit, melyekkel fönnállását biztosíthatja. Nagy-Britannia hatalma megdőlhet a gyarmatokon, Németországé a kontinens csatamezőin, Magyarországé a nemzetiségi végeken. Anglia nemzeti erejének javát a hajóhadában összpontosítja, Németország a szárazföldi hadseregében, Magyarország azonban jóformán fegyvertelen ott, ahol talpig fegyverben kellene állania. E különös tüneménynek talán az a magyarázata, hogy nálunk eddig különbséget tettek a dinasztia és a nemzet érdekei között és hogy az utóbbiakat alárendelték az előbbieknek. A történelmi fejlődés azonban elenyésztette már a különbséget. Aki ma a magyar nemzeti államot támadja, az szükségképpen ellensége a Habsburg-háznak és valóban ki is lehet mutatni mindennemű nemzetiségi propagandáról, hogy végső céljaiban anti-dinasztikus.
A magyar közvélemény ma mélységes elkedvetlenedéssel érzi, hogy a nemzeti állameszméért folytatott küzdelme nem volt nagyon dicsőséges. Az újonnan közzétett népszámlálási adatok nem csökkentették elkedvetlenedését. A nemzetiségek nem magyarosodnak, pedig sok magyar iskolát állítottak nekik! Közbevetőleg szeretnék itt egy kérdést tisztázni. A tapasztalás azt bizonyítja, hogy iskolákkal a parasztot egyáltalában nem lehet nemzetiségéből kiforgatni. Hadd említsem itt a nagy-britanniai példát. Az 1891-iki népszámlálás szerint Walesben és Monmouthban, tehát a brit birodalom szívében, 508.036 ember lakott, aki egy szót se tudott angolul. Akárcsak a tótjaink, akik ezer esztendeje megmaradtak tótoknak. Mért nem lehet a parasztot nyelvéből kiforgatni? Azért nem, mivel neki nincs szüksége a nyelvre. Munkáját az izmaival végzi, arra pedig, hogy megértesse magát környezetével, elég neki egész életére néhány száz szó. A paraszt az őstermelő és aki vele érintkezik, az jóformán mind utána él, tehát érdekében áll, hogy megtanulja a paraszt nyelvét. Az angol szatócs, ha letelepszik Walesben, megtanulja a welsh nyelvet és a magyar ügyvéd, ügynök, korcsmáros és szatócs, ha boldogulni akar a végeken, megtanul két-háromszáz szót a paraszt nyelvéből. A tót kivándorló Amerikában hamarosan elsajátítja az angol nyelvet. A walesi ember is, ha az új világba vitorlázik, ott angollá lesz. Miért van ez így? Azért, mivel ott nem földmíves, hanem gyári munkás, házaló, szolga és mint ilyennek szüksége van a nyelvre. Az említett néprajzi törvényt ismerve, se keseredem el hazám jövendő sorsán. A paraszt megmagyarosítását nem tartom szükségesnek a nemzeti állam kiépítéséhez; ha az ország értelmisége kizárólag magyar lesz, akkor a nemzetiségi néprétegekből fel-feltörő új elemek is magyarokká lesznek és akkor magyar az állam. Ha a statisztikában az értelmiség fészkeit, a városokat kísérjük figyelemmel, az arány kedvező módon változik a magyarságra nézve. Ami különösen a Dunántúlt és a Bánságot illeti, annak városaiban húsz esztendő óta erősen hódít a magyarság. Hazánk e részben hasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben van, mint Ausztria. Ott a német Bécs mellett hatalmas nemzetiségi metropolisok virulnak, melyeknek külön nyelvük, külön történelmük, külön arisztokráciájuk, külön műveltségük, sőt külön divatjuk is van.
A magyarosodás kérdését meglehetősen komplikálja a tény, hogy puszta hazafiságból nem tanulnak meg magyarul az emberek. Könnyebben halnak meg a hazáért, semhogy grammatikát forgassanak. Példa rá nem egy negyvennyolcas szabadsághős. Ismertem egy sváb polgárt, aki holtáig sántított a békótól, melyet Haynau rakatott a lábára, tüzes magyar is volt mindvégig, de bizony a magyar köszöntésén kívül nem tanult meg egy magyar szót sem. Az én megfigyelésem szerint az emberek csak két okból tanulnak meg nyelvet: életszükségből és a fényűzés kedvéért. Fényűzésből ott, ahol a magyar nyelv tudása a magasabb műveltség jele, mint például a vidéki vagyonosabb polgárhölgyek körében. Egy városi sváb gazda, akitől egy ízben megkérdeztem, hogy beszélnek-e a gyerekei magyarul, ilyenformán válaszolt: «Beszélnének, de nem engedem meg nekik, mert az nem ilyen szegény embereknek való.»
Miféle eszközökkel lehetne elejét venni a kerekedő vésznek? Tegyünk különbséget az okozati és a szimptomatikus gyógyítószerek közt.
Első a jó közigazgatás. Azt hiszem, az ország többsége ma már tisztában van vele, hogy ezt csak a nagy reformmal, a közigazgatás államosításával lehet elérni. A délvidék mai közigazgatási apparátusa – elsősorban a városi autonómiákról beszélek, de itt tisztelettel kiveszem Temesvár városát – vidékies pártcsoportok játékszere, mely állandó megalkuvásokkal, elsimításokkal és kétértelműségekkel tengeti opportunus életét. Ez a szervezet a nemzetiségi kérdésben akaratlanul félrevezeti a kormányt is, a közönséget is, a mellett átlag gyalázatosan rosszul adminisztrál és több virágzó várost az adósságok feneketlen posványába döntött. Egy lefelé független tisztviselői kar, mely nemcsak opportunitásból, de meggyőződésből is magyar, egy becsületes és képzett tisztviselői kar már társas befolyásával is hatalmas fegyvere lehetne a magyarságnak. A kormánynak módjában volna, hogy tisztviselőinek elitjét küldje a fenyegetett vidékre és míg most a legtöbb esetben az üldözés gyülöletes politikáját kénytelen folytatni, akkor valahára preventív politikát csinálhatna. Minden egyes nap, mely az államosításig elmúlik, halasztás, melyet ellenségeinknek a fegyverkezés céljából adunk. Az okozati gyógyítás eszközei közé sorolhatjuk a helyes gazdasági politikát is. Ismétlem: az út a sváb paraszt szívéhez a gazdaságán át vezet. Aki megvédi a birtokát, könnyit a terhein, vagy akár csak érezteti vele rokonszenvét, az nagy befolyásra tehet szert nála. A svábok közt erős az egyesületi szellem. Ha a kormány – a hazafias sváb értelmiség igénybevételével – elősegíti a fennálló gazdasági egyesületek működését és új egyesületek megalakulását, közvetetlen nagy befolyást szerezhet a nép szélesebb rétegeire.
Úgy tudom, hogy a földmívelési kormány tetemes segítségben részesít néhány egyesületet. Igen fontosnak tartanám, hogy az egyesületeket a szász propagandával szemben nyilt állásfoglalásra ösztönözzék. Valószínű ugyan, hogy egyik-másik egyesületben szakadás fog beállani, de bizonyos, hogy a lappangás és elsimítás rendszerének, melyet az egyesületek egyrésze máig követ, csak a propaganda látja hasznát.
Szükséges továbbá, hogy gond fordíttassék a meglevő németnyelvű néplapok fejlesztésére, esetleg arra, hogy újak alapíttassanak. Egy olcsó és jó napilap (lehetőleg kétfilléres kis újság), mely kimondottan parasztlap, rendszeresen foglalkozik a kisbirtokost érdeklő kérdésekkel, mely nem elégszik meg általános hazafias szólamokkal, hanem a helyi viszonyokhoz mért okos nemzetiségi politikát csinál és kíméletlen harcot folytat az úszítók ellen, nemcsak hazafias kötelességet végezne, de talán még jó vállalkozás is lehetne. Föltétlenül szükséges, hogy az idegen földről a Bánságba szakadt agitátorok, akik kenyérkeresetből izgatják a népet minden ellen, ami magyar, eltávolíttassanak a déli vármegyékből. A magyar közjog nem zárja ki az ilyen kitiltást, igaz azonban, hogy a hiányos kormányintézkedések alapján fejlődött gyakorlat csak a közbiztonságra veszedelmes és keresetnélküli egyénekre vonatkozik. Azok a szellemi proletárok azonban, akik ma a délvidéken csavarognak, jóval veszélyesebbek az állam közbiztonságára, mint egy szociálista apostol, életüket pedig gyanús eredetű pénzforrásokból tengetik. Szabadelvű ember vagyok, de semmiféle doktrinér-liberálizmus nem akadályozhat meg abban, hogy örömmel ne fogadjak egy törvénynovellát, mely a büntetőbíróságot vagy esetleg a rendőrbíróságot fölhatalmazza arra, hogy ilyen békétlenkedőket kitiltson egy-egy járás területéről.
Szükségesnek tartom azt is, hogy a kereskedelemügyi kormány olyan lapoktól, amelyeknek egész irányából kitűnik, hogy céljuk az államellenes lázítás – különösen olyan esetekben, mikor ezt a bíróság is konstatálta már – vonja meg a postai szállítás jogát.
A magyarság nem vesztett még csatát a küzdelemben, melyet az egységes nemzeti államért folytat, hanem meg sem ütközött még. Ha azonban fönn akarja tartani erkölcsi hatalmát az országban, fegyverkeznie kell. A délvidéki nép, még annak megtévelyedett része is, minden körülmények közt igényt emelhet az anyanemzet szeretetére. De éppen ez az előrelátó szeretet teszi kötelességévé a magyarságnak, hogy a hatalom minden eszközével kipusztítsa a hajdani Bánság földjéről a fölbérelt kútmérgezőket.