ATHOS, PORTHOS, ARAMIS
1.
A három széphangzású név, amelyet cikkem fölé írtam, a nagymamák korában visszhangra talált minden «nyájas olvasó» szívében. Három regényhős neve volt, a nevek Öreg Dumas Három Testőre révén világhírre tettek szert.
A nyolcvanas években három magyar úriember adoptálta e neveket és bizony mondom, volt hármukban annyi szellem, mint a Dumas mousquetaire-jeiben. Annyi tehetséggel, amennyi beléjük szorult, egy új császárságot lehetett volna alapítani, esetleg meg lehetett volna buktatni egy régi királyságot. Talán csak a magyar sors, a vidékiesség átka, amely akkor még ráborult az egész országra, volt oka annak, hogy ragyogó képességeikhez méltó pályát egyikük futott csak meg.
A magyar Athos, Porthos és Aramis: Szemere Attila, Thallóczy Lajos és Pulszky Károly.
Talán akad még krónikás, aki megrajzolja arcképüket, én csak egypár epizódot akarok papírra vetni, amely jellemzi őket is, némileg a kort is, amelyben éltek.
2.
Szemere Attila fia volt a 49-es miniszterelnöknek, Szemere Bertalannak. A párizsi emigrációban született. Délceg megjelenésű, szikrázóan elmés és miként az emigráns-csemeték általában: kissé kalandos hajlamú ember volt. Nem igen ismertünk nála érdekesebb és mulatságosabb embert. Születésénél és tehetségénél fogva arra érzett magában hivatást, hogy a nemzet vezérei közt szerepeljen, az ő bohém vére azonban eleve elgáncsolta nagyratörő terveit. Ezt ő maga is tudta és ezért maró szárkázmusza mögött a csonkaszárnyú sas melanchóliája lappangott.
A pénzt, amit örökölt, arra használta, hogy körülutazza a világot. Különösen a távoli Kelet, India, Kína és Japán vonzották. Később, mikor pénz nélkül hazajött, újságíró, majd országgyűlési képviselő lett, – mi más is lehetett volna?
Fényűző életet élt, akár egy renaissance-fejedelem, olykor százezrei voltak, gyakran üres volt a zsebe, de azért mindig nagyúr maradt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy abban az aligmult korban a jó nevelés követelménye volt a pénz megvetése. Aki számolni tudott vagy pláne takarékos ember hírében állott, azt nem is tekintették igazi gentlemannek.
Megtörtént egyszer, hogy Szemere Attila, aki éppen a sovány esztendők időszakát élte, reggeltől-estig kétségbeesett szívóssággal szaladgált pénz után. Nagynehezen sikerült is kapnia. Este vacsorát adott jóbarátai számára, ahol minden teríték mellett egy-egy porcellánvödörbe ültetett szőlőtő állott, telve pompás fürtökkel. Minden vödörhöz egy-egy ezüst olló volt mellékelve, hogy legyen mivel felaprózni a szőlőt. Notandum est: ez február havában történt. Most már tudták a jóbarátok, mire kellett olyan sürgősen a pénz.
3.
Thallóczy Lajos kiváló történettudós volt, később a Tudományos Akadémia tagja lett. A közös kormány szolgálatába lépett és mint Kállay Béni kedvenc tanítványa balkáni specialistává képezte ki magát. Szép karriert csinált, az uralkodóház családi levéltárának igazgatója és titkos tanácsos lett. Midőn váratlanul meghalt, a központi hatalmak által meghódított Szerbia kormányzója volt.
Pulszky Károlytól hallottam, hogy Thallóczy gyors előremenetelét elsősorban albániai viselt dolgainak köszönhette. A kevés európai emberek egyike volt, akik tökéletesen megtanulták az albán nyelvet. A bosnyák okkupáció idején mint a monarchia titkos emiszáriusa azon fáradozott, hogy a katolikus albántörzseket a montenegróiak ellen uszítsa. A fekete hegyek sasai ugyanis hajlandóságot mutattak, hogy megsegítsék a bosnyákokat és azért nem ártott, hogy otthon, illetőleg az albán határon, foglalkoztatják őket. Thallóczy akkoriban mint ferencrendi barát élt az albánok közt. A suba alatti küzdelemnek, amely közte és némely orosz emiszáriusok közt folyt, az volt egyik epizódja, hogy Thallóczy tüdőlövést kapott, amelyből hosszabb betegeskedés után szerencsésen fölépült, az orosz főemiszárius pedig fejlövést kapott, amelyből sohasem épült föl többet.
Ez a nagyeszű és nagyenergiájú ember, aki Bécsben jólelkű pátrónusa volt minden rászoruló magyar embernek és minden magyar ügynek, különös kedvét lelte abban, hogy a legcinikusabb álarcban lépjen a nyilvánosság elé. Például: még kegyelmes úr korában is szívesen vette, ha pincérek és hivatalszolgák lengyel zsidónak nézték és mivel kitünően beszélte a jiddisch dialektust, egyébként pedig vörös körszakált viselt és igen rosszul öltözködött, ezt az örömöt elég gyakran meg is szerezték neki.
4.
A triumvirátus harmadik tagja Pulszky Károly volt, Charly, ahogyan bizalmasai nevezték. Azt lehetne mondani: annak a kornak előkelőségei csak kivételesen születtek otthon, nagyobb részük azokban az idegen nagyvárosokban látott napvilágot, ahol a 49-es emigráció fészkei voltak. Ha Szemere Párizsban, akkor Pulszky Londonban született.
Fia volt Pulszky Ferencnek, a szabadságharc nagyszerű diplomatájának és publicistájának, aki mint archeológus is világhírre tett szert és akinek karakterisztikus torzképe, Podmaniczky Frigyes báró karikaturája mellett, évtizedeken át dominált a budapesti élclapokban.
A kicsi, szinte leányosan finom és karcsú alakú Charly volt korának talán legzseniálisabb műértője. Az ő igazi birodalma ugyan a renaissance volt, de azért csodálatos intuicióval igazodott el az összes korok és nemzetek művészetének labirintusában. A zsibárusbolt zugában rozsdásodó, összevissza görbített rézgombolyagban ő megismerte a kincseket érő antik tripust; az ócska olajmázolmány alatt megsejtette az átfestett prerafaelita műremeket; olasz kisvárosok zegzugos tömegkvártélyaiban ő lebontatta a közfalakat, hogy rég feledésbe ment termeket rekonstruáljon és halhatatlan szépségű falifestményeket kaparjon ki a mész alól.
Pulszky Károly az állami Esterházy-gyüjtemény igazgatója és egy időben országgyűlési képviselő is volt. Miként negyvennyolc előtt a táblabírói cím, úgy abban az időben a mandátum adott komoly hátteret minden szabad életpályának.
5.
Athos, Porthos és Aramis elhatározták, hogy együtt fognak lakni. Közös lakást bérelnek, vagy még jobb lesz, ha közös költségen egy kis villát építenek maguknak. (Az ilyet hozomra és amortizációra is meg lehet csinálni, mondta Szemere, a triumvirátus pénzügyi kapacitása.) Nekiültek és elkezdtek tervezgetni. Nagyon alapos megbeszélések folytak köztük és arról a kérdésről, hogy a pipázó kandallója fölött gobelin vagy alabástrom-, esetleg színezett márvány-dombormű ékesítse-e a falat, hetekig tartó szenvedélyes viták folytak. Végül az utolsó szögig elkészült a ház. Természetesen papíron. A legjelentéktelenebb részletről sem feledkeztek meg, éppen csak egy kérdéssel nem értek még rá foglalkozni: honnan veszik a pénzt? De hiszen majd azt is kimódolják valahogyan…
Egyik építészbarátjuk elkérte a terveket és lelkiismeretes költségvetést készített az építkezésről és a bútorzatról. A villa, amely időközben gigantikus márványvárrá növekedett, 45,000.000, azaz negyvenötmillió arany forintba került volna. Jóval többe, mint akár a pesti Országház, akár a lipótvárosi Bazilika, nem is szólva afféle vityillókról, mint a Villa Albani, vagy a Borghese.
Midőn a három testőr meghallotta ezt a csillagászati számot, vérmérsékletükhöz képest különféle módon reagáltak rá. Thallóczy kacagott, Pulszky elszomorodott, az örök optimista Szemere Attila pedig azt mondta: Majd beszélek bankár-barátaimmal!
Nem építették föl a villájukat, pedig ez lett volna az öt világrész legszebb lakóháza. Éppen abban érvényesült a magyar stílus, hogy sohasem építették föl. A bútorzat inventáriumának egyik darabját azonban mégis beszerezte Pulszky Károly. Egypár gyertyára való sapka volt, antik csipkéből. Egyik párizsi antikvárnál vette, párját ötszáz jó frankért.
6.
Akkoriban jóformán senkinek sem volt pénze az országban. Akinek a szabályt megdöntő módon mégis találkozott ilyesmi a zsebében, az sietve eldobálta, mintha undorodnék tőle. Ez különben már a magyar középosztály pusztulásának fejezetébe tartozik.
A Szemere vagyonát megdézsmálta valami gyám. Attila úr ezért igen megneheztelt rá, bár sohasem jutott eszébe, hogy büntető följelentést is tehetne az öreg ellen. A Pulszkyak dominiuma a szabadságharc után addig volt a bécsi kormány kezén, míg a fejedelmi szécsényi kastély a kéményig elmerült az adósságokban. Pénz tehát nem volt.
Athos, Porthos és Aramis akkoriban, pénzbajaik enyhítése céljából, közös uzsorás ügynököt tartottak, annak ugyan magának sem volt pénze, hallomás szerint azonban olykor tudott volna szerezni. Fiatal Kasztlnak hívták és fia volt az öreg Kasztlnak. Az öreg a maga idejében hirhedett pesti pióca volt, de a fáma szerint belepusztult abba a szerencsétlen rögeszméjébe, hogy ki akarta uzsorázni a három testőrt. Ugyancsak a fáma szerint a halálos ágyán a három jóbarátra hagyta fiát, azok vállalták is, aminek az lett a következménye, hogy a fiatal Kasztl abbahagyta a szolíd uzsorás életét és gavalléros lumpéletre adta magát. Az orfeumban és a kávéházban rendesen a szomszédasztalnál ült, ha pedig fizetésre került a dolog, akkor a három testőrök asztala felé bökött, jelezvén, hogy szomszédban rejlik az elégtétel.
A fiatal Kasztl azzal igyekezett magát hasznosítani, hogy pontos rováson tartotta a különböző váltóesedékességi terminusokat; ilyen kritikus napokon beloholta a várost és nem nyugodott, míg rendbe nem hozta az összes prolongálásokat.
Váltózsiránsok dolgában akkoriban nem igen jöttek zavarba az emberek, hiszen a jótállást úgy kérték és adták egymásnak az utcán, mint ma a szivartüzet. Akkor történt meg az az eset is, hogy valaki a Nemzeti Színház társalgójában egyik kitünő művésznőhöz lépett és papírlapot meg írótollat tett eléje.
– Nem, – tiltakozott ő nagysága, – százszor megmondtam már: senki fiának nem írok alá több szabadjegykérvényt!
– Ez nem szabadjegykérvény, hanem váltó – világosították föl.
– Ja, az más! – és odakanyarította nevét a bélyeges blankettára.
7.
A krónika följegyezte, hogy a fiatal Kasztl megjelent egyik hónap elsején az öregúrnál, Pulszky Ferencnél, és különböző aláírandó ürlapokat rakott eléje az asztalra. A méltóságos úrnak azonban ezúttal valami pedáns rohama lehetett, mert orrára tette a cvikkert és mindenáron tudni akarta, miféle váltókról van itt szó.
– Hát ez a kétszázforintos micsoda? – rivalt rá Kasztlra.
– Ezt a váltót Szemere Attila úrnak zsirálja a méltóságos úr.
Nahát ez több volt a soknál! A méltóságos úr az asztalra csapott:
– Nem fogom aláírni! Hogy jutok én hozzá? Hiszen nem is ismerem azt a Szemere Attilát!
– Nem baj, – vélekedett az ügynök, – ő sem ismeri a méltóságos úrat és mégis negyvenezer forintig zsirál méltóságodnak.
Erre aztán az öregúr nem szólt többet, hanem mérgesen odarajzolta a nevét.
8.
Miként Napoleon granátosa a marsallbotról álmodott, úgy a nyolcvanas és kilencvenes évek ifjúságának is volt egy kedves álomképe: szétrobbantani a montekarlói bankot! Nemcsak a haszon, hanem a dicsőség kedvéért is, mert hiszen akinek sikerülni fog, arról hőskölteményeket fognak zengedezni a riporterek.
A mi triumvirátusunk is foglalkozott a gondolattal, de komolyabban, mint a többi szélkakas, mondhatnám tudományos alapon. Volt egy rulettbankhoz való fölszerelésük, azt egész télen át üzemben tartották. Hozomra játszottak milliós differenciák mellett, az eredményt mindig gondosan följegyezték. Igy aztán ellenmondást nem tűrő bizonyossággal kitünt, hogy abban a szeszélyes útban, amelyet a körbe vágtató szerencsegolyó a piros-fekete mezőkön megtesz, igenis van logika és rendszer. Most már tovább lehetett menni egy lépéssel és matematikai alapon ki lehetett számítani: hogyan kényszeríthetjük szolgálatunkba az úgynevezett véletlent.
Szóval: kitaláltak egy rendszert és a szisztémájuk csalhatatlan volt, ami abból is kitetszett, hogy most már minden héten annyiszor robbantották föl a saját rulett-bankjukat, ahányszor akarták.
Kora tavasszal egyikük elutazott Montekarlóba, tárcájában mindazzal a pénzzel, amit hárman csak föl tudtak hajszolni. Az eredmény lesujtó volt, négy nap mulva már távirat érkezett: «Semmim sem maradt, küldjetek útipénzt». Rákövetkező és harmadik tavaszon hasonló dolgok történtek az azúros tengerparton. A rendszer, amely Budapesten kifogástalanul bevált, odalenn mindig csütörtököt mondott.
– Valamit kellene csinálnunk, nehogy minden pénzünk Montekarlóba vándoroljon – indítványozta az egyik.
A másiknak, nem tudni melyiknek a három közül, volt egy kitünő ötlete:
– Legjobb lesz, ha leutazunk és nyilvánosan fölpofozzuk a játékbank igazgatóját.
– És az mitől jó?
– Ilyen botrány után örök időkre kitiltanának minket a monakói fejedelemség területéről és ez lenne egyetlen módja annak, hogy megmaradjon a pénzünk.
Az ige azonban nem öltött testet és ezt sajnálni lehet, mert ha elcsattan a pofon, nagy öröm lett volna Európában, de talán Amerikában is.
9.
Kasztlnak, a triumvirátus állandóan szerződtetett uzsora-ügynökének, néhanapján mégis sikerült egy kis kölcsönt közvetítenie. Igaz, hogy készpénzt elvből nem adtak az akkori uzsorás urak, inkább csak árut, amit aztán Kasztlnak kellett pénzzé tennie.
Tehát sikerült kölcsönt közvetítenie. Az áru Pozsonyból jött úgynevezett cülnin, a Dunán úsztatva. Különböző okokból kívánatos lett volna, ha sikerül az üzletet gyorsan, lehetőleg azonnal lebonyolítani és a fiatalok kimentek a pesti Vámházhoz és ott várták növekedő türelmetlenséggel a cülnit. Este felé megjött. Impozáns nagy hajó volt. Kasztl a hajó orrán állott, büszkén, mint Nelson admirális és a kalapját lengette. Végre, hosszú cihelődés után kikötött. Athos a hajóra rohant.
– Miféle áru? – kérdezte izgatottan.
– Jó áru, nagyon jó áru! – nyugtatta meg az ügynök.
A cülnin néhány száz új fakoporsó volt. És így egy időre a halottakat is bevonták hitelügyleteikbe.
10.
A triumvirátus egyik-másik tagja sűrűn mutatkozott Kasztl társaságában a Rózner-kávéházban. Hogy hol volt a Rózner? Ti fiatalok nem tudtok semmit a világon! Tehát a Rózner ott volt a Károly-kaszárnya sarkán, szemben a luteránus templommal. Este női zenekar játszott a Róznerban, ami az arany- és a talmi-ifjúság némely tagját odavonzotta, nappal azonban egész szolid hely volt, akkor vén uzsorások ültek a márványasztalok körül, kapucinerezve, tártlizva és a gavallér-váltókat kínálgatva egymásnak.
A fiatal urak tehát odajártak, nem mintha pénzt remélhettek volna az uzsorásoktól – az ő hitelük éppen akkor fenékig kimerült, – de hát jól esett messziről is látniok a huszonöt percentes oroszlánokat. A párizsi Maximba és az ostendei kaszinóba is elmennek az emberek szép nőket nézni, még ha a vagyoni viszonyaik nem is engedik meg nekik, hogy közelebbről is tiszteljék a szóban forgó nőket.
Egyszer, amint ott ülnek, Kasztl hirtelen lerántja kalapját egy savanyúképű vén ember előtt.
– Tetszik látni azt az öreget? Ő a híres Deutsch! Legalább is egy millióig áll.
Athos rendületlenül optimista volt és odaszólt Kasztlnak:
– Maga kérhetne nekem ezer pengőt!
Kasztl keserű mosollyal legyintett. De valahogyan ő is már az urak bohém filozófiájának hatása alá kerülhetett, mert hirtelen fölkelt és azt mondta:
– Mért ne kérjek? Igenis kérek! Mert mi történhetik velem? Legföljebb nem ad!
És már ott is ült az öreg Deutsch asztalánál.
– Deutsch úr, jó üzletet ajánlhatok. Ezer forintot lehetne elhelyezni gavallérváltóban. Biztos pénz, jó kamat!
– Ki az illető? – kérdezte Deutsch látható bizalmatlansággal.
– Nagyságos Szemere úr.
– Der Ottila? – szörnyülködött Deutsch németül.
– Igen, ő!
Mi történt ekkor? Deutsch úr úgy látta, hogy ez a nimand, ez az incifinci kis ügynök ugratni merészli őt, a komoly tőkepénzest. Annyira dühbe jött, hogy szó nélkül pofon legyintette Kasztlt.
És Kasztl? Az ügynök sem szólt semmit, hanem fölkelt és hideg arccal visszaült ügyfelei asztalához. Csak nagysokára fakadt ki keserű hangon:
– Na mondhatom: sokra vitték az urak!
11.
Életük expozicióját maguk csinálták meg Athos, Porthos és Aramis, jókedvűen, elmésen, könnyű szívvel, – az ember megesküdött volna rá, hogy vígjáték lesz belőle, de aztán jött a titokzatos dramaturg és tragédiára fordította a szellemes komédiát. Mert hiszen mindenféle verőfény és jókedv csak rövid moratórium, amit a sors engedélyez. A triumvirátusnak mind a három tagja tragikus módon halt meg.
Szemere Attila egy napon valami reumás fájdalmat érzett. Nem először életében és ő tudta is a gyógyszerét. Forró fürdőt kell ilyenkor csináltatni és öt percig benne ülni. Bele is ült szegény Attila, de kijönni többé nem tudott, úgy kellett kiemelni, mert öt perc mulva már halott volt. Szívszélhüdést kapott.
Férfikora delén ment el, fiatal felesége mellől, akit nagyon szeretett; telve volt még életkedvvel és életerővel, fejében még száz terve nyüzsgött. Tervei között volt egy, amelyet ma is sajnálok, hogy abbamaradt: meg akarta írni az igazi Amerikát. Ő két évig élt Newyorkban, ahol tőkét keresett egy zseniális magyar találmányhoz, – pénzt nem talált, de a találmányát ellopták tőle. Egész kofferra való anyagot hozott magával, az igazi Amerika dokumentumait, és én azt hiszem, Európa egy szenzációs könyvtől esett el.
Mellesleg szólva: ő olyasmit hitt, hogy Amerika soha sem vitte előre egyetlen lépéssel sem az emberiség kultúráját, Amerika sterilis föld, ahol nem termett még egy eredeti gondolat, – tulajdonképpen egy óriás szivattyúrendszer, amely arra rendezkedett be, hogy fokozatosan kiszívjon Európából minden erőt, pénzt és tehetséget.
*
Thallóczy Lajos vasúti szerencsétlenség áldozata lett. Mint Szerbia kormányzója fölment Bécsbe, hogy részt vegyen Öreg Ferenc József király temetésében, hazamenet kisiklott a vonat, amellyel utazott és ő szörnyet halt ágyában fekve. Élete minden eredménye: hogy a saját szalonkocsijában halt meg.
12.
A legszomorúbb véget rendelte a sors Pulszky Charlynak. 1896-ban a kultuszminisztérium följelentést tett ellene, hogy hűtlenül kezelte az állami pénzt, amelyet rábíztak, hogy képeket vásároljon a Szépművészeti Múzeum számára. Olyan embervadászat indult meg ellene a sajtóban és a képviselőházban, amilyen még a híres magyar vadászterületen is ritkaságszámba ment. Emlékszem: a képviselőházban főleg azt vették zokon, hogy drága pénzen valami Piombo-képet vett. A magyar politikusok szótárában a Piombo szónak akkoriban olyanféle hangzása lett, mint Franciaországban a Panama szónak. A Piombo-kép, amelyért a szegény Pulszkyt annyira támadták, ma a Szépművészeti Múzeum irígyelt büszkesége, valamint a többi kép is, amit hozott, kulturális leltárunk jelentékeny értéke.
Én sohasem értettem meg és ma sem értem, mért kellett szegény Charlynak meghalnia? Való igaz, hogy ő, bármennyire zaklatták is, nem tudott elszámolni a rábízott pénzzel. Pedig a testvérbátyja, Pulszky Ágost, fölajánlotta a nyilvánosság előtt, hogy az esetleges kárt megfizeti a maga zsebéből.
A kérdés lényege mégis csak az: megérték-e a beszerzett műtárgyak a pénzt, amit rábíztak Pulszkyra? A kérdés azonban nem is kérdés, mert minden hozzáértő tudja, hogy a magyar állam sohasem csinált még jobb üzletet, mint ez alkalommal.
Tudunk esetekről, midőn az összes hivatalos formaságok szem előtt tartása mellett óriás kárt okoztak az államnak. Pulszky páratlan hasznot szerzett az országnak, mivel azonban nem törődött a formaságokkal, vizsgálati fogságra vetették, kiüldözték a hivatalából és kivándorlásra kényszerítették. Egy ideig bolyongott a nagyvilágban, akkor aztán elúnta a dolgot és a nyilt tengeren, Ausztrália és Dél-Amerika közt, főbelőtte magát. Ujságíró és politikus üldözői halalit fuvathattak: a nemes vad terítékre került. Másutt talán üvegharang alatt tartották volna ezt a lángeszű gyermeket, mint Goethe Homunculusát.