MAGYAR SZÍNMŰIRODALOM
Tegnap este a Tudományos Akadémia képestermében megalakult a Magyar Színpadi Szerzők Egyesülete. Körülbelül harmincan voltak csak jelen írók. Szerény keretben, a vérmes reményeket eleve is lefokozva, eszközeik hiányos voltát elismerve és erejük fogyatékos voltát hangoztatva, láttak hozzá a szervezkedéshez. Mikor azonban az értekezlet véget ért, egyszerre tüzesen és lelkesen, a mi kétkedő és kesernyés fővárosi íróinknál szinte páratlan formában, tört ki egy gondolat. Ugyanaz a gondolat, mely ma ezer fővárosi és tízezer vidéki magyar embert nyugtalanít, mely régóta a fejünk fölött lebeg és melyet magam is érintettem a Petőfi-Társaság nagygyűlésén: a magyar színpadnak az idegen járom alól való felszabadításának gondolata.
Tudom, most sokan szánakozva mosolyognak. Nem bánom, mosolyogjunk, de beszéljünk a dologról!
Azt mondják, hallom: Tessék a magyar szerzőknek jobb darabot írni, mint írnak a külföldiek, és meglesz az emancipáció. Ezt már gyakran hallottam és aki mondta, mindig udvariasan hozzátette: A jelenlévő szerző persze kivétel. Nem kivétel, mert mi bizony együttvéve sem tudunk olyan színdarabot írni, mint Dumas, Gorkij, Hauptmann. De a tudósaink se tartanak ott, ahol Spencer, Mommsen, Pasteur. A technikusaink kisebbek Edisonnál. Olyan zeneszerzőnk sohasem volt, mint Wagner, vagy Verdi. Mednyánszkynál ismerünk nagyobb külföldi festőket. A Times nagyobb lap, mint a Magyar Hírlap és képviselőházunk szellemi színvonalát éppoly kevéssé lehet összehasonlítani az angol parlamentével, miként kereskedőinket és iparosainkat nem lehet a németekkel. Egy szegény, elmaradt és gyönge nemzet munkásai vagyunk valamennyien és a mi gyöngeségünk, a színműíróé éppúgy, mint az öné, tisztelt olvasó, a magyar nemzet gyöngesége.
Csudálatos és feltűnő dolog azonban, hogy míg anyagi és szellemi közéletünk minden terén a kezdetlegesebb hazai termelés nélkülözhetetlenné tudta magát tenni a fejlettebb külföldi mellett is, addig Katona, Madách és Szigligeti örökéből ma az idegen import lerakodóhelye lett. És szinte gyanús dolog, hogy míg nyilvános életünk minden terén ma erős és gyakran türelmetlen nemzeti érzés az úr, addig első kultúrintézeteinket védelem nélkül kiszolgáltatjuk az idegen szellemnek és erkölcsnek.
Eszembe jut, hogy a világ leghatalmasabb nemzete, a német, valaha hasonló, csakhogy még nyomorultabb kulturális rabságban senyvedett. A német szalónban, színházban és könyvtárban a francia nyelv uralkodott. Nemzeti íróikat, az előkelő német sznobok bárdolatlan, együgyű és unalmas tuskóknak tartották, kik sohasem fognak megmérkőzhetni a gall elegánciával, a gall elmésséggel és formaérzékkel. Egy Lessingnek kellett születnie, hogy kiragadja nemzetét az idegenimádás fanatizmusából. Goethe, Schiller azután végleg eltiporták a francia hegemóniát. Lessingék nemzették az új német irodalmat. A német irodalom nemzette a németség öntudatát.
Tudom, min mosolyognak most: Lessing, Goethe, Schiller! Oh igen, köztünk nincs ilyen. De talán jönni fog, legalább jönnie kell. Mi pedig addig is egyengessük az útját, azzal a hittel, mely hegyeket tud kimozgatni a helyükből. Mert tudjuk, hogy oly nemzet életében, mely nem akar lemondani önmagáról, egy idegen kultúra legfényesebb és legfejlettebb termékei sem pótolhatják a nemzeti kultúra kezdetleges és szegényes termékeit.
Miféle eszközökkel kívánjuk elérni a célt? Fölösleges a megbotránkozás: sem szellemi védvámot, sem cenzúrát nem kívánunk. Egyáltalában nem kérünk védelmet az idegen verseny ellen. Jöjjön be Dumas, Hauptmann. Hozzák be a klasszikus francia pezsgőt és a nemes rajnait. A mi magyar csigerünknek mindig akad még barátja. Nem kérünk védelmet a hatalmas versenytársak ellen, de kérjük az államhatalmat, a sajtót és a közönséget, védje meg önmagát és védjen meg bennünket a tisztességtelen verseny ellen, mely a művészet vignettája alatt mérges kotyvalékot mér.
A propaganda eszközeit mérlegelvén, megemlékeztem a magyar irodalmi színház tervéről. Egyik napilap ilyen megjegyzéssel fogadta a tervet: «Azt az üzleti versenyt, mely a színházak közt kifejlődött, vajmi nehéz lesz megszüntetni akként, hogy még egy színházat építünk.»
A szóbanforgó színház tervezői azonban nem is akarnak segíteni a színházak baján, őket az irodalom nagy baja érdekli csupán. Nem kívánják szaporítani a fölös számmal fennálló vállalatokat, hanem olyan intézetet akarnak alapítani, amelyhez hasonló nincs a fővárosban és amelyre kulturális okokból szükség van. A mostani színházak kevés kivétellel üzleti alapon alakultak. Versenyeznek egymással, vad és éhes kapkodással. Részben egyes művészek népszerűségére, részben a nagyközönségnek nuditások és sikamlósságok iránt való előszeretetére támaszkodnak. A helyett, hogy vezetnék a tömeget, a tömeg által vezettetik magukat. A tömeg lélektanának minden ismerője tudja, hogy mit jelent ez. Irodalmi és művészi szempontból a minuendo licitációhoz vezet. Egyes színházaink máris ott tartanak, hogy megszokásból adjuk nekik csak a színház nevet; a valóságban csak mulatók.
Ha egyáltalában még segíthetünk a bajon, azt csak új színház építésével vagy valamely meglévőnek gyökeres átalakításával tehetjük. Szüksége van a fővárosnak oly népies színházra, mely mindenek fölött és mindenek előtt színház, csak másodsorban vállalat. Nem szeretem a külföldről vett példákat, de a párizsi Odéon-ra és a berlini Deutsches Theater-re kell gondolnom. Egy intézetre, ahol nem a pénztári kimutatás, hanem a kritika az úr. Amely nem vezetteti magát a karzat közönsége által, hanem vezetni igyekszik a közönséget. Feladata volna, hogy magához vonzza és szaporítsa a fővárosi közönségnek azt a részét, mely még ma is művészetet és irodalmat keres a színházban. Végső célja annak a bebizonyítása, hogy egészséges, kulturális viszonyok közt az irodalom is – üzlet. Hogy a színház tervét a Nemzeti Színház vezetői érdeklődéssel és örömmel fogadják, az erkölcsi erősségük azoknak, kik az új intézet gondolatában a Nemzeti Színház nagy hagyományainak egyik hajtását látják. Más kérdés, hogy üzleti szempontból jövedelmező lenne-e a terv? Ennek a kérdésnek előzetes eldöntését azonban rábízhatjuk azokra, akik készek rááldozni pénzüket és munkájukat. Aki eleve is letagadja létjogosultságát, az nem hisz a magyar kulturális törekvések jövőjében.
A Magyar Hírlap engem a Petőfi-Társaságban előadott elmefuttatásom alkalmával azzal vádolt, hogy a színházi cenzúrát sürgetem. Azt mondja vezércikkében: «Politikába vág: kutatni, nincs-e abban törvényszerűség, hogy a színházi cenzúra gondolata is azóta támadt fel nálunk, mióta az ultra-liberális Tisza István gróf Magyarország miniszterelnöke?» Nincs benne törvényszerűség. Hogy megnyugtassam a kollégát, ünnepies ígéretet teszek, hogy Tisza István gróf, vagy bárki más, aki Magyarországon meg akarná honosítani a színházi cenzúrát, engem is, a leghevesebb ellenzék soraiban találna. A Petőfi-Társaságban ezeket mondtam: «Üdvös volna, ha az államhatalom élne felügyeleti jogával ama színházaknál, melyek állami segítségben részesülnek, és itt elsősorban a szubvencionált vidéki színpadokra gondolok.» Ez nem cenzúra. Az államnak nincs ma olyan felügyeleti joga, mely hasonlatos volna a cenzúrához, de igenis, megvan az a joga, hogy közpénzekből csak olyan színházat segítsen, mely a művészet szolgálatában áll. Ha egy vidéki igazgató léhaságok és trágárságok segítségével akar boldogulni, ám tegye a maga szakállára, de ne az ország pénzén.
Azt is mondtam: «A cenzúra szó gyűlöletes, de ha a magyar államnak megvan a joga, hogy nyilvános helyeken őrködjék a köztisztesség fölött, akkor nem tudom belátni, miért szabad fényesen földíszített termekben, ezerszámra menő közönség jelenlétében, a tisztességet és vele a művészetet estéről-estére pellengérre állítani.»
Az államhatalom előzetes cenzúra nélkül is őrködhetik a tisztesség fölött. El tudom képzelni, hogy a közerkölcsiség durva megsértésére vonatkozó bűnfenyítő intézkedések kiterjesztetnek a színházakra. Ha egy nő földszintes lakásának ablakában hiányos öltözetben jelenik meg, a rendőr följelenti és megbüntetik. Ez kihágás. Ha ugyanaz a nő levetkőzik a színpadon, akkor az művészet? Ha az ügyészség vagy egyik magánfél följelentésére bíróság elé idézzük az igazgatót, ki szemérmetlenségek elkövetésére és trágárságok elmondására kényszeríti művészeit, azzal nem esnék rés az alkotmány sáncain és a kormány hatalma sem növekednék meg vele.
Nem szeretném, ha ezekután valaki oly prüdériával vádolna, amelyből egy mákszemnyi sincs bennünk. Mi tudjuk, hogy a szenny, melyet egy Dosztojevszkij vagy egy Gorkij bemutat, tisztít; tudjuk, hogy Tizián meztelensége fölemel, tudjuk, hogy érzékiség nélkül nincs művészet. Tizián, az ó- és újkor összes klasszikusai és a papírliberalizmus összes jelszavai azonban nem szolgálhatnak mentségéül annak az import-irodalomnak, mely ma úr a mi színpadjainkon. Ez nem az igazság, nem a klasszikus mezítelenség és nem a művészi érzékiség, – ez romlottság, szemérmetlenség és mocsok. Ez ellen az irány ellen fogunk küzdeni és száz szimptoma meggyőz róla, hogy a kérdés megérett és hogy csatlakozni fognak hozzánk mindazok, akik egyrészről tudják, hogy milyen óriás nevelő hatása van a színpadnak és másrészről azt vallják, hogy a jövő Magyarországnak tiszta erkölcsű és ép gerincű nemzetségre van szüksége.