A MACKENSEN-ESET1)
Az árulás és a háládatlanság, amellyel magát a Károlyi-kormány Mackensen vezértábornagynak, a magyar országhatárok dicsőséges védőjének, elfogatásával és internálásával beszennyezte, gróf Károlyi Mihály egyéni műve volt. A gróf kemény koponyájába befészkelte magát a rögeszme, hogy bizonyos diplomáciai fogások segítségével ugyanolyan előnyöket biztosíthat Magyarországnak, mint amilyenek a tótok, horvátok és szlovének ölébe hullottak. Ők a tizenkettedik óráig vitézül harcoltak az ántánt ellen, végül azonban mégis szövetségesekké és győztesekké léptették elő őket. Ennek a fogyatékos ítélőképsségű embernek mi sem volt könnyebb, mint hasra feküdni az ántánt előtt, hogy megmentse az elveszett balta nyelét. Ő a politikában úgynevezett Machiavelli volt, persze nagyon korlátolt Machiavelli.
A mai Magyarország igen határozottan megtagadott minden közösséget az árulókkal. Károlyi gróf, akit a magyar bíróságok megbélyegeztek, külföldön bujdosik; a Mackensen-epizód másik két gyászmagyarja, Pogány doktor és Bőhm, akik később a proletárdiktatúra oszlopai lettek, csak nagynehezen ugrottak meg az akasztófa alól. A mai Magyarországot az ilyen emberek erőszakoskodásaiért és ostobaságaiért épp oly kevéssé lehet felelőssé tenni, mint például Németországot a hajdani spartakusok garázdálkodásáért.
Német földön, ahol a Mackensen-eset érthető módon fölizgatta a lelkeket, többször már fennakadtak azon, hogy a magyar nép milyen egykedvűen vett tudomást a Károlyi-féle gazságról. Egy-két német író megpróbálta, hogy ebből az egykedvűségből általános, a magyar nemzeti jellemre nézve meglehetősen lealázó következtetéseket vonjon le.
Az ilyen következtetéseket azonban óvatosan kell fogadni. Hogy mennyire ajánlatos az óvatosság, az rögtön kitűnik, ha fölvetjük a kérdést: hogyan viselkedtek a Mackensen-hadsereg csapatai vezérük elfogatása alkalmával? A mai napig nagyon is egyoldalúan foglalkoztak a Mackensen-esettel. Csak az eset magyar oldalát szellőztették; pedig van annak német oldala is.
December 16-án – ezen a napon fogták el a tábornagyot – még tekintélyes német csapategységek állottak magyar földön. Az összes hazatérő csapatoknak, amelyek akkor még Budapesttől délen vagy keleten tartózkodtak, két Németországba vezető út között kellett választaniok: az egyik Budapesten és Bécsen át, a másik Szolnokon és Zsolnán át vezetett ki az országból. Budapesttől a fóti kastély, ahol Mackensent őrizték, alig néhány percnyi, Szolnoktól ötven kilométer távolságban van.
A német katonák előtt természetesen nem volt titok, hogy mi történt a hadvezérükkel. Kérdés most már, hogyan reagáltak az eseményekre? Bizony sehogysem reagáltak.
Hogy megértsük az akkori helyzetet, tudnunk kell, hogy a fóti katonai őrség három tisztből és ötven vörősőrből alakult. Mivel a vörösek unalmasnak találták a fóti szolgálatot, csak úgy lehetett őket együtt tartani, hogy a legénység felét felváltva Budapestre szabadságolták. Később tizenhat csendőr váltotta fel a vörösőröket.
Tizenhat csendőr! És ugyanakkor a német katonák tízezrei tartózkodtak Fót szomszédságában. A Károlyi-kormány jóformán védtelen volt. Rendszeresen feloszlatta az összes magyar csapatkötelékeket, mert utolsó lehelletéig attól kellett rettegnie, hogy valamelyik jó rendben hazatérő csapat felrúghatná az egész Károlyi-féle köztársaságot. Hogy ennek elejét vegyék, már az országhatáron lefegyverezték a hazatérőket, a kormány ügynökei pedig föllázították a legénységet a tisztikar ellen.
A forradalmi kormány «védereje» a vörösgárdisták hada volt, amely lógósokból, kórházi szimulánsokból és szökött fegyencekből alakult és amely, ha egyáltalában valakinek, akkor a katona- és munkástanácsnak engedelmeskedett.
Ha a németek megőrizték volna hajdani vasfegyelmüknek és harcias szellemüknek akár csak az árnyékát is, akkor egyetlen ezredük bőségesen elegendő lett volna arra, hogy szétverje a vörösöket. Kiszabadíthatták volna vezértábornagyukat, a nyavalyás Károlyi-kormányt pedig, ha kedvük telt volna benne, haditörvényszék elé állíthatták volna, amivel egyébként feledhetetlen szolgálatot tettek volna Magyarországnak.
A németek azonban komoran és mohón vonultak hazafelé. Bár a Károlyi-kormány «elrendelte» az egész Mackensen-sereg internálását, a németek útjokban, minden ántánt-jegyzék és minden kormányrendelet ellenére, annyi ellenállással sem találkoztak, hogy akár csak egy emberüket is internálták volna. Egy emberüket sem, éppen csak a hadvezérüket!
Ha mármost a német csapatoknak dicsőséges marsalljukkal szemben tanúsított magatartását a lovagias hűség ugyanolyan mértékével ítélnők meg, mint aminőt némely német írók a magyarsággal szemben alkalmaztak, vajjon milyen következtetésekre jutnánk?
De hiszen nincs egyetlen épeszű magyar ember, aki kétségbe vonná a német katona ezerszer kipróbált hűségét, lovagiasságát és vitézségét. Csak azért állítottam be így a kérdést, hogy ad absurdum vezessem a Magyarországgal szemben emelt vádakat.
A német embertömegek, amelyek akkor keresztül özönlöttek az országon, nem voltak már hadsereg. Csak kiábrándult, elkeseredett, testileg és lelkileg elcsigázott, elvadult emberek voltak.
A magyarok pedig, akiknek városain és falvain keresztül vonultak, hasonló szellemi és erkölcsi állapotban voltak. Minden tekintély ingadozott; a fegyelem köteléke megoldódott; Tisza gróf meggyilkolása elüldözte a komoly elemeket a fórumról; az egész nemzetet szellemileg megbénította a szörnyű légköri nyomás, a nagy vihar előjele, amely később darabokra szakította az országot. Közép-Európa valami hatalmas pánik áldozata volt; a németek nem voltak azokban a napokban hadsereg, a magyarok nem voltak nemzet.
Aki megérti a németek passzív viselkedését a Mackensen-esetben, – és aki akarja, az meg is tudja érteni! – annak meg kell értenie az akkori magyarság viselkedését is. Bizonyos jelekből arra szabad következtetnünk, hogy maga a vezértábornagy tisztult bölcseséggel ítéli meg az 1918-iki eseményeket. Jó volna, ha ebben a kérdésben általánossá lenne az emberies és megértő felfogás, mert mi magyarok nem igen képzelhetjük el nemzeti jövőnket a nélkül, hogy bele ne vonjuk számításunkba a német nép barátságát, de viszont Németországra nézve sem lehet közömbös a tudat, hogy nagy erkölcsi tőkebefektetésekkel rendelkezik a mi kis országunkban.