AZ EMBER ÉS AZ ÁLLAT
Ma délben kisgyerek-combját ebédeltem. A szakácsnő velesült burgonyát és zöld salátát tálalt hozzá.
A gyermek egy szomorúszemű, szelíd tehénanya borjú-gyermeke volt. Ezeknek a kis borjúknak nem lehet valami gazdag élettapasztalatuk, mondják, hogy a vágóhídon némelyik megnyalja a mészároslegény kezét.
Hallotta ön valaha a jászolhoz kötött tehén bőgését, amikor a mészáros elviszi a borját? Nevessen kérem, de én azt a bőgést megrendítőbbnek találom Niobe sirámánál. Soha még szörnyűbb fájdalom nem zengett a sötét földről a csillagos egek felé! Azt hiszem, ezért a hangért lett a tehén a hinduk szent állata.
*
Szóval: borjúcomb volt ebédre és vendégem is került hozzá, egy kedves vén fiú, akit a világi dolgok közül éppen csak a vadászat sportja érdekel.
Mulatságosan mondta el, hogyan viselkedik a nyúl, mikor megkapja a maga sörétporcióját. Legkomikusabb, ha orron lövik, mert akkor szabályszerű bukfencet vet. Az ember megpukkadhatna a nevetéstől!
Kissé elkedvetlenítő, persze, ha elgondolja az ember, hogy a nyúlnak szakasztott olyan idegei vannak, mint nekem vagy neked, ha a sörét széttépi a tüdejét vagy a beleit, az éppúgy fáj neki, mint fájna nekem vagy neked. A dülledt nyúlszem még a holta után is tele van rémülettel és fájdalommal.
*
Azt kérdezi a vendégem:
– Miféle csattogást hallani az utcáról?
Nem is hinné az ember: a fuvarosok ostora szól így. A nyaralóm előtt hirtelen emelkedik az út és a téglahordó lovak csak nehezen tudnak felkapaszkodni. Megfigyeltem: a kocsisok legszívesebben a ló hasát verik, mert a háta már nem igen érzi.
A négylábú mártirok némán és megtört szemmel erőlködnek a nehéz kocsi előtt. Tavaly a házam előtt szörnyet halt egyik. A kocsis azt mondta: ő már hajnal óta várt ilyesmit. Az állat hajnal óta agonizálva vánszorgott a kocsi előtt.
*
Egyszerre fájdalmas üvöltés hallatszik az utcáról, azután hangos férfinevetés.
Tudom, mi az! A lejtőn a fuvarosok leszállanak a kocsikról és rajvonalban lépkednek. Mindegyiknek kezében ostor. Olykor szembe kullog velük egy szerény kis kutya, amely – ő tudja, miért – sürgősen a vám felé igyekszik. Mikor meglátja a legényeket és kezükben az ostort, félénken visszahőköl, de azután kutyakönnyelműséggel mégis megreszkirozza, hogy a kerítésfalhoz lapulva, elosonjon mellettük. A legközelebb eső kocsis a világért el nem mulasztaná, hogy ostorheggyel jót ne csipjen a bőrén. A kutya pedig üvöltve sántít tovább. Hát hiszen a szegény embernek is kell valami örömének lennie!
Ha körülnézek a világegyetemben, az embernek csak egyetlenegy lelkes, hű és önfeláldozó barátja van: a kutya. No hiszen, meg is fizet érte!
*
A házam pitvarában madárkalicka függ.
– Milyen kedves! – mondja a vendégem.
És nem gondol arra – máig magam sem gondoltam reá – hogy az erdő tarkatollú gyermeke szomorú kis fegyenc, életfogytiglan börtönt ül, csak azért, hogy halljam a fájdalmasan epedő énekhangokat, amelyekkel elvesztett szabadságát síratja. Milyen keserves lehet a fogság annak, aki megszokta, hogy erdők és hegyek fölött hasítsa a napfényes levegőt!
*
A kertkerítésen túl kis süldőleány szaladgál, pillangót kerget és olyan kecsesen mozog, mint maga Psyche, a bakfis-istennő.
A kis szomszédnő a gimnáziumba jár és szenvedélyes rovargyüjtő. Egyáltalában nagyon komoly gyermek. Amit elfog, azt gondosan felnyársalja vékony tűvel. Olykor napok mulva is, ha utána néz a zsákmánynak, a feltüzött kis állat még él és lassú, kínos ütemben mozgatja remegő lábacskáit. Tudunk emberekről, akiket ennyi szenvedésért szentté avattak.
*
Az egész szomszédcsalád nagy «természetimádó». Van a kislánynak két öccse, azok ugyancsak híres «gyüjtők». Gyüjteni annyi, mint gyilkolva és fosztogatva járni az erdőket. Kirabolják a madárfészkeket, mert nekik «tojásgyüjteményük» is van, tűhegyre szúrnak vagy spirituszba fojtanak minden apró állatot, amelyet balsorsa a «gyüjtők» útjába vezet. Annyi példányt ölnek meg, amennyit meg tudnak szerezni: ami nekik nem kell, az jó lesz cserepéldánynak. A gubókat skatulyába zárják s ha tavasszal kikel a pillangó, pihés kis testét már várja az acéltű.
*
A kirándulók tegnap egy ritka szép siklót vertek agyon az erdőben. A legártatlanabb és legkecsesebb kígyó volt, de meg kellett halnia, mert a városi embert valami babonás dühroham fogja el, ha kígyót lát. Tízen is utána vetették magukat, botokkal és esernyőkkel zavarták, döfködték, a megrémült állat kétségbeesetten menekült, kövek, farakások alatt keresett oltalmat, végül mégis oda kellett adnia a teremtés urának az ő egyetlen tulajdonát szegény kis életét. Most ott fekszik az úton, tört derékkal, eltaposott fejjel, a hangyák prédája.
Az ember förtelmes dolgokat művel «kiskorú testvérével», az állattal. Ha Mózes könyve az embert az állatok királyává avatta, akkor egy vérszomjas tömeggyilkosra bizta a kormányt.