A MI KISKORÚ TESTVÉREINK
Közfelfogás szerint az állat halála «indokolt», ha az ember érdeke úgy kivánja. Meg kell halnia, mert kárt vagy alkalmatlanságot szerez az embernek, mert szükség van a húsára, a csontjára, a bőrére vagy a tollára, és ezt az életével együtt oda kell adnia a teremtés zsarnokának. The rest is silence!
Rengeteg sok állat azonban «indokolatlanul» hal meg. A nyomorult tollas vagy négylábú proletárnak nincs semmije, ami az ember kapzsiságát ingerelhetné, haszontalan irhájával együtt mégis oda kell adnia vidám kis életét is, mivel az ölés maga gyönyörűsége Kain nagykorú és serdületlen fiainak. A halál mint önzetlen öröm, gyilkolás, mint l’art pour l’art!
*
Az én adataimat kiegészíti egy szörnyű levél, amely egyik vidéki városból érkezett hozzám. A levél azért szörnyű, mert a benne felsorolt förtelmességek a kultúremberre megszokott és jelentéktelen benyomást tesznek.
«A báró úr, – írja az én emberem – a báró úr nemrég flóbertpuskával lepte meg tizenkétéves fiát. Hadd tanuljon meg fegyverrel bánni. A fiú lövési lajstromot vezet, amelyben lelkiismeretesen elkönyvel minden állatot, amelyet elpusztít. A jegyzékben szerepelnek verebek, harkályok, csókák, szarkák, mókusok, egy ürge, rengeteg sok béka, néhány kóbor macska, mert a madarakat pusztítja, a kutya alkalmasint, mert a macskát bántja, a harkály, mert meglékeli a fákat. Persze, ez a sanda okoskodás kissé emlékeztet a farkaséra, midőn mint főmagánvádló lépett fel a báránnyal szemben. Fecskét is szeretne lőni a kis báró, de eddig még nem tudott: «Apa azt mondta, bár a fecske nem kártékony, egy-kettőt mégis le szabad lőni a gyakorlat kedvéért, mivel az nehéz lövés.» A kis báró ambiciózus fiú, azt hiszem, álmában is azon töri szőke fejét, hogyan gyarapíthatná a lövési lajstromát. Puskájával mindig ott lapul, ott settenkedik a parkban. Jaj a madárnak, amely meg akar pihenni a lombos fákon! A rózsásképű kis kölyök a halál fanatikus ügynöke. Egyéb vágya nincs, minthogy állatok vidám és kecses életét bűzös döggé változtassa.»
*
Az emberek azt hiszik, ezek ártatlan dolgok, mint minden, ami az emberre nézve nem, csak az állatra veszedelem. Pedig tévedés! A valóságban az ember súlyos árt fizet a gyilkos monomániájáért. Az állat ugyan nem áll bosszút (ő szegény csak páni félelmet érez, nem gyűlöletet «nagykorú testvérével» szemben), de a könyörtelen vendettát megállja egy magasabb fórum: a természet rendje.
Mert a természet rendjéből következik, hogy Kain fia, aki megszokta, hogy kénye-kedve szerint öldösse az állatokat, fel tud ugyan emelkedni a felhők fölé és Budapesten meghallja a dalt, amit Londonban énekelnek, de nem tudta még felebarátaival az élethez való jogát elismertetni. Azaz: Európa szívében az életbiztonság ma semmivel sem különb, mint volt a húnok és mongolok betörése idejében. Úgy látszik, a civilizáció kimerült a technikai haladásban, a kultúremberben azonban ugyanazok a kannibáli ösztönök élnek, mint a hajdani barlanglakókban. Az emberi nagyság teljét a katonai dicsőség adja meg, amely nem egyéb, mint a szervezett emberölés apoteózisa.
Meg vagyok győződve róla, az emberiség nem is fog kijózanodni véres mámorából, amíg állatöléssel és állatkínzással rendszeresen táplálja a maga vad ösztöneit.
*
Mi a mai kor «vezérgondolata?» Egész osztályok, egész nemzetek egymás kiirtásáról ábrándoznak. Az állat bosszúja!
A kizárólag «emberi használatra» szánt gépfegyver és a mérges gáz, amely a rovarírtás technikáját vitte át a háborúba, az állat elégtétele.
Ha megint háború lesz és éjnek idején bombavető repülő berreg a házad felett és te ijedten kapod magadhoz síró gyerekedet, akkor jusson eszedbe oh ember, hogy az apró csúszó-mászók között éppen ilyen pánik volt, ahányszor a te fiad «rovart gyüjtött» az erdőben és jusson eszedbe, hogy magatok is okai vagytok az emberiség szörnyű elvadulásának.