EBKIÁLLÍTÁSON VOLTAM
I.
A városi kutya hasznáról. – Nagyságod kutyát óhajt szerezni és tanácsot kér tőlem, milyen fajtát vásároljon. Hogy helyes tanácsot adhassak, előbb tudnom kell, milyen célra kell az állat? Gulyát, úgyebár, nem akar vele őriztetni, eszkimószán elé sem akarja fogni, de rókát sem akar vele kergetni. A kutya az ön otthonában nem gyakorlati, hanem inkább ideális hivatást fog teljesíteni. Reprezentativ kötelességei lesznek és bizonyos ürt fog betölteni nagyságod érzelmi életében. Szóval, a városi eb hivatása kétféle lehet: vagy a hiányzó házibarátot, vagy a hiányzó gyereket kell pótolnia.
Ha négylábú házibarátról van szó, akkor persze nagy kutyát kell választani. Afféle délceg utcai kísérőt, lovagias védőt, aki a hatalmas fogaival az állandó veszedelem illúzióját kelti. Mert a házibarát csak akkor érdekes, ha egy kicsit veszedelmes is. (Ön most már egy szép farkaskutyára gondol, mert így nevezik Budapesten a német juhászkutyát.)
A gyereket a kis kutya pótolja, a japán pincs vagy a törpe spicc, vele mulatságosan lehet hancurozni; ha beteg, akkor sajnálni és ápolni lehet, az utcán pedig utána fordulnak az emberek és azt mondják: «Juj, de édes dög!» – amitől nagyságod az anyai büszkeség egy nemét érzi.
Nos, tisztelt asszonyom, óva intem önt a farkaskutyától, a japán pincstől, valamint a törpe spicctől! Ne bízza a poggyászát süllyedő hajókra!
II.
A farkaskutya alkonya. – Ebkiállításon voltam és onnan azt a sziklaszilárd meggyőződést hoztam magammal, hogy a farkaskutyának befellegzett! Ma még teli van a város vele, mint a nótában akácfavirággal, olyan csapatosan szaladgál a pesti utcákon, mintha az orosz puszták farkasai kongresszust tartanának, a kiállításon is annyi volt a farkasimitátor, mint egykor, Madame Sans-Gêne idejében, Napoleon-imitátor a párizsi kávéházakban. Nyurga és köpcös, krumpliorrú és pisze Napoleonok; sárga, szürke, fekete és csíkos ebek; farkasok, amelyeknek rókafejük, mackóképük vagy hiénapofájuk van; kutyák, amelyeket, ha nem csóválnák nyájasan a farkukat, maga Brehm sem tudna megkülönböztetni a pusztai akolbírótól, a Canis Lupus-tól. A kiállító uraságoknak volt szívük, hogy némelyik díszpéldányért 300.000 koronát is elkívántak. De mindez nem bizonyít sokat! A csillag is akkor fénylik legszebben, mikor már hullófélben van és a farkaskutya csillaga bizony hanyatlóban van.
Az ebtenyésztők nevetnek, de ők csak kutyaszakértők, – ha emberekhez is értenének, akkor tudnák, mi a farkaskutya tragikuma: túlságosan fölkapták, divatot csináltak belőle, mint egy Zerkovitz-kupléból. Amiből pedig felesleg van, az nem érték: ami minden utcasarkon található, az nem maradhat divat; amit mindenki visel, azt nagyságod nem viselheti. Kis idő kérdése csak és a mostani farkaskutya-inflációt katasztrofális bessz fogja követni, meglássa.
III.
A komondor megdicsőülése. – Akarja tudni, mit rejt méhében a jövő? Megmondom. A jövő kutyája a magyar komondor és a puli. Kérem, ne mosolyogjon kicsinylően, belőlem nem a nemzeti sovinizmus beszél, én minden magyar emberrel sem vagyok szolidáris, magyar kutyával meg éppenséggel nem. A hazai fajkutyáknak azonban olyan nagyszerű tulajdonságaik vannak, amelyeket nem lehet tovább véka alá rejteni. Ott volt a kiállításon? Ahány idegen kutya volt, mind tépte a láncát, üvöltött, ugatott, kaparászott és idegeskedett. Csak a komondor-gárda hevert összegöngyölődve a homokban, mozdulatlanul, mint egy rejtelmes szfinx-csapat és olyan jóizűen aludt, ahogyan csak a komondor tud aludni. Ők nem türelmetlenek, ők ráérnek, ezer esztendő óta várnak már, hogy fölvirradjon az ő napjuk és egypár esztendő már meg se kottyan.
Szép és imponáló állat. Olyan módos, mint a százholdas kisgazda. Ha gondozzák a subáját, akkor hófehér, mint a tibeti jaké. Neki is természetes hajválasztéka van, mely az orránál kezdődik és a faránál végződik. Tűzes vérű és mégis megfontolt. Nem verekedő, de ha igazságot kell tennie, akkor két farkaskutyával is könnyen elbánik. Gazdájához hű, idegenekkel szóba nem áll. A magántulajdonról igen preciz fogalmai vannak, őt ugyan nem lehetne beszervezni kommunista sejtbe és ha ön a villája kertjét őrizteti vele, akkor a gyümölcstolvaj bemászhatik a kerítésen, de ki már csak az önkéntes mentők autóján mehet.
IV.
Mi a különbség a puli és a pumi között? – Ha ön kis kutyát akar, akkor tiszta szívvel a magyar pulit ajánlom. Egészben véve olyan, mint egy zsebkiadású, fekete kis komondor. Bátor, eleven, kemény, eszes és kötelességtudó szőrpamacs. Tömörkény szinte tisztelettel szól az intelligenciájáról; egyébként pedig azt állítja, hogy a nép a pulit nem is tartja kutyának. A puli nem kutya, hanem puli. Ha ön, tisztelt nagysád, pótgyereknek adoptálja, akkor sok öröme lesz benne. Képzeljen el egy négylábú gyereket, akit nem kell félteni sem a villamostól, sem a szomszéd harapós buldogjától, mert sokkal furfangosabb, semhogy kifoghatnának rajta; egy gyereket, aki a harmadik határból is visszatalál önhöz; aki olyan egészséges, hogy nem kell neki doktor és a marha velőscsontját úgy ropogtatja szét, mint a sósperecet.
Azonban a pulinál is kedvesebb a pumi. Nem tudja, mi a pumi? Nos, jegyezze meg jól a nevét, mert a jövőben hallani fog róla. A pumi a puli dunántúli atyafia, annyiban különbözik tőle, hogy valamivel talán szikrázóbb kedvű, nagy füle pedig föláll, mint a csacsié.
Tehát komondort vagy pumit! Ezek a kutyák csak azért nem vonták eddig magukra az ön megtisztelő figyelmét, mert idevalósiak. Ha majd mint Himalája-juhászkutyák vagy tibeti ebek fognak megjelenni az ön életében, akkor úgy el lesz tőlük ragadtatva, mint a Kőrösi lány nótájától, mikor azt az amerikai bárban shimmynek játszotta a néger jazz-band.
V.
Egy szerény kérdés. – A magyar fajebekért is szép pénzt kérnek már. Ha sokalná a beszerzési árt, akkor adnék más jótanácsot. Ismerek egy menekült családot, amely szívesen venné, ha hároméves kis fiát el tudná helyezni valami jó házban. A kis fiút ön ingyen megkaphatná. Szép, kedves, eszes fiúcska. Mit szólna ilyen pótgyerekhez?