MESE A TUDÓS GYERMEKRŐL
Az égre kérlek, vigyázzatok, nehogy a gyermekek megtudjanak valamit! A fiú legyen pirospozsgás, összekarmolt arcú kis lator. Legyen mindig éhes, legyen arcátlan és vad. A leány pedig legyen ugrifüles és fecsegő, mint a szarka. És egyik se tudjon semmit. Csak éppen köszönni, imádságot darálni, franciául kotyogni, villával enni és egy kicsit zongorázni. De azonkívül semmit!
Hallottam egyszer egy kis leányról, egy tudós kis leányról, az megértette az állatok nyelvét.
Mindenki tudja, hogy azok a kis leányok, akik piros pünkösd hajnalán születtek, különös titkos tudományokban jártasak. Az ilyen gyermeket arról lehet megismerni, hogy nem leli kedvét a játékban, hallgatag mint az egérke és sokat töprenkedik magában. Csodálatos képességei később kipárolognak a lelkéből. Rendesen aznap, mikor a templomban először kacsint a legények padja felé. Hogy miért van így, azt magam sem tudom.
Ilyen hallgatag, szomorú, magában járó gyermek volt az én leányom is.
Már meglehetősen nagyocska volt, mikor megösmerte saját csodálatos képességeit. Néhanapján azelőtt is úgy rémlett neki, mintha a nagy diófán ugrándozó rigó értelmes szavakat rikoltana feléje; de mivel testvérei kinevették ilyenekért, elszégyelte magát és nem törődött többet a dologgal. Egy verőfényes napon azonban, mikor az egész család szüreten volt és őt házőrzőnek hagyták otthon, lehullott szeméről a hályog.
A dolog pedig így történt. A kis leány a szobában ült és a hímzésén dolgozott, közbe pedig szórakozottan hallgatta rab gerlicéjük turbékolását. Egyszerre leejtette hímzését az ölébe és figyelni kezdett. Semmi kétség, tisztán megértette, mit turbékol a galamb.
– A párom, a párom! Künn a füzesben, susogó lomb alatt, vár a párom… De hiába vár! Susogó fák körül száll zengő szárnyon a párom… De hiába száll! Nem látom már a párom!
– Szegény galamb! – mondta a kis leány, miközben a szeme könnybe lábadt. Aztán más neszre kezdett figyelni. Az ablak deszkáján papírskatulya állott – a skatulya a fiúké volt –, abból halk kaparászás hallatszott. A kis leány kinyitotta a skatulyát és egy gombostűvel átszúrt, nagy agancsos bogarat látott. Még élt. Lassan mozgatta lábait és kínlódva cincogott. A kis leány a füléhez tartotta a skatulyát és ekkor tisztán megértette a haldokló bogár cincogását:
– Fáj!… Fáj!… Nagyon fáj!
A leány majdhogy hangosan el nem sírta magát. Kifutott a szobából, hogy ne legyen tanuja a bogár kínszenvedésének, az ajtóban azonban pillantása a rab gerlice kalitkájára esett.
– Rajtad még segíthetek, – mondta.
Egy székre mászva kinyitotta a kalitka ajtaját.
– Szállj el, galamb, szállj a párodhoz, a füzesbe! Fivéreim ugyan engem meg fognak öklözni, de nem baj!
A gerlice kiszállt a kalitkából, de éppen csak a ház ereszéig tudott fölvergődni. Ott leült és izgatottan tipegett föl-alá.
– Nem tudok, nem tudok! – turbékolta. – Béna a szárnyam!
– Jaj, a rossz fiúk eltörték a szárnyadat! Most már nem segíthetek rajtad, – mondta szomorúan a kis leány.
Odakünn a baromfi nagyon izgatottnak látszott. A tyúkok futkostak és kotkodácsoltak, a kacsák pedig hápogva verdesték a szárnyukat. Nagy lármájukból ilyenféle kiáltásokat értett meg a kis leány:
– Megfogták? Megfogták? – Melyiket? – A bóbitásat! – Levágták? Levágták? – El a torkát… Éles késsel elvágták… Elfolyt a vére, piros vére… Szegény bóbitás! Ma neki, holnap nekünk!
A baromfi később elcsendesedett és bús csoportban ült meg az udvar sarkában.
A kis leányt irtózat fogta el.
– Meg fogom kérni mamát, ne vágasson le több csirkét! – mondta sírva.
Ekkor hosszú, fájdalmas bőgést hallott az istállóból.
– A tarka tehenünk bőg! – mondta a leány. – Vajjon mi baja?
Félve, nesztelen léptekkel osont az istállóhoz és bedugta fejét az ajtón. A tehenek mind csendesen kérődztek a jászol mellett, csak a tarka tehén nézte mereven az ajtót, halálos szomorúsággal a szép barna szemében. Közbe pedig fájdalmasan bőgött:
– A gyermekemet! Elvitték gyermekemet! Adjátok vissza a gyermekemet!
– Irgalmas Istenem, – kiáltotta a kis leány – hát mégis eladták a kis borjút a mészárosnak? De én megmentem szegényt! Sietek a mészároshoz! Letérdepelek előtte, sírva kérem, adja vissza a tarka tehén kis borját…
Azzal esze nélkül szaladni kezdett. Még az udvar végében is hallotta a bús anya bőgését…
A kapuban meg kellett állapodnia egy percre: éppen téglát fuvaroztak az udvarra. A nehéz szekér megrekedt a kátyuban és a kocsis káromkodva csattogtatta ostorát a ló hátán. Lesoványodott, vén, szürke gebe volt. Hasáról az istráng lekoptatta szőrét, nyakát pedig véresre marták a bögölyök. Minden erőfeszítése mellett se tudott súlyos terhével megbirkózni és ekkor fölemelte csontos vén fejét és kétségbeesetten hörögte:
– Átkozott ember! Átkozott élet!
A mészáros, aki elvitte a borjút, a szomszéd faluban lakott és a kis leány szaladva vágott neki a réteknek. Egyszerre két nyulat ugratott fel a szántásból, egy öreget és egy kicsikét.
– Ember jön… szaladj! – biztatta a nagyobbik a fiát, amint dühös sietséggel elvágtattak.
– Nyulacskák, én nem bántalak! – kiáltotta utánuk a kis leány…
De biz azok rémülten továbbrohantak.
Aztán egy csapat vásott fiúval találkozott, egy sánta ebet kergettek. A kutya dühösen üvöltözött:
– A házukat őriztem, a gyerekeiket védtem… Koplalás és rúgás volt a bérem… Hű voltam és engedelmes, most pedig tréfából eltörték a lábamat…
A kis leány szenvedélyes felháborodással vetette magát a fiúk útjába, hogy megvédje a szegény vén ebet. De a fiúk röhögve félretaszították és visítva hajszolták tovább az ebet.
A kis leány sírva ült a tarlón. Alig egy órája értette csak az állatok nyelvét és azóta a gyűlölet, a szenvedés, a kétségbeesés, a félelem hangjai vérezték meg szívét. A közömbös hangok, amelyeket eddig derült egykedvűséggel hallgatott, most az egész mindenséget betöltő fájdalmat panaszolták föl.
Aggódó szülei csak késő este találták meg. Még akkor is ott ült a tarlón és zavaros dolgokat beszélt. Azt mondta, a borjút vissza kell adni anyjának, a füzesben pedig meg kell keresni a gerlice párját. A szegény lovakról is beszélt, meg a vén komondorokról.
A kis leány jó sokáig beteg volt, mikor aztán elhagyta megint ágyát, kitűnt, hogy végleg elfelejtett mosolyogni.
Azért mondom: vigyázzunk, hogy a gyermekek ne tudjanak többet, mint szükséges. Elég a francia, a zongora, meg a jó modor.
(1899.)
Lábjegyzetek.
1) Először németül jelent meg.