Tanulmányok II.

1.

A világháború megvert tábornokai sorra kiadják emlékirataikat. Az ilyen könyvek eleinte kapósak voltak, de ma már inkább raktáron dohosodnak, hiszen mindegyikben ugyanaz történik: egy Napoleon mutatkozik be, akit a mostoha sors megakadályozott abban, hogy megnyerje az austerlitzi csatát.

Ha a memoárírók különböző sztratégiai elvek szerint működtek is közre a háború elvesztésében, egy közös vonásuk mégis van: a jóstehetség, – egy vaksággal megvert világban egyedül ők voltak azok, akik beleláttak a jövőbe. Mindegyikük látta a katasztrófa felvonuló viharfelhőit, mindegyikük ismerte a menekülés útját és ha rájuk hallgattunk volna, akkor nem is dőlt volna meg a Habsburgok és a Hohenzollernek hatalma. Mért is nem hallgattunk rájuk?!

Ilyenféle, a bukott diák szigorlat utáni bölcsesége jegyében fogant könyvet adott ki Károlyi Mihály is, a démoni dilettáns, a magyar történelem leggyászosabb csatavesztője, aki joggal elmondhatja, hogy az ő harcában minden elveszett, legelőbb a becsület. Visszafelé jövendőlni ő is tud és szinte csodálatos, milyen pontosan tudja bejelenteni az időközben bekövetkezett eseményeket.

Az eddig megjelent háborús memoárok szerény célja az volt, hogy tisztességes temetést biztosítsanak egy-egy veteránnak. Károlyi Mihály könyvében azonban a föltámadás vágya és reménye ficánkodik. Mi ugyan azt hittük, a félbemaradt Napoleon, aki az első összecsapásnál már terítékre került, mint sötét árnyék már csak a nemzet legkínosabb emlékei közt fog élni, úgy látszik azonban, a magyar sors újabb fordulatai megmozgatják a koporsófödeleket is.

Történelmünknek az a pár hónapja, amit a piruló Klio Károlyi-korszaknak kénytelen nevezni, romoknál és szennynél egyebet nem igen hagyott vissza az országban. Ezt mind eltakarítani és ujjáépíteni, ahhoz egy millió Károlyi Mihály is kevés volna, ő tehát úgy segít magán, hogy papírvirág-fűzérekkel ékesíti a fatális szemétdombokat. A könyv célja: szép szavakra váltani a hitvány cselekedeteket. Egy azonban bizonyos: ha Károlyi Mihály valóban lehetségesnek hiszi, hogy megismételje a maga történelmi epizódját, akkor kimondhatatlanul hitványnak kell tartania a magyar társadalmat.

2.

Ez a könyv alkalmasint a legmagyartalanabb gondolkodású írásmű, amely jó magyar nyelven valaha is megjelent. A céhbeli újságíró, Figaró rutinja, a professzor fennkölt tudatlansága az élet dolgaiban, a pesti entellektüell arrogáns csalhatatlansága, amely úgy turkál a teremtés titkai között, mint valami cédulakatalógusban, végül a Marx sziklazátonyain megfeneklett filiszter fogtak össze, hogy megszerkesszék Károlyi könyvét.

Azok, akik közelebbről ismerik a grófot és olvasták már egyikét az ő szakácsnő-ortografiával írott leveleinek, mosolyogva hárítják el a gondolatot, hogy ezt a könyvet ő írhatta volna. Ha valóban le style c’est l’homme, sokak állítása szerint Károlyi könyvéből akkor Lorsy emberi mivoltának kellene kibontakoznia. Nekem erről nincs véleményem, de ha a hang valóban Lorsyé, a szőrös kéz inkább Jászi Oszkáré lehetne, magam legalább a könyv olvasása közben állandóan lelki szemeim előtt láttam Jászi óriás és zordon papírmasé tankjainak vonulását.

Ezen különben nem érdemes vitatkozni. Károlyi, ha nem is tud írni, olvasni mindenesetre tud és ha ő a könyvre rányomatta a nevét, akkor mi is elfogadhatjuk, mint törvényes gyermekét.

A könyv propaganda-célokat szolgál és természetesen nem olyannak mutatja Károlyit, amilyen a valóságban, hanem amilyen lenni szeretne, helyesebben: amilyen vezérre az emigránsoknak ma, tekintettel módosult politikai céljaikra, szükségük volna. Az igazi Károlyi a propaganda-célokra hasznavehetetlen, tehát egy javított, a tömegízlésnek inkább megfelelő, olcsó és népies kiadásra volt szükség.

Károlyiék alkalmasint visszaemlékeztek az ő Rodostójukban, mennyi baj lett belőle, hogy ők mindenkor csak hadsereg nélkül való vezérkar maradtak, a néptömegeket pedig a munkásvezérek adták kölcsön fölmondásra. Érthető, hogy a jövőben a saját zászlójuk alatt szeretnének toborozni.

A magyarországi oktobristák némely köreiben talán pánikot keltene a hír, hogy Károlyi Mihály immár levonta degeneráltságából az utolsó politikai konzekvenciákat is és a marxisták szélső balszárnyán helyezkedett el. Ez az ember tud és mer akarni, ez tagadhatatlan, gondolkozni azonban rendesen a más fejével, mostanában úgy látszik a Jászi Oszkáréval szokott. Most már ő maga is idegenül és értelmetlenül áll szemben az ezeréves Magyarországgal; az ősi alkotmányban ő is csak a kapitalista kizsarolás és osztályuralom elnyomásának momentumát látja; a magyar nemzeti érzés az ő szemében is valami sajnálatos visszaélés, legjobb esetben barbárkori csökevény; ezzel szemben gyöngéd kegyelettel viselkedik Catilina, – igen Catilina! – valamint Liebknecht és Luxemburg Róza emléke iránt; tisztelettel és megértéssel emlékszik meg a bécsi Adler Friedrichről, aki tudvalevően úgy «tüntetett» a vérengző háború ellen, hogy pisztollyal fejbelőtte Stürgkh miniszterelnököt, midőn az a vendéglőben éppen marhahúst evett ecetes tormával; a mérsékelt német többségi szocialistákról alig titkolt megvetéssel emlékszik meg; a magyar munkásvezérekről pedig láthatóan az a véleménye, hogy lanyhák, megalkuvásra hajlamosak és így tovább.

A pesti Faubourg St. Germainbe vezető hidakat végleg fölégeti. Meg kell engedni: nem végez félmunkát. Egyenkint előállítja rokonait, gróf Károlyi Imrét, gróf Andrássy Gyulát, de olyanokat is, akik sohase szerepeltek a nyilvánosság előtt és olyan szörnyű meséket mond róluk, aminőket úgy látszik csak jócsaládok fiai tudnak mondani, azok is csak a saját rokonaikról. Egyáltalában a könyvben annyi az emberszólás, alig hihető, hogy egy ember győzte volna epével. Úgy képzelhetjük el a dolgot, hogy a bujdosók együtt üldögéltek hosszú téli estéken és közös erővel fölékesítették a vezér könyvét, mint a karácsonyfát. Az otthon valóknak szóló ajándékokat rakták reá.

Vázsonyi Vilmosnak, a feudális reakció zsoldosának címét adományozzák, – íme, egyike a ritka alkalmaknak, midőn az eseményekben megszólalt az élet mélységes humora! Szterényi Józsefnek pedig a háborús uszítóét… De hiszen ez csak kóstoló, mert kijut gróf Apponyi Alberttől Friedrich Istvánig és herceg Windischgraetzig száz más embernek is, jóformán mindenkinek, aki még él, bár olykor egy-egy sírra is rárakják ellenszenvük szimbólumát. Az egykori Károlyi-párt sem kap kegyelmet, a vezér elég világosan célozgat reá, hogy híveinek nem volt éppen specialitásuk az önzetlenség. Hiszen neki tudnia kellett!

De mintha az urak odakünn Rodostóban elfelejtették volna, hol lakik a jó Isten, a kelleténél jobban nekidühödnek és végül már gőzfecskendővel lövik Magyarországra az epét és a mérget.

3.

A műnek eddig csak az első kötete jelent meg, ez a Harcom a békéért alcímet viseli. Ha az olvasó a robbanó szavak füstje mögé tekint, akkor az, amit Károlyi a maga történelmi harcának hisz, sok izgatott lótás-futásra redukálódik. Ő beszélt a Házban, beszélt vidéki és budapesti népgyűléseken, ő értekezett Czerninnel, de a külügyminiszter minden találkozásuk alkalmával mást mondott és rendesen elfelejtette azt, amit Károlyinak igért, – ő Bernben is járt a béke ügyében, ott németekkel tárgyalt, azokat, persze, nem kellett semmiről sem meggyőznie, de beszélt egy jobbféle amerikai diplomatával és a francia sajtóiroda egyik újságírójával is.

Más nem történt. Nem?! Ezt csak a jámbor olvasó látja így, maga Károlyi úgy tudja, hogy ő titáni harcot vívott egy egész világ ellen, miként könyvének címlapján mondja. Midőn belemélyedünk a részletekbe, megdöbbenéssel halljuk, hogy Magyarországon volt egy háborús párt, amely imperialista tervei szolgálatában provokálta a szörnyű vérontást, hogy Szerbiában és Romániában (Csehországban nem?) területeket hódítson. (Igen, az öreg Ferenc József király a nyolcvanadik születésnapja óta szenvedélyes hódító volt.) A háborús uszítók feje ki lett volna, ha nem Tisza István?

Hogy Szerajevóban gyilkosság történt, arról nem tudnak Károlyiék. Bár könyvük címlapján az 1923-i évszámot viseli, arról nem tudnak, hogy a koronatanácsban Tisza István volt a háború és később az annexiós gondolat ellenzője. És arra sem emlékeznek már, hogy a hadüzenet napján az egész ország – a szocialisták is – meg voltak róla győződve, hogy katonáink egy ránkkényszerített önvédelmi harcba indulnak. Aki csak Károlyi könyvéből ismerné a háború történetét, azt hihetné, hogy a jámbor szerbek gyanutlanul legeltették fehér báránykáikat a Sumadia zöldelő völgyeiben, midőn a kapitalista magyar bakák rájuk törtek. Mert azt már megtanulta Károlyi: a kapitalizmus a háború és aki elejét akarja venni a mészárlásoknak, annak előbb le kell törnie a kapitalizmust.

Azt hiszem, nagyon felháborodnék Károlyi Mihály, ha valaki arról akarná meggyőzni, hogy az ő békeakciója hozzájárult a háború meghosszabbításához. Pedig alighanem így volt. Az ő agitációjának híre mégis csak kiszivárgott az ántánt-sajtóba, ahol mint a megindult bomlási folyamat jelét köszöntötték: és ha ettől fogva el is halkult a Durchhalten! jelszó, annál elszántabban harsogott a jusque au bout!

Szemmel látható, hogy Károlyi Mihály teljesen belezuhant Jászi Oszkár erősebb egyéniségének vonzási körébe. Mint Madách Ádámja Lucifer oldalán, úgy kering ő most a Jászi-féle ürben. Nekem az a benyomásom, hogy ha nem tagadja meg önmagát szégyenletes módon, akkor a Jászi ideológiájának papiros mennyországából nem fog többet visszatalálni az emberlakta földre, legalább is nem a magyar földre.

4.

A kirakat-grófot, akit a Károlyi-féle könyvben a publikum elé állítottak, tetőtől-talpig a polgári radikálisok ruhatárából öltöztették föl. A radikális pártnak tudvalevően Jászi Oszkár volt az elvszabója.

Ebből a brilliáns koponyájú, nagyszerű akaraterejű emberből talán kiváló magyar államférfi válhatott volna, ha az ítélőképessége nem volna homályosabb az átlagosnál és ha egyáltalában tisztába tudott volna jönni a magyar állam ezeréves valóságával. Ő azonban a lelki nomádok közül való, akik nem képesek megtelepedni a nemzet gondolat- és érzelemkörében és akik kóbor ösztönükből erényt, elvet, elméletet és politikát csinálnak. Ez az a pont, ahol a degenerált arisztokrata a degenerált zsidóval összetalálkozott és bizony egyikük sem kerülhetett volna rosszabb társaságba.

Jásziék intelligenciája egyébként éles szemmel fölismerte a régi Magyarország sok hibáját és bűnét, diagnózisaik gyakran kifogástalanok voltak, csak a gyógymód, melyet javasoltak, volt megdöbbentően ostoba: a pácienst ki kell végezni és a Szent István-féle Magyarország helyébe a Jászi-féle Magyarországot kell állítani.

A Jászi-féle Magyarországot, melynek első polgára a Keleti Svájc nevét adta, a teremtés munkájába belekontárkodó dilettáns vakmerősége és a mániákus ember csökönyössége hozták tető alá. A Keleti papír-Svájc vereckei szorosában az új honszerzők lerakták a nemzeti érzést, mint a sárcipőt az előszobában. Ők egyébként is be tudták bizonyítani, hogy a magyar történelem hamisítások láncolata; az úgynevezett történelmi osztályok, melyek többek között Széchenyinek, Kossuthnak, Deáknak (azonban igaz, hogy Károlyi Mihálynak is) életet adtak, a fejlődés által pusztulásra ítélt barbár sátoralja; a hazafiság – hazugság.

A régi Magyarország néprétegei közül életjogosultságot csak azoknak koncedáltak, amelyek opponáltak a magyar állameszmének és ágyútöltelékül kínálkoztak a Keleti Svájc honfoglaló csatáiban: tehát a szocialistáknak és a nem-magyar nemzetiségeknek.

5.

Találomra kiszedett idézetek Károlyi könyvéből: «… fönt (Bécsben) elismerték a magyar szupremácia jogosultságát; megengedték, hogy a magyar uralkodóosztályok elnyomják a nem-magyar népfajokat…» – «… olyan szabadkőműves és zsidó körökkel, amelyek, átlátva a nacionalista jelszavak hazug voltát, nacionalista sallang nélkül komolyan akarták a demokráciát…» – «… (Apponyi) szószólója volt annak az elméletnek, hogy a demokráciát Magyarországon a nemzetiségek kihagyásával kell és lehet megcsinálni…» – «1917-ben és 1918-ban nyiltan úgy beszélt a magyar képviselőház, mintha magától értetődnék még a nem-magyar nemzetiségűek számára is, hogy ők a hazának másodrendű polgárai.» És így tovább.

Mi meghajlunk minden meggyőződés előtt, ha jóhiszemű. Elfogadjuk a farkas jóhiszeműségét is: a birka arra való, hogy az ő fiait táplálja. A Károlyi–Jászi csoportban azonban még a farkasjóhiszeműség sincs meg. Ezt könnyű bebizonyítani.

A könyv szerzői éveken át az utódállamokban találtak menedéket. Gyakori hírlapi nyilatkozataikból tudjuk, hogy éber figyelemmel kísérték az ottani közállapotokat. Az eredmények, amelyekhez eljutottak, nevezetesek. Prágában ők, akik meg vannak győződve a magyar nacionalista jelszavak hazug voltáról, csudálatos emberi megértést mutattak az újonnan kreált csehszlovák nacionalizmus szélsőséges kilengései iránt. Abban, hogy Komáromban, Kassán cseh legionáriusok parancsolnak, ők dehogy is látnak imperializmust. Jugoszláviában a világért sem vettek volna tudomást arról, hogy a világ elismerten legszenvedélyesebb militaristáinak hazájában vannak, hanem állandóan a szalonnázó bicskáig lefegyverzett magyarság hódító hajlamairól értekeztek. A székely ember, akitől elvették ősrégi iskoláját és akit eltiltottak a magyar nótától, dehogy is juttatta volna eszükbe az egykori «magyar elnyomók» másodrendű polgárait. Olyan országokban éltek, amelyeknek nemzetiségi statisztikája kedvezőtlenebb, mint volt Magyarországon és ahol nemzeti minoritás gyakorolja a szupremáciát, Jászinak azonban egyszer sem jutott eszébe az ő Keleti Svájca, amelyet pedig itthon úgy kínálgatott körül, mint a Vörös malom jó gazdasszonya az ő örökös párolt káposztáját.

Az emigránsok a kisántánt Himalája-csúcsain ülnek és állandóan a magyar vakandtúrások magasságán háborognak. Mi ez? Nem nemzetköziség, hanem meztelen magyargyülölet, amely nemzetközi jelszavakkal takaródzik. Nem kutatom most a gyülölet eredetét, de emlékeztetek reá, hogy nem a fehér terror lobbantotta lángra, mert jó idővel a háború előtt sem jelentkezhetett a magyarságnak olyan külső vagy belső ellensége, akit tárt karokkal nem fogadtak volna a radikálisok.

Ki tud valamit Seaton Watsonról, a hírhedt Scotus Viatorról? Az angol publicistát, aki nagy elmeéllel és egy természeti erő kegyetlen következetességével dolgozott azon, hogy megindítsa és a nyakunkba zúdítsa a szláv lavinát, annak idején hódoló, szinte meghatott tisztelettel fogadták Jásziék. Ferenc Ferdinánd főhercegről jól tudták, hogy feudális és antiszemita elveket vall, a XX. században mégis szinte már komikus tolakodással kínálkoztak föl neki, csak azért, mert tudták, hogy a főherceg is gyülöl mindent, ami magyar.

Egy helyen Károlyi könyve, miután élesen támadta a kiszenvedett munkapártot azért, mert egyik része – állítólag – rokonszenvezett Mitteleurópa ötletével, naivul bevallja, hogy Jászi Oszkár híve volt a Neumann-féle tervnek, de «nem azért, hogy a szlávok ellen való, vagy az országon belül a nemzetiségek ellen való politikát támogassa, hanem azt hitte, hogy a német birodalomhoz való gazdasági közeledés is megtöri a magyar dzsentri elmaradt politikáját».

Szóval: ők hajlandók voltak Ferenc Ferdinánd és Nagyporoszország zászlója alá szegődni a reakció és az imperializmus elleni harcban. Ki veszi ezt komolyan? Nem, az igazság ennyi: ők ördöggel-pokollal is összefogtak volna a magyarság ellen.

6.

A világháború újabb alkalmat adott nekik, hogy sorakozzanak a nemzet érdekei ellen. A saját nyilatkozataikból is könnyen meg lehet állapítani, hogy ők nem békepártiak, hanem igenis ellenségpártiak voltak. A maguk módja szerint ők is militaristák voltak, csakhogy a tulsó oldalon szolgáltak. Lovászy Márton nevén nevezte a gyermeket, midőn belerikkantotta az október 18-iki ülés hangzavarába: «Vegyék tudomásul, hogy ántántpártiak vagyunk!»

Hogy miért voltak ántántpártiak, azt Károlyi meg is magyarázza könyvének egy szellemesnek éppen nem mondható passzusával: «… a németek győzelme esetén Középeurópa egyetlenegy kaszárnya lesz és pedig nemcsak a német uralkodóosztályok akaratából, hanem azért is, mert egy levert ántánt óhatatlan és állandó revánsszándékától való félelem is kaszárnyaéletre fogja a középhatalmakat kényszeríteni.»

Ettől a veszedelemtől szerencsésen megmenekültünk volna, az ántánt győzött és most már, ugyebár, Európában nincs szó revánsfélelemről, fegyverkezésről és erőszakról? A valóság azonban ennyi: a francia győzelemért imádkoztak, mert a németekkel együtt a magyarok is győztek volna.

A szerb ultimátum idején Károlyiék éppen Amerikában kóvályogtak. A vezér a szűkszavú táviratokból nem tudott kiokosodni, de azért rögtön védelmébe vette a szerbeket, kifejtvén egy népgyűlésen, hogy a konfliktus «végzetes Balkán-politikánk következménye, amely a Balkán népeit, különösen pedig a szerbeket, ellenségeinkké tette.»

Megtérve Európába, elszomorodva tapasztalta, hogy a szocialisták a háború kitörésekor szögre akasztották az osztályharcot. Fájdalmasan kiált feléjük; «Földönfutóvá tenni a szerb proletárt azért, hogy a magyar proletár egyszer talán kisebb nyomorban élhessen magyar földön: rossz számítás, gonosz számítás volt.»

A magyar proletárok «gonosz számítása» nem vált be. Károlyi azóta a maga szemével láthatta Jugoszláviában a földönfutóvá lett magyar proletárok földjére telepített szerb proletárok «kisebb nyomorát», benyomásairól azonban nem számol be könyvében.

Olaszország háborús politikáját senki sem érti meg jobban és senki sem méltatja lelkesebben, mint ő. «Ha valaki utolsó percben cserbenhagyja cinkostársait, akik gyilkolni mennek, a bíró nem fogja e miatt szigorúbban megbüntetni, ellenkezően: enyhítő körülményt fog látni benne.»

Nagy-Románia előtt így hajtja meg a radikális zászlót: «Hogy Wekerle, Andrássy, Tisza István, Bethlen István és Szterényi mindent elkövettek, hogy Romániával szemben mint hódítók és győztesek lépjünk föl és hogy Romániában a magyar állammal és a magyar politikusokkal szemben éppen azért minél több gyűlöletet és revánseszmét keltsenek föl, azt ismerve az ő ideológiájukat, nem lehetett csodálni.»

Azt hiszem, Franciaországban kisebb dolgokért is főbelőttek már embereket… De igaz is, Franciaországról lévén szó, szerzőnk Párizs felé is szór egy marék illatos konfettit, midőn azt mondja: «… behívójukban (a francia katonákéban) volt egy rendelkezés, hogy minden tartalékos köteles elhozni bakancsát, takaróját. Én ebből arra következtettem, hogy a franciák most nem készültek háborúra.»

Károlyiék igazán megbízható emberek, nincs az a szalmaszál, amit ott hagynának az út szélén, ha arról van szó, hogy Magyarország alá tüzet kell rakni.

7.

Jászi Oszkárról egyebek közt azt mondja a könyv, hogy a magyar ifjúság bizonyos részére «olyan nagy hatást gyakorolt, amely hasonlít Masaryknak a cseh ifjúságra gyakorolt hatására.» A szerzők figyelmét itt elkerülte egy finom és mélabús árnyalat: Masaryk a cseh nemzeti gondolat mellett, Jászi pedig a magyar nemzeti gondolat ellen sorakoztatta ifjait. Mert Magyarország fővárosában szabadon élhetett, agitálhatott, sőt ifjúsági szervezeteket alakíthatott egy párt, amelynek elvi alapja a nemzeti gondolat tagadása, közvetlen célja a nemzeti szolidaritás szétrobbantása volt. Egy évtizeden át hol gúnnyal és kicsinyléssel, hol meg fellobbanó haraggal fogadták a nemzeti érzés minden megmozdulását, olykor még a magyarság etnográfiai sajátosságainak ártatlan megnyilatkozásait is. Bár látom szájukon a lenéző mosolyt, mégis fölvetem a kérdést: vajjon mivel páncélozták körül a szívüket, hogy nem tudott hozzáférkőzni a háborúelőtti magyar társadalom nobilis szabadelvűsége és természetes kedvessége?

8.

A katonai összeomlás romja közt izzó tömegszenvedélyeket a nemzeti tanács szította föl forradalommá. Inkább a puszta exisztenciájával, mint a szervező munkájával. Valljuk be: nagyon a kezére dolgozott az AOK, amely a világpusztulás napjaiban egy ott felejtett óramű lelketlenségével berregett tovább. Október végén még menetszázadokat irányított a frontra, pedig már minden magyar katona tudta, hogy semmi keresnivalója az ország határain kívül.

Az általános lázongó kedvnek a nemzeti tanács adott irányt. De miféle irányt?

A Jászi Oszkár szerkesztette Tizenkét pont között három olyan van, amely forradalmi célokat jelöl ki. Ezek: Magyarország függetlensége; különbéke a német szövetség fölbontásával; az ország demokratizálása.

A nemzeti függetlenség és a demokrata állam kiverekedéséért is érdemes forradalmat csinálni, hiszen a negyvennyolcasat is azért csinálták; a gyors békét forradalommal kikényszeríteni azonban polgári kötelesség, ha az elvakult háborús-párt vesztébe hajszolja a nemzetet.

A valóságban azonban Magyarország függetlenségét már elismerték az október 16-iki képviselőházi ülésen, midőn Wekerle miniszterelnök bejelentette a Háznak, hogy az ország a perszonális unió alapjára helyezkedett.

Ami a különbékét illeti: október 26-án IV. Károly király értesítette a német császárt, hogy különbékét kénytelen kérni. A gödöllői audiencia alkalmával azt mondta Károlyi Mihálynak: «Fenntartás nélkül el kell fogadnunk Wilson jegyzékét.» Ha késett a fegyverszünet, az bizony nem szegény Károly királyon mulott, hanem az ántánton, amely tervszerűen szabotált, mert biztosra vette a középeurópai forradalmak kirobbanását.

És mi van a demokráciával? Tudjuk, hogy a Ház utolsó ülésén Tisza István, addig a jogkiterjesztés legfélelmesebb ellensége, kijelentette, hogy az események nyomása alatt elfogadja az általános választójogot. Az összes ajtók tehát tárva-nyitva voltak, azokat már nem kellett döngetni.

Ha a nemzeti tanács a saját programmjának megvalósításáért csinál forradalmat, akkor ez a világtörténelem összes forradalmai között bárgyu unikum, mert fölösleges forradalom.

9.

Az őszirózsás forradalmárok azonban nem is az elintézett Jászi-féle pontokért, hanem a hatalomért harcoltak. Ezen ne akadjon fenn senki, parlamentáris felfogás szerint is joguk volt hozzá, hogy önmagukban jobban bízzanak, mint a konzervativokban, akik csak kénytelenségből vállalták az ő programmpontjaikat.

A harc, amelyet Károlyi Mihály a hatalomért vívott, annyira szívós volt, hogy imponáló volna, ha nem volna groteszk. Érzékenyebb arcbőrű ember pirulva olvashatja, hogy brüszk visszautasítások után miként tolta előtérbe újból és újból a maga miniszterelnökségét. Olyan fanatikusan és csüggedést nem ismerve várta a maga eljövetelét, mint a zsidók a Messiásét. A hanyatló és bomladozó országban végül a Károlyi Mihály szörnyű hatalmi vágya volt az egyetlen erő. Ez a vágy fölizgatta és magával sodorta a tömegeket, gondolkodóba ejtette a kételkedőket és lefegyverezte az ellenfeleket. Hátha az az ember mégis tud valamit, amit mások nem tudnak?

Károlyi védekezik a vád ellen, mintha ő híresztelte volna, hogy neki előzetes megállapodásai vannak az ántánttal. Ugyan honnan egyszerre a nagy érzékenység? Könyve egyik helyén ezt mondja: «… jogom volt hinni és hirdetni, hogy az ántánt szívesebben vesz egy ántántbarát, mint egy vele ellenséges alakulást, ezt talán nem fogják vitatni.» Ennyi éppen elég!

A hatalomért vívott harc erkölcsi hátterét élesen megvilágítja könyvének néhány sora. A forradalom hajnalán a főherceg őt végre kabinetalakítással bízta meg – az olvasó, még a megátalkodott reakciós is megkönnyebbülten fölsóhajt: Csakhogy végre! – és az őszirózsák diadalmas hőse gyalogszerrel megy haza a budai várból. «Amikor a Várkert lépcsőjére léptem, – írja – gyönyörűen kisütött a nap. Ez a lassú séta a Várkert lépcsőin, ez legszebb emlékem a forradalomból. Őseimre gondoltam, nagyanyámra, Karolinra: milyen boldog lett volna, ha még megéri, hogy az ő unokája az, akinek nevével a magyar függetlenség diadalt arat.»

A Kárpátok hegylánca eltünt az ország ezeréves mappájáról, a tenger, melyet Kálmán király lovasai láttak meg elsőknek, ismét elenyészett a reménytelen messziségben, Magyarország egy kozmikus katasztrófa gócpontjává lett és az az ember, aki koponyájában és szívében hordta a nemzet sorsát, bárgyú mosollyal sétált a Várkertben és meghatottan gondolt az ő Karolin nagyanyjára.

10.

A Károlyi-könyv körülményesen bizonyítgatja, hogy ők jóhiszeműen sodródtak bele a forradalomba. De mi közünk az ő jóhiszeműségükhöz? Nem tudom, a francia nagy forradalom karriercsinálói, kezdve a sort gróf Mirabeaun és végezve Bonaparte tábornokon, voltak-e olyan jóhiszeműek, mint gróf Károlyi és Linder Béla ezredes, de biztos vagyok benne, hogy Magyarország is jobban járt volna, ha a válságos napokban tehetséges férfiak állanak az első sorban.

A forradalmat, mint par excellence gyakorlatias vállalkozást, elért eredményei, nem pedig jószándékai és szép elvei után kell megítélni. A politikai elvek: közhelyek; oly bőviben teremnek, mint a gomba az erdőn; kiki annyit szedhet, amennyit akar. Minden politikai pártnak «szépek» az elvei. A felelősség nélkül opponálóknak mindenkor tökéletesebb elvkollekciójuk volt együtt, mint az élet nyomorúságos lehetőségeivel számoló lelkiismeretes politikusnak.

Végül is Carlyle-nek lesz igaza, aki nem tartott sokat elvekről és elméletekről, hanem azt mondta: «Az eszes ember az ügyek élén: ez minden alkotmánynak és forradalomnak végcélja.»

Egy nagyszerű koncepció kínálkozott föl a diadalmas forradalomnak, végrehajtása eszes emberekhez méltó: a frontokról hazaözönlő csapatokkal megteremteni a nemzeti hadsereget és lábhoz tett fegyverrel megalkudni az ántánttal. Katonai szakemberek állítása szerint a fajmagyar és sváb ezredekkel, amelyekre számítani lehetett, az akkori viszonyok között legyőzhetetlenné lehetett volna tenni Magyarországot. Egy megvert hadseregbe lelket verni, ahhoz persze Carnot vagy Kossuth lángszelleme kell, – de ha a nemzeti tanácsban semmi sem volt az igazi forradalmárok szelleméből, hogyan mert akkor forradalmat csinálni?!

Úgy tudom, eddig minden forradalomnak az volt első igyekezete, hogy saját védelmére fegyveres erőt szervezzen magának. Csak az őszirózsás forradalom volt kivétel. Olyan napokban, midőn az egész magyarságnak egyetlen acéltömbbé forrva, talpig fegyverben kellett volna farkasszemet nézni a sorssal, Károlyiék a meglévő csapatokat feloszlatták, lefegyverezték és hazaküldték, azután Doberdó és a Kárpátok védőinek népét pőrére vetkőztetve kiszolgáltatták a hosszú ellenállás által felbőszített ántánt önkényének.

Hogyan fogadta Károlyi az ő békepolitikájának szörnyű kudarcát? Azt mondja: «… nemcsak a háború vége felé, hanem egy darabig a háború befejezése után is hittem abban, hogy annak a nagyszabású propagandának, amely a wilsoni elvekkel indult meg, eredményesnek kell lennie. Lehetetlennek tartottam, hogy különösen az amerikaiak, akik ez elvek alapján csatlakoztak az ántánt háborújához, amikor a leszámolásra kerül a sor, egyszerűen belenyugodjanak kijátszásukba és elejtésükbe.»

Ő lehetetlennek tartotta, – dehát csalódott! Ki tehet róla? A nevezetes pedig az, hogy elhalad az igazság mellett, a nélkül, hogy fölismerné. Mert a «konzervativokat» szídva, így szól: «A pacifizmus ellenségei nyiltan nem is mertek színt vallani, csak azt hajtogatták, hogy nem szabad fölülni az ántántpropagandának, amelynek nincs más célja, mint bennünket a győzelemig való kitartástól eltéríteni.»

A Károlyi-kormány lefegyverzési politikájának az lett a természetes következménye, hogy a hatalom azé lett az országban, aki egypár száz hintáslegényt és facér urasági inast fegyverbe tudott állítani.

De a nemzeti tanács programmja? A tizenkét pont, a megegyezéses béke, a demokrácia, a függetlenség?

A Károlyi-féle békepolitika vége: Magyarországból csak azok a vármegyék maradnak meg, amelyek már nem kellettek egyik szomszédnak sem. A Károlyi-féle demokrácia szabadságszeretete elvezetett a Kun Béla-féle diktaturához. Ami pedig Csonka-Magyarország maradék vármegyéinek függetlenségét illeti, amely függetlenség – miként Károlyi nemes önérzettel megállapítja, – az ő nevével aratott diadalt: abban talán a jó Karolin nagyanyának sem telnék öröme.

11.

A forradalmár, aki meg meri szakítani az ezeréves jogfolytonosságot és a törvény fölé a maga akaratát állítja, bizonyára a legsúlyosabb felelősséget vállalja magára, amelyet földi ember egyáltalában vállalhat. Merészségét egyes-egyedül csak a siker igazolhatja. A kudarccal végződött forradalom számára nincs igazolás.

Az emigránsok sűrűn emlegetik Kossuth Lajost, – azonban negyvennyolc, ha katonai vereséghez vezetett is, a valóságban nem volt kudarc, hanem a magyarság óriás és fényes erkölcsi győzelme. Károlyi Mihály, ha könyvekkel árasztja is el a világot, nem fog változtatni a történelem tényén, hogy az ő kalauzolása mellett érte el a magyarság ezeréves vándorútjának legmélyebb pontját.

Ha minden forradalom célja: az eszes ember az ügyek élén, – akkor az októberi forradalom a történelem múzsájának szörnyszülöttje volt. Ez a politikus szatócsok lázadása a normális intellektus ellen. A forradalom elméletéről sokat lehetne vitatkozni, egy pont azonban minden vitán felül áll: tehetségtelen embereknek nem szabad forradalmat csinálniok. A legsúlyosabb büntetést, amit bűnösre mérni szabad, a léha törtető érdemli ki, aki válságos időkben a nemzet élére tolakodik. Tehát értsük meg egymást: nem azt kifogásoljuk, hogy Károlyi demokrata volt, hanem hogy tehetségtelen volt; nem azt, hogy forradalmat csinált, hanem hogy elkontárkodta a forradalmat.

A bujdosók lelkiállapotának reménytelensége mellett szól, hogy nem tudnak okulni a maguk kárán, de a nemzetről sem teszik föl, hogy tanult volna a közelmult tapasztalataiból. Valamikor a nagyántánt szavára tették föl Magyarország életét, most megint a kisántánttól várnak minden jót. A kisántánt körében sok barátjuk lehet. Hogy is ne! Ha mi egyszer abba a helyzetbe kerülnénk, hogy területi igényekkel kellene föllépnünk valamelyik állammal szemben, akkor a magyar anyáknak imádkozniok kellene, hogy az ellenség tanuljon államférfiúi bölcseséget Károlyitól, hazafiasságot Jászitól, vitézséget Linder Bélától és diplomáciai ravaszságot Diner–Dénestől. Szent István király módosított jeligéje szerint: Ha ők ellenünk, akkor velünk az Isten!

(1924.)