JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LVIII. KÖTET

TARGALLYAK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

TARGALLYAK

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1896

A JEDIKULAI RAB.

I.

Élt egyszer a krimiai félszigeten egy jámbor fiatal orosz pópa, a kit Athanáznak hívtak, azokban az időkben, a mikor még a Krimet tatárfejedelmek kormányozták. Ezek gyakori hadjárataikban a szomszéd kozákokkal hol ellenségek, hol szövetséges társak voltak. Mikor ellenségek voltak, akkor rabságra hajtottak a kozák népből egy sereget, mikor meg szövetségesek lettek, akkor a rabjaikat szabadon bocsáták. A rab kozákoknak azonban megtetszett a krimi jó gyümölcstermő vidék, nem tértek vissza az ős pusztáikra, ott települtek le, föld volt hozzá elég; s egészen meg voltak elégedve a sorsukkal. Több falujok volt már, úgy, hogy archimandritát is választottak; egy ilyen falunak, (a minek a nevét Dobropolnak jegyezték fel) volt a pópája Athanáz, a ki még akkor fiatal, harmincz éves legény volt: fogadott fia az archimandritának, Nestornak, a ki a leányát is neki adta feleségül, a derék jó Helenkát.

Athanáz a legboldogabb ember volt a kerek földön; mindene volt, a mit csak szem, száj és szív megkiván. Háza, ha csak fából volt is, de külömb minden palotánál; mert ez a fa-ház tele volt boldogsággal, a palota pedig tele van nyugtalansággal, aggodalommal, irigységgel és búbánattal. Kis kertjében a háza mögött mindenféle gyümölcs termett, a minek a tatárok már abban az időben is nagy mívelői voltak, azoktól eltanulta a kertészséget s az volt egész szenvedélye, gyönyörűsége. A felesége, Helenka, ha nem volt is valami nagyon szép (kissé himlőhelyes volt az arcza) de igen áldott jókedélyű asszony volt, a kinek a lelke simasága elfeledteté az arcza ragyáit, csupa engedelmesség és szeretet; aztán kitünő gazdasszony volt: csak úgy égett a keze alatt a munka. Nem volt mellette az urának semmi gondja. Pompásan tudta elkészíteni a málépuliszkát; a málé már akkor ismeretes volt a Krimben, ez is marasztotta egyrészt ott a kozákokat, mert Ukrániában az meg nem terem. És Athanáz azt tartotta, hogy a málé-puliszkánál meg a bálmosnál nincs fölségesebb eledel e háromszegletű földön. (Nem mondhatta azt, hogy a «kerek földön», mert a Krim háromszegletű s ő azontúl semmi más földet nem ismert.) Italokkal is a legválogatottabbakkal táplálta az ő kedves urát a jó Helenka: mikor zsendiczét készített, akkor édes savóból csinálta a nektárt, mikor vajat köpült, akkor savanyú iróból, s őszszel, mézszüret idején még méhsert is készített a számára, a minél felségesebb italt bizonyára maga a Kalga-szultán sem izlelt soha! Fonni, szőni is tudott a derék asszony; az ő ura minden vasárnap tisztát válthatott, úgy gondoskodott róla s minden reggel maga fésülte meg, maga fonta be az ura szép hosszú szőke haját, akkori szokás szerint.

Sőt még az az urasága is megvolt Athanáznak, hogy egy szamarat is tarthatott s vasárnaponkint azon járhatta be a faluját. Mivelhogy Dobropol ott a hegy hátán úgy el volt szórva, hogy reggeltől estig tartott, míg az ember az egyik végétől a másikig ért, s öt temploma volt (kicsiny fa-templomok), a mikben a legközelebb eső házikók népe összegyült ájtatoskodni. És a népség is nagyon szerette Athanáz pópát, úton útfélen mindenki kezet csókolt neki, megfizette a dézmát, a párbért, a lukmát, s a termése zsengéit mindenki megosztá vele. Bizonyos kilátása volt rá, hogy ha az apósa meghal, ő lesz helyébe választva archimandritának s neki is olyan kerek orczája, olyan domboru termete lesz, mint annak, ha eljön az ideje.

Egy zivataros estén azonban szokatlan látogatója akadt a dobropoli kis paplaknak. A zápor szakadt, a hegyi utak átváltoztak rohanó patakok medreivé, a villámlobbanástól horkoltak a lovak. Egy egész karaván jött lóháton. Mi hozta őket erre a vidékre? Talán úgy tévedtek el? Soha se járt Dobropolon keresztül olyan utas, a ki patkó-nyomot hagyott volna maga után. S ez egy egész csapat volt, élén egy asszony.

Athanáz pópa lakása elé érve, bebocsáttatást kértek: a zivatar beszorította őket. A pópa valamennyinek nem tudott szállást adni, mert szűk volt a háza, mindössze egy szobából, meg egy konyhából állt az egész, a kiséret egy részének a szomszéd viskókban kellett elhelyezkedni; maga a vezérnő rendelkezett, ki hová menjen. Az egész csapat fegyveres férfiakból állott, az úrnő a pópához csak két csatlósával együtt tért be, kik úti iszákjait hozták utána s aztán kinn maradtak a konyhában.

Athanáz csak most látta, hogy szebb nő is van a világon az ő feleségénél. De még mennyire szebb! Az ember ha a szemébe néz, azt hiszi, hogy villámlott; ha a hajfürteire tekint, azt hiszi, hogy éjszaka van; s ha az arczát mosolyogni látja, azt hiszi, hogy a nap sütött ki. Hát még mikor megszólal, azt az ember még a szivével is meghallja.

Öltözete csupa selyem volt és drága prém; nyakán, füleiben olyan gyöngyök, a mik fénylenek és olyan kövek, a mik szikráznak.

A jó Helenka kezet is csókolt a fényes úrnőnek, a mit az meg is engedett neki, mintha bizonyos volna felőle, hogy az őt megilleti, s a papné azután gazdasszonyi szemérmetességgel engedelmet kért az úri vendégnőtől, hogy ha nem tudná őt egész rangjához illő módon ellátni; de a mi szegénységüktől kitelik, azt szivesen fogja adni; maga fog rögtön készíteni estebédet; finom «bálmost», a mi készül málé-lisztből, forró bivalytejbe eregetve, s annak a készítése nagy tudomány, s az igen drága jó étel, mert azt az ő ura nagyon szereti; minden szombat este azt kell neki készíteni.

– Csak tedd jó asszony, a mit akarsz, mondá neki a vendégnő, én magamról gondoskodtam eléggé.

S azzal egy tenyér csattantására a két csatlós kiszedett az iszákból mindenféle sülteket, pástétomokat és süteményeket, mellé ezüst kulacsokat, s felteríté a pópa tölgyfa-asztalát drága selyem abroszszal, a mibe arany meg ezüst virágok voltak szőve, s arra rakott fel minden ételt, italt, ezüst tányérokat s arany étszereket hozzá.

Hanem azért a Helenka is felterítette ugyanannak az asztalnak a másik végére a maga saját szőtte sávolyos abroszát, a szép veres gyapot tulipánokkal a szegélyén, s kitette rá a virágos mázos cseréptányérát, a fényes czinkanállal, hogy majd arról költi el az ő ura a felesége főzte bálmost, a mi jobb a világ minden pástétomainál. Aztán kiment a konyhába, hogy azt elkészítse.

Az úri vendéghölgy azonban nem akarta, hogy egyedül étkezzék; hanem azt kivánta, hogy a házi gazda üljön oda mellé, s a két ezüst tányérja közül az egyiket odaadta eléje s a sültekből és pástétomokból saját maga szelt le neki, úgy rakta a tányérjára, s maga hámozott meg a számára egy olyan arany szinű almát, a minek a héja a hámozás alatt illatos gőzt lövell ki magából, hogy az mint a tömjén, úgy tölti be a házat. Azt is megfelezte vele. És Athanáz pópa soha életében olyan csodálatos izes étkeket nem evett, sem olyan zamatos gyümölcsöt nem izlelt. Azt egyenesen a paradicsom közepéből hozhatták.

Hát még mikor a vendég-hölgy abból a hólyagos ezüstkulacsból megkóstoltatta vele azt az ismeretlen italt, a mi édességet, illatot és lángot önt egyszerre; nem is a gyomorba megy aztán, hanem fel a fejbe és le a szívbe.

Ettől az italtól sokat megtanul az ember, a mit addig még nem tudott. És sokat elfelejt, a mit addig tudott.

Athanáz pópa először is azt felejtette el, hogy a jó Helenka már behozta a fatálba kitett bálmost, a közepébe dugott bükkfa kanállal s letette szerényen az asztal szegletére, s visszavonult megint a konyhába, bizonyosnak tartva, hogy mikor ismét visszajön a szobába, akkorra az a tál üres lesz, mert az ő ura azt a felesége főzte bálmost nagyon szereti: hírmondót se hágy belőle a tál fenekén! «Isten adja jó egészségére!»

A jó Helenka az alatt odakinn maradt a konyhában, ahogy emberség-tudó asszonyhoz illik, hogy mikor az ura előkelő vendéggel vacsorál az asztalnál, akkor őt ne háborgassa, hanem engedje beszélgetni és ügyetlen közbeszólásokkal el ne árulja tudatlan voltát, hogy a miatt az ura pironkodjék a finom uraság előtt. Ő az alatt megvendégelé a két csatlóst főtt kukoriczával; a mi azért igen okos eledel, hogy se kés, se kanál nem kell hozzá: az ember minden szemet egyenkint kénytelen a körmeivel hámozgatni meg s észre se veszi, hogy mire jól lakott, akkorra megéhezett. A jámbor Helenka ez alatt tartotta a két csatlóst mindenféle mesével, a mit azok hallgattak meredt szemekkel, folyvást kérőzve a kukoricza szemeken. Egyszer-egyszer megállt a mesemondás közben hallgatózni, hogy ki beszél odabenn? Folyvást az idegen vendégnő szavát hallá, majd csengő, majd haragos, majd siránkozó volt az. Valjon miről beszélhet? Ahhoz volt szokva, hogy az ura maga jöjjön ki érte és híja be őt a szobába, mikor már el kell takarítani az asztalt: elébb rányitni az ajtót nagy gorombaság volna; de csak hiába várt, mert Athanáz nem jött őt beszólítani.

Helenka utóljára már kifogyott a mesemondásból, a két idegen csatlós állkapcsa is elfáradt a kukoriczarágásban. «No már most ti mondjatok nekem valami szép mesét!» mondá az asszony; de azok csak a fejeiket csóválgatták s kisült aztán, hogy egy szót sem értenek se kozákul, se tatárul; mert ők valami idegen nemzet, a milyen van elég a földszoroson túl, a kik olyan bolondok, hogy mind másféle nyelven beszélnek. Ezekre ugyan kár volt azt a sok szép mesét vesztegetni.

Ez alatt a tűz is kialudt a pestesben, a csatlósok is eldülöngéltek, nemzeti szokás szerint a melyik fülük alul került, azt használva párnának s hozzá kezdtek a horkoláshoz. És az idegen nő szava még mindig hangzott az ajtón keresztül s Helenka mind hiába várta, hogy az ura kijön őt behívni, hogy szedje el az asztalt.

Hát még ha rávitte volna a lélek, hogy a kulcslyukon hallgatózzék, miket hallott volna! S igen nagy hiba volt, hogy a mivel a természet a nőket felruházta, hogy az ajtón keresztűl hallgatózásban oly tökéletesek legyenek, mint a macska az egérre lesésben, ő nála a nevelés annyira elfojtotta, hogy nem is gondolt reá; mint a hogy vannak idomított macskák, a mik egy tányérból esznek tejet az egérrel. Mert akkor majd meghallotta volna, hogy miket beszél az idegen úri vendégnő az ő urának?

– Én vagyok Czitbara, a mingreliai hetman egyetlen leánya, és minden birtokának örököse; enyim lesz a «boncsuk», ha ő meghal; pedig már öreg ember, s csak fél lába van; nem ülhet a lóra.

– Mikor kicsinyke leány voltam, eljegyeztek a kozák nagy attamán Chmielniczky Bogdán legkisebbik fiával, Györgygyel. Az négy esztendős volt, én meg három. Ő rá már nem emlékezem, hanem a mézesbábra, a mit nászajándékul adott, s a mit nem volt szabad megennem: arra még jól emlékezem.

– Nem hallottad hirét Chmielniczky Bogdánnak, te pópa? Akkor nem is tudom, miért vagy te kozák? Ez a fejedelem az volt a kozákoknak, a mi Mahumed az ozmánoknak, Dzsingiszkán a mongoloknak, Shemirám a persáknak, a mi Szobieszky a lengyeleknek, vagy ezeknek sem hallottad hírét soha?

– Chmielniczky Bogdánnak sok fia volt. Valahány, annyi hadseregnek volt vezére. Mind valamennyi a csatában esett el. Mikor a Mihály fia házasodott, a lakodalma napján olyan ütközetet vívott a lengyelekkel, a kik elakarták tőle venni a szép moldaui fejedelem-leányt, Rozaurát, hogy tizezer halott maradt a csatatéren. Ilyen terített asztalt is ritka lakodalomban látni!

– Utoljára minden fiát, unokáját agyonverték már Chmielniczky Bogdánnak a harczmezőn, a legutolsó kis fiát Györgyöt aztán mindig magával hordta, akárhova ment, amint az a dajkakézből kikerült.

– Volt egy bőr-iszák a nyeregkápájára akasztva, abba volt a gyerek beledugva, csak a feje, meg a két keze látszott ki belőle. A pofájára, mondtam már, hogy nem emlékszem; de azt most is mintha előttem látnám, hogy a mint az apám engemet is magával vitt az eljegyzésre, én is annak a nyeregkápájára felakasztott iszákban ültem, s a mint az apáink találkoztak s egymásnak lóhátról kezeiket nyujták, az alatt az én vőlegényem a fejét, a nagy hegyes báránybőr sipkával, az apja tarisznyájából kidugva, egy hosszú ostorral rám igyekezett suhintani, míg én a kezemmel védtem magamat, hogy meg ne üssön.

– Az oczakovi nagy ütközetben is ott volt a kis György herczeg, a hol a kozák sereget teljesen tönkreverték. Mikor az öreg Bogdán azt látta, hogy minden el van veszve, táborának csak a közepe áll még ellent, a többi fut, így szólt a tábori papjához (a kinek a nevét nem tudom): «körül vagyunk fogva, nincsen menekülés. Engem nem fognak el élve, azt fogadom. Te fogd ezt a gyermeket, s oltalmazd meg. Téged, mint papot, nem fog bántani a tatár. Elvisznek fogságra. Neveld föl a fiut. Jöhet még olyan idő, a mikor szükség lesz rá. Hogy majdan ráismerjenek, hogy ez Bogdán fia, tegyünk rajta jegyet.»

– Azzal a tőre markolatát az őrtűzbe tette: ennek a gombjára volt metszve a pecsétje, egy felnyergelt ló; azt szokta az okmányokra nyomni, mert irni nem tudott. Mikor a gomb megtüzesült, azt a gyermek bal lapoczkájára nyomta. Akkor aztán a pópa a zsákba dugott gyermekkel futott, a merre nagyobb port látott. Bogdán pedig foga közé fogta a kantárt, két kezébe a csatabárdot, meg a kardot, oda rohant, a hol legsürűbb volt az ellenség, ott azután addig verekedett, mig ki nem irtották belőle a lelket.

– Hogy a kis Györgyből mi lett? azt nem tudakozta senki.

– A kozákok, mikor nem találtak többet a régi fejedelmi családjukból, választottak maguknak új fejedelmet: most is uralkodik rajtok, Doroszenko.

– Doroszenko a porta szövetségese.

– Most azonban az orosz czári trónra egy fiatal férfi került, Péter, a kinek nagyobb tervei vannak, mint atyjának voltak.

– A kozák népet, melynek az a vallása, nyelve, a mi az oroszé, el akarja téríteni a török szövetségtől. Valamennyi igaz hivőt egyesíteni a kettős kereszt jelvénye alatt.

– Doroszenko azonban már a porta hive. Mást kell ültetni a tevebőrre.

– Fel kell találni Bogdánnak eltünt fiát.

– Annyit ki tudtak felőle, hogy a pópát, a kire rá volt bizva, elhajtották a többi fogoly kozákokkal együtt a Krimbe. Az itt egész népével együtt letelepedett.

– Itt kell tehát a fejedelem fiának is lenni.

– Péter czár keresi a kozák fejedelemfit; én keresem a vőlegényemet.

– Keresztül-kasul járom a Krimet, minden pópát megkérdezve felőle. Senki se tud felőle hírt adni. Voltam az archimandritánál is. Az is azt mondta, nem tud semmiféle fejedelemfiról.

– Járok odább.

– Én felfogadtam, hogy a vőlegényemet felkeresem, ha a világ végén van is. S ha él még valahol a világon: ha vak is, ha sánta is, férjemmé és kedvesemmé teszem én, fejedelemmé és hadvezérré teszi a czár.

… Ezeket beszélte a bűbájos Czitbara a bámuló Athanáz pópának, ki de csak közbeszólással sem szakítá őt félbe.

Ez alatt szépen elmult a zivatar, a csillagok sápadni kezdtek, hajnalodott.

A délczeg Czitbara nem godolt álomra; tovább készült menni. Elővett egy ezüst sípot, azon olyan sikoltó hangot adott, hogy az egész völgy megzendült bele, mire a kisérői rögtön előkerekedtek; a feltápászkodó csatlósok összeszedték az arany, ezüst-edényeket s felnyergelték a paripákat. Az úrhölgy a kézcsókjára siető Helenkának nagy büszkén, rá se nézve, a vendéglátásért egy akkora aranypénzt adott a kezébe, mint egy tallér s azzal lovára ülve, egész kiséretével együtt tovarobogott. Athanáz pópa maga vezette őt el odáig, a hol a járt útba beletaláltak. Az elváláskor Athanáznak is adott a vendégnő egy jutalmazó emléket: egy csókot az ajkára. Az oroszok között mindennapi ajándék az: olyan, mintha garast ajándékoz valaki. Ah de az más csók volt: a csókok között az arany tallér.

A jó Helenkának nem volt olyan nagy az öröme a kapott nagy aranypénz fölött, mint a milyen nagy volt a szomorúsága, a midőn meglátta az asztal szegletén az ő drága jó, saját keze főzte bálmost, elhülve, a kanállal a közepén: megkóstolatlanul. Ez még nem történt soha.

De még annál nagyobb szomorúságok is vártak a jó lélekre.

Mire Athanáz pópa visszakerült a fejedelemleány kiséréséből, már annyira megvirradt, hogy a kis fatemplomban reggelre csendítettek.

Athanáznak az zúgott a fejében, hogy «hátha az ördög nem alszik.»

Ő soha sem hallotta, hogy ki volt az apja? Egy pópa nevelte fel őt is. Hátha az ő lapoczkáján van az a felnyergelt paripa?

Csak megtudná az ember látni a hátát!

Az nagyon könnyű volna, ha lenne két tükör a háznál; de mikor egy sincs.

Van azonban az embernek felesége.

– Gyere ide! szólt Athanáz mogorván. Adj rám tisztát. Vasárnap van.

A jó asszony szót fogadott az urának. Mikor a tiszta inget rá akarta adni, azt kérdé tőle Athanáz:

– Nem látsz-e a bal lapoczkámon valami jelt?

– Igen is látok. Egy ilyen felnyergelt paripa van ottan, mint ezen az arany pénzen.

Erre a szóra olyan haragba jött Athanáz, hogy megütötte a feleségét, ököllel: fejbe.

S ez neki jól esett.

Mert a paradicsomi tiltott fának a gyümölcsei között többen vagynak, a melyek édesek. Az egyik: az idegen nőt megcsókolni, a másik: a saját nejét megütni. Athanáz ma kóstolta az egyiket, meg kellett izlelnie a másikat is.

Hanem a szegény asszony annál jobban elbámult ezen. Őtet még soha se ütötték meg. Tudta jól, hogy ez szokás, hogy ez így van rendén, hogy ebből minden asszonynak kijár; de eddig azt hitte, hogy ő kivétel valamennyi közül; nem azért, mintha ő volna valamennyi feleségek közt a legjobb, hanem azért, mert az ő férje legjobb valamennyi férjek között. Most sem azt fájdítá, hogy ő kapta az ütést, hanem azt, hogy a férje adta!

– Miért nem mondtad azt te nekem soha? rivallt rá Athanáz.

– Nem kérdezte tőlem kegyelmed soha.

Olyan asszony volt ez, a ki nem beszélt máskor az ura előtt, csak ha az kérdezett tőle valamit.

Athanáz még nagyobb dühbe jött erre, arra fakadt, hogy.

– Átkozott legyen az apád lelke!

Ez is egyik gyümölcse a paradicsomi tiltott fának: káromkodni. Óh mi édes! Hiszen mások is rázzák ezt a fáról: úgy hull róla, mint a szilva, de a jó Helenka férje most szakított le először egyet róla, s azon az asszony úgy elbámult s minthogy az apjáról volt szó, nem állhatta meg, hogy ellent ne mondjon.

– Miért szidja kend az én szegény apámat?

– Azért, mert rabló gézengúz! Ő mentett meg engem a kiovi ütközetből, a hol az apám elesett, a hős Chmielniczky Bogdán, aztán felnevelt pópának; elhallgatta előlem, hogy fejedelemfi vagyok. Ez a ló a lapoczkámon az apám czímere. Most itt ülök Dobropolban, s misézek a bolond parasztoknak, s eszem a málé puliszkát, járok szamáron, s nézek az archimandrita ripacsos leányának a szemébe; holott a tevebőrön kellene ülnöm és parancsokat osztogatnom boncsukkal kezemben, bogláros paripán hadsereget vezetnem, dőzsölnöm a rakott asztalnál, viselnem a fejedelem nevét, s ölelnem a legszebb menyecskét a világon, a ki velem el van jegyezve!

A jó Helenka most már nevetésre fogta a dolgot. Egészen azt hitte, hogy az a szokatlan tűzital zavarta meg a férje agyát ilyen nagyon, a mit az az idegen kulacsaiból szopogatott egész éjjel.

– Oh édes uram: de furcsákat beszél kegyelmedből – az a bor.

Athanáz erre a szóra már a botot kereste, hogy jól elverje vele az asszonyt, hanem a míg a botot megtalálta, más jutott eszébe.

A szegény asszony el sem futott előle, csak a két karját az arcza elé téve keresztbe, a hátát tartotta oda neki, hogy verjen hát rá.

– Ne félj semmit, szólt Athanáz: nem verlek már meg. Nem vagy nekem többé asszonyom. Megcsalt az apád, mikor hozzám adott. Elhallgatta, hogy fejedelemfi vagyok. Ez ok az elválásra. Eredj haza az apádhoz, s mondd meg neki, hogy «hűtelen áruló!» Én izenem. Elhallgatta előlem, hogy én vagyok Bogdán fia; csak azért, hogy a maga ragyás leányának férjévé tehessen; elhallgatta a menyasszonyom elől, a ki engemet keres, hogy hol talál meg? Csak azért, hogy a lánya férjének megtartson. Ez a szép hölgy, a ki itt járt, volt az én menyasszonyom, Czitbara herczegasszony, a ki élni-halni keresi a vőlegényét s én nem mondhattam neki, mikor mellettem ült: itt vagyok, megleltél, mert nem tudatta velem senki, hogy az én hátamon van a Bogdán vezér czimere! Most futok utána, hogy utólérjem. Te pedig eredj az apádhoz! Légy apácza! Vagy eredj a pokolba! Azt sem bánom. Én szaladok Czitbara herczegnő után.

Most azután a jó Helenka igazán kétségbeesett a férje szavai fölött, leborult előtte a földre, átölelte a derekát, úgy könyörgött neki:

– Oh én édes jó uracskám! Ne szaladj te a Czitbara után. Hisz a Czitbara a rossz tündér, a boszorkány, a ki a keresztutakon leskelődik az emberekre, hogy elcsábítsa, pokolra vigye: minden gyermek ismeri őt, s a takaró alá buvik, ha az anyjától azt hallja, «jön a Czitbara: majd elviszen!» Szép az arcza, de a lábai ludlábak s a szájában tűz van.

Ez a tűz már meg is égette Athanázt.

– Oh ne menj el! Ne menj utána! Megrontott, megbabonázott, még meg is fog ölni! Jó uram Athanáz!

– Én nem vagyok többé se jó, se urad, se Athanáz; hanem Chmielniczky György herczegfi. Eressz asszony!

– Ha már útra akarsz menni, várd meg legalább, míg sütök a számodra jó málépogácsát, a mivel mindig megtömtem az utitáskádat, mikor falut járni mentél.

– Add a kutyának a málépogácsádat! Egy herczegfi vagy marczafánkot eszik, vagy éhenhal.

– Ülj fel hát a szamaradra: ne menj gyalog.

– Hogy lennél testvére annak a szamárnak; ordítá dühösen az elátkozott herczeg s eltaszítá magától az asszonyt és futott az erdőnek, a merre Czitbarát utbaigazította.

A dobropoli kis fatemplomokban nem volt ezen az Úr napján mise.

II.

Egy csókot kapni pedig nem jó.

Egy csók csak félcsók; két csók az egész csók: a kapott és a visszaadott. A vissza nem adott «fél» elviszi az embert világgá és bolonddá teszi.

A neki lódult férfi futott a maga agyréme után.

Nem birta többé utólérni a csábító szép hölgyet: az lóháton járt fényes kiséretével együtt s gyors volt az utazása, hogy a tatár szultánok csapatjai rá ne találhassanak. Keveset időzött egy helyen, a holdvilággal is járt; mintha soha sem aludnék; Athanáz rárá akadt a hült helyére, a hol csak nem rég tanyázott; de már a szemeivel nem láthatá. Megtalálta az erdőben a helyet, a mit a lovak letapostak: az őrtűz hamujában még pislogott a parázs, mellette a friss falevélből vetett ágy le volt heverve: ott Czitbara pihent. Jól esett Athanáznak arra a lehidalt ágyra lefeküdni. A fekhely körül kenyérhéj, narancshéj volt elhányva, a tündérmátka lakoma maradéka. Az neki volt szánva, az utána futónak. S ha azt megette, attól még inkább szomjas lett és őrült. Futott odább a vert csapán. Megitta az esővizet, a mit a patkónyomokban talált s attól még szomjasabb és még őrültebb lett. – Egyszer-egyszer elvesztette a nyomokat egészen. Czitbara kiséretének gondja volt azokat eltakarni. Ha erdőn mentek keresztül, felégették maguk mögött a harasztot; ha folyamot találtak, annak a medrében úsztatva haladtak, ki tudja merre? ki tudja, átkeltek-e a túlpartra, vagy visszajöttek az innensőre? ha járt útra jutottak, birkanyájat hajtattak maguk után, a mi elszaporázta a nyomaikat. Azt is megtették, hogy megfordítva verették fel a lovaikra a patkókat, s visszatérő nyomot hagytak maguk után az üldözők elbolondítására. Éjjel, estenden hirtelen eltüntek, megfordították az útirányt; a ki utánuk eredt, elszaladt mellettük, s csak világossal vette észre, hogy ismét a semmit fogta meg.

Athanáz néha csak egy órával érkezett meg később a búvhelyre, a honnan Czitbara tovább kelt s akkor aztán azon fáradtan futásnak eredt, míg a lábai ki nem döltek. Egyszer már annyira közel érte, hogy egy hegytetőről láthatá, amint Czitbara karavánja az átelleni hegyoldalon halad fel csendesen. Megismeré a menyasszonyt hosszú sárga selyem fátyoláról, mely az egész termetén aláfolyt; kiáltott utánuk torkaszakadtából: «Megálljatok! Itt vagyok én: Chmielniczky György herczeg!» Ellenkező szél fujt, elhordta a szavait: a menyasszony és a kiséret odább vonult. Akkor aztán rohant alá a hegylejtőn, versenyt szökellve a felrugott kövekkel s törte magát bozóton keresztül, hogy a másik hegytetőre felkaphasson. Onnan azután szétnézett a világba s nem látott mást, mint néma erdőket végestelen végig.

A csábító álomkép keresztül-kasul vezette őt vizetlen pusztákon és erdőtelen hegy-csoportokon, széltől, vihartól kergetve, szemközt vágva; forró agyának nem adott enyhet a zápor s a szikla fekhely; ingoványos mocsárokon átbódorgott, szédületes ördög-szakadékokon átmászott: sehol sem volt pihenése. Minden embernek elmondta, a kivel uton-utfélen találkozott, hogy ő Chmielniczky György fejedelemfi, a menyasszonyával akar találkozni, az meg őtet keresi, hogy elvegye. Nemcsak minden embernek elmondta; de felirta a sziklákra, felvéste a fák kérgébe a nevét Czitbaráé mellé, s megtanította rá a viszhangot. A tébolygó kóborlás alatt öltözete elványult a vihartól, leszakadt a hegymászástól, mezítláb maradt, rongyosabb lett a koldusnál; vadember lett, gyerekríkató, asszonyijesztő s még egyre futott a menyasszonya és a fejedelmi tevebőr után.

Egyszer aztán neszét vette a futó herczegnek a Kalga szultán; érte küldött, elcsipette, lánczra verette, leborotváltatta a fejét s elküldte Sztambulba, ott aztán bedugták a Jedikulába.

A bűvös-bájos szép menyasszony pedig, miután vőlegényét ilyen jó rendén elhelyezte, a Kalga szultán üldöző csapatjai elől elmenekült a tengeren ráváró hajóira s hazatért a maga országába.

Ott pedig rátalált arra, a kit gyülölt, Dorozenko herczegre, azt is elcsábította. Az is olyan szerelmes lett belé, hogy elment utána világgá; odament vele, a hová hívta: egy csókjáért megtagadta hitét, nemzetét, szabadságát. Olyan hatalom volt e bűvésznő ajkainak adva.

III.

A Jedi Kulah, a hét-tornyú börtön fel van jegyezve minden nemzet történetébe. A byzanczi császárok védvárnak építették, a szultánok alatt nem volt szüksége Sztambulnak várra: ő belőle indultak ki a hadseregek a világ minden égsarka felé, ő hozzá nem közeledett ellenség soha. Omár utódai átalakították a várat börtönné. Az egész épület-óriás, hét tornyával, melyből hármat megcsonkított a földrengés, messze kilátszott a Bosporuson ragyogó ércztetőivel, szűk, apró ablakaival, rovátkos bástyáival s iszonyú vaskapuival. Ide záratták a szultánok azoknak a hatalmasságoknak a követeit, a kiknek hadat izentek, a vazall államok küldöttségeit, a mik valami nem kedves rimánkodással közelítettek a magas kapuhoz, a trónvesztett fejedelmeket és udvaraikat, az eretnekek prófétáit és követőiket, a kegyből kiesett pasákat és az idegen országok trónkövetelőit, kiket időjártával hazájukba hadsereg élén lehetett visszaküldeni. Hányféle nemzet került e falak közt össze; hányféle nyelven és betűkkel voltak teleirva e szobatömkeleg falai; mennyi meghiusult ábránd, füstbement remény, bukott nagyság, gyógyítatlan szenvedés találta itten sírját, mikor még a falak álltak, mikor még köveiket a vállalkozó utókor szentségtelen keze szét nem szedte – egy vasuti indóház számára, a mi most helyükön áll!

Néha – nagy diadalok után – csordultig megtelt a Jedikula. Néha meg aztán, egy-egy nagy veszteségre, épen oly hirtelen megürült. Mikor e hatalmas nemzet gyásznapot rendezett – hajdan, – mikor a nagyvezér felült a sánta lóra, a szürke zsákruhában, egy tört karddal a kezében, véres turbántekercscsel a fején, s a rémprocessió, melyet vezetett, rázendíté a kiáltást: «Allah mitrei chresztinnái!» akkor a Jedikula lakóinak is gyásznapjuk volt: a fejeikből gulát raktak a Jedikula egyik udvarán; a legfelső fő, mely a gula tetejére jutott, kinézhetett a bástyán keresztül a gyász-menetre.

Ide került be Athanáz pópa is, vagy a hogy ő magát jobb szereti neveztetni: Chmielniczky György herczeg.

Nem lehetett panasza az ellen, hogy úgy ne bántak volna vele, a hogy a többi trónkövetelőkkel – a Jedikulában. Volt egy-magának egy külön szobája, a hol korlátlan uralkodó volt, mint akár a szultán, vagy a czár. Az a világ, a mit ott teremtett, egészen az övé volt, senkisem háborgatta benne.

S a foglyok soha sincsenek egyedül: velük vannak az álmaik. S az álmokból minden kitelik.

Athanáz minden hagymázképeit végigőrjöngte a maga ábrándképének. Majd elővette a nagyság káprázata. Ha ő fejedelem lenne: minden emberét lóra ültetné, a gyalogjáró nemzeteket mind meghódítaná; kovácsoltatna egy akkora ágyút, hogy egy lövéssel egy várat ledöntene; mozgó tornyokat csináltatna, a mikkel a bástyákat megostromolná; testőrségét vas-pánczélba öltöztetné, hogy azon semmi fegyver nem fogna. Maga pedig két kézzel harczolna a csatában, a hogy apja, Bogdán vezér; egyikben a kard, másikban a csatabárd. Aztán királylyá tenné magát, viselne gyöngyös koronát s csókoltatná a kezét az érsekekkel és a lábait zsámoly helyett fejedelmek hátára tenné. A meddig a világnak határa van, mindenütt rettegnék a nevét s öntenék trónja elé a harácsot, aranyat halomba. (Egy határ kavics volt a gyékényágya előtt, a mivel a szoba-előde a padlókoczkákon háborust szokott játszani.)

S ha egyszer oly éktelen sok kincse volna, hajh, milyen palotát építtetne akkor! a mekkora a világon senkinek sincs. Hogy a tornya a felhőkig érne, s lóháton lehetne bele felkaptatni csigalépcsőn; ezüsttel lenne kirakva a pádimentuma, s aranyból lenne a boltozata, az ajtókat arany oroszlánok őriznék. Lóháton járna a palotája egyik terméből a másikba, s mikor lakomát adna, az asztal egyik végén már vacsorálnának, mikor a másikon ebédelni kezdenek. (Épen három lépés volt a szobája keresztben hosszában!)

S azok lennének aztán a lakomák! (következett az éhszomj álma.) Egész szarvasok megsütve, az agancscsal fejükön, bástyák, tornyok marczipánból, dulcsácza-garmadák, czukros mandula hombár számra, aszalt füge, ahogy azt a fáról rázzák, s azok az arany almák, a mikből egyszer evett, azontúl csak az elszórt héjaikat találta meg: és aztán bor kulacsokban, tömlőkben! édes bor, tüzes bor! tömérdek bor! A mennyi soha sem elég; bor, a mi magára itatni kiván, szomjat olt, szomjat kelt, soha ezért vége nincs; mint a kigyónak, a mely a farkát harapja. Bor, a mitől három napból, három éjszakából egy nap lesz. (Volt az asztalán egy darab fekete kenyér, meg egy korsó víz.)

Aztán elővették a gyönyör álmai: az édes hallucinátiók, a csábos tündéri alakok felől. Ha ő király lenne: összegyüjtené a meghódított tartományok szép leányait mind: fekete, szőke, gesztenyeszin, veres hajuakat, azután akkor valamennyinek a haját lenyiratná, párnákat tömetne ki vele, azokra feküdnék, aztán ölébe venné valamennyi közt a legszebbet, a bűbájos Czitbarát, s míg ők fogadásból arra versenyeznének, hogy melyik tudja a másiknak kiszíni a lelkét az ajkán keresztül, addig a többi szép tündér kezeit, lábait csókolgatná. (Csókolgatták pedig a bosporusi legyek, a miktől feketéllett a szobája fala.)

Majd megrohanták lázképzelődését a boszuvágy álmai: a zsarnokkéj, a szatir őrjöngés. Tömeggyilkolás, vértenger volt éhe, szomja. Beledobáltatni mind valamennyi szép leányt a mély tengerbe, hadd kéjelegjen a halálsikoltásaikban; aztan megfesteni a tengert veresre mindazok vérével, a kik ellene fellázadtak, kik őt itt fogva tartják, éheztetik, nyomorgatják, hatalmát bitorolják, menyasszonyát elepesztik; – a fejeikből piramidot rakatni, s a legtetejébe feltenni annak az archimandritának a fejét, a ki őt a kiovi ütközetből megszabadította, felnevelte, fiává fogadta, leánya férjévé tette. Minek tette? Aztán felgyujtatni, porráégetni az egész várost, mely boszuját megérdemelte!

Egyszer aztán megtörtént, hogy a mit ő így beteg képzeletének megálmodott, az szeme láttára megvalósult.

Egy éjszaka, a szép holdvilágnál, valami háromszáz leányt dobáltak bele a Bosporusba. Világleányai voltak; a kik nem akarták megfogadni a parancsot, hogy felvegyék a feredzsét, mely termetüket eltakarja. – S nehány nap mulva meg a koponyapiramidot rakták meg a Jedikula harmadik udvarában, a minek a «fejek udvara» volt a neve. Athanáz láthatta a piramid tetején álló fejeket a bástyán keresztül szemébe nézni, amint a gula a párkányon túlemelkedett. Azon az éjszakán az is megtörtént az örömére, hogy egy gyászmenet és lázadás miatt Sztambulnak egy városnegyede leégett.

Hát ha az egyik álom beteljesülhetett, mért ne teljesülhetne be a másik? Meg valamennyi?

IV.

A börtön ablakán vas-rostély is volt: elég tág, hogy a fejét kidughassa rajta a fogoly, mikor a szép világon szét akar nézni, de elég szűk, hogy egész testével ki ne szökhessék rajta a szép világba. Athanáz naphosszant ott tartotta a fejét a rostély-nyilásban, mintha építészeti ornamentum volna s nézte a Bosporuson járó-kelő hajókat s olvasta a neveiket. A hajók mind görög és római szentek nevét viselték. A melyik pogány mythológiából vette a nevét, az kalóz-hajó volt.

Egyszer aztán elvette valami a kedvét az ablakon kínézegetéstől.

A szultán az egész lengyel követséget bezáratta a Jedikulába; az pedig állt valami kétszáz tagból. A lengyel urak közül többnek apró gyermeke is volt: azokat más toronyba zárták, s mindennap kiereszték játszani a «gyermekek udvarába», a hová épen Athanáz börtönablaka nyilt. A fogoly gyermekek közt voltak előkelő urfiak, kiknek a tarsolyában feles számú pénz volt mindig: azoknak a kedvéért aztán az egyik csausz kiültette a szolgálóját a torony-kapuba dulcsáczával, sorbethtel, meg szultán-kenyérrel s mindenféle csemegékkel, a mit a fogoly ifjucskák jó áron megvásároltak tőle. Aztán mikor egyéb játék nem jutott eszükbe, felszedték az udvarról az apró kavicsokat s fogadtak rá, hogy melyikük találja el az ablakrostélyon kidugott fejet ott a magasban?

Még ez nem lett volna olyan nagy boszuság Athanázra nézve, mint az, hogy a csausz szolgálója meg épen az ő ablaka alatt folyvást holmi szent énekeket virginált keservesen; bizonyosan görög cseléd volt; s ez nem csak azért boszantotta a foglyot, hogy őt szüntelen kizavarta felséges ábrándjaiból, eszébe juttatva a zsolozsmákkal, hogy ő csak a dobropoli pópa; de még inkább azért, mert ennek a kántáló cselédnek a hangja olyan nagyon hasonlított az ő elűzött felesége, a ragyás Helenka hangjához.

Ettől fogva nem tette ki a fejét többé az ablakba s a fogoly urfiaknak egy mulatságukkal kevesebb volt.

Hát pedig valósággal az ő elüzőtt felesége volt az a szegény cseléd, a ki naponkint odaült az ő börtöne ablaka alá, dulcsászát mérni a gyerekhadnak és zsoltárokat énekelni. A jó Helenka elhagyta az apja házát, a ki őt magához vitte, midőn a férje elüzé, s aztán utána vándorolt nyomról-nyomra, míg kitudta, hova tették? akkor beszegődött oda a csauszhoz szolgálónak, a kire annak a toronynak a felügyelete volt bízva. Jó lepénysütő volt és engedelmes lélek; ott megbecsülték, bért is adtak neki.

Egyszer, mikor a becsukott gyerekeket ismét kieresztették az udvarra játszani s azok elkezdtek kötődni a csemegekufár asszonynyal, azt mondta nekik Helenka:

– No szeretném látni közületek azt a legényt, a ki ezt a narancsot be tudná hajítani azon az ablakon ott a magasban?

Vállalkoztak rá elegen.

A magában morfondérozó fogoly azzal töltötte az idejét, hogy a játék-kavicsokból, a mikkel előde mulatta magát s a mihez az is úgy juthatott, hogy a játszó gyermekek az ő ablakát választották ki parittyázó czéljuknak, tehát ezen játék-kavicsokból akarta kitalálni, hogy hány levágott emberfej kivántatik meg ahhoz, hogy olyan magas koponyagula támadjon belőle, a milyen ő rá a szomszéd udvarból ide átnéz? a midőn egyszerre egy narancs repül be az ablakán s halomra dönti koponyafellegvárát.

Egy aranyalma! Olyan aranyalma, a minőt a bűbájos tündér, a Czitbara izleltetett meg vele egyszer. Ki küldte azt a levegőből? szétbontotta a narancsot mohón: hanem aztán éhet, szomjat és szerelmet elfeledett attól, amit a narancsban talált. Annak a közepébe egy vékony kis aczélráspoly volt dugva. Ah, a menekülés eszköze!

Ez a minden álmok ajtaját megnyitó varázskulcs.

Most már az ablakhoz futott, s kidugta a fejét a rácson, nem törődve vele, hogy a baraczk-mag és a pálma-szilva hogy koppanik a homlokán és orrahegyén s a kufárné hogy énekli a keserves litániáját? Mit gondolt ő most a földdel? A tengeren kereste szabadító szellemét. És talált is ott valamit. Épen a Jedikulával szemközt horgonyzott egy ujdonatuj gálya, a minek az orrán egy aranyozott asszonyi mellszobor pompázott, koronával a fején. A hajó oldalán e név volt irva: «Czitbara.»

Valami cherzoni hajós gályája lehetett az bizonynyal, a ki véletlenül választotta ezt a népmondai tündért hajóvédasszonyának; hanem Athanáz álomképei jelenségét látta benne: isteni nyilvánítást. Ez az igazi Czitbara: a menyasszony, ki gályaalakot öltve híja magához a vőlegényét.

Sietett hozzá!

Még azon az éjszakán átfűrészelte börtönablaka rácsait, s fekhelye durva szövetét széthasogatva és összebogozva kötélnek, azon leereszkedett ablakából.

A kötél fele uton elszakadt, s ő a földre lezuhanva, kificzamította a lábát bokában. Nem tudott odább menni.

Valaki a sötétben, egy asszony rátalált, a nyomoruság közepett. Tapasztalt, ügyes kézzel helyrerántotta a kimarjult lábát s aztán megfogva a karját, elvezette a bástyafalig, mely az udvart elzárta: ott egy kötélhágcsó volt a számára elkészítve, arra felsegíté. Egy szót sem szóltak egymásnak. Hallgatni kell, mikor valaki szökik.

A fogoly feljutva a bástyatetőre, átvetette a tulsó oldalra a kötélhágcsót s meg se köszönte a segítséget annak az ismeretlen jó asszonynak. Szemei a Czitbara vitorlás fantomját keresték a sik tengertükrön.

Minden alszik ilyenkor. A Jedikula őrei horkolnak a kapumélyedésben, hanem a kutyák ébren vannak s azokkal telve van part és utcza. Egyszerre felverték ugatásukkal a csendet s körülfogták a szökevényt.

A szabadító asszony erre is el volt készülve. Kosarából husos konczokat szedett elő s azokat keresztülhajigálta a bástyán. Az ebek a konczoknak rohantak s futni hagyták a szökevényt.

Ekkor egy villanás, egy ágyúdördülés zavarta fel az éjt. A Czitbara felvonta horgonyát: az ő bucsulövése volt ez. Athanázt ott fogták el a parton a felriasztott őrök: a Czitbara szeme láttára vitorlázott tova.

A jámbor Helenkát pedig, miután kisült rá, hogy a fogoly szökését ő segítette elő, jól megkorbácsolták, s aztán eladták rabszolgálónak, ott maradt a Jedikulában, csakhogy a legalacsonyabb szolgálatban, a kenyérsütők dagasztó-cselédje gyanánt. Most azután ő maga is rabbá lett az ura miatt.

V.

Chmielniczky Györgyöt, a szökési kisérlet meghiusultával, aztán oda dugták, a hol a kézrekerült szökevényeknek van a helyük: egyikébe a föld alatti börtönlyukaknak, a miket úgy hivnak, hogy «a feledékenység vermei».

Ott már nem veszi őket senki számba: nem mondják, hogy ilyen vagy amolyan herczeg, pasa vagy proféta. Nincsen nevük. Csak egy számuk van. A míg az a szám be van töltve, addig mindennap bedugják a börtön ajtóablakán egy vasruddal a fatálat, a min a darab kenyér és a korsó viz áll, egész odáig, ahol azt kezeikkel elérhetik.

Mert a két keze, két lába oda van lánczolva a fogolynak a falhoz. A kőpadról, melylyel összeeskették, fel nem kelhet soha. Hanem a tisztaságot szereti a török. A föld alatti börtönöket mindennap tisztára mossa a tenger dagálya, az mindennap eljön a csatornákon át, válláig megfüröszteni a bezárt rabot. Erről tudhatja meg, hogy mikor van dél? s számlálhatja, hogy hány nap mult el, a mióta itt ül?

Athanáznak most már aztán nagy ideje volt elgondolkozni azon, hogy mivé lett és hová jutott?

A Czitbara gonosz tündér. Az ő vőlegényeinek ágyasháza ime ilyen. Sötét és hideg verem. A skorpiók és az ebihalak tanyája.

És akkor azután eszébe jutott az a csendes kis nyugalmas lak ott a dobropoli völgyben. Milyen szép nagy diófák vetettek rá árnyékot. A napnak zöld sugára volt, mikor a leveleiken átszürődött. Oh milyen kedves volt az a zöld fátyolos napvilág! Oh milyen rettenetes ez a föld alatti sötétség! Milyen édes volt a délutáni álom ott a sárga pimpimpárés fűben, mikor a méhek leszálltak az arczára, kezére, puha tapintással, mintha csókolni jönnének s milyen iszonyító e föld alatti férgek hideg érintése, a mitől az emberi test lázreszketésre borzad, mikor a visszatérő dagálylyal együtt feljönnek hozzá a tengeri pókok ijesztő körmölésökkel, a quálok, miknek érintése pokoli égetést okoz, s az apliziák, a mik dögleletes büzzel töltik el oduját, s néha, mikor a tenger phosphorfénynyel világít, meglátni az alakjaikat e nyüzsgő, idomtalan szörnyeknek ott alant. Ah, hol maradtak a méhek? Igen Dobropolban! A hársvirágoktól illatterhes reggeli szellő hogy költé fel ottan álmából, suttogva: «menj a toronyba, megharangozni a reggelt azokkal a mennyei hangzású csengetyükkel! s hogy jön most a földalatti tengerár naponkint felkölteni: ébredj! harangozd be a reggelt az örök éjszakában lánczaid pokoli csörgésével!»

Ah, csak még egyszer a fakunyhóba visszakerülhetne! Soha többet onnan ki nem kivánkoznék! Milyen jó volt és milyen édes az az asszony! Ha ragyás volt is az arcza; de a himlő-helyek mindenik gödrében egy angyal lakott, egy jó indulat, s mikor szeliden mosolygott, olyan volt e ragyákkal az arcza, mint a csillagokkal behintett ég!

Van-e nektár a világon, hasonló ahhoz az italhoz, a mit az ő kezei savanyú tejből készítettek? van-e az istenek asztalán ahhoz hasonló eledel, a mit az ő tudománya teremtett? Lehet-e édesebbet óhajtani egy olyan málé-pogácsánál, a mivel a jó Helenka őt megörvendezteté?

… A pap megtanult imádkozni…

Egyszer aztán, mikor a sötétben vándorló tál ismét odaérkezett az ajtóból a keze ügyébe, meglepetve kiálta fel:

– Helenka! itt vagy?

Már az ujjai érintésével megismerte a tárgyat, már a szaglásával megtudta, a mi előtte áll. A penészes kenyér helyett friss sütésű málépogácsa volt a fatálon s a korsóban a büzhödt víz helyett felséges savanyú iró.

– Helenka! Itt vagy?

Bizonyosan itt kell neki lennie! Ki keresné fel őt itten más?

S ez így ment nap nap után. A hajdani kedvencz étel és ital mindennap eljött az eltemetett rabot hallgató sirjában megvigasztalni s biztatni a reménynyel, hogy még egyszer megtörténik az egész csere – a diófa árnyalta házikóval.

VI.

Kara Mustafa volt ez idő szerint az ottomán birodalom fővezére.

Oly hatalom volt az akkor, hogy egyszerre három európai nagy hatalmasság ellen merte megindítani a hódító háborut. Azoknak egyike volt az orosz.

A moszkva trónon Péter czár ült, ki megkezdte a nagy orosz birodalom alkotását országhódításaival. A távolba látó ozman vezér jól sejté, hogy Mohamed uralmát ez a hógörgeteg fenyegeti eltemetésével s utját akarta annak állni.

Még akkor a kozákok sivatagai álltak a két, világuralomért versenyző óriás között. S a kozákok még akkor senkié sem voltak. Mindenki félhetett tőlük, mindenki számíthatott rájuk.

Szövetségesei voltak majd a lengyelnek a török ellen, majd a töröknek a lengyel ellen; de legörömestebb mind a kettőnek az orosz ellen. Lengyel és török csak sebeket ütött rajtuk s attól a kozák nem irtózik; de a muszka lánczczal kinálta s az az egyedüli vas, a mi fáj. Szabad emberek voltak és urak a maguk sivatagában. Egyszer aztán elvesztették a szabadságot és uraságot egy pár szép szem kacsintása miatt.

A deli Czitbara ragyogó két szeme elcsalogatta fejedelmüket, Doroszenkót Moszkvába, s ott a püspökök, az archimandriták elkezdték őt megpuhítani. Doroszenkónak az volt a neve, hogy «vas ember.» Az is volt: karja, szive vas. – S hogy megolvad még ez a vas is két asszonyszem tűzében! Hogy megrozsdásodik még ez a vas is az asszonyi csóktól!

Doroszenkó ráhagyta magát vétetni, hogy a kozák nép szép virágzó városát: Czehrint, orosz pénzen, erős táborhelylyé alakítsa át, bástyákkal körülsánczolva, miknek árkait a Dnyeper folyam tölté szinig. Mikor az megvolt: késő télvíz idején parancsot adott Doroszenkó a kozák népnek, hogy minden fiatal asszonyt, leányt és gyermeket rakjanak szekérre s küldjenek túl a Dnyperen orosz földre, a lábas marhát hajtsák át a jégen, üresen hagyva falvakat, tanyákat: a legszépét az asszonynépnek, a ki legféltőbb volt, s a legdrágább kincseket pedig mind felhozatta Czehrinbe s akkor aztán a magában maradt férfi-sereget lóra ültetve, átvezette Péter czár táborába.

«Fekete» Mustafa csak akkor tudta meg e hallatlan elpártolást, mikor már fél Kozákország üres volt, nem maradt otthon más, csak a vén asszonyok, meg a sánták, bénák.

Kara Mustafának az volt erre a válasza, hogy elvette a tevebőrt és a boncsukot az elpártolt hűbéres fejedelemtől s azt mondta, hogy majd talál ő a tevebőrre mást, a kit ráültessen, s a boncsuknak mást, a kinek kezébe adja. Maradtak még Kozákországban elegen.

Él még a nagy Chmielniczky Bogdán fia! Azt fogja viszszavinni fejedelemnek a kozák nép számára. Azok még most is imádják azt a nevet!

Harmincz «nemzetség» nem követte még Doroszenkó pártütő felhivását; ha Bogdán fia megjelen közöttük, azok mind melléje állnak s a többit is visszahuzzák.

De hol van a fejedelemfi?

Hiszen Péter czár is őt akarta felkerestetni, mikor Doroszenkó még ellensége volt. Most már az ozmánnak volt rá szüksége.

Ketten is voltak már, a kik fejedelemmé akarták tenni, de egyik sem tudta, hogy hol van?

Annyit tudtak felőle, hogy egyszer valamikor bekerült a Jedikulába, onnan meg akart szökni, akkor eldugták a feledés vermeibe, ott sok év alatt hire veszett, neve elmult: hogy találjanak rá ujra? Hiszen ha a föld alatti börtönök rabjainak azt mondják: «melyitek a Bogdán fia? a szultán fejedelemmé akarja őt tenni,» mind azt feleli: «én vagyok az!» ha meg azt kérdi tőlük: «melyitek a Bogdán fia? a szultán a lábához akarja tétetni a fejét» egy sem mondja meg, hogy ő az.

A kikiáltók dob és trombita szó mellett hirdették szerte a Jedikula minden udvarán, hogy álljon elő csausz, izoglán, rabszolga, a ki bizonyos hirt tud mondani Athanáz pópa felől, a kinek igaz neve Chmielniczky György, a kit a nagy úr Kozákország fejedelmének akar felemelni! nagy jutalma lesz, ha igazat mond.

A hír lehatolt végre a kenyérsütők kemenczéjéig is, ott volt egy szegény, nyomorult rabszolgáló, az előállt s azt mondta: «én tudom, hol van Athanáz, mindennap ellátogatok a börtönajtajához. Én tudom csak, miről ismerni rá? Egy futó paripa bélyege van a hátára sütve. Én tudom azt csak, senki más: jertek utánam.»

Az eltemetett fogoly még egyre álmodozott a diófák alatti házikóról, s a kis fatemplomról a patak mentében, csak gunyhóról és fatemplomról már, a midőn egyszer csak fáklyafény kezd derengeni börtönajtaja szűk ablakán át sötét odujában s zördülnek a nehéz lakatok a vasajtón. – A szűk odu megnyílik, a fáklyafény elveszi a rab szeme világát, nem látja, ki öleli, ki nyitogatja fel békóinak zárát? csak a csókjairól, csak a zokogásáról ismer rá, hogy a jó Helenka az, a kit az Úr leküldött hozzá, hogy kihuzza őt mély sirja fenekéről; az eltaszított, a megutált hitvestárs, a kinél jobb asszony nincs ezen a világon, jobb angyal a más világon.

Óh milyen nagy volt üdvözülése Athanáz pópának, itt ebben a testi életben!

– Úgy-e te drágám, te egyetlen egyem, mondá a hitves társnak, gyöngéd hizelgését százszor viszonozva. – Elviszesz most magaddal kicsike kunyhónkba, döngő méheinkhez, s leszek ottan pópa a kis fatemplomban, ki maga harangoz, és jár szamárháton.

– Nem odaviszlek most: szólt diadaltól ragyogó orczával az asszony; hanem elviszlek fejedelmi palotádba, százezernyi hadaid közé, s leszesz közöttük fejedelem s vezeted őket diadalra, dicsőségre. Én pedig leszek akkor is alázatos, engedelmes hitvestársad s csak azt kérem, hogy hordhassam utánad a paizsodat, ha csatába mégy.

A börtön-ajtóban ott vártak a nagy úr, a szultán küldöttei a mezítelen rabra, a dísz-kaftánynyal, fejedelmi süveggel s a lófarkas boncsukkal. A jelt, a futó-ló bélyegét megtalálták a fogoly ballapoczkáján, azzal leborultak előtte a földre, megcsókolták a lábait s azt mondták neki:

– Szálem alejkum, hoszpodár!

A rab káprázó szemei nem látták a nagy urakat, meg a pompát a nagy fénytől; csak az ujjai hegyei ismerték fel azt a ragyás arczot, amint gyöngéden végigbabráltak rajta; ezt a drága, kedves arczot…

VII.

Beteljesült hát minden álom. A jedikulai átvirrasztott éjszakák s lázgyötrött nappalok minden hagymázképe.

Ott volt a felnyergelt paripa, mely a harczvágytól nyerít, a vas-pánczélba öltözött testőrök, kiknek testéről nyil, golyó lepattan; a számtalan sokaságú hadak, miknek tömege úgy vonul végig hegyeken, völgyeken, mint egy óriás kigyó, melynek háta aczél-tövisektől villog, s amerre ő, a fejedelem kinyujtott kezével mutat, arra megindul a végnélküli szörny, és megy, amíg azt nem mondja neki: «megálj!» Jöttek már elébe hunnyász fejedelmek, aranynyal telt zsákot emelve vállukon s míg az aranyat lábaihoz önték, kegyelemnek kérték, hogy a hátukról szálljon fel a nyergébe. Volt már palotája, aranytól-ezüsttől ragyogó, és abban duskálkodó vendégsereg. És volt lakoma pazar asztalokkal, a hol reggel kezdődött az ebéd s harmadik reggel végződött a vacsora s a bor nem fogyott el soha s a szomj nem mondta soha: «elég volt!»

De megosztott mindent hiven az ő jó Helenkájával. Aranyban, selyemben járatta, gyöngy közé fonatta a haját; az asztalnál maga mellé ülteté az asztalfőre, s maga köszöntötte rá a poharat, az volt az első áldomás mindig. Nála nélkül nem járt sehova, s ha seregei közepett lovagolt, ott volt az oldalán a jó Helenka, fehér paripán ülve, mint a fejedelemnők. A mit Helenka kért, az parancsolat volt. Ah annak a kérését még az égben is meghallgatják, hogy tagadhatná hát meg halandó ember? Tőle kért tanácsot és követte is. Soha sem bánta meg. Mikor ősei városába bevonult, a nép harangzugással fogadta, s virágokat hintett az utjára és rózsavizet öntözött a fejére, a hogy ő ezt mind megálmodta, akkor első gondja volt a hű Helenka nevére fogadalmi templom épitéséhez kezdeni, a mi szebb legyen minden eddigi templomoknál.

S majd elkövetkezett a megvalósulása annak az álomnak, mely valamennyi között legfelségesebb volt: a hősharczok álmáé. Mikor a Tyr folyó rónáján összetalálkozott a két rengeteg tábor: Kara Musztafáé és Teodor czáré Ramadanovszky vezér alatt. Egy negyed millió férfi együtt a kettő. Ezernél több a vérmezők sárkányainak száma: a kerekes ágyuké. Az volt a bömbölés, mikor azok egymásra ugatni kezdtek: a tüzokádó kutyák! Így álmodta ő ezt oly sokszor, ezt a mennydörgést, ezt a földrengést, a mi ember parancsára támad! Így látta vasvitézei elől szétbomlani, összetörni az ellenség lándzsás tömegeit, mint a pozdorját! Így vágtatott maga is szilaj, dühében nyerítő paripáján, két kézzel kaszálva a rendet maga előtt, emberfejű kalászok közt.

Nem volt szükség a paizsára, azt a jó Helenka hozta utána, ki mindenütt nyomában nyargalt, s ha kifáradt, ha eltikkadt, megitatta ezüst kulacsából, megtörülte izzadt homlokát patyolat övével.

Késő estig dúlt a harcz, mind a két nép új meg új hadat hozott a kifáradt helyébe; akkor találkozott össze Chmielniczky György fejedelem a vele egyrangú ellenféllel, a vas Doroszenkóval. Az is annak a kozák népnek a fejedelme volt, a melyiknek ő. A két császár a két fejedelmet ereszté egymásra, a hogy egymásra bocsátanak két orrszarvút az amphitheatrumban.

És György látta egymás után elhullani legyőzhetetlen vas vitézeit a rettenetes Doroszenko csapásai alatt. Hajh azoknak csak a hüvelye volt vas, de Doroszenko vasból volt egészen, karja, szive vas! Egy iszonyú kelevézt csóvált lánczon fogva a kezében. A kelevéz lándzsavasát nehéz buzogányfő tette sulyosabbá: mikor azt elhajítá, keresztűltört paizson, pánczélon, ember meg nem állt előtte: – a láncznál fogva visszarántotta ismét a kelevézt Doroszenko.

Egyik bajnok a másik után hullott el György kiséretéből, a legerősebbek sem mérkőzhettek meg a szörnyű vasemberrel, ki úgy jött ellenük, mint a halál maga. Györgynek minden izma megzsibbadt, mikor e rémalakot közeledni látta. Annak is ugyanolyan koronás sisak volt a fején, mint ő neki. Tudta jól, hogy e két korona szarvainak össze kell ütődni, mint a szarvasagancsoknak, s érezte, hogy az ő feje fog koronástul összetörni. A kardját sem merte felemelni védelmére. – S már a szörnyű vasember felemelte a feje fölé a karját, öklében megsuhintva a lánczos kelevézt, a midőn sikoltva szöktetett eléje fehér paripán a drága jó asszony, a hű Helenka s az ezüst paizst oda tartá férje elé.

Mi lett volna ez az ezüst paizs a vas vitéz buzogányos kelevézének! mint a festett papirost járta volna azt keresztül! de amit nem tudott a kelevézével átrontani, az a gyönge nőkebel volt. Helenka a testével fedezte fejedelmi férje veszendő alakját, s erre a fehér alakra nem tudta lezúdítani gyilkoló vasát az ellenvezér. Addig tétovázott, felemelt öklében tartva a kelevézt, míg egy gyalog muskétás odairányozta a fegyverét a hóna alá, a hol nem takarja a pánczél s egy lövéssel ledönté a lováról az óriást.

– Dicsőség Chmielniczky György fejedelemnek! rivallá a harczi nép, a mint Doroszenkót ledőlni látta.

– Dicsőség Istennek s hála az én hű Helenkámnak! rebegé György áhitattal.

A vezér elestével eldőlt a harcz sorsa; az általa vezérlett kozák had áttért az uj fejedelemhez, ezzel a czár táborának félszárnya letörött, másik félszárnynyal, mint a vergődő sas, igyekezett tova menekülni, folyvást veretve a győzelmes sas által.

Chmielniczky György nevét pedig végtül végig hangoztatá az egész győzelmes tábor, de együtt emlegette azt mindenki a hűséges Helenkával, a kinél bátrabb, szeretőbb szívet nem teremtett az ég soha.

VIII.

A tyrai ütközetnek hitták azt a diadalnapot, melyen a félhold hadai az oroszokat tönkreverték; a Tyra folyó sikjáról, ahol az megvivatott.

A csata után Kara Mustafa maga elé hivatta György fejedelmet, megölelte, megcsókolta a szakállát és fiának nevezte őt.

– A te neved a «Győző». A te fegyveredet választotta ki Allah, hogy az ő neve ragyogjon rajta. Nagy érdemedhez méltó nagy jutalmat ne várj; mert azt már megkaptad előre. Azt az asszonyt, a ki hitvestársad. Ez azon kevés asszonyok egyike, a kiknek még a paradicsomban is hely adatik, mert férfi-lélek lakik bennük. Viseld dicsekedve! Nagyobb dicsed ez az arany kardnál, a boncsuknál, a fejedelmi süvegnél, a mivel a padisah megajándékozhat.

György valóban büszke volt az asszonyára. A harcz viharfényében szebb volt e nő a világ minden szép asszonyainál: a hős lélek és a végtelen szerelem olyan sugárzóvá tette arczát, mint egy istennőét!

S most hallgasd meg parancsolataimat, szólt a nagyvezér. Előtted áll Czehrin város, körül van kerítve seregeiddel: senki abból ki nem menekülhet. – A szultán, (kit száz évig éltessen Allah!) ezt parancsolja neked: E városnak minden férfiát fegyverrel megöld, és minden asszonyát hányasd a tóba; a házakat leégesd és földig lerontasd, egyenesen álló falat, betöretlen boltozatot ne hagyj benne. Mert ez a város az, a honnan az a szél fúj, mely a kozákok zászlóit Moszkva felé fordítja. Ez a város téríti el az egész kozák nemzetet régi hű szövetségesétől, a magas portától, ki minden szabadságát meghagyta és megvédelmezte s átviszi a muszkához, ki rabigát fog a nyakára tenni.

György fejedelem lehajtotta a fejét: – azért még is nehéz gondolat minden férfiát e városnak megölni fegyverrel, minden asszonyát beledobálni a tóba!

A nagyvezér olvasta az arczán azt a gondolatot. Közelebb lépett a szivéhez.

– Méltó e városnak minden férfia, minden asszonya a végkiirtatásra. Bálvány-imádók és méregkeverők, kik a pokoltüzet megfőzik italnak, hogy olyan lesz, mint a zöld viz, s aki azt magába tölti, megbolondul tőle s eltéved saját magától, hogy nem talál magára, hanem az ördögöt hagyja beszélni a nyelvével. A kozákok eddig szabad népek voltak: ettől a pokolitaltól buta rabszolgákká lesznek. Eddig becsületes emberek voltak, ezután hitszegők lesznek. Az egész Czehrin egy nagy méhkas, a miben a gyalázat tolvaj méhe lakik. Irtsd ki, míg ki nem rajzik! Asszonyai megrontják az egész nemzetet: mert pirosítják arczukat, a ruhájuk szegélyét felakasztják az övükbe, s a vállaikról lecsusztatják: énekelnek és tánczolnak; úgy csábítják el a férfiakat. Egyet se hagyj közülök élve! A pokoltól vették a napjaik örömeit: fizessenek meg! Nem szoptatják gyermekeiket, hanem szájukba dugott bódító pamacscsal hallgattatják el őket, azért a gyermekekben is ördögök vére van már. Nem tisztelik a szenteket, s ünnepnapokon a nők férjeiket s a férjek nejeiket összevissza cserélik s dicsekesznek vele, hogy melyiknek van legtöbb gyürü az ujján!

György erre is csak a fejét ingatta csendesen. Azért még is megölni valamennyit!

– Édes fiam, – mondá a nagyvezér, ez a hadi regula. Előre ha mégy, a hátad mögött ellenséges várost ne hagyj. Neked pedig gyorsan kell előre törnöd: a míg derék seregünk a czár hadait nyomja a Boristhenes felé, neked át kell úsztatnod a folyón, megkerülnöd az orosz tábort, s elvágni az utját Moszkva felé, hogy az egész veszedelmes ellent, mint az oroszlánveremben, törjük össze. Czehrin pedig az a város, ahol az ellenség legfőbb fegyverraktára van. Közeledtedre most fegyvert, ágyut, lőport, azok mind elásnak mély vermekbe: a fegyverfogható férfiak mind álruhát vesznek, az ifju asszonynak öltözik, a véne barátnak, felköti a lábát, hogy sánta legyen, úgy jönnek eléd rimánkodva. De amint hátat fordítsz nekik: elhányják az álruhát, a mankót, felássák a fegyvereket, az asszonyok lerészegítik őket, hogy elfelejtsék a neked adott esküt, s rád uszítják, mint a hátulról támadó kutyát. Bizony mondom neked; ne hagyj a hátad mögött egy olyan várost, a minek neve Czehrin; hanem töröld le a tenyereddel a földről s nevezd a halmot, a mit belöle felhánysz «Nyedám»-nak (Nem adom!) De különösen őrizd magadat a czehrini asszonytól. Mert jobb volna a tigrissel találkoznod az erdőben fegyvertelenül, mint a czehrini asszonynyal; mert a tigris ha elkap, az csak a testedet eszi meg, de a czehrini asszony megeszi a lelkedet is! – Ha látod őket bucsujáró nagy csapatban eléd jönni a város kapuin, töltesd az ágyuidat szeges zsákokkal, lánczos golyókkal, úgy sepertesd őket magad elől; mert ha csak a pézsmaillatot, a mivel a köntösük be van fertőzve, megérezted is, már el vagy veszve.

György fejedelem csak mosolygott.

Ekkor aztán a nagyvezér egészen a szive erét ütötte meg varázs-botjával.

– Chmielniczky György! ez a város volt az, a melyben apád, a hős Bogdán el volt temetve. Eltemetve a székesegyházban, az oltár alá, a hogy megérdemelte. Nagy márványkő volt emelve föléje s az tetejétől az aljáig tele volt róva az ő hőstettei felemlegetésével. Mikor a padisah (Allah oltalmazza fejét!) téged emelt föl a fejedelmi tevebőrre, a lázadó Doroszenko helyébe, a czehriniek feltörték apád sirboltját, csontvázát kivették a koporsóból, emlékkövéről letörölték minden hirét, s őt magát felakasztották a bitófára, ezt írva alá: «ez a Chmielniczky herczeg trónja!»

György haragosan dobbantott lábával a földre.

– Porig romboltatom ezt a várost.

– Nem volt elég. Mikor téged Oczakowban a főarchimandrita fejedelemmé fölszentelt, s a szent olajjal mind a te, mind a nőd homlokát bedörzsölé: ugyanaz nap a czehrini asszonyok két kitömött bábot készítettek s azokat hurczolták végig az utczákon szamárhátra kötözve; az egyik egy pópa alakja volt, a papi süvegre huzott papiroskoronával, a másik egy női báb, szalmával megkoszoruzva, arcza veressel irombára pettyegetve, s e két bábot tánczolta körül asszony, gyermek, röhögve, csufdalt énekelve s lábaival port rugdalva feléjük: az egyiknek a hátára «György» volt irva, a másikéra «Helenka.»

– Kiirtom őket az utolsó csecsszopó kölyökig! ordítá ádáz dühvel Chmielniczky György s kardjának nem volt nyugta hüvelyében türelmetlen ökle miatt. Se árviz, se földindulás, se döghalál nem pusztít oly gyorsan, mint én fogok.

Azzal kézen ragadva Helenkát, őt is magával vonszolta, annak a nagy álomnak a megvalósításába, a mit annyiszor végigőrjöngött a Jedikula magányában.